Bár a cigányok már a 15. századtól jelen voltak a magyar társadalomban, a népszerű irodalomban való megjelenésük mégis a 17. század végétől datálható. A populáris kultúrában és a szájhagyományozó folklór műfajaiban több téma kapcsolódik a cigány zsánerfigurák alakjához, mint például a vitatott eredetük és felfalt templomuk története, balgaságuk és pogányságuk, valamint a téli hidegtől való félelmük.1 A közköltészet azért lehet számunkra igazán fontos, ugyanis vizsgálata révén közvetlenül megismerhetjük azt, hogy a 17–18. század közgondolkodása miként vélekedett a cigányokról, illetve azt is, hogy milyen helyet töltött be ez az alapvetően nomád természetű népcsoport a magyar társadalomban és kultúrában. Továbbá a cigányokat szerepeltető közköltészet felfogása, tévhitei magyarázatot adhatnak arra is, hogy miként rögzülhetett a magyar nép tudatában a cigány mint olyan tréfás alak, aki szellemes tréfáival és ötleteivel mindenkit megnevettet s akihez sok komikus történet fűződik. Fontos megjegyezni azt is, hogy a közköltészet alkotásai kívülről szemlélik a cigányok sajátos viselkedését, mentalitását, és a kívülállók logikája szerint, „utólag” magyarázzák, értelmezik azokat. A cigányoknak csak olyan, etnikus sajátosságnak tartott jellemvonásairól és tulajdonságairól szólnak, amelyek a legfeltűnőbb különbségeket (bőrszín, nyelv, vallás, foglalkozások, szokások), tehát a másságot hangsúlyozzák oly módon, hogy nem tesznek különbséget a más-más foglalkozást űző és a különböző nyelvet, nyelvjárásokat beszélő cigány csoportok között.2
A 17–18. századi közköltészetben előszeretettel szerepeltették a cigány figurákat, ugyanis a mindenki számára ismeretlen cigányokról némi információt kaphatott a közönség, amikor egy-egy színpadi játékban a cigányok etnikai jellemvonásainak magyarázata került színre.
A korabeli alkotások gyakran érintették a cigányok eredetét, azonban sosem volt (s máig sincs) egyértelmű válasz az eredet kérdésére. A régebbi évszázadokból olyan vélekedések maradtak fenn, miszerint a cigány nép Egyiptomból, Indiából származik, sőt Ábrahám, Noé és az ördög utódainak is tekintették őket.3 Ugyanakkor a közköltészetben és az iskoladrámákban megjelenő zsáneralakokhoz (kofák, katonák, kocsmárosok stb.) hasonlóan a cigány is egyaránt a soknemzetiségű Magyarország heterogén nyelvű és kultúrájú társadalmának. E cigány figurák nem az együtt élő etnikumok közötti feszültséget, hanem sokkal inkább a keresztény etikától, a normatív kisközösségi szokásoktól és erkölcstől különböző másságot keltik életre és karikírozzák ezek a zsánerfigurák a színpadon, vagy a (szintén előadásra szánt) temetési paródiákban. A cigányokról szóló közköltészeti alkotásokban felismerhető a korstílus természetes kifejezésmódja a csúfondáros, lekezelő hangban és durvaságban, amely a cigányok bizonytalan származásukból fakadó és vándorló életmódjukból következő periferikus társadalmi helyzetüknek szól, mivel e korban még nem a nemzetiségi ellentétek, az etnikumokhoz kapcsolt előítéletek, hanem a társadalmi, kulturális és morális különbségek mutatkoztak meg költői vagy kevésbé költői, élesen szatirikus, vagy elnézően csúfondáros formában.4
A 17–18. századi közköltészetben a cigány egy komikus és alárendelt figuraként szerepel. Humoros mivoltát főként furcsa, selypes beszéde és hiányos, piszkos öltözete által nyeri. Alárendeltsége pedig társadalmi pozíciójából fakad, illetve abból, hogy ezek a cigány figurák nem a saját hangjukon, hanem a nem cigányok által szólalnak meg.
Gyakran találkozhatunk olyan szövegekkel is, amelyekben a cigányok szokásainak paródiáját olvashatjuk. Ilyen például a cigányok temetkezési ceremóniájához tartozó halotti búcsúztatók, siratók, imák paródiái. A cigányok hitének és szokásainak kifigurázásán túl az egyházi temetkezési szertartások paródiájaként, deszakralizálásaként is értelmezhetjük e szövegeket.
A leggyakrabban azonban a 17–18. századi csúfolókban, mulatónótákban és táncdalokban találkozhatunk olyan tréfás cigány karakterekkel, akiknek a nevetséges beszédmódjuk, ruházata vagy a nem cigányok erkölcseitől, érzelmeitől, habitusától, vallásától való eltérése komikus hatást kölcsönöz. E csúfolókban például a hit kapcsán sokszor a cigányok szemére vetik, hogy vallási szokásaik eltér a korabeli általános, templomba járó magatartási normától.
Küllős Imola említést tesz a legelső olyan alkotásokról5, melyekben szerepelnek cigányok is. Szó esik az Actio Curiosa című verses históriáról, amelyben egy ismeretlen (valószínűleg erdélyi) szerző a cigányok genealógiáját írta meg 1678-ban. Az elbeszélés szerint a cigányok az egyiptomi fáraó egy hadnagyának, Kancsikának özvegyétől és Cerberus fiától, egy emberi formát öltött ördögtől származnak. Ez a mozzanat pedig az idegenséget hangsúlyozó elhatároló szemlélet érvényesülését jelezheti számunkra. Küllős arra is rámutat, hogy ez az eredetmagyarázat a későbbiekben is rögzülhetett a köztudatban, hiszen 110 évvel később Kolozsvárott eljátszott Kótyavetye című iskoladrámában Phaetont, a Napisten fiát gyanúsítják azzal, hogy bitangfi, azaz nem más, mint cigány, aki egy parázna egyiptomi asszony és egy barna ördög frigyéből született, amikor a fáraó Izraelt kergette.6
A másik ilyen emlék egy nagyenyedi tanár, Miskolczi Zsigmond Cyrus komédiája című iskoladrámája, melyet először 1698-ban adtak elő nagyenyedi református diákok. A Cyrus első közjátéka a cigányokról szól, akik a tél miatt panaszra mennek Jó Péterhez (Jupiter), és azt kérik tőle, szolgáltassa ki nekik a telet, hogy megöljék.7 A komikum főként a cigány szereplők nyelvhasználatából és a cigányok reménytelen harcban való lelkesedésükre épül.
