Keresés
Close this search box.

Tizenhat öregasszony vagyok – 1.

1. nap
Fekete Csóka

Kis Fekete Csókának hívtak gyerekkoromban a születésemtől fogva. Amikor nagyobbacska lettem, már jobban szerettem volna, ha a keresztnevemen szólítanak, azon a néven, amit én adtam magamnak titokban: Angyalka. Úgy éreztem, ez a név illik hozzám, mert én, én olyan jó vagyok, akár az angyalok. Persze a valódi nevem sem tetszett, olyan semmitmondó, olyan közönséges, hogy inkább el sem árulom, minek azt tudni maguknak? A postáson kívül nem szokott megszólítani senki, talán még ő sem, csak ideadja a nyugdíjamat a kezembe. Amúgy meg csak az asszonynevemet ismeri, özvegy Boros Józsefné. Néha azért mondja, hogy Boros néni, itt írja alá. Hol is tartottam? Na igen, tudom már. Azt kezdtem mesélni, hogy Kis Fekete Csókának hívott az egész rokonságom, meg a szomszédok, az ismerősök, aztán az iskolában a gyerekek, a tanítók. Rámragadt, mint légypapírra a szálldosó bogarak, ami, ha megtelt, bedobták a masinába. Hogy mi az a masina? Hát a sparhelt, mifelénk az csak masina volt.

Képtelen voltam levakarni magamról ezt a Kis Fekete Csókát. Mi tagadás, fekete voltam, mint Hófehérke haja, de ennek ellenére, hívhattak volna Fekete Rigónak is. Olyan aranyosak a rigófiókák, amikor csőrüket nagyra tárva várják, hogy megetesse őket az anyjuk! Én is állandóan tátogtam.

A Mária Valéria-telepen laktunk, ott tákoltak maguknak a szüleim egy viskót. Megszöktek a faluból, mert nem engedte a két család, hogy szeressék egymást.

Anyám a falu prímásának a lánya volt, jómódú, jobb módú, mint a többi muzsikus. Tudják, annak idején a prímások duplarészt vettek ki maguknak a keresetből. Hogy miért? Hát az úgy alakult ki, hogy a prímások tanították be a nótákat meg mindent, amit muzsikálniuk kellett. Operanyitányokat, operettet, slágereket, csárdásokat, esztamokat, minden számot. Ennek fejében vettek dupla részt. Ha mondjuk öten voltak egy bandában, akkor nem ötfelé, hanem hatfelé osztották el a napi keresetüket, amit a mulató gádzsóktól kaptak. Aztán akkor is megmaradt ez a szokás, amikor már nem tanítottak semmit sem a tagoknak.

Az apám bőgős volt, tagember, ezért tiltották őket egymástól, mert prímás vőt akartak, hogy jó sora legyen a lányuknak. De mondják meg, hát lehet a szíveknek parancsolni, ha egyszer már összegabalyodtak?

Volt valami rokonuk ott a telepen, ő segített nekik felépíteni a kunyhójukat. Anyám már várandós volt akkor a legidősebb nővéremmel, aztán jöttünk sorra hatan, mind lány. Képzelhetik, milyen nyomorban éltünk, apám hol helyben volt, hol nem. Ja, hogy maguk ezt nem értik, mi az, hogy helyben volt? Hát úgy szokták mondani, ha muzsikálnak. Akkoriban a vendéglátósoknak látszatfizetést adtak, mert belekalkulálták a borravalót. Az meg olyan volt, mint a mesében, hol volt, hol nem volt.

Arra emlékszem, hogy mindig éhes voltam, tátott szájjal járkáltam, mint a kis rigócskák, ha várják az anyjukat az eledellel, tátogtam én is folyton egyik szomszédunktól a másikig, hátha belepottyantanak egy-egy falatot a számba. Lehet ezért ragadt rám a nevem. Selypítettem sokáig, azt hittem tetszik mindenkinek, ezért nem is akartam tisztán kiejteni a szavakat. Úgy gondoltam, selypítve több élelemhez juthatok. Sokszor elmondatták velem a kis mondókámat: hétpőn tumpli, tedden tumpli, tejdán tumpli, én Ittenem jó Ittenem, mátosztétta tote nincsen?

