A karcagi cigányság a 18-19. században

A cigányok történetéről általában

A vándorló, kóborló cigány törzsek a Balkánon át érték el Magyarországot még a 15. század elején, s innen hamarosan egész Európában szétáradtak. Az európai államokban eleinte jóindulattal fogadták az egyiptomi menekült keresztényeknek tartott különös idegeneket. Sok helyen vendégül látták, megajándékozták őket, és menlevelet kaptak, hogy vándorlásukat folytathassák. Ennek tudható be, hogy a 18. századra Spanyolországtól Svédországig minden államba eljutottak. A velük szembeni türelem és jóindulat azonban nem tartott soká. „A vándorláshoz szokott, ősközösségi viszonyok között élő cigány törzsek és a már osztálykeretekre épült Európa közti ötszáz éves társadalmi szintkülönbség…” Európát a cigányok ellenségévé változtatta. A 15. század végén és a 16–18. században már drákói keménységű törvényeket hoztak a cigányok üldözésére.

Magyarországon a török hódoltság idején a háborúk, a zilált közigazgatási állapotok folytán életmódjuk nem okozott különösebb visszatetszést, de a török kiűzésével, a harcok elültével megszilárdult a belső rend, s hamarosan – I. Lipót uralkodása alatt – sor került az első cigányellenes törvény kiadására. Az 1712-15. évi országgyűlésen határozatot hoztak, hogy a megalakítandó Helytartótanács „a közbiztonság érdekében intézkedjék a kóborlók és a lopásból élő cigányok letelepítéséről”. A cigány ügy átgondoltabb megoldására azonban csak Mária Terézia és II. József uralkodása alatt történtek kísérletek.

Mivel a legfőbb kifogás ellenük a csavargás, kóborlás, tolvajlás és a henyélő életmód volt, az említett uralkodók a cigányok letelepítését, földműves vagy kézműves munkára szoktatását és beolvasztását tűzték ki célul. Végrehajtás során a felvilágosodásnak azon alapelvéből indultak ki, hogy természet szerint minden ember egyforma. Mária Terézia első rendeletében tehát mindennemű megkülönböztetés eltörlésére törekedett. 1760/61-ben megtiltotta a cigány név használatát, helyette új magyart vagy új parasztot kellett mondani. Tilalmazta ugyanakkor a cigány családok vándorlását, anyanyelvük használatát és hagyományos megélhetési lehetőségeik közül: a muzsikálást és a lóval való kupeckedést. A letelepülő „új magyarokat” a vármegyei hatóságok kötelesek voltak türelemmel fogadni, részükre földet, házhelyet adni, őket jobbágyként kezelni, és a királyi utasítás évenkénti rendszeres összeírásukat is elrendelte. A dolog azonban nem nagyon látszott haladni, mert 1773-ban újabb utasítást adtak ki arról, hogy a cigányok sátrait rombolják szét, ők maguk szilárd házakba telepedjenek, asszonyaik, gyerekeik az ottani vidék viseletében járjanak, a vajda helyett pedig a községi elöljárók parancsoljanak nekik. A gyermekeket el kell venni tőlük és parasztembereknek odaadni, hogy azok családjában nevelkedjenek fel. A hivatalok azt remélték, hogy a következő nemzedék már „falulakó mesteremberekké” válik. (Szeretnénk itt idézni Szekfű Gyula történész véleményét, amely szerint „…ez az elképzelés jellemző a felvilágosodás realizmustól idegen, optimista felfogására”.)

II. József uralkodása idején, 1780–1790 között a Helytartótanácson belül Cigányügyi Osztályt hoztak létre, és hasonló nagy számban adtak ki rendelkezéseket, de számottevő eredményt minden szigorúság és jóindulat ellenére sem sikerült elérni. Tomka Miklós vallásszociológus megállapítása szerint azonban mindez pozitív eredményként könyvelhető, mert bár az intézkedések eredmény nélkül maradtak, vagy csak félsikerrel jártak, mégis „… nincsen még egy ország a világon, ahol (a legújabb kortól eltekintve) többet tettek volna a cigányok ügyében, mint a XVIII. századi Magyarországon.” A sikertelenség is az oka, hogy II. József halálát követően az uralkodók és a kormányok részéről egészen a 19. század végéig, nem történtek komolyabb intézkedések ebben az ügyben.

A cigányok Karcagon

A Karcagi Református Egyházközség legkorábbi – 1730-tól kezdődő – anyakönyveiben már találunk utalásokat a Karcagon megtelepedett cigány családokra. Az anyakönyvekből tudjuk, hogy vezetőik 1734-ben András és Ábrahám vajdák voltak. Igaz, a családnevek az évtizedek alatt kicserélődnek, mégis feltételezhetjük, hogy a cigány családok egy része már az 1720-as években megtelepedett a városban, s az 1768.évi összeírás készítői előtt a családfők némelyike helybeli születésűnek mondta magát, illetve hosszabb ideje itt élt.

A hivatalos iratok néhány utalása szerint közösségüket száz évvel később (1832-ben) is a vajda irányította, aki azonban – az 1761-ben Jászapátiban kiadott, és a kerületben mindenfelé átvett rendelkezések értelmében – a város elöljáróinak parancsait volt köteles végrehajtani, amihez esetenként hivatalos segítséget kapott. 1828 tavaszán például a (név szerint nem említett) vajda jelentette, hogy a három évvel korábban a tanács által hazatérésre kötelezett püspökladányi Bódi Mihály még mindig itt csavarog. 1832-ben Tyukodi Józsefet jelentette fel Barta István vajda, mert közmunkában levélhordásra rendelte, de az nem engedelmeskedett.