A cigányok szakrális világképének kiparodizálását a temetési szertartásokhoz tartozó imák és fohászok paródiájából olvashatjuk ki, melyek később önálló csúfdalként maradtak fel, s amelyek gyakran a cigányok vallásának keresztény hittől való eltérését, pogányságát csúfolódó motívumokkal összekapcsolva tették a nevetség tárgyává.
Ilyen például a Cigány temetés8 című prédikációparódiának, melynek számos variánsa maradt fenn különböző énekes- és daloskönyvekben, kódexekben. A Bocskor-kódexben található Cigány temetés című szövegben egy olyan temetkezési szertartás szituációjában vagyunk, ahol az elbeszélő szólítja a cigány kölyköket, hogy tegyék tiszteletüket az elhunyt vajdánál.
A szöveget komikussá teszik a beiktatott cigány szavak, melyek néhány esetben a halandzsázás érzetét keltik.
Ahogy az általános temetési prédikációban mély fájdalomként jelenik meg az elhunyt vesztesége, úgy itt is ezt tapasztaljuk, azonban nem a megszokott, hanem inkább felszínes módon. A halál tényének el nem fogadását oly módon parodizálja ki az elbeszélő, hogy a halottat életjelek felmutatására kéri. E csúfolóban természetesen nem a halállal való szembesülés vagy az elhunyt személye fölötti patetikus fájdalom artikulációjáról van szó, hanem sokkal inkább ennek az aktusnak a paródiájáról, deszakralizálásáról. Komikus és profanisztikus hatást kelt, amint az elbeszélő a formulaszerűen ismétlődő cigány szitokszavakat alkalmazza temetési prédikációjában.
A halotti búcsút és siratást kiparodizáló, mulattatásképpen előadott Cigány búcsúztatás9 című vers szövegvariánsában ugyanezeket a motívumokat fedezhetjük fel, ahol a komikum forrását egyrészt a szakrális-vallási szertartás profanizálása az illetlen viselkedés és a gátlástalan érzelem nyilvánításában, másrészt abban a kontrasztban fedezhető fel, amely a búcsúztatás műfajának szakrális frázisai és jelen szöveg vulgáris, trágár nyelvhasználata között áll fenn.
Ebben a szövegben is megjelenik a cigányok valláshoz való viszonya. A Cigány búcsúztatás arról ad tudósítást, hogy a cigányoknak is van túlvilágképzetük. A versben meghalni készülő cigány vajda arról tesz említést, hogy a mennyek országába készülődik, ahol Istennel fog lakozni örök dicsőségben. A földi jólétből a mennyei jólét szférájába költözik. E motívum előkerül A cigány vajda fiának búcsúztatója10 című versben is, ahol az elhunyt vajda Istenhez fordulva apja halála utáni jólétéért fohászkodik: A cigány vajda fia által létrehozott túlvilági mennyország vízió komikus módon egy vásár képében jelenik meg, melynek utolsó versszakában ismételten hangsúlyos szerephez jut a cigányok földi és túlvilági jólét iránti vágya, amely főként testi igényekben merül ki. A cigányok mennyország- és túlvilágképzetét megjelenítő közköltészeti alkotásokban tehát a cigányok földi jólétének (evés, ivás, pipázás) hiperbolizált ábrázolásaként is értelmezhető, ami ugyancsak a komikumot szolgálja, hiszen ez a vágyvilág szinte elérhetetlen volt számukra.11
További (keresztelési) szertartásparódiaként funkcionál a Baptizmus Zingaricus12 Alsókubini kéziratban (1771–82) fennmaradt halandzsaszerű, cigány és állatin kifejezésekkel kevert verses és prózai szöveg. Humorát a nyelvi és jelentésbeli (szintagmai és szemantikai) ellentétekkel való játékból nyeri. A paródia Rabelais Gargantuájának szövegvilágát idézi, ugyanis a vers kifejezetten sok testürítési funkcióival kapcsolatos trágár kifejezést alkalmaz.13
A Fortélyos dolgot hallottam14 című szöveg a cigányok hitét parodizálja ki oly módon, hogy a cigányokhoz kapcsolódó egyik legalapvetőbb toposzt, felfalt templomuk történetét jeleníti meg újra. A fikció a cigányok valláshoz való kapcsolatát parodizálja ki, pontosabban a cigányok keresztény közösségen való kívülállásának okára ad egy szórakoztató magyarázatot.
A szöveg egyes szám első személyben beszéli el a cigányok templomáról szóló történetet, mely szerint a cigányok szalonnából, zsírból, kolbászból építettek templomot. Még papjuk is volt, azonban amikor az építmény elkészül, a cigányok éhesek lettek, és megették a saját templomukat. A cigányok felfalt templomának szüzséje egyébként az Eszter (1724) című evangélikus, illetve a Komédia a cigányról és a deákról (1797) című református iskoladrámában is felmerül, amely bár szimpatizál a cigánnyal, mégis komikusnak tartja, és vele mondatja ki azt a korabeli közvélekedést, hogy a nem tisztelik a keresztény hitet azáltal, hogy megeszik az ennivalóból készült épületet.15 Az, hogy a cigányok ételből építették fel templomukat, azt is jelezheti számunkra, hogy ha a korabeli közvélekedés szerint, ha volt is a cigányoknak vallásuk, akkor azt teljesen más jellegű vallásként tudták elképzelni, mivel a cigányok teljesen kilógtak a keresztény közösségből, nem tartoztak egy vallási felekezethez sem, ezért ebben a kérdésben a találgatás volt a döntő a valós ismeretek helyett.