Első osztályos koromban jöttem rá, hogy kinevettek, kicsúfoltak a hátam mögött még a felnőttek is. Egyik napról a másikra abba is hagytam a selypítést. Volt is csodálkozás, nógattak, kérleltek, a mondókámat akarták hallani, de én megmakacsoltam magam. Nem kéregettem többé akkor sem, ha akkorákat szólt a gyomrom, akár egy vasércszállító harminctonnás mozdony dudája.

Ám a feketeségem megmaradt, és nem átallottak továbbra is Kis Fekete Csókának hívni. Sokan voltunk cigányok az osztályban, mindegyikünknek volt otthonról hozott beceneve, és a tanítónő mind meg is jegyezte. Jól is tette, mert az igazi nevünkre nem hallgattunk, és egymásét sem ismertük. Volt közöttünk Vasfejű, Balkezes, Ötdekás, Dandás, Szampi, Csonti. Ezekre emlékszem. Aztán elkerültünk egymástól, mikor felszámolták a telepet. Az új iskolában kénytelen voltam megszokni az anyakönyvezett nevemet.

Egyszer felvetettem, hogy Angyalkára változtatnám meg hivatalosan. Kinevettek a szüleim, azt mondták, hogy ilyen fekete lyányt nem lehet Angyalkának hívni, mert az angyalok szőkék és pufókok, nézzek már tükörbe. Sokig sírtam emiatt, felnőttkoromban meg már úgy voltam vele, jó nekem az a Kis Fekete Csóka, mert látják, pici is maradtam meg a feketeségem sem tűnt el. De úgy voltam vele, hogy úgy kell megszeretni magam, amilyen vagyok, és akkor mások is így fogadnak el. Nem is volt ezzel soha többé problémám.

Így mutatkoztam be a munkahelyeimen, és a férjemnek is az első találkozásunkkor. Azt hitte, csak meg akarom tréfálni, de amikor elmondtam neki a mondókámat is, tudják azt a selypítős tumplis, mátosztéttátost, rögtön a szívébe zárt. Sokszor játszottunk így, pöszítettem, tátogtam, ő meg a számba tett hol egy finom bonbont, hol cukorkát, aztán következett a csók, az ölelés. Mondhatom, minden embernek olyan boldog házasságot kívánok, amilyen a miénk volt hosszú éveken át.

Gyermekünk nem lett. Sokáig próbálkoztunk, végül kiderült, hogy méhrákom van. Nem én borultam ki, a férjem nem bírta elviselni a tudatot, hogy elveszíthet. Akkor az orvostudomány még nem volt olyan fejlett, mint most. Én vágtam le a kötélről, negyven évvel ezelőtt. Azóta gyászolom, nem lehet túllépni azon, hogy miattam halt meg.

Minden lényeges dolgot elmondtam az életemről, kíváncsiak még valamire?

Hogyan folytathattam nélküle az életem? Nincsenek titkaim, sosem szerettem a titkokat, azok csak megterhelik az embert, nyomja a lelkünket, aztán igyekszünk elfelejteni, de azért bármit csinálunk, ott hátul a kisagyunkba befészkeli magát, s addig ott is marad, míg nem vesszük elő újból, s nem kezdünk vele valamit. A titkokat fel kell tárni valakinek, hogy kiröppenjenek a fészkükből. Ám ha a szégyenünk erősebb a szabadulni vágyástól, ha nem vagyunk képesek kinyílni, rámegy az egészségünk. A testi kórságom döbbentett rá az eldugott titkomra, akkor gondoltam végig, ártottam-e megbántottam-e bárkit az addigi életem során, hogy megbocsássak magamnak, és bocsánatra leljek, ha nem is szemtől szemben, de legalább Istentől.