Az itteni cigány elöljárókról nem is nagyon tudunk egyebet. 1737-ben Hupuczi Jánost mondja vajdának a jegyzőkönyv, rajta kívül a fentebb írt Barta István neve maradt fenn. A vele szemben tanúsított engedetlenség egyébként arra enged következtetni, hogy a karcagi romák előtt a vajdai tekintély a 19. század közepe táján már leáldozóban volt. A század végére a vajda tisztsége el is tűnt, helyette megjelent a várostól kapott honorárium és egy rend ruha ellenében ténykedő cigánybíró tisztsége.

A környékre vetődött vándorló cigányokat a 18. századi iratokban „jövevény”, „bujdosó” vagy egyszerűen csak „idegen Czigány”-ként emlegetik. 1771-ben egy ilyen csoporttal kapcsolatos perben jegyezték meg az elöljárók, hogy azok sosem voltak karcagi lakosok, hanem „Czigányi szokások szerint egy helyről más helyre kóborolván néha néha úgy vontanak sátort a’ Város alatt egy két napra házanként a’ Lakosokon alkalmatlankodván…”

Az állami rendeletek megjelenése előtt helyi szinten foganatosítottak néhány cigányokkal kapcsolatos intézkedést, a királyi leirat megjelenése után pedig a Jászkun Kerület Közgyűlése foglalta össze a mindenütt betartani rendelt végzéseket, amelyek szerint:

1. Koldulniuk nem szabad, hanem kétkezi munkából éljenek, erről minden férfi kötelezvényt adjon, ha ezt megtagadja vagy ha kolduláson találtatik, „az Helységből ki csapattassék”.

2. Adófizetés alá vétessenek, lovakat jószágvesztés terhe alatt nem tarthatnak, sátrakban lakniuk nem szabad.

3. „Az Isten tiszteletre a Templom gyakorlására serényen és gondosan ösztönöztessenek.”

Említettük, hogy az 1761. évi rendelet (s az azt követő összes többi is)
a cigányok letelepítésében és paraszti munkára tanításában,
paraszttá vagy mesteremberré nevelésében látta a problémák
megoldását, ugyanakkor az „új magyarokkal” szemben
„előzékenység és türelmesség” tanúsítására intette a hivatalokat,
hogy ezáltal is megkedveltessék velük a munkát és a helyhez kötött életmódot.

 

A város- vagy falulakóvá tett „új magyarok” számára az új életformához a későbbiekben földet, házat, állatokat, szerszámokat is biztosítani kellett, de ehhez már nem volt állami recept. A Jászkun kerületi végrehajtással kapcsolatban viszont Bécsben és Budán el elfelejtettek valamit! Azt, hogy a kerület nem tartozott a vármegyés helyek közé, itt nem voltak földesurak és földesúri birtokok. A községek határát az 1745. évi megváltakozás (redemptio) alkalmával a váltságösszegbe befizetett hozzájárulás arányában a redemptus gazdák, mint örök tulajdont vették birtokba, a közös területek használatát pedig mint örökös jusst birtokolták. Vagyis a kiosztott tőkeföldek mellett az évenként osztott járulékföldek, a legelők, valamint a határ egyéb haszonvételei (nádvágás, halászat) mind a redemptus közösséget illették, hasznukból, illetve használatukból igyekeztek kizárni a megváltakozásban részt nem vett (irredemptus) és a később beköltözött (inquillinus) lakosságot. Ezért aztán kiváltságos községekbe még a más paraszti közösségekből érkező idegeneknek is nehéz volt betelepedni, földet szerezni pedig csaknem lehetetlen. Gondolhatjuk, hogy a sátorozást jószerivel még el sem hagyott cigányok földhöz juttatását a kerületi és a községi elöljárók sem vették komolyan.

A felsőbb utasítások végrehajtására jó példa Jászapáti város rendelkezése 1761-ből. E szerint évi 1 frt 30 krajcár adót kötelesek fizetni; az öregek és a nyomorékok kivételével egyikük sem kéregethet; vajdáik a község főbírájáról függnek és kötelességük annak utasításait végrehajtani. A vajda kötelessége volt vásár idején a kóborló cigányokat figyelni és a komisszáriusnak jelenteni, de jelentenie kellett a hatalma alá tartozó cigányok magaviseletét is. Amelyik cigány családfő a házát eladta, annak többé nem adtak házhelyet, és a község többé vissza sem fogadta. Ha valaki közülük muzsikálás céljából más helységbe szándékozott menni, köteles volt a község elhagyását kérelmezni, ha erre engedélyt nem kapott, akkor semmi módon el nem mehetett. A királyi rendelet tiltotta cigány nyelv használatát, a nevük „Új Magyar” (vagy „Új Paraszt”) lett, vajdájukat „Új Magyarok Vajdája” nevezték. A későbbi esetekből ítélve ezen rendelések jó részét a kerületek más településein, így Karcagon is életbe léptették.

Az összeírások szerint…

A fennmaradt tabellák szerint a cigány lakosság száma Karcagon 1768-1838 között a következőképpen alakult:

1. ábra

ÉV	CSALÁD	CSALÁDTAGOK	CSALÁDNEVEK
1768	12	58 fő	Hupuczi, Ruha, Néczi, Czenke, Miczora, Hor-váth, Silkó, Dadai
1773	19	100 fő	új családnevek: Jónás, Tasi, Farkas, Lázók, Varga,Tyukodi, Farkas
1778	24	102 fő	új: Oláh
1784	27	105 fő	új: Károli
1838	46	195 fő	–

A város összlakossága ugyanakkor (1787-ben) összesen 1.401 család, 7.216 lakos. Vagyis a cigányság aránya Karcagon 1784-ben 1,4 százalék, 1838-ban 1,6 százalék volt.