A Fortélyos dolgot hallottam című szöveg több alkalommal is a „szent” jelzőt alkalmazza a cigányokra, azonban ezt főként ironikus módon teszi, ugyanis az elbeszélt cselekmény éppenséggel egy blaszfém történetről szól: a cigányok előtt semmi sem szent, hiszen még a templomukat is felfalják, ha éhesek. A cigányokra vonatkoztatott „szent” jelző alkalmazását indokoltan értelmezhetjük ironikus gesztusként, már csak azért is, mivel a keresztény erkölcsiség szerint a mohóság vagy falánkság éppenséggel a hét főbűn egyikét képezi. Abból, hogy a cigányok rögtön felfalták a templomukat, ismételten kiolvasható az, a cigányokkal kapcsolatos alapvető vélekedés is, miszerint a cigányok a jelen pillanatának és a testi élvezeteknek élnek. E következtetés indokoltságát jelzi azon egyszerű mozzanat, hogy a cigányok a templom építésébe fektetett múlt idejű munkáról és a templom építésének jövőbeli funkciójáról is megfeledkezve, pusztán az adott pillanatban fellépő éhség utasításának engedve felfalták a templomot, s ezzel együtt a múltat és a jelent egyaránt.
A fikció azonban egy mélyebb jelentést is magában hordoz. A cigányok keresztény hithez való viszonyát illetően az elbeszélt történet valójában a nem cigányok korabeli közvélekedését tükrözi vissza. A nem cigányok vélekedése és a versben tárgyalt blaszfémia is mintha arról tanúskodna, hogy a cigány egy olyan nép, amely bűnös természete (jelen esetben a falánkság és a lótolvaj cigány pap figurája szolgál ennek illusztrációjára) által képtelen az üdvözülésre, és így egy örökké bolyongó, istentelen népként kell rájuk tekinteni.
A szöveg szerint a cigányok a jelen pillanatának engedve, és a társadalmi, erkölcsi, vallási normáktól való teljes függetlenedése és alapvetően bűnös természete révén ki zárja magát az üdvtörténet horizontjából, ugyanis a cigányok semmilyen szempontból sem tűnnek alkalmasnak a keresztény erkölcsök, előírások követésére.
Ennek okán a vers nemcsak a cigányok társadalmi, hanem a vallási meghatározottságára is rávilágít. A szöveg ugyanis egyértelműen rámutat arra, hogy nemcsak a társadalmi, hanem vallási tekintetben is kívülálló, periférikus, marginalizált népcsoportként él a korabeli közgondolkodásban.
Az czigányról16 című vers egy olyan csúfondáros cigányidill, amely a különböző társadalmi csoportok életét bemutató versek mintájára jött létre. A szöveg célja, hogy egy általános képet adjon a cigányokról. Ennek megfelelően ebben a versben is fellelhetjük azokat a cigányokkal kapcsolatos vélekedéseket, sztereotípiákat, melyeket jól ismerhetünk más szövegek által is.
A gúnyvers egy fontos, de a cigányreprezentációkban általános mozzanatra hívja fel a figyelmet. Arra, hogy a cigányok egy olyan életvitelt, életmódot testesítenek meg, amely gyökeresen eltér a nem cigányokétól. A vers szerint a cigányok egyáltalán nem ismerik a kötelesség, a kényszer fogalmát, tehát a munka kényszerét sem, ezért boldogan, vígan élik életüket. Végső soron a cigányoknak tulajdonított gondtalan jólét egy olyan vágyott állapotként jelenik meg, amely a küzdelmes, fárasztó munkát végző nem cigányok számára az állandó vágyakozás tárgya volt.
A Cigányok végső romlása17 című – bár funkciója szerint nem idetartozna, mivel nem mulattató, hanem egy panaszszövegről van szó – tematikája szerint mégis kiemelt jelentőségű, ugyanis jól magában foglalja azokat az etnikus és kulturális karakterjegyeket, amelyeket a korábban elemzett cigánycsúfolók és paródiák is alkalmaztak.
A többi szövegtől eltérően ez az első olyan versezet, aminek politikai referenciája van: Mária Terézia által 1761-ben és 1767-ben elrendelt cigányok letelepítését és polgáriasítását szolgáló intézkedésekkel szemben lép fel. Azonban az 1769-ben a győri nyomdából útjára induló műköltői eredetű szöveg nem a valódi cigányok panaszait szólaltatja meg, mivel csupán egy cigányperspektívát alkalmazó, de alapvetően nem cigányok által létrehozott panaszversről van szó. A versezet konkrét témája a gyászba borult cigány nemzetség romlásában, hanyatlásban tételezhető, amit nemcsak egy politikai akarat következményére való reflexióként, hanem annak kritikájaként is értelmezhetünk, mely akarat a cigányok szabályozását, asszimilációját írná elő. A felvilágosodott Habsburg uralkodó, Mária Terézia cigánypolitikájának központi gondolata a cigányok totális átformálása oly módon, hogy minden etnikus sajátosságtól megfosztva, állandó lakásra kényszerítve átneveljék őket a keresztény és polgári erkölcsre, normákra, szabályokra, hogy ezzel a nem cigány közösség hasznos és elfogadott tagjaivá válhassanak. A szöveg egyértelműen a cigányok kétségbeesett panaszának ad hangot, akik a társadalom peremén élő, békés, politikai erőszakot elszenvedő áldozatként jelennek, s akik tehetetlennek bizonyulnak a rájuk vonatkozó törvénykezésekkel szemben, ezért kénytelenek meghajolni a hatalom erőszakos civilizációs akarata előtt.
Meglepő módon tehát a cigányokra vonatkozó erőszakos politikai akarattal szemben nem a romák, hanem a nem cigányok szólalnak fel egy cigány perspektívájából, ami pedig csak megerősíti azt, hogy a cigány teljesen kívül reked a róla szóló – jelenesetben politikai – diskurzusból. Ezáltal egy végtelenül kiszolgáltatott, önállóság nélküli népként van jelen, amely nem képes saját hangján megszólalva saját érdekeit képviselni, vagy legalábbis kritikával illetni az őt érintő diskurzust, mivel joga sincs a megszólaláshoz az eddigiekhez hasonló többnyire egyoldalú narratívákban.
