Istenhegy trilógia

(Tüdős Klára regényes élete, részlet)

1941

Erzsi széttárt karjain már a selyem kravátlik lógtak sorban. Lila, fekete, barokkos ascot, füstös szürke-szatén, grafit szín selyemből egy egész sor, és néhány az egyszínű szolidabbaktól elütő apró mintás: egy cserszín, egy bíbor, és egy ezüst tónusú grosgrain alapon pettyezett.

Klára háttal állt neki, a Jánoshegy fáira vetett pillantást az ablakból, és csak aztán fordult meg, hogy Erzsi újra megszólalt:

– Hallja odakint? Sírnak már a kesergő lidércek.

– Sírjanak csak! –  legyintett Klára. – Remélem Vilma sértetlenül felér.

– Felér, felér – mondta Erzsi – csak éppen addig a zivatar jéggé dermed a felhők hátán, s még az is lehet, hogy hópehellyé – jósolta magában.

Tegnap megkönnyeztük Ferivel megint szegény Bólit – mondta Klára. – Azt hiszem nem becsülték meg érdeme szerint soha.

– Maguk nagyon szerették a miniszterelnök urat.

– Nagyon. Majd mindenki. Kivéve a nyilasokat. Állítólag azok nem is búcsúztatták el a képviselőházba, hogy „nem az ő halottjuk.”

– Hát nem is! – rázta meg a kravátlikat Erzsi.

A rádióban butácska Zerkovitz dal csendült, Erzsi az énekessel dúdolta: És autó bársonyán / Honvágy emészt az omnicsek után. Éjjel az omnibusz tetején / Emlékszel kicsikém? De csuda volt!

A zene országútjának két oldala tele van hatalmas zenei mammuthullákkal, amik elfeledett nagy tehetségek. És közöttük vigan araszol elõre egy kis kukac: Zerkovitz – gondolt vissza közben Klára, hogy az Operában hányszor dühöngött, csapkodott Zerkovitz sanzonszerző sikere miatt Bartók, a fából faragott.

– A pesti ember Lopkovitznak becézi – mondta Erzsi.

– Na ne állj már ott, mint egy madárijesztő! – tréfálkozott az asszonya – Megmentelek. A szürke jó lesz, nem kell feltűnő – mondta és kiválasztotta a legsötétebb selyem nyakkendőt.

A többit besöpörte Erzsi karjáról, egy marokra fogta valamennyit, de csak épp annyira, hogy túlságosan meg ne gyűrődjenek, majd egy fotel karfájára eresztette sorban mindegyiket.

– Ha ezekkel a szemét alja nyilasokkal tő’tenék meg a mennyországot, hát nem hínák úgy – morogta Erzsi. – De hál’ Istennek úgyis a pokolra kerülnek…

Ahogy megszabadult a férfiselymektől a csuklójánál lejjebb húzkodta a ruhája ujját, aztán végigsimított tenyerével a kötényén. Megigazította a fityuláját is, amit felettébb elegánsnak talált. Attól fogva különösképp, hogy Sándor, szolid menyasszonyi pártához hasonlította.

Erzsi a megfelelő nyakkendő kiválasztását követően kannát fogott és a forrásra indult. Sándor mindenáron el akarta kísérni. Tőle értesült arról, hogy ma Zsindely méltóságos urat végre „fogadja a kormányzó úr audiencián”. Sándor természetesen a lelkére kötötte, hogy kezelje az információt bizalmasan. Szorosan Erzsi mögött lépkedett a gyógyvízért menet, amit a reggelihez szoktak felszolgálni.

Erzsi nagyon szerette volna megtudni Sándortól, hogy miért megy audienciára a méltóságos úr.

– Hogyne kezelném bizalmasan. Én, kérem, még magát is bizalmasan kezelem, Sándor.

Sándor erre elpirult, de ezt Erzsi nem láthatta, mert előre szegezett tekintettel haladt a barlang felé, ahol a forrás fakadt.

– Örülök Erzsi, hogy számíthatok a teljes diszkréciójára.

– Még többre is, Sándor – válaszolta Erzsi és komoly képet vágott hozzá.

Sándor még jobban összezavarodott:

– Mindig is tudtam, illetve sejteni véltem…

Erzsi a szavába vágott:

– Tudja, Sándor, nem olyan vagyok én ám, mint ezek a cselédek, hogyha nem hallanak pletykát, csinálnak ők maguk.

– Tudom Erzsi, maga megbízható.

Sándor észbe kapott és kivette a kannát Erzsi kezéből.

–  Hogy megbízható? Az nem kifejezés. – állt meg Erzsi egy pillanatra, hogy megigazítsa a fityuláját, de valójában egy kicsit ki akarta fújni magát. – Majd figyelje meg, ha megismer, megtudja, hogy rám aztán senki nem mondhassa, hogy ez mán alulról is szedi a levegőt, annyit beszél, mert nem. De tudja-e kend, ki az aki még a pletykás asszonynál is rútabb?

– No, kicsoda? – kérdezte Sándor, és türelmesen várta, hogy Erzsi újra nekiinduljon a meredek ösvényen.

– Hát a részeges. Annál útálatosabb nincsen. – vágta rá Erzsi és csípőre tett kézzel elindult. Furcsa volt, hogy semmi nem kell vinnie, ettől kissé dologtalannak érezte magát. – Láttam ám olyat, mer’ volt arra is eset mifelénk, hogy az asszony az urával ivott. – folytatta – Elvitték a mókustejé’ a szalonnát is a kamrából, aztán meg csak akkor láttak munkához, amikor kongott a ház. De bizony az asszony nem is főzött az urának. A piaci sátorba ettek, pálinkáztak.

– Akkor erre mondják, hogy a komámasszony nem útálja az italt, mióta nem kell rágni.

– Erre hát! – vágta rá Erzsi, de csak a biztonság kedvéért, mert egyáltalán nem tudta, mire mondják. –  És akkor ezt képzelje csak el, milyen az, amikor a részeges asszony még pletykás is.

– Bizony, minden ember szemében meglátja a gerendát, csak a magáéban nem a szálkát – igyekezett Sándor bölcsnek látszani.

– Az semmi, de csúnya szájú az ilyen. Ömlik a trágárság kifele a torkán, ahogy kifér. Szidja az urát, a házanépét, még a gyerekeit is. És festi magát.

– Vagy úgy.

– Úgy, úgy. Még a lisztjét is eladja, hogy szagos szappanra, meg púderre teljék. De mosakodni azt már nem szeret.

– Maga, Erzsi úgy látom, jó emberismerő.

– Hát akkor maga is Sándor, ha észrevette.

– Szép volt a miniszterelnök temetése – tért ártatlanabb témára Sándor.

– Szépnek szép. Csak az a baj, hogy a miniszterelnöknek nem tetszett volna.

– Hát ezt meg miből gondolja?

– Nem gondolom, hanem tudom.

– Tudja?

– Tudom.

– Na ne kéresse már magát, ha maga tudja, hadd tudjam én is, Erzsike!

– Ej, miért tetteti magát előttem Sándor? Hát aki a Zsindely Ferenc méltóságos úr sofőrje sokkal többet tudhat, mint én, ha nem egyenesen mindent. A maga állásában nem lehet könnyű. Annyi nem szabad tudást elhordozni és senkivel nem oszthatja meg! A Zsindely méltóságos úr bezzeg bátran mindent kimondhat maga előtt, de maga, mint aki meg se hallja, csak hajt tovább. Tyhű, nagyon nehéz lehet