Kovács József Hontalan 1950. augusztus 15-én született Mohácson. Kereskedelmi középiskolába járt Pécsett. Első versét 1973. áprilisában Vasy Géza, az Írószövetség egykori elnöke közölte a Magyar Ifjúságban. Versei országos napilapokban és folyóiratokban jelentek meg. Első riportját 1980-ban publikálta az Új Tükörben, egy munkásszállás életét mutatta be, és ezért rögtön kidobták állásából és szállásáról. Első verseskötete 1991-ben jelent meg, Ismeretlen cigány ének címmel. 1980-ban SZOT ösztöndíjban, 1984-ben Móricz Zsigmond ösztöndíjban, 2009-ben Solt Ottilia díjban, részesült. 2017-ben Mohács városának Díszpolgára lett, aminek mindössze egy hónapig örvendezhetett, mert a díjat már a betegágyában vehette át. 2017. szeptember 30-án, hosszú szenvedés után hunyt el Mohácson.
Harminchárom év barátság, amiből hat év szövetség jutott nekem vele, ezt köszönöm a sorsnak, a Teremtőnek.
Még barátságunk elején – amikor mindketten mással éltünk – egy alkalommal többed magammal Mohácson vendégeskedtem náluk. Akkor még élt az édesanyja, akiről oly sok szép verset írt az Anyám karácsony című kötetében (is). Mintha valamiben segítségemet kérné, Mária asszony kihívott a konyhába.
– Mari, mit akarsz Te az én fiamtól? – szegezte nekem a kérdést.
Megdöbbentem, mert bármennyire is magamba néztem, mély barátságon kívül mást nem éreztem Hontalan iránt.
– Én? Semmit. Jó barátok vagyunk – feleltem őszintén – De miért kérded ezt, Mária?
– Mert lángol a levegő köztetek, vibráltok, ha egymásra néztek.
– Talán azért érzed ezt, mert mindketten be tudjuk fejezni a másik gondolatát, mert egy húron pendülünk – ütöttem el egy kis nevetéssel.
Akkor fel sem merült bennünk, hogy a barátságunk még annál is mélyebb lehet, mint amit éreztünk egymás iránt. Tizenkét évvel később – amikor ez mégis megtörtént – ismét eszembe jutott a bölcs, előrelátó anya szava. Az agárdi alkoTÓház teraszán üldögéltünk Józsival, ő szokása szerint szavalt vagy felolvasott egy-egy antikváriumban beszerzett külföldi költő kötetéből.
Legkedvesebb elfoglaltsága volt antikváriumokba járni. Minden városban megtalálta azt, ahol „könyvcsemegékre” lelt. Mint kincseket hozta magával, ujjai között pörgette a lapokat és olykor felkiáltott:
– Ezt hallgasd! – rendkívüli átéléssel olvasta fel az adott költeményt. Remek volt hallgatni őt. Átszellemült a lelkesedéstől. Időnként megállt egy-egy sornál, letette a könyvet az asztalra, feltolta homlokára a szemüvegét, és csak úgy a levegőbe sóhajtotta:
– Hogy lehet ilyen gyönyörűséget írni? – válaszra sem várva, elismételte a megrendítő sort és folytatta a felolvasást. Ilyesmi akkor is történt, ha nem voltunk kettesben, ha vendég jött a házba.
•
Ültettünk fákat, neveltünk gyerekeket, megírtunk sok könyvet együtt. Türelemmel viselte súlyos betegségeim – egyáltalán nem kellemes – tüneteit, a sokszori mentőzést, aminek egy jelenetét sosem bocsátottam meg a helyi mentősnek. „Cigányt nem szállítunk” – jelentette ki, amikor Józsi mellém akart ülni a mentőbe. Előhúzott egy jelentős értékű cipit – így nevezte a pénzt –, ezután engedte beszállni a mentős.