Az eddigi szövegektől eltérően ez a vers zárlata a letelepült, paraszti életformára, földművelésre és asszimilációra képtelen etnikum saját kultúrájának kipusztulását jövendöli, mivel egyáltalán nem látni esélyt arra, hogy a cigányok valaha visszaszerezhetik hőn áhított szabadságukat, függetlenségüket és nyugalmukat.
Ugyancsak Mária Terézia cigányokkal kapcsolatos törvényeire reflektál Orczy Lőrinc Vigasztaló beszéd a’ tzigányokhozz18 című, 1762-ben napvilágot látott verse, melyet a felvilágosodás haladó eszméi, az egyenlőség, testvériség szellemisége hat át. Kérdéses, hogy a szöveg mennyire volt hozzáférhető a korabeli olvasóközönség számára, ugyanis a szerző nagyon izgalmas megközelítésből fordul a cigányokhoz. A cigányokról való beszéd meglehetősen ritka és különleges módozatát mutatja a fel a vers, ugyanis a korszakban talán egyedülálló módon közvetlenül, bölcs empátiával szólítja meg a cigányokat egy olyan személy, aki egyébként magas társadalmi rangú, hiszen Orczy Lőrinc maga főispán volt.
A versben felfedezhető megértő gesztus egy olyan asszimilációra, intergációra irányuló békés akaratot takar, amely a cigányok fennmaradásának egyetlen lehetőségeként értelmezhető. Orczy Lőrinc Mária Terézia egyik legvitézebb katonája volt, és nemcsak kardjával, hanem pennájával is az uralkodó ügyeit szolgálta. Versében többek közt egy olyan fontos mozzanatra is rátapint, amivel a cigányokról való helyes tudás hiányát láthatóvá teszi. Rámutat ugyanis arra, hogy a cigányok identifikáiójának kényszere alatt csak a nem cigányok hoztak létre olyan származással kapcsolatos magyarázatokat, amelyek nélkülözik a tudományos megalapozottságot és hitelességet, s a nem valós ismeretek által sok ideig hamis feltevések, találgatások keringtek a cigányok származásának, kultúrájának kérdéskörében.
A vers zárlatában az elbeszélő tulajdonképpen észérvekkel akarja meggyőzni a cigányokat arról, hogy azzal járnak a legjobban, ha szokásaikat és a falvak, városok perifériáját elhagyva beilleszkednek a nem cigányok közé, és munka révén töltsenek be magasabb társadalmi pozíciókat. A vers tehát egyértelműen a cigányok integrációját célzó uralkodói rendeletek szolgálatába szegődik, de mindezt békés közvetítőként teszi. A cigányok fennmaradásának egyetlen lehetőségét, vagyis fennálló politikai hatalom akaratát közvetíti a cigányok számára.
A Cigányok végső romlása mellett fennmaradt egy másik anoním szerzőjű cigánypanasz, A fárahó maradékainak keserves panaszai…19 címmel, amely szintén Mária Terézia cigánypolitikájára reflektál. Ez a szöveg azonban egy teljesen más nézőpontból értelmezi a történéseket, ugyanis a cigányok tragikus élethelyzetét teljesen komikusra fordítja a cigány–magyar makaronizmusokkal, káromkodással és humoros fordulatok tűzdelt szövegben.
A ponyván kiadott szórakoztató olvasmány a terjedelme miatt nem maradt fenn a szájhagyományban, kéziratos változata sem maradt fenn, ponyvanyomtatványok azonban hivatkoznak rá, amely által a keletkezés körülményeiről megtudhatjuk, hogy a vers azután született, amikor Mária Terézia meghalt, tehát mindenképpen 1780. november 29. után.
Az Orczy Lőrinccel nagyjából egyidős Gvadányi József Pöstényi förödés20 című humoros pikareszkje névtelenül, 1787-ben jelent meg. Gvadányi művében egy lovastiszt szemszögéből számol be mulattató fürdőzési élményeiről. A szerző a ponyvairodalom sekélyesnek mondható humorával élve ábrázolja a cigányokat, ugyanis ahogy számos közköltészeti alkotás esetében, úgy a tréfálkozás itt is a széklet és vizelet emlegetése által történik meg, miután a lovastiszt császári orvossága hasmenést vált ki a muzsikus cigánybanda tagjaiból. Ennél azonban érdekesebbnek tekinthető az a mozzanat, amikor a Pöstényi förödés bevezető tavaszi és nyári nyitókép legvégén jelenik meg először a cigány. Az ébredező, új életre kelő természet és a serénykedő paraszti világ ábrázolása a cigány ábrázolása révén válik teljessé. Ahogy a fák zöld lombot öltenek, ahogy a madarak dalra kelnek, ahogy a parasztság hozzá kezd a földmunkához, úgy a cigány szeget kovácsol, gyermeke cigánykereket hány, felesége pedig varázsol, tenyérből jósol és lop. Ez a kép elsőre komikus hatás kelt, ugyanakkor figyelemre méltó az a mozzanat is, hogy egy teljességre törekvő természeti és társadalmi képnek mennyire alapvető szereplője a cigány karakter. Ahogyan azt korábban említettem, ugyanúgy itt is megjelenik az a mozzanat, hogy magyarországi átlagember társadalomszemléletének része ugyanúgy a cigány, mint a zsidó vagy a tót. Ezt az egységes, integratív társadalomszemléletet tükrözi a Pöstény hévíze, amelyet nemcsak a papság, katonaság, a polgárság, hanem a társadalom alacsonyabb szintjén álló csoportok is használnak. Pöstény ily módon az a hely, ahol a társadalmi különbségek ellenére minden társadalmi réteg egyenlővé válik.