Aztán következtek azok, akik engem bántottak. És eszembe jutott, hogy az egyik tanárom mindenáron orvost akart belőlem faragni, mert annyira okosnak és tehetségesnek tartott, ezért heti háromszor is külön órákon foglalkozott velem tanítás után. Ötödikes voltam. Egyik alkalommal az emberi testről tanított. Ugye tudják, mi történt akkor? Látják most is milyen nehezen beszélek róla. Még nem teljesen engedtem el a haragot, a gyűlöletet, amit iránta érzek, de hamarosan sikerül.

Amióta nincs a férjem – Isten bocsássa meg a bűnét –, azóta ezzel a kis rózsafával élek. Na, mit gondolnak, hogy neveztem el? Úgy van, Angyalkának, mintha a gyermekem lenne, annyira szeretem. Ugye milyen szép! És afelől mit gondolnak, ő hogyan szólít engem? Igen, igen, jól sejtik, Kis Fekete Csókának.

2. nap
Cancóka, a szűz

Mit akarnak még? Tegnap már elmeséltem az életem. Mondtam, hogy Cancókának becéztek gyerekkoromban. Miket beszélnek, Kis Fekete Csókának engem sosem hívtak. Én Cancóka voltam, mert engem állandóan cirógatni kellett. Közben mondogattam, ciróka-maróka, ciróka-maróka, mert úgy esett jól a simogatás. Anyám szegény, alig alhatott miattam, mellette feküdtem, nekem már csak ott jutott hely, a nagy ágyban, s nem állhatott meg a keze, mert ha abbahagyta, felébredtem, s ordítottam. Tudják, anyám két gyerek után már nem akart volna többet, én voltam a legkisebb, a harmadik. „Asszonynak szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség”. Ez volt a jelmondata a kornak, szigorúan büntették az abortuszt, hát így születtem meg, ratkós gyerekként. Biztos szeretett engem is, nem vettem észre, hogy másként bánt velem, mint a két testvéremmel.

Nehéz volt az ötvenes években a népeknek. Mindenki szegény volt, élelemre is alig jutott, krumplit ettünk krumplival. Meg bodagot. Megkente anyám zsírral. Hogy mi az a bodag? Hát a cigányok kenyere. Élesztő nélkül készül, szódabikarbóna kell bele, mi úgy hívtuk, hogy pezsgő, liszt meg víz, és a masina tetején kell megsütni. Azért hívtuk pezsgőnek, mert ha ecetes vízzel itta apánk, amikor égett a gyomra, akkor annyira pezsgett, hogy kiszaladt a pohárból.

Egyszer a szomszéd kislány megkérdezte, hogy mit eszek, mikor a bodagot majszoltam, azt mondtam neki, hogy vajas kenyeret. Kinevetett. Nem mertem elmondani neki, hogy cigány kenyeret. Szégyelltem azt is, hogy cigány vagyok, meg azt is, hogy szegények vagyunk, nem jut rendes kenyérre sem. Ezért hazudtam bele a vajat is, nehogy szegénynek gondolja a családunkat.

Akkoriban a vaj is csodaszámba ment, nekünk ritkán jutott belőle. Mennyire irigyeltem az egyik osztálytársamat, minden nap vajas kiflit hozott tízóraira. Neki nem volt testvére. Arra emlékszem, hogy mindig éhes voltam.