Ami a kiadandó házhelyeket és az esetleges újabb jövevények letelepítését illeti, Karcag elöljárósága már 1766-ban kijelentette, hogy „Czigánnak portát az Nemes Tanács nem ád, a kinek is pedig vagyon, (annak) el adni éppen nem szabad… (mert, ha eladásra kerülne) az Város benne az maga jussát fen tartya és ki közülök magát rosszúl viseli minden szempillantásban Ki fogja csapni, nem csak az házbúl, hanem a városbúl is.” A nagykun kapitány hat esztendővel későbbi körlevele szintén határozott utasítást tartalmazott: „az Czigányok(na)k lovakat tartani keményen tilalmaztatik, úgy Sátorozni sem szabad, sem Föld Házakban lakni… hol pedig illyenek találtatnak Bírák Uraimék fognak róla számot adni…” A keményebb hangú és számonkéréssel fenyegető utasítás nyomán a tanács speciális gyakorlat alakított ki, cigányok is kaptak házhelyet, részben a városban, részben pedig „több Új Magyarok sorjában”, vagyis külön, a település erre kijelölt részén. Kisújszálláson a községszéli Czina-völgyben osztottak számukra portát, Karcagon, amint azt 1784-ben írták: a városon belül „6. Czigány ház vagyon egymás szomszédságába, kik(ne)k is lehető Dislocatióját (széttelepítését) ezen Téli időről, Tavaszra” halasztották. A jelenlegi déli külváros elődjéről van itt szó, amelynek felszámolását 1784-ben elhatározott feladatnak írták ugyan, de csak azért, mert a felsőbbség ezt várta el. A későbbiekben semmi sem történt ebben az ügyben, mert 1788-ban is meglévőnek említik.

A táblázatokból láthatjuk, hogy a karcagi cigány családok száma 1768–1778 között megkétszereződött. A század vége felé azonban lelassult a folyamat, csak az 1838-ig eltelt hatvan év hozott nagyobb népességnövekedést. Ennek oka egyrészt, hogy II. József halála (1790) után a cigányügy, a még vándorló cigány népesség letelepítésének szándéka elhalványodott, másrészt pedig a város is szabályozta és számos esetben megakadályozta a beköltözéseket. Kizárólag azok kaptak engedélyt erre, akik

– olyan, a gazdaközösség számára is hasznos mesterséggel rendelkeztek, amiből meg tudtak élni,
– a jövedelemükből adót fizettek és a
– minden lakosra nézve kötelező – városi szolgálatot (közmunkát) is le tudták róni.

Ezeket minden jövevény esetében alkalmazták. 1814-ben például Kolompár János „réz műves Új Magyar” a ványai bírák igazoló levelét bemutatva kérte, hogy „lakóul befogadtasson” és egy kis házat vásárolhasson. A tanács engedélyezte a beköltözést, de meghagyta Kolompárnak, hogy „sátorba lakni szabad nem lészen, s magát betsülletesen viselje”. Egy másik esetben viszont még a főkapitányi protekciót is mellőzték és eltanácsolták a kérelmezőt. Ez azonban már egy erősödő beköltözési hullámnak az eredménye, ami pár évvel később keményebb határozat meghozatalára késztette a tanácsot, mondván: „Tapasztaltatván, hogy a’ Czigányok a’ szomszéd helly(ek)ről Városunkba itt közzülök sokann meg telepednek, hogy ezenn renyhe népnek szaporodása valamennyire akadályoztatódjon, az határoztatott, hogy : minden Czigányok kik Várasunkba laknak Conscribálódván (összeíródván – E. Gy.), azok kik nem ide való születésűeknek találtatnak hazájokba utasíttassanak, az ide valók pedig portió (adófizetés – E. Gy.) alá vétessenek.” Az illegális beköltözéseknek ez persze nem vetett gátat, de a jórészt ma is megtalálható családnevek között a 19.század végéig, sőt, az 1950-es évekig alig tűnnek fel újabbak. Vagyis a jövevények jelentős részének letelepedési szándékát meghiúsították.

A háznak való telket, úgy a városon belül, mint a település szélén ingyen, esetleg valami csekély összegért, pontosan kijelölt telekhatárokkal kapták, történtek engedély nélküli házépítések is, amiket persze a tanács az így emelt épület lerontásával és a jogtalanul lefoglalt telkek visszavételével büntetett.

Mivel az előző évtizedek gyakorlatával szemben II. József halála után még csak írásbeli kezdeményezés sem történt a családok településen belüli széttelepítésére, megmaradt a város déli oldalán, a „gödrök közének” nevezett vályogvető terület közelében kialakult „Cigány marus” vagyis a cigánysor is, ami a város területének növekedésével, a déli oldali új utcák kimérése és az újabb telkek kiosztása miatt tolódott mind távolabb a településtől. Ide viszont magyar gazdák vagy mesteremberek is kiköltöztek. Györfi János fazekas például a „Ruha Jánosné Háza körül lévő gödrök között” kért egy portát a tanácstól. A szokatlan helyválasztást a mester foglalkozása magyarázza: fazekas lévén, égetőkemencéjét akarta a várostól biztonságos távolságra tudni. Hasonló szándék vezette a tanácsot akkor, amikor a műhelyépítés ügyében kérvényező Borsós János kovácsmesternek „a’ 4k Tizedbe a’ Város Szélén a’ Czigányok körül” adott portát.

Meg kell említenünk, hogy a 19. század elején néhány katolikus cigány család a „Pápista város” szélén élt, ám amikor 1819-ben ezt a városrészt is új porták osztásával bővítette az elöljáróság „a’ R.Catholicus Czigányok közzül egy némellyeknek ház helyeik portának osztatván fel, magok a másik oldalra vették lakásokat” – írta feljegyzésében a plébános, aki egyben azt kérte, az elköltözöttek „tétessenek újra által a’ R.Catholicusok mellé”, mert így őket könnyebben látogathatná és a holtak temetése is „könnyebben meg eshetne”.