Csokonai Vitéz Mihály 1785 és 1790 között keletkezett Cigány21 című versében egy pogány eredetmítosz felvázolására tesz kísérletet. A klasszikus görög–római mitológiai kontextusba ágyazott fikció a cigányok teremtését beszéli el. A vers szerint a cigányok teremtését a Prometheus által teremtett emberi nem hiányossága ihlette, ezért meg kellett alkotni a tréfás ember nemét is. Ez az embertípus pedig a cigány lett, akinek fekete arcát Vulkán, szemeit és vigyorát Vénusz, tolvaj kezeit Mercurius formázta, fekete színét Apollótól, lelkét pedig Prometheustól kapta. Versében Csokonai a cigányoknak tulajdonított tipikus karakterjegyek és etnikus sajátosságok lehetséges magyarázatát vázolta fel, amelyeket az addigi összes irodalmi alkotás felhasznált cigány ábrázolásai során. A cigányok teremtője, Prometheus majomlélekkel bélelte ki az első cigányt, amely mintha magában hordozná a cigányok szórakoztatásra, mulattatásra való hajlam és az eredendő nevetségesség lehetőségének alapját. A „majom” mint állatiasságra, vadságra utaló jelző ugyanakkor az alsóbb rendű, az emberszerű vadember képzetét idézheti fel bennünk. E vers a cigányok valláshoz való viszonyának és társadalmi margializaltságára is magyarázatot kínál. Azzal ugyanis, hogy Csokonai a cigányok teremtőjeként egy keresztény kultúrán kívül eső istenséget jelöl meg, csupán csak megerősíti azt a korabeli feltevést, miszerint a cigányok vallásnélküliek, pogányok. Mindez pedig magyarázatként szolgál a cigányok idegenszerűségére: a cigányok ugyanis nemcsak az adott nemzeti, kulturális, hanem keresztény vallás közösségéből is teljesen kiszorultak.
Iskoladrámák
Utalni szeretnék arra, hogy a közköltészeti ponyvanyomtatványokon túl fennmaradtak olyan iskoladrámák is, amelyekben cigányok szerepeltek. Ilyen például a már korábban említett Miskolczi Zsigmond Cyrus komédiája című színdarabja, melyet először 1698-ban adtak elő; majd 1724-ben Győrben játszottak el egy ismeretlen szerzőtől származó evangélikus darabot Eszter22 címmel. 1780-ban a marosvásárhelyi Református Kollégiumban játszották el a Nagy Györgynek tulajdonított Konok pereskedők23 című darabot.
1795 február 28-án mutatták be a debreceni kollégiumban Csokonai Vitéz Mihály Gerson24 két felvonásból álló színművét, amelyben szintén szerepel cigány karakter. Végezetül az ismeretlen szerzőtől származó Komédia a cigányról és a deákról25 című színdarabot szeretném megemlíteni, amelyről jelenleg mindössze annyit tudhatunk, hogy 1797 körül keletkezhetett.
Eszter (1724)
A mű adatairól kevés információnk van. A cím nélküli kézirat pontos lelőhelye az Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattára. A prológusból megállapítható, hogy 1724-ben Győrben adták elő a darabot, így vélhetően a szöveg másolata is Győrből származhat. A drámaíró személyét azonban nem ismerjük, csupán csak feltételezhető, hogy olyasvalaki szerezhette, aki 1724-ben Győrben tanított és irodalmi tevékenységet is folytatott. Ily módon pedig Szászky Tomka János, Sartorious Szabó János és Clemens Jakab neve is szóba jöhet a szerzőség kapcsán.
A dráma egy bibliai történetet dolgoz fel, amely Eszter könyvének 1–9. részére támaszkodik. A dráma cselekménye és a bibliai történet között csupán kevés eltérés van. A perzsa király, Ahasvérus egyik fő embere, Hámán hamis vádakkal illette a zsidókat a király előtt, akinek jelentős vagyont ajánlott fel annak érdekében, hogy foglalja törvénybe a birodalomban élő zsidók szabad legyilkolását. Eszter, Mardókeus unokahúga és Ahasvérus király felesége azonban meghiúsította Hámán tervét. A király Eszterre hallgatván arra a bitófára akasztotta fel Hámánt, amelyet az Mardókeus számára készített. Sőt, a király olyan törvényt hozott a zsidók számára, mely lehetővé tette, hogy maguk számoljanak le ellenségeikkel.
A szerző drámaíró készségére mutat, hogy az alapvetően bibliai történetet komikus szerepekkel, jelenetekkel szőtte át. A dolgozat szempontjából leginkább érdekes jelenet Eszter által rendezett vigassággal kapcsolatos. Hámán felakasztása előtt közjátékszerű jelenet játszódik Carnifex, Zingarus, Morio és Zingara között. A cigány szavakkal kevert szöveg egyszerre cigánycsúfolóként is funkcionál, illetve fontos része is a fő cselekménynek, mely során Carnifex tizenegy szöget kér Hámán és tíz fiának felakasztásához.
A szövegben a cigányok vajdája dialogikus viszonyban áll a jelenet más szereplőivel. Érdemes figyelmünket a szöveg retorikájára fordítanunk. Zingarus jól érzékeli az őt megszólító Carnifex szavaiból kiolvasható lealacsonyító, csúfolódó gesztust. Ezt a lealacsonyító gesztust a nem cigány és cigány társadalmi pozíciójából adódó különbség juttatja érvényre, vagyis az az alá-fölérendelt hierarchikus társadalmi viszonyrendszer, melyben a magasabb társadalmi pozícióban álló királyi udvari szolga parancsot ad ki a társadalmi hierarchia legalján, de sokkal inkább azon kívül elhelyezkedő cigány számára, utasítja.
A műben szerepel egy a cigányok származásával kapcsolatos korabeli felvetés, mely Zingarus reflexiójában sértőnek és becsmérlőnek bizonyul, mivel implicit módon fogalmazza meg a cigányok alárendeltségét a nem cigányokkal szemben. Zingarus e kritikus hangvételű reflexiója a cigányok származásáról való ismeretek hiányát pótló találgatásokra hívja fel figyelmünket.