Egyszer anyánk valahogyan szerzett nekünk egy-egy karika hártyavékony téliszalámit, lehettem akkor már olyan tizenkettő, tizenhárom éves. Addigra jobb volt az ellátás a boltokban, láttam, hogy sorakoznak a szalámirudak. Azt képzeltem, ha felnőtt leszek, tele lesz a kamrám téliszalámi rúddal, és a karácsonyfára is azt aggatok, meg sok-sok táblacsokit. Kedvenc volt a neve, nugát volt, jaj, azt nagyon szerettem. Meg a húszforintos kakaós nápolyit. Hogy az milyen finom volt! Anyám két forintot adott rá, de én szerettem volna kilószámra enni. Gondoltam, ha majd asszony leszek, gazdag leszek, és mindig azt fogok enni és annyit, amennyit csak bírok. Gazdag nem lettem, de megengedhetném magamnak ezeket a dolgokat, ám már nem ez a fontos számomra. Hogy mi a fontos? Nem is tudom. Öreg vagyok, az emlékeimmel élek. Már nincs testvérem, elmentek, a gyerekeik külföldön élnek, néha telefonoznak, mindnek van családja, saját problémája, nem várom el tőlük, hogy engem ajnározzanak.

Nekem nem lett gyerekem, akartam, nagyon is, de egyedül nem mertem vállalni, féltem, mi lesz, ha nem tudom eltartani. Nem kellettem én a kutyának sem, pedig higgyék el szép voltam, de olyan gőgös, olyan büszke, hogy a férfiak elmenekültek tőlem. Egyiket sem néztem semmibe, megaláztam, kigúnyoltam őket, egyik sem érhetett fel hozzám és nem érinthettek meg. Egyszer voltam szerelmes, az is csak pár óráig tartott, úgy vitte el belőlem a szél, mintha soha ott sem lett volna.

Aztán kifutottam az időből, olyan férfi nekem sose kellett volna, akinek családja van. Hát igen, még szűz vagyok, senki sem akadt, akinek odaadtam volna. Nem vagyok büszke rá. Ma már, a mostani eszemmel másképp csinálnám, minden férfit kipróbálnék, aki az utamba kerül. Érezni, milyen a szerelmeskedés, de én már úgy fogok meghalni, hogy azt nem ismerem. Pedig higgyék el, vágytam az ölelésre, a simogatásra, ahogy gyerekként is. Vágytam a csókot, de egyszerre undorodtam is tőle. Felfordult a gyomrom még a gondolatára is! Milyen őrült dolog összekeverni a nyálamat egy idegen ember nyálával! Nem kockáztattam meg soha, olyan közel nem kerültem senkihez, akivel ez az undor ne jött volna elő. Hogy miért érzem így? Muszáj erről beszélnem?

Fiatal lány voltam, este mentem haza, a sötétségből előugrott egy fiatalember és meg akart erőszakolni. Ügyes voltam, nem hagytam magam, tökön rúgtam. A fájdalomtól ordított, de annyi ereje volt, hogy ráköpjön a számra. Ital- és dohányízű volt, elrókáztam magam. Lehet, ezért nem kellett nekem férfi.

A munkámnak éltem, ápolónő voltam csecsemőosztályon. Soha nem vettem ki szabadságot, életemben nem voltam nyaralni. Néha elmentem ebédelni vagy kávézni a kolleganőimmel, de ennél többet sosem engedtem meg magamnak. Most már bánom, járnom kellett volna világot látni. Úgy halok meg, hogy nem volt életem a rossz természetem miatt.

3. nap
Budai Szeréna, gyógyszerész

Mit akarnak tőlem? Miért nem hagynak békén? Nem érdekes az én életem, hogy kíváncsiak legyenek rá. Azt hiszik, a cigányok olyan egzotikusak, akár az őserdei bennszülöttek, akik primitív közösségben élnek? Vagy szerencsétlen számkivetettek, szegénységben, mocsokban tengődő páriák, netán bűnözők? Voltaképpen kicsodák maguk, honnan jöttek, napok óta rám vannak szállva. Hogy antropológus hallgatók? Akkor miért faggatnak? Tudomásom szerint, az antropológusok megfigyelők, együtt élnek azokkal, akiknek az életmódját, kultúráját tanulmányozzák. De maguk csak kérdeznek.