Amikor a negyedik stroke után leszázalékoltak és „roppant (rokkant) nyögdíjas” lettem, azt mondta:
– Most már költő vagy, Donitám. Nagy K-val: Költő. Megírtál tizenhárom könyvet. Mestereink, Juhász Ferenc és Baranyi Ferenc is nagyra tartanak téged. Elég jól vagy fizikailag is ahhoz, hogy elengedj. Meg kell értened, nem miattad mennék el, hiszen mi örökre összetartozunk, akárhol is lesz egyikünk vagy másikunk a világban. Megírtam, emlékezz: „Csak veled van hazám”. De Gárdony szellemi igénytelensége irányunkban, a művészi bemutatkozásaink sorozatos visszautasításai, az „erre itt nincs igény” mondatok elviselhetetlenek már számomra. Hazavágyom, Mohácsra.
Juhász Ferenccel
Kétségbeestem, mi lesz velem, ha rosszul leszek megint? Mi lesz velem? Kiáltozott bennem a „szegény én”. Dühös verseket írtam hozzá/neki, amiket ő szelíd válaszlevelekkel úgy nyugtázott, hogy „Te vagy az igaz szerelmem”.
Gyakran meglátogattam Mohácson, olyankor úgy vitt végig a városon, mintha a világ legismertebb asszonya volnék. Levelek jöttek-mentek. Telefonoztunk naponta, később megtanítottam neki a skype használatát, órákig beszélgettünk, és láttuk is egymást a monitoron. Együtt kávéztunk, felolvastuk egymásnak az újabb verseinket. Mégis hosszú idő telt el, mire megértettem lakhelyváltoztatásának az okát. Itt Gárdonyban nem fogadták el őt. Még abban a boltban is, ahol nap, mint nap vásároltunk, összesúgtak: „vigyázz, cigány”. Mohácson mindenki ismerte. Megállította a pék, friss kenyeret, süteményt adott neki. És az akkori mohácsi polgármester, Szekó József méltányossági nyugdíjat adott Hontalannak, amiből fedezni tudta a lakhatását, rezsijét. Amikor érezte, nem sokáig él már, a betegágyban fekve szövetkezett egy új verseskötetről Köveskuti Istvánnal, amit ez a jó barát Hontalan utasításait tökéletesen követve kiadatott.
Közöttünk haláláig minden változatlan maradt, csak éppen nem egy légtérben laktunk.
Szitár
a Világ szebb részei Óceán tükörben ében arcod a Hattyú Képcsillag ékköve végtelen Magyarország fényű ragyogás fényékkő szemedben a Földbolygóvilág mágikus rezdülései és a roppant elemek tisztább fénylétfénye halhatatlan szitártesteden
Hajnal
a bronz idő létzuhogása rózsahajú hajnalokon kilépsz az álom gyolcs hullámaiból a méregdrága konyhapult elé állsz forró kávét iszol s elszívod első gyenge cigarettád nyugodt vagy mint a világot fölforgató Szentek ilyenkor az arcod szebb az időtlen márványtömböknél a bombázó dalmatíner pizsama van rajtad tökéletesebb vagy benne mint a visszavonhatatlan remekművek tested kioltja a rózsahajú hajnalt elszívsz még egy cigarettát s fölveszed szívdöglesztő farmered kilépsz a fehér ajtón a tolózáras kapun szétkarmolt kezemet nézegetem fogad nyomát a csuklómon nehéz porcelánpoharadból iszom én is egy kávét méregerős cigarettára gyújtok és leülök verset írni neked a rózsahajú hajnalról a dalmatíner mintájú pizsamádról és a magányról ami bekeríti esővert életemet
Hódolat
tisztább és erősebb lettem törékeny szavaidtól az ég márványragyogású gyöngyeit görgetted felém az éjszaka bíbor kéziratlapjain Csillagképek ékszer kagylóiban verseid szamurájkardja és hárfái
•
Nagyon sokat tanultam tőle a könyvszerkesztésről, a címadásról… általa olyan külföldi költőket ismertem meg, akikről addig nem hallottam. Minden még a halálát követően megjelent 13 könyvemen is érezhetőek tanításai.