Zingarus:
„Gyalázat, némellyek aztot költötték,
Hogy midőn a’ Magyar seggit fürészelték,
Bárdolatlan lévén és egy egyengették,
Seggéröl le hullott forgátsból ök lettek.”26
Ezzel a lealacsonyító gesztussal szemben lép működésbe a Zingarus által felvetett, ugyancsak tudományosan nem igazolt elgondolás: a cigányok egyiptomi származása, amelynek tekintetében a cigányok nem egy alávetettségre méltó népként, hanem egy ősi, magas kultúra letéteményeseiként értelmeződnek. A 15. századtól, mióta a cigányok megjelentek Európában, folytonos üldöztetésben volt részük ismeretlen származásuk és másságuk miatt. Annak érdekében, hogy a cigányok igazolják önmagukat, gyakran azt híresztelték magukról, hogy a fáraók leszármazottjaiként Egyiptomból érkeztek Európába. Ez a magyarázat pedig elterjedt és mély gyökeret vert az európai köztudatban. Ez a cigányok származásával és küllemével kapcsolatos felvetés szólal meg a büszke és öntudatos Zingarus által:
Zingarus:
„Faraho aklából maradtunk szép purdék,
Szenes vizben fresztet iffi vójnik morék,
Szurkos ágyban fekvén, lettünk osztán dádék,
Ez már az az hires Czigány maradék.”27
A 18. század elejétől a ponyvanyomtatványokban igen népszerű motívumként terjedt el a cigányok templomáról szóló vers, amely az Eszter című drámában is felbukkan, amikor Carnifex arra inti a vajdát, hogy ne magasztalja olyannyira cigány népét, hiszen éhségében arra vetemedett, hogy ételből készített templomát felfalta.
A vajda felesége, Zingara azonban észreveszi Carnifex gyúnyolodását, és egy nagyon fontos megjegyzést tesz:
Zingara:
„Gyikhesz, dade, szokhereszto, mit szenveded eztet?
Mi nem mézes mátsikkal tölt ám ö tégedet,
Felsége Seggiből szopta mind ezeket
Ez historicusa, mellyből gyaláz minket”28
Zingara megjegyzése arra utal, hogy a cigányokról szóló diskurzusokat sosem a cigányok, hanem a nem cigányok dominálják. A cigányokról való tudást a nem cigányok termelik ki, a cigányok történelmét is a nem cigányok hozzák létre, ily módon a cigány nép saját történelmén is kívül esik. A cigányokról szóló történelem, irodalom a nem cigányok által uralt diskurzusterek, melyekben a cigány csupán egy alárendelt, vizsgálandó alanyként van jelen, mégpedig a megszólás lehetőségéhez szükséges kompetenciák hiánya által. Azonban a Zingara által megszólaltatott kritikai észrevétel érvényét veszti, ha arra gondolunk, hogy e gondolatokat egy nem cigány szerző szólaltatja meg egy cigány karakter által. Ez pedig egyfelől komikus hatást is kelthet, másfelől pedig egy komoly diskurzusproblémára hívja fel a figyelmet, nevezetesen arra, hogy ne szoruljanak ki a róluk szóló diskurzusokból, hanem vegyék kezükbe saját történelmi-kulturális diskurzusainak irányítását, ellenőrzését.
Konok pereskedők (1780)
A Konok pereskedők adatairól mindössze Gerencsér István 1909-ben kiadott Adalékok a magyar iskolai drámák történetéhez című kiadványának bevezető részében olvashatunk, melyből kiderül, hogy a szöveg szerzője vélhetően Nagy György. A kézirat pontos keletkezési idejét és másolóját nem ismerjük egyelőre. Az viszont tudható, hogy a komédiát 1780-ban a marosvásárhelyi Református Kollégiumban eljátszották, s a Konok pereskedők címet utólag Gerencsér István adta a műnek.
Mivel a komédiának forrásutalása nincs, ezért a szöveget eredeti munkaként tarthatjuk számon. A szerző tulajdonképpeni célja a korabeli igazságszolgáltatás, bíráskodás visszáságainak, fonákságainak bemutatása a bírák, ügyvédek, s maga a nemesi hatalmasodás gúnyrajzán keresztül.
A Konok pereskedők nyolcadik jelenetében képet kaphatunk a cigányok társadalmi helyzetéről. A cigány felperesként járul a bíróság elé, mivel a vásárban átverték: húsz forintért egy beteg lovat adott el neki egy nemesi származású férfi. A bíróságon megvitatják a felperes cigány ügyét, és bár az igazság a cigány mellett szól, mégis az alperes nemes ember javára dönt a bíróság. Procurator Vajai végül arra bátorítja a megkárosított cigányt, hogy cserélje el lovát, és a rajta esett sérelmet máson bosszúlja meg.
Ez a jelenet a korabeli igazságszolgáltatási rendszer abszurditását viszi színre, ugyanis egy teljesen lehetetlen, abszurd helyzet áll elő: egy kivételesen becsületes cigány járul a bíróság elé, kivételesen felperesként, és egy nemest vádol azzal, hogy lóvásárlás során átverte. Ez a helyzet leginkább fordított esetben volt elképzelhető. A szöveg legerőteljesebb eszköze azonban éppen a szerepek felcserélésében érhető tetten, mivel ezen keresztül válik megfogalmazhatóvá a komédia fő üzenete: az igazságszolgáltatás korrupt, a bíróság nem az igazság ügyét szolgálja. A cigánynak van igaza, mégis ellene dönt a bíróság. Ez a jelenet igen élesen figurázza ki a korabeli társadalmi bürokráciát, igazságszolgáltatást, s vélhetően a Konok pereskedők társadalomkritikája miatt tiltják be egy időre az iskolai színjátszást Marosvásárhelyen.