Hát jó, segítek, figyeljék meg, hogyan és mit főzök, aztán fogyasszuk el együtt az ebédet. Ne is kérdezzenek semmit, majd én elmagyarázom. Jó lesz, ha ma zöldbabfőzeléket főzök? Ilyen finomság még úgysem volt a szájukban. Vagy inkább káposztástésztát kívánnak sült libacombbal? Gondoltam, hogy maguk ezt nem ismerik. Mi cigányok, így esszük, sült libacombbal, ugyan van, aki sült oldalast ad hozzá, aki nem engedheti meg magának a drága libát. Hál’ Istennek nekem telik rá a nyugdíjamból. Elég magas a nyugdíjam, jól fizető állásom volt, mert akár hiszik, akár nem, egyetemet végeztem, kutatóvegyész voltam gyógyszergyárban.

Na, akkor főzzünk! Én a káposztát le szoktam reszelni. Segítsenek, ez nekem már elég nehéz munka! Addig meggyúrom a tésztát. Amikor dolgoztam, a káposztástésztához akkor is gyúrtam a tésztát, mert az úgy a jó. Anyámtól tanultam, meg a nagymamámtól, híresen jól főztek, én is jól főzök, láthatják. De előbb berakom a lerbe a libacombokat, hogy megsüljön addigra, mire kész lesz a tészta. Aprólékosan meg kell tisztítani a tollaktól, pihéktől, Isten őrizz, hogy csak egy kis pihe is maradjon rajta. Ha szükséges, meg is pörzsölöm a gáz lángjánál, aztán alaposan meg kell mosni, hogy minden csepp vér kijöjjön belőle. Egy kis libazsírt teszek alá, így lesz jó puha, porhanyós, szinte elolvad a szánkban. Letakarom alufóliával a tepsit, de előtte nedves sütőpapírral borítom be, hogy az alumínium ne kerüljön a húsba. Amikor kész, leveszem a fóliát, és ropogósra sütöm a bőrét, mert az úgy finom. Na, majd meglátják!

Az egyetem óta itt élek, vidéki vagyok, egy kis faluban nőttem fel. Jómódúak voltunk, nem volt testvérem, anyámnak sem, apámnak is csak egy bátyja volt. Nagy házunk volt, nagyobb, mint a faluban a parasztoknak, fürdőszobás, angol WC-s, tőlünk tudták meg, hogy van ilyen is. Apám prímás volt, anyám is dolgozott, a falu egyetlen cukrászdájában pultos volt. Jól éltünk. Mindent megkaptam, amit szemem-szám megkívánt. A nagyszüleimnek én voltam az egyetlen szem unokájuk. Képzelhetik, micsoda kényeztetésben volt részem. Mégsem lettem irígy és önző. Pedig a zsebpénzemet is arra költhettem, amire csak akartam, nem szabtak feltételeket. Az iskolába minden nap egy csomó csokit vittem, hogy a szegényebb osztálytársaimnak is jusson. Balaton- és Gránit-kockát, meg üvegcukrot, fél kilót, olykor kilót is vittem, hogy mindenki kapjon belőle, azok is, akiket ki sem bírtam állni. Lehet, ezért nem bántottak? Én soha nem éreztem, hogy másképp bántak volna velem, sohasem csúfoltak a származásom miatt. Ellenkezőleg. Színjeles tanuló voltam, mindenkinek segítettem, szerény voltam, akár a nevem. Szeréna vagyok.

Nem is árultam el még a nevem maguknak. Budai Szeréna. Ugye milyen szép! Nem vettem fel a férjem nevét, adtak nekem a szüleim, ez így van rendjén. Szerintem.

Na, mi van? Belefáradtak a káposztareszelésbe? Pihenjenek egy kicsit, ráérünk, a libát sokáig kell sütni. Apámnak ez volt kedvence. Amikor nagyobbacska lettem, én is beálltam főzni, hogy kíméljem anyámat. Eleinte nem sikerült olyan jól, de az én drága apám a kezemet csókolgatta, annyira hálás volt a főztömért. Igaz, anyámnak is mindig kezet csókolt az ebéd végén, megköszönte neki.