A 19.századra jelent meg az a gyakorlat (és nem csak a cigány családfők, hanem más, nagyon szegény sorsú lakosok esetében is), hogy a portát használatra kapták meg. Építhettek rá, gazdálkodhattak rajta, de eladás esetén csak az épületeket örökíthették át, a telket nem, az városi tulajdon maradt és az elöljáróság rendelkezett vele.

A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a cigány lakosok egy része eleinte – a királyi utasításoknak megfelelően – városi házzal rendelkezett, amit karcagi lakosnak szabadon eladhattak. Az 1784. évi összeírás legtöbbük lakóhelyeként kőkéményes, padlásos épületet említ, néhányuknak volt csak „bogár hátú háza, semlyékes helyen”, ami a városszéli putrikat jelenti. Az idézett összeírás kétségtelenül hazudik, mert például Kisújszálláson azt írták, hogy a cigányok egy-két kivétellel „az ingyen adott portára olyan házakat tsináltak… melyeket a közönséges bátorság kedviért le kellett rontani…”

A tanácsi feljegyzésekből az is kiderül, hogy a karcagi cigányok városi épületei gyenge állapotúak, rosszul építettek és tűzveszélyesek voltak. „Új Magyar Varga Györgyné” 1775-ben igen csekély összegért, mindössze 8 Rfr 50 krajcárért adta el a házát. Hupuczi György kovács 1786-ban Ómoravicára költözött, s a tanács rendezetlen adósságai fejében lefoglalt ingatlanait, „Portáját, (a) rajta lévő két rongyos házzal és Művhellyel együtt”, összesen 40 Rfr értékűre becsülte.

Sok gondot és a vigyázatlanság miatt nemegyszer okoztak tüzet a rosszul épített és elhanyagolt kovácsműhelyek. 1788-ban „Farkas Péter… Pallás nélkül való tapasztattlan Házban Kovátsolni bátorkodott, melly Kovátskodása miatt Háza meg gyúlladván porrá égett…” A korabeli településeken elsőrendű feladat volt a tűzveszély csökkentése, ezért a tanács 1820-ban egy ismét Farkaséknál támadt tűz után úgy rendelkezett, hogy „a műhelyre való nem vigyázásért, mivel egyéb iránt a másoknak ezen tűz által okozott kár megtérítésére elégtelen… ezen háznak fel építése többé meg nem engedtetik, hanem Farkas Péternek a’ többi Czigányok között ház hely fog helyébe mutattatni”. Más alkalommal is a tűzveszély miatt küldték a családot a városszélre:1802-ben a Lázók testvérek kértek anyjuk 5 forinton vásárolt, de a tanács által kisajátított portája helyébe egy másik telket. A tanács válasza: „Valamint szóval meg mondatott az Instánsoknak, hogy a’ veszedelmes sűrűség (ti. a nagy zsúfoltság miatt fennálló tűzveszély E. Gy.) miatt nem lehet meg szenvedni az ő rossz Házokat, úgy most is azon határozat meg újjíttatik, ‘s azon Ház hely mellyen tsak az épülleteket váltotta meg az Annyok, a’ közönségeshez foglaltatik”, s ezért másutt (a cigánysoron) mutattak nekik új helyet. Ruha Ábrahámot viszont az egyik szomszédja jelentette fel azért, mert az udvarán pipázni szokott. A szomszéd a tűztől félve kérte, hogy „mint új magyart” onnan (ti. a városi házból) mozdítsák el. A bejelentést vizsgáló szenátor azonban további szomszédoktól is kérdezősködve nem talált más panaszost, ezért Ruha Ábrahámnak csak az udvaron való pipázást tiltották meg.

Hasonló szigorral járt el a tanács, ha a cigány lakos a neki kiosztott portát engedély nélkül eladta vagy elhagyta. 1786-ban Horváth Ábrahám portáért instáll. A válasz rá: „Az Instánsnak a Nemes Tanáts külön Reflexióbul Portát adott (de ő) más vidékeken kalézolván vissza jövetelével ismét (portát kért és kapott), de meg nem betsülvén el vesztegette; ezekre sőt több okokra nézve is az Instánsnak Porta nem adatik.” A tanács jóindulatát játszotta el Tyukodi István „új paraszt”, amikor kérte, hogy „lakónak Báttyához mehessen, mert abba a Házba (ahol eddig) a mások alkalmatlanságára nem lakhatik”. Válasz: „Minthogy az elmúlt esztendőben ingyen adatott az Instánsnak a Ház Helly, hogy egy Házban sokan ne lakjanak, tehát a’ Hellynek el adása meg nem engettetik, a’ Ház Fáját mint magáét szabadsága lévén el adni, ezt el adhattya ugyan, de többé soha néki ház hely nem adattatik.” Az ilyen és ehhez hasonló súrlódások, kihágások, a tűztől való félelem miatt szorultak ki a cigányok a város szélére, a mai déli külvárosra.

Az itt kialakult – egyébként az 1960-as évekig nagyon sok nem cigány családnak is lakóhelyül szolgáló városrészen – 1857-ben, a Szolnok-debreceni vasútvonal megnyitása körüli városkörnyék- rendezéskor utcákat jelöltek ki, és a porták hivatalos telekkönyvi számot kaptak. A szomszédjában – az 1950-es évekig – egy kicsi szélmalom is állott.