Csokonai Vitéz Mihály: Gerson (1795)
Csokonai Vitéz Mihály Gerson című két felvonásból álló színművét 1795. február 28-án mutatták be a debreceni kollégiumban. Feltehetően 1795 január-februárjában keletkezhetett, mivel előző év decemberében még csak terv volt színmű elkészítése.29
A színműben a zsidó származású Ábrahám cselszövése adja a cselekmény gerincét. Tamadi földesúr portáján kísértetjárás van, s Ábrahám pénzkeresés céljából felajánlja szolgálatát a földesúrnak, hogy majd fényt derít a titokra. A mű címadó szereplőjét, a melankolikus természetű ifjú költőt, Gersont vádolják azzal, hogy ő áll a kísértetjárás hátterében. Azonban kísértet nem más, mint a furfangos zsidó Ábrahám, így a hazugsága lelepleződik, Gersonról pedig kiderül, hogy Tamadi földesúr rég elveszett fia.
Vizsgálódásunk szempontjából igen releváns színműnek ígérkezik Csokonai Gersonja, mert művében a korabeli szórakoztató irodalom jellegzetes zsánerfiguráit szerepelteti. Így például Porházi személyében a deákos iskolamestert, Kardosban a nyugalmazott katonatisztet, a ravasz és kofárkodó zsidóban Ábrahámot, Kalefaktor Antal képében pedig mulatságos, félénk és gyáva cigány karakterét ismerhetjük fel, amit már beszélőneve is előrevet: a kalefaktor főnév ugyanis egy tréfás, csínytevő, kellemetlenkedő személyre utal.
A cigányok külső irodalmi reprezentációja számára érdekes adalékokat tartalmaz a színmű hetedik fejezete. E korban már valószínűleg elterjedt motívumként élt a köztudatban a cigányok Abaúj Vármegyében található Nagyidához való kötődése. Budai Ferenc Polgári Lexikonában fennmaradt ugyanis egy 16. századból származó feljegyzés, amely a cigányok nagyidai vitézségéről tesz említést. A történet szerint 1556-ban Perényi Ferenc elpártolt Ferdinánd királytól és Izabella hercegnő szolgálatába állt, amiért Ferdinánd Puchaim nevű vezére által húsznapi ostrom után elfoglalta Nagyida várát, amelynek védelmére Perényi Ferenc cigányokat toborzott, akik vitézséggel buktak el.30 Ezt a motívumot idézi fel Kardos, amikor a hetedik fejezetben megszólítja Kalefaktor Antalt: „Jaj, ördög, be szép báb vagy, de szép vagy, be odaillenél nagyidai vitéznek.”31
E fejezet másik figyelemre méltó aktusa a cigány karakter megszólalása. Kalefaktor Antal egyértelműen a selypes, alig érthető beszédmódja által válik a komikum tárgyáva (azonban ez az állítás ugyanígy érvényes a romlott magyarsággal beszélő Ábrahámra is). Ugyancsak parodisztikus hatást kelt Porházi és Kalefaktor Antal párbeszéde. Mindkét szereplő egy zsánerfigurát testesít meg: Porházi a latinos műveltségű, a korabeli magaskultúrához tartozó iskolamesterként, vele szemben pedig Kalefaktor Antal, a társadalmilag marginalizált, kulturálatlan és civilizálatlan népcsoporthoz tartozó, alig érthető módon beszélő cigány karakterként jelenik meg. A párbeszéd olyan helyzetkomikumra épül, amelyben a cigány úgy tesz, mintha értené a latinul beszél Porházi mondandóját, s mivel a cigány nem tud latinul, ezért folyton félreérti az iskolamestert, s így folyton elbeszélnek egymás mellett. Példa: spiritus – piritos.
Komédia a cigányról és a deákról
A Komédia a cigányról és a deákról című alkotás adatairól annyit tudhatunk mindössze, hogy eredetileg kunszentmiklósi születésű, Debrecenben tanuló Virág Pál által összeállított énekeskönyvben található. A mű pontos szerzőjét nem ismerjük, mivel Virág Pál feltehetően csak lemásolta a szöveget 1796 és 1800 között.32 A korabeli iskolai színjátszásban igen kedvelt figurája volt a cigány, azonban főként a közjátékokban vitték színre.
A mindössze két jelenetből álló darabban a cigány egy szegény mendikánst visz a Vitze Ispány elé. A felperesként ábrázolt cigány (ami már önmagában is a komikus hatást kelt) állítása szerint a medikás ellopta a fáját, ezért az ispántól várja az igazságszolgáltatást. Az ispán végül a vajdának ad igazat, aki a deák akasztását kéri, de az ispán kegyelmesebb, és arra ítéli a mendikásokat, hogy ahol cigányt látnak, szépen köszönjenek neki.
Bár a szöveg szimpatizál a cigánnyal, alapvetően komikusnak tartja. A dráma egészét igen erősen áthatja a komikum, ami jelen esetben a nyelvre épül. Mikor az ispán számonkéri a deákot, az latinul kezd el beszélni, így alakul ki egy dialógus közte és a cigány között. Éppen ez a dialógus mutatja leginkább a komikum nyelvi megalapozottságát.
A dialógusban a latinul beszélő deák beszéde érthetetlen, halandzsahatást keltő nyelvként jelenik meg. Bár a cigány nem érti a deák latin nyelvű mondandóját, a hasonló hangzású szavaknál mégis úgy tesz, mintha értené, azonban folyton félreérti a hallottakat. A darab helyzetkomikumra épül, ami abból fakad, hogy a meglopott felperes cigány nem érti – illetve magyarnak vélvén folyamatosan félreérti – a bíróságon a tolvaj diák latin védőbeszédét.33 Íme, néhány példa: Praetereuntem-Bé mentem, caput-kaput, videt-tiedet, futuro-juh turo, rauco-rajkó.