Híres vidéki prímás volt, egész fiatalon az országos prímásversenyen első helyezést ért el, a rádióba is többször behívták felvételre. Ő nem hagyta magát megalázni, ha a mulató gádzsó a nyálával a homlokára akarta ragasztani a pénzt, nem engedte, és nem muzsikált neki. Megtanította őket, hogy emberszámba vegyék. Egyszer – már felnőtt koromban – tanúja voltam egy ilyen megalázós jelenetnek. Részeg gádzsók jöttek be az étterembe. Nem a faluból valók voltak, ott ismertünk mindenkit. „Hé, cigány, gyere ide!” – apám nem reagált, muzsikált tovább. „Nem hallod te cigány, azt húzzad, hogy akácos út!” – s dobálták felé a földre a százasokat. Apám nem hajolt le, hogy összeszedje, azt később a pincér tette meg. Látta apám, hogy sok pénzt kereshetnek, odaküldte a segédprímás tanuló gyereket hozzájuk. A gádzsóknak se kellett több, fölállították a gyereket az asztalra, aztán a bőgőst is oda akarták állítani. A cimbalmos mindjárt átkozta a gádzsókat, apám megálljt intett a zenekarnak. Úriember módjára megkérte őket, hogy mulassanak tisztességesen vagy távozzanak. „Miért, mi van abban, ha mi így szeretünk mulatni a cigánnyal” – háborodtak fel amazok. „Azért vagytok, hogy minket szórakoztassatok, hogy minket szolgáljatok!”

A főnök avatkozott közbe, kiparancsolta őket az étteremből. Aznap már nem muzsikáltak többet.

De nem minden muzsikus cigány ilyen, a legtöbben hagyják magukat megalázni a kereset végett, mert el kell tartani a családot. Számomra nagy lecke volt ez arra, hogy sohase felejtsem el, honnan jöttem. Minden ember arra vágyik, hogy kiteljesedjen az élete, mi is emberek vagyunk, ám a többség nem így látja. Maguknak is én csak egy fura bogár vagyok, amit feltűzhetnek a rovargyűjteményükbe. Ne is tiltakozzanak, vannak a házban más öregasszonyok, rájuk miért nem kíváncsiak? Talán azért, mert ők nem cigányok, holott ők is tudnának a hosszú életükből izgalmas epizódokat mesélni. A történelem senkit sem kímél, beavatkozik a sorsunkba, akár akarjuk, akár nem.

Folytassák már azt a káposztareszelést, mozogjon a kezük! Hamarosan kész lesz a tészta, és a káposztát még állni is kell hagyni lesózva, hogy kiengedje a levét. Jól van na, mondom tovább életem sorát. A középiskolában döntöttem el, hogy vegyész leszek. Az egyetemre maximális pontszámmal vettek fel. A szüleim kétségbeestek, hogy távol leszek tőlük, és kollégiumban kell laknom. Döntöttek. Eladták a házat, és megvették ezt a lakást, ami akkor a kerületi tanácsé volt, valahogy megoldották cserével. Nem volt egyszerű vidékieknek lakáshoz jutni Pesten, de minden követ megmozgattak annak érdekében, hogy a kislányuk el ne vesszen a nagyvárosban.

Tudják, az egyetemen szembesültem először a megbélyegzéssel. Az évfolyamtársaim közül néhányan azt kérdezték tőlem, hogy mit keres közöttük egy cigány lány. „Köztetek semmit, tanulni jöttem” – válaszoltam hetykén. Miután minden tantárgyból ötösre vizsgáztam, egyre többen kértek segítséget tőlem.