Hosszú ideig csak egy, romák lakta városrész volt Karcagon. A másik ilyen telepet 1857-ben, a Szolnok-debreceni vasútvonal átadása után hozta létre a városi elöljáróság. A testület május 17-i ülésén született határozat arról, hogy a délkeleti oldalon húzódó vaspálya közelsége miatt az itteni cigány kunyhók egy részét az észak-keleti oldalra, egészen pontosan a mai Szent László, Kungát és Kápolna utcák közé eső, akkor még beépítetlen városszélre telepítik át. Itt volt aztán az 1883-ban keleti 1900-ban már északi cigányvárosnak nevezett telep, ami 1930-ban leégett, és ezután áthelyezték a mai helyére, a város északi oldalára. A helyi újság szerint 1942-ben a déli külváros 294 házában összesen 1646 lélek élt. Közülük 986 magyar (191 házban), és 660 cigány lakos (103 házban). Az északi telepet ugyanekkor még mindössze 28 ház (főként putri) alkotta, amelyekben 186 (a két városrészen tehát 846) cigány lakos élt. Az említett városrészeket 1960-as években hivatalosan a Déli külváros és az Északi Újtelep nevet kapták. Egy 1971-ben készült jelentés 1960-ban mintegy 1000, 1971-ben 1350-1500 roma lakos említ a két külvárosban. Az Északi újtelepen „kb. 490 fő”, a Déli külvároson pedig 850-900 fő élt. A vizsgálatot végzők ugyanakkor azt is megjegyezték, hogy a Déli külváros lakóházainak „mintegy 50 százalékát nem cigány családok lakják” és hogy a Déli külváros „lakásviszonyai lényegesen jobbak, mint az Északi telepé”, ahol a „meglévő 87 laklásból 75 szerepel a nem megfelelő lakások nyilvántartásában”.

Egy 1983-ban készített felmérés már 2401 cigány lakost talált az egyébként 25140 lelkes Karcagon, vagyis az 1980-as évek elején a lakosság 9,6 százaléka volt roma, közöttük 409 fő iskoláskor alatti, 478 fő az iskolás korú gyermekek, 1330 fő a munkaképes korban lévő és 183 a nyugdíjas kor feletti felnőttek száma.

A cigány népesség számának alakulása tehát:

2. ábra

	CSALÁD	LÉLEKSZÁM
1768	12	58
1773	19	100
1778	24	102
1784	27	105
1838	46	195
1942	131 ház/család	846
1960	?	kb. 1000
1971	?	kb. 1350-1500
1983	?	2401

Cigány-foglalkozások Karcagon

„A Czigányoknak koldulni tellyességgel nem szabad, hanem kézi munkával éllyenek” – mondja a rendelet, és a későbbiekben valamennyi rendelkezés kiemeli ezt és 1762-ben is megismétlik: „paraszt munkát” dolgozzanak. 1768-ban a lókereskedést igyekeztek megszüntetni, azt adván utasításba, hogy lovakat szántás kedvéért tarthatnak, de „forspontot is hordozzanak…”, vagyis teljesítsék a kirótt közmunkát. Ugyanakkor azt is szorgalmazzák, hogy „gyermekeik és leányaik pedig szolgáknak és szolgálóknak adattassanak, mesterség tanulásra állíttassanak”; 1783-ban – újabb abszurdumként – a zenélést tiltották meg, hangsúlyozva a paraszti munka elsajátítását: „az czigányoknak ennek utánna muzsikálni nem szabad, hanem magoknak szántóföldet szerezzenek”.

Fentebb már utaltunk arra, hogy a nagykunsági településeken a jövevényeknek földet szerezni csaknem lehetetlen volt, ezért az állandó lakóhelyhez kötött cigányok esetében a „kézi munkával éllyenek” utasítás csakis napszámosmunkát, redemptus gazdáknál, esetleg iparosoknál vállalt szolgálatot, vagy önállóan végzett szakmunkát jelenthetett. Ilyen példákat az alábbiakban bőséggel fogunk hozni, ám arról, hogy cigány lakosok földet műveltek (szántottak-vetettek) volna nem, vagy elvétve szólnak a feljegyzések.

Bátran kimondható, hogy Karcagon számos cigány mesterember munkájára igény tartott a közösség és ők – bizonyos fokig – a társadalom megbecsült tagjaiként éltek. Az általuk felvállalt napszámosmunkáknak semmi közük a későbbi kaszás-kapás-kubikos napszámosokhoz, sem a szolga és cselédemberek által végzett mezőgazdasági munkákhoz. A református egyház elszámolásai szerint például az építkezéseken dolgoztak: meszeltek, meszet oltottak, a kőműves mellett adódó segédmunkákat végezték, a házaknál kéményt csináltak, tapasztottak stb. Az évek során kovácsok, rézművesek, téglavetők és muzsikusok tűnnek fel a városi és egyház elszámolásokban. Közülük is a kovácsok munkája volt keresett. 1788-ban a Bácskából hazatért cigány kovács érdekében „Némelly Lakosok… Instálnak, hogy Kovátsok nintsen, az ő bé fogattatását kérik”. A Bácskából visszatérni szándékozókat a tanács minden esetben elutasította, talán ez a mester (egyébként Hupuczi János) volt az egyetlen, akivel kivételt tettek. De még az 1830-as évek végén is figyelemmel voltak egy-egy jó kovácsmesterre, mert idősebb és ifjabb Vadász Ádám kovácsoknak – akik már egy év óta dolgoztak Karcagon az elöljárók hírével, engedélyezték a további itt tartózkodást –, azzal a feltétellel persze, hogy „munkás, nem pedig henye életet fognak itten élni .. ‘s munkájukért is mérsékelt jutalmat fognak mindenkitől kívánni”.

A fentebb említett Hupuczi családnál érdemes elidőzni. A család a református anyakönyv szerint a legrégibb karcagi cigány családok egyike, ősük 1737-ben vajda. A kovácsmester Hupuczi leszármazottak gyakorta előfordulnak az egyházközség elszámolásaiban a városi iratokból pedig az hámozható ki, hogy földet is váltottak. A 19.század elejéről két testvér Hupuczi György és János famíliáját ismerjük. György 1802-ben azt kéri, hogy a kovácsmesterséget kitanult János fiának engedtessen meg egy műhely építése. Az engedélyt, mivel a megjelölt hely üres és az ott lakók szerint szükség lenne egy kovácsra, megkapta. Hupuczi György úgy tűnik gazdálkodással is foglalkozott, szántója legalábbis volt, mert 1809 tavaszán „két lánc székes (ti. szikes) tanyaföldjét” elcserélte Pap D. István egy láncalja tanyaföldjéért úgy, hogy a cserét Pap 115 forinttal is megtoldotta. 1811-ben a Csonka kertbeli szomszédjának fél öl szőlőjét és fél öl erdőföldjét vásárolta meg 14 forintért. Négy évvel később pedig azzal a panasszal jelentkezett tanácsnál, hogy az itt állomásozott ezred kovácsai az ő műhelyében dolgoztak, ami miatt kárt vallott.