A cigány selypes beszéde ebben a műben is parodisztikus hatást kelt, ami azonban a leginkább fokozza a komikus hatást, azt egy tulajdonképpeni szerepcserében érhetjük tetten. Ezt pedig már maga a cselekmény is előrebocsátja, hiszen éppen a cigány (felperes) az, aki rajtakap valakit a deákon (alperes), és nem őt magát kapják rajta. A nyelvek szerepcseréje is figyelemre méltó, ugyanis a cigány értelmezésében a latin deák beszéde értelmetlen halandzsaként jelenik meg, amely ezáltal éppen azt a jelleget ölti magára, amelyet a cigány nyelv a nem cigányok értelmezésében. Ahogyan az iskolajátékokban általában, úgy ebben a darabban is a meg nem értett idegen beszéd humoros félremagyarázása és az ezt követő durvább beszédmód adja a komikum alapját. Ugyanezzel a motívummal találkozhattunk Csokonai Vitéz Mihály Gerson című színművének hetedik fejezetében található párbeszédben, amelyet a deákos iskolamester Porházi és a cigány Kalefaktor Antal folytat.
Iskoladrámák összegzése
A fent említett 17–18. századi iskoladrámák cigány reprezentációjáról általánosságban azt mondhatjuk el, hogy e drámák cigány karakterei mind valamilyen szakmát űző, alacsony társadalmi státuszban élő emberekként jelennek meg. Az iskoladrámák többnyire komikus cigányai olyan zsánerfigurák, amelyek a 18. századi hétköznapok ábrázolásának elengedhetetlen alakjai. A cigány zsánerfigurája azonban a megszokott normatív erkölcsöktől elütő másságot testesíti meg.
Véleményem szerint kiemelten fontos szerephez jut bennük a nyelv és a megszólalás. A cigányokról való beszéd durvasága nem nemzetiségi ellenérzésekről árulkodik, hiszen ilyesmiről szó sincs. Ez a stílus csupán a természetes kifejeződése, illetve a társadalmi ranglétrán elfoglalt helyzetüknek szól. A cigányok – bár a nem cigányok által szólalnak meg – dialogikus viszonyban állnak a többi szereplővel. E drámákban a cigányok beszéde jellemzően selypes, alig érthető. A cigány, magyar, olykor latin makaronizmusokkal is átszőtt dialógusok olyan helyzetkomikumokat idéznek elő, mely során a cigány és beszélgető társa folyton félreértik egymást, elbeszélnek egymás mellet. Az ilyen és ehhez hasonló helyzetkomikumok pedig egy mélyebb, társadalmi és kommunikációs problémára irányítja figyelmünket: arra, hogy a cigányok és nem cigányok csoportjai nem tudnak dialogikus viszonyba lépni egymással. E dialogikus viszony kialakítására irányuló kísérletek hiábavalósága pedig csak a humorban tud feloldódni, ennek következtében azonban egyre inkább növekszik a társadalmi és kulturális szakadék a két csoport között.
1 KÜLLŐS Imola, Cigányok a régi magyar közköltészetben a XVII. századtól a reformkori, Romológiai Kutatóintézet Közleményei 9. Szekszárd, 2003, 5.
2 KÜLLŐS Imola 2003. 5.
3 KÜLLŐS Imola 2003. 28–29.
4 KÜLLŐS Imola 2003. 63–64.
5 KÜLLŐS Imola 2003. 64.
6 KÜLLŐS Imola 2003. 31–32.
7 KÜLLŐS Imola 2003. 24.
8 Régi Magyar Költők Tára, XVIII. század IV., Közköltészet, I, Mulattatók, Kiad. Küllős Imola, Csörsz Rumen István, Bp., Balassi, 2000, 83/1. sz. (Továbbiakban: RMKT XVIII/4.)
9 RMKT XVIII/4. 86/1. sz.
10 RMKT XVIII/4. 89/1. sz.
11 KÜLLŐS Imola, Cigányok a régi magyar közköltészetben a XVII. századtól a reformkori, Romológiai Kutatóintézet Közleményei 9. Szekszárd, 2003.
12 RMKT XVIII/4. 97.sz.
13 RMKT XVIII/4. 496.
14 RMKT XVIII/4. 99/1. sz.
15 RMKT XVIII/4. 497.
16 RMKT XVIII/4. 91. sz.
17 RMKT XVIII/4. 92. sz.
18 ORCZY Lőrinc, Vigasztaló beszéd a’ tzigányokhozz = Orczy Lőrinc, Költeményes holmi egy nagyságos elmétől, Pozsony, Loewe Antal betűivel, 1787, 202–206.
19 RMKT XVIII/4. 93.sz.
20 GVADÁNYI József, Pöstényi förödés, Bp, Rózsavölgyi és Társa, 1921, (Fakszimile kiadás)
21 CSOKONAI Vitéz Mihály, Cigány = Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei, I., Szerk. Debreczeni Attila, Bp., Osiris, 2003, 35–36.
22 Eszter = Protestáns Iskoladrámák, I., Kiad. Varga Imre. Bp., Akadémiai, 1989, 33–85.
23 Konok pereskedők = Protestáns Iskoladrámák, I., Kiad. Varga Imre. Bp., Akadémiai, 1989, 647–746.
24 CSOKONAI Vitéz Mihály, Gerson – Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei, I., Szerk. Debreczeni Attila, Bp., Osiris, 2003, 102–122.
25 Komédia a cigányról és a deákról – Protestáns Iskoladrámák, I., Kiad. Varga Imre. Bp., Akadémiai, 1989, 353–363.
26 Protestáns Iskoladrámák, I., Kiad. Varga Imre. Bp., Akadémiai, 1989, 75.
27 Protestáns Iskoladrámák, I., Kiad. Varga Imre. Bp., Akadémiai, 1989, 75.
28 Protestáns Iskoladrámák, I., Kiad. Varga Imre. Bp., Akadémiai, 1989, 76.
29 CSOKONAI Vitéz Mihály, Gerson = Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei, I., Szerk. Debreczeni Attila, Bp., Osiris, 2003, 834.
30 Arany János ugyanezt a históriát vette alapul A nagyidai cigányok megírásához.
31 CSOKONAI Vitéz Mihály, Gerson = Csokonai Vitéz Mihály Összes Művei, I., Szerk. Debreczeni Attila, Bp., Osiris, 2003, 101.
32 Protestáns Iskoladrámák, I., Kiad. Varga Imre. Bp., Akadémiai, 1989, 362.
33 RMKT XVIII/4, 497.