1996-ban megjelent Sequoiabeszéd című kötete elolvasása után neveztem el őt Szózsonglőrnek. A legnagyobb költő volt, európaimagyarcigány. Könyveit számos nyelvre lefordították. Meghívták a Magyar Kultúra Házába, Londonba. Semmilyen díjat, elismerést nem kapott. Élete végén is azon szomorkodott, hogy milyen találó művésznevet választott magának: Hontalan. Mert nagyon kevesen – cigányok és nem cigányok – ismerték a verseit, kivéve azt a néhány értelmiségit, aki tudta, látta zsenialitását. „Donitám, mi a művelt embereknek írunk” – hangoztatta többször. Könyvei nem kerültek be a könyvesboltokba, bemutatókon árusítottuk őket. Ám barátja, támogatója – aki több könyvét is kiadta – Kosztics István, a Rácz Aladár Közösségi Ház igazgatója minden könyvéből őriz néhány példányt.
Sehol sem volt igazán otthon, csak Mohácson.
Kovács József Hontalan volt a legjobb ember a világon. Képes volt a saját könyve kiadásáról lemondani egy roma lány könyvének megjelenése érdekében.
Szerény volt, mint a zsenik általában. Egy alkalommal az ország legdélibb falujába hívták meg költői estre. A szervezőkön kívül egy ember jött el. Vendéglátónk felajánlotta, hogy kifizeti a költségeinket és a honorárium is, ilyen kevés érdeklődő miatt nem rabolja a művész úr idejét. Hontalan tiltakozott: „Nem veszek át honort azért, amiért nem dolgoztam meg!”
Mindannyiunkat önzetlenül tanított. Nem hegyibeszédet tartott, hanem kézen fogva vezette „tanítványait” az emberséges viselkedés, a művészet iránti alázat felé. Azonnal felismerte a valódi tehetséget. Született mester volt. Minden költeményét fejből tudta, s ezen kívül számos magyar és külföldi költő versét is.
•
Legjobb barátja – ahogy ő nevezte, „Hatalmas testvérem, Doktor King” – így búcsúzott tőle a temetésén, 2017. október 6-án a Mohácsi Köztemetőben: „Kettős aranypánt volt a homlokodon, nem csak a cigány, hanem a magyar kultúrát is magadénak tudhattad hatéves korodtól. Ekkor az 56-os események miatt később kezdődő tanításig megtanultál olvasni édesanyádtól kapott Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese című könyvéből. Itt hagytál minket a júdásokkal, az önjelölt vezérekkel, cigány királyokkal, a rongyainkat, alamizsnáinkat gombokért eladó kufárokkal. (…) Most van itt az idő, hogy akik eddig nem értettek, különcnek tartottak, elolvassák végre műveidet és megértsék, hogy legalább akkora hazafi voltál kard nélkül is, mint Petőfi.”
A becenevén Bizsuként ismert Dilinkó Gábor Újpesten született 1929. február 8-án, egy kilencgyermekes roma családban. Anyja betegsége és szülei válása miatt nyolcéves korában állami gondozásba került. Négy elemit végzett, s mint lelenc gyerek paraszti családok nevelkedett. Az 1956-os forradalom idején a Corvin közben harcolt, súlyos sebesülésekkel esett fogságba. A forradalom leverése után tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték, majd a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet hét évre változtatta. 1963-ban szabadult
Az az érdekes a Balázs János-i művészetben, hogy ha őt az ember nem is túl nagy figyelemmel, csak egyszerűen ránéz, el tud úgy varázsolni és magához tud úgy láncolni, a szimbólum erőteljes hangulati és színbéli hatásával, hogy közvetlen utána nem kerülhettük azt ki, hogy ne legyen egy gondolati folyamat, aminek mentén ezt fölfejti a kép üzenetét vagy legalábbis annak a részleteit.
Osztojkán Béla költőként indult egy olyan korban, amikor ez még számottevő értékkel bírt és a kiemelkedés, a megbecsülés ígéretét hordozta. Első könyve, a Halak a fekete citerában címmel 1981-ben, a második, Hóesés hűségben 1983-ban jelent meg. A cigány és a magyar hagyományokat, legendákat és mítoszokat egyként befogó versek sajátos hangú, öntörvényű alkotót mutattak.