Volt egy szép fekete göndör hajú, nyúlánk fiú, olyan félénk gyerek, nem beszélgetett senkivel. Hozzám sem szólt, csak titokban nézett engem, tetszett nekem. Azt hittem zsidó, eszem ágába se jutott, hogy akár cigány is lehet. De bizony az volt! Ilyen az emberi természet, előítéletei vannak, én sem tudtam elképzelni, hogy rajtam kívül más cigány is egyetemre járhat.

Néhány hét után összeszedte a bátorságát, s az egyik hosszú nap után hazafelé menet mellém szegődött. „Békéscsabai cigány vagyok” – közölte velem csendesen. Én azonnal a nyakába ugrottam és szájon csókoltam, és azon frissiben hazahoztam. El sem eresztettem, annyira belehabarodtam. Másnap összeszedte a kis cókmókját a kollégiumban, és beköltözött a szobámba.

Apámék nem helyeselték, de beletörődtek annak ellenére, hogy nem a mi fajtánkból való, beás cigány volt. Tudják, kik a beások? Illene tudniuk, ha antropológus hallgatóként a cigányság érdekli magukat. Óromán nyelvet beszélnek, rabszolgák voltak Havasalföldön, Moldáviában, és csak a tizenkilencedik század közepén szabadították fel őket. A század végefelétől élnek Magyarországon. A többi tudnivalót róluk majd tanulmányozzák, ha egyáltalán érdekli magukat.

Majd én lesózom a káposztát, teszek fel vizet is forralni. Mire elmetélem a tésztát, már rakhatom is a forró vízbe. Összeházasodtunk Ambrusommal, mert mindkét család ragaszkodott hozzá. Negyedikesek voltunk, amikor megszületett a fiunk, Matyi, az ő fotója borítja mindenhol a falat. Nem kellett halasztanom az egyetemen, anyámék vigyáztak rá. A diploma után mindkettőnket felvettek a gyógyszergyárba kutatónak, Ambrusom le is doktorált, nekem nem volt kedvem hozzá apám halála miatt. Elvitte a rák. Erről nem szívesen beszélek, mert most is ugyanúgy fáj. Még egy év sem telt el, anyám ment el hirtelen, stroke-ot kapott. Magunkra maradtunk. Matyikámat is megviselte a nagyszülei halála. Befelé fordult, alig beszélt velünk.

Ideje lesz megpirítani azt a káposztát, jól ki kell belőle csavarni a levet, és kavargatni kell, hogy le ne égjen. A tésztavíz is felforrt, mindjárt kész van minden. A fóliát le kell vennem a libáról, nézzék csak milyen puha, már csak a bőrét kell ropogósra sütni. Segítsenek elrámolni, mosogatni és megteríteni. Igen, ott van a komódban az asztalterítő, a konyhaszekrény fiókjában az evőeszköz, a szalvéta eggyel alatta.

Kicsit még pirul a káposzta, kis cukrot szórok rá, attól lesz szép barna színe. Vegye csak le kedveském azt a tálat a tésztának, meg a pecsenyéstálat a comboknak. Nem érem el, össze is töpörödtem kicsit, a fülem és az orrom megnőtt. Lássunk neki. Jó étvágyat! Hogy ízlik? Ezentúl maguk is így csinálják? Hát mégis csak tudnak valamit a cigányok. Ha majd rendet teszünk, utána mesélek tovább, de nem itt, a dolgozószobában, ott kényelmesebb. Belátom, már nem vagyok a régi, hamar elfáradok.

Nagyon megbántam, hogy csak egy gyereket szültem, Matyikám pedig annyira szeretett volna testvért. Bocsánatot kellett volna kérnem tőle, nem volt rá időm. Elütötte egy motor a járdán, azonnal meghalt. 16 éves volt. Én bekerültem a Lipótra, a férjem, mire onnan hazaengedtek, belehalt a bánatba. Nekem már nincs életem, nem is értem, miért tart még életben az Isten. Most menjenek, hagyjanak végre békén!

(Folytatjuk)

Továbbiak

ARCHÍVUM

Üzenet a szerkesztőségnek