1817-ben, vélhetően az 1802-ben műhelyépítésre engedélyt kérő Hupuczi György fiai – György és János –, mint örökösök vesztek össze. A tanács elé került ügyben János azt panaszolta el, hogy György öccse az ő, apjuktól örökölt szőlőjébe jár, valamint a neki juttatott szántóföldről négy boglya búzát elvitt és el is nyomtatta. Az ítéletben Györgyöt a kerttől eltiltották, az szántóról elvitt búzából nyert 4 véka búzát köteles volt visszaadni (a szalmát a nyomtatás fejében megtarthatta). Az 1817. évben alakultak meg a karcagi céhek, köztük a kovácsoké, amibe Hupuczi György, mint kovács jelentkezett is. Felvétele körül azonban problémák mutatkoztak, mert a következő évben azzal a panasszal állt az elöljárók elé, hogy „őt azon az okon, hogy czigány vólna, bátor a’ neve fel ment már azok között kik a’ czéh váltásra magokat fel adták, még is ki akarják némellyek zárni a’ Czéhből, holott ő rólla a’ Czigány név régen le kopott, az ő elei régi Lakosok, redemptus emberek, és jó szolgálatúak voltak, ő pedig jó Kováts”. Az elöljárók mindezt elismerték és kijelentették, hogy „nem lévén sem oka, sem még most semmi hatalma a több mester embereknek az Instánst ki rekeszteni”, és ezt határozatot írás által és szóval is tudtukra adaták. 1829-ben Hupuczi János „veterinárius” (baromorvoslással is foglalkozó – E. Gy.) kovácsmester gyógykezelte a város beteg ökrét és csődörét, egy másik Hupuczi János pedig, aki a családi hagyományt folytatva „Kováts Legény” volt, a „Barom-Orvoslás mestersége ki tanulásáról ki adott diplomáját” mutatta be az elöljáróknak, s az iratot ki is hirdették. A Hupuczi család az egyetlen roma família Karcagon a 18-19. században, amely redemptussá, azaz föld- és kerttulajdonossá, illetve elismert iparossá lett. (Ma már nincsen karcagi leszármazottjuk. Hallomásból tudom, hogy talán még a 19. század végén elköltöztek.)

A rézöntés időszaki foglalkozás volt, az összeírás szerint télen művelték a nyáron napszámból élő cigány férfiak. A 20. század elején is virágzó mesterség karcagi mívelői csengőt, juhászkampót, fokost, csigacsinálót öntöttek, és (persze nem rézből) fúrót csináltak.

A tégla- és vályogvetés szintén keresett foglalkozás volt. A vályogvetés még az 1970-es években is virágzott a városban, a tapasztást pedig egyenesen cigány mesterségnek mondták az idősebbek. Egyébként talán a tégla- és vályogvetés, valamint a sármunka, no, és a zenélés az, amit az 1870-es évektől itt is megjelenő kapitalizmus megélhetésként meghagyott a cigányoknak. A többi ősi mesterségüknek ettől kezdve leáldozott.

A későbbi híres karcagi muzsikusok elődeinek a működésére már a 18. században számos feljegyzést találunk. Verbunk idején a toborzóknak, egyébként a kocsmákban, a vásárban vagy házaknál hegedültek a mulatozóknak. A vásári sütögető sátorban vagy a kocsmán, a részeg férfiak között gyakori volt az összetűzés, a boros fővel esett, rosszul elsült tréfa – ebből ered az is, hogy a jegyzőkönyvek gyakran foglalkoznak cigányzenészekkel vagy zenekarokkal. A mindenható királyi hivatalnokok természetesen zenélést is tilalom alá vették, de alig lett foganatja. 1776-ban Hupuczi György „új magyart” büntették 30 pálcával, mert tizenegy óra után (tehát tilalmas időben) némely utasokkal a maga házánál borozott, nekik hegedült és táncoltak. Ugyanakkor Ruha János és Adók nevű muzsikustársa is 30 „súlyos pálcza” büntetést kapott, mert korábban „Innepen és más tilalmas órában hegedülni találtattak” és a Hupucziéknál kanyarított mulatságon is muzsikáltak. Az 1783. évtől kiadott rendeletek valóban szigorúbban tilalmazták a muzsikálást, de úgy tűnik, hogy a tiltásnak továbbra sem lett foganatja, a század végére pedig teljesen elenyészett. És szólt a zene minden valamire való kocsmában. De lássunk néhány eseményt. 1800-ban Tasi Ferenc panaszolta be a tanács előtt Tóth Mihály kondást, hogy „a’ múlt estve a’ Vendég fogadóban musikálván… egy bottal … meg ütötte, a’ Hegedűjét is eltörte”. A megvert és megkárosított zenész a törött hegedűt felmutatva kérte a kára megtérítését és a vétkes megbüntetését. Az akkor már a dutyiba hajtott Tót Mihályt 2 Rfrt megfizetésre kötelezték, a részegeskedésért pedig „egy éjjeli Arestomra imponáltatott”. 1818 szeptemberében a Morgóban mulatozó Tősér János, Ruha János muzsikust ütötte meg „egy nagy csúnya bottal”, s az ütleg után még „fel ‘s alá a Várason muzsikálva hajhászta, mind addig, amíg nem állhatván verését a’ botot tőlle el vette és ide (a szenátorok tanácsa elé, mint bizonyítékot – E.Gy.) fel hozta”. Tősért a tanács 30 pálcára és a bacchanália során eltörött hegedűvonó megfizetésére ítélte.

A muzsikusok is szerették a bort és pár alkalommal ők is okoztak patáliát. 1824-ben Burai Sándor, Tasi Béni, Tasi István és egy másik Tasi István, valamennyien „musikus czigányok” a kocsmában lerészegedvén igen csúnyán káromkodtak, ezért kerültek a tanács elé, ami 12 pálcával büntette őket. 1845-ben ifj. Lázók Sámuel panaszkodott, hogy harmadmagával a Háló István kocsmájába mentek „a’ muzsikálás által keresett pénzen megosztozkodni”, de „az után kártyázáshoz és borozáshoz kezdettek, ‘s e’ közben magok közt” elébb összevesztek majd összeverekedtek. A kocsmáros látván a dolog komolyodását kidobta őket, és ekkor az ifjú Lázók is megsebesült. Sérülése – aminek gyógyítására 8 frt 12 krt költött –, mint az elöljáróknak mondotta, a kocsmárostól származott. Háló viszont állította, hogy amikor már nem állhatta a veszekedést és a záporozó káromkodásokat, valóban „sorba kilódította” a zenekar tagjait a házból, de nem bántott senkit. A tanács bizonyíthatatlannak ítélte a vádat és ejtette a sebesült zenész panaszát.

Verbunk (toborzás) alkalmával a város is fogadott zenészeket
a katonai hivatást tánccal népszerűsítő, újonccsábító huszárok mellé.
(A napóleoni háborúk idején sok katona kellett, jól kerestek a zenészek,
persze csak a megbízhatóbbja.)
1805-ben négy muzsikust jutalmaztak fejenként két-két forinttal az elöljárók.

 

1814-ben már hattagú zenekar kérte magát az egyfolytában három hétig tartó fáradságért egy-egy köböl búzával megjutalmaztatni. A tanács elismerte a teljesítményt, de az egy köblöt sokallta és csak egy-egy vékát juttatott a zenészeknek a már korábban kiadott egy véka mellé.

A muzsikusok – szolgálataik fejében – nem is egy alkalommal próbálkoztak a rájuk kötelezően kirótt városi adó elengedtetésével. A városi bevételt jelentő adó, és a minden lakosra nézve kötelező közmunka, szolgálat, fuvarozás esetében azonban az elöljáróság csak ritka, mondhatni kivételes esetekben élt az elengedés lehetőségével. Két ilyen esetre találtunk példát. A tanács döntése mindkét esetben érdekes. 1798-ban Ruha Ábrahám kérte „tavalyi Quántumát” (adóját) elengedtetni és „magát a’ Portió fizetés alól fel oldoztatni”. A tanács azt válaszolja, hogy „tekéntetbe véve az Instánsnak a’ leg közelebb vólt Verbunk mellett tett Szolgálattya, (amiért – E.Gy.) múlt esztendei Quántuma – 1 frt. 8 3/8 xrk el engedtetni rendeltetik. Más esztendőkről pedig, minthogy a’ Várost más szolgálattyával különben sem segíti, quántuma el nem engedtetik”. 1815-ben Lázók Mihály és Tyukodi Sándor „a’ Verbung musikusai” kérték „szolgálatjok jutalmáúl más egyéb Városi szolgálatoktól magokat fel szabadítani”. A tanács válasza azonban világos: „mint hogy úgy is egyéb olyan szolgálatokra, mellyektől fizetést nem kapnának, nem igen alkalmaztatódnak az Instánsok: a musikálásért is pedig fizetést vesznek, nem lehet ezen kérést teljesíteni: annyival inkább, hogy az több következést húzna maga után.”

A muzsikálás a későbbi évtizedekben is virágzott az itteni romák egy részének az egyik jellemző megélhetési, pénzszerzési lehetősége volt. A századforduló körüli helyi lapok szerint számos népszerű zenekar is dolgozott: a város éttermeiben: az Otthon szálló (az Ipartestület) földszintjén működő kávéházban, a Bárány szálló éttermében, esetenként az Úri kaszinóban, a Kereskedelmi Körben, a gazdák kaszinóiban, a jelentősebb kocsmákban muzsikáltak. A park létesítésével népszerű lett a nyári térzene, az István mulató megépültével (1901) pedig az Erzsébet-ligetben rendeztek rendszeres nyári vigalmakat. Arra is van utalás, hogy a zenekarok java nyaranta az akkor divatos fürdőhelyekre utazott, ott zenélt a szezon végéig.

A századforduló éveinek és a 20. század elejének egyik legnevesebb karcagi zenésze Jónás Béla (1861–1919) volt. Kunhegyesen született, majd kis ideig Kisújszálláson élt, de „az igazi hazája Karcag volt… „A régi világban – olvassuk a nekrológjában – sokat muzsikált Kerek Ferkó, bogdi Papp Sándor alföldi zsentriknek (sic!), de később változott a világ s elkerült fürdőkre, sőt kint járt Németországban – huszáros ruhába bujtatván őt is, bandáját is az üzleti reklám. De mindig vissza-visszatért Karczagra, ahol pedig őt – amint sokat elpanaszolta – nem becsülték meg.” Prímás volt, de a cigányzenekarokban használatos valamennyi hangszeren jól játszott, különösen jól cimbalmozott. A helyi lap egyik híre szerint 1911-ben a fővárosi „Klökner zeneműkiadó” négy nótáját jelentette meg kis „nótáskönyv”-ben, azaz kottán. Eszerint Jónás Béla az első helyi muzsikus, akinek – a város történetében elsőként – önálló szerzeményei jelentek meg. „Mindig akart valamit, s a végén ebben az élet nélküli, lapos városban elkallódott, s a cigányok szokásos betegsége, a tüdővész vitte el – a mennybéli bohémek közé”. Temetése 1919. október 4-én volt.

A királyi utasítás a közmunkák elvégzését is kötelezővé tette a cigány lakosok számára. Ezt a mesterembereken és a napszámosokon be is lehetett hajtani, másokat mindenféle feladattal, levélhordással, fogolykíséréssel etc. bízott meg a város. Néhány feljegyzés szerint azonban ezekben a dolgokban a cigányok nem voltak a legmegbízhatóbb végrehajtók. 1786-ban Varga Ferenc és Tyukodi István a tilalom ellenére felcserélték a megbízatás teljesítéséhez kiadott hivatalos útiokmányaikat, Varga ezen felül Kunhegyesen lerészegedett, Tyukodi pedig egy bográcsért zálogba adta az útlevelet. Farkas András 1820-ban azzal tette magát vétkessé, hogy „Noszvai Vasas Jánost és Isák nevű kóborló Zsidót, akik vasra verve késérése alá bízattak, önként el eresztette, le vévén róllok a vasat, mellyért néki Vasas János egy roszsz leiblit és tíz garast adott”. Olá Ferenc „új magyart” 1823 nyarán Nagyivánba küldték egy hivatalos levéllel. Ő útnak is indult, de a város szélén „a gyepen” (ti. ahol a háztartások baromfiállománya kapirgált nappal) Tót József egy vasvillával megtámadta és nemcsak a bundáját lyukasztotta át, hanem a könyökét is megsértette. Tótot a tanács 25 pálcával büntette és a bundáért is 1 frt megfizetésére kötelezte. Hogy mi okozta a verekedést, nem tudjuk. Egymás közötti vagy nyilvános helyen lezajlott torzsalkodásaiknak is bőven találjuk nyomát. Később az ilyenek elintézésére, az addigra elfeledett cigány vezető, a vajda helyébe jelölte ki városi közigazgatási hatóság a cigánybírót, aki jó magaviselete és a többiek előtti tekintélye miatt ölthette magára tisztsége jelvényeit: a kék atillát és a vörös nadrágot. 1872-ben a város alkalmazottai között találjuk, amikor szolgálataiért, a szintén cigány gyepmesterrel együtt, 5 forint, évi díjazásban részesült. A tisztség (vagy inkább feladat) a két háború közötti évtizedekben is fennmaradt. 1922-ben írta a helyi lap, hogy „A déli külvárosnak nevezett cigányváros, vagy kis Párizs, önálló bíróság székhelye. A Lázók dynasztia szokta szolgáltatni a bírókat”, akiknek addigi 80 koronás évi tiszteletdíját a városi elöljáróság – a híradás szerint – 365 koronára emeltette fel. A feladatot 1945 után viselő utolsó cigánybíró Tyukodi Dezső (1909–1970) malmi munkás volt.

Megemlítjük fiai közül Dezső (1947–1989) volt az első érettségit tett karcagi roma fiatalember, László fia pedig hosszabb gyári és vendéglátós munka után, országosan ismert népi faszobrász lett.

Az 1784. évi jelentés szerint az akkor Karcagon összeírt 48 cigány gyermek közül 19-et adtak tehetősebb gazdákhoz szolgának, szolgálónak, kettőt pénzért tartott egy-egy gazda, a többiek (a tízév alattiak és a betegesek) a szüleiknél maradhattak. A hatóság így szerette volna elérni, hogy a rendszeres munkával együtt a földműves tennivalókat is elsajátítsák, esetleg mesterséget szerezzenek maguknak. Ám idő múltával és a hivatali szigorúság enyhülésével a gyerekek hazaszökdöstek, úgyhogy átnevelésükből nem lett semmi.

A II. József utáni uralkodók és kormányok hosszú ideig nem foglalkoztak a cigányügy megoldásával. Talán érdektelennek ítélték, talán az igyekezet fulladt ki a meddő vállalkozások során – nem tudjuk. Tény az, hogy még 1913 szeptemberében is fogtak el Karcagpusztánál sátorozó cigánykaravánt, amely öt szekérrel, ugyanannyi sátorral, kilenc lóval, egy kutyával és egy házinyúllal járta az országutakat.1 Mint leírták, a városháza udvarára kísért vándorcigányoknak temérdek bámulója akadt, mert akkoriban már nemigen láttak ilyesmit Karcagon.

Felhasznált irodalom
ERDŐSS Kamill 1989. Erdős Kamill cigány tanulmányai. Szerk. Vekerdi József, Czeglédi Imre. Békéscsaba, 1989. 265.
ROSTÁS-Farkas György–Karsai Ervin: A cigányok története, Budapest. 190-217.
SIPOS Orbán (szerk.) 1880. Rendszeres jelentés Jász-Nagykun-Szolnok megye állapotáról. Szolnok, 1880.
SZABÓ Lajos 1987. Kisújszállás története a XVI. századtól a XIX. század első negyedéig. Kisújszállás, 1987. 308.
SZABÓ László Mária Terézia 1760/61-es cigányrendelete a Jászságban In. Jászkunság (XII. évf. 3. szám) 1966. szeptember. 125-131.
SZEGŐ László 1983. CIGÁNYOK, honnét jöttek – merre tartanak? Kozmosz Kiadó, Budapest,1983. 385.
SZENTESI TÓTH Kálmán 1928. Karcag r. t. Város polgármesterei: Adatok Karcag város történetéhez. Kertész József könyvnyomdája, Karcag, 1928. 160.
THIRRING Gusztáv 1938. Magyarország népessége II. József korában. Budapest, 1938. 192.
VEKERDI József 1974. A cigány népmese. Budapest, 1974. 279.
1982. A magyarországi cigány kutatások története.
Debrecen, 1982. 59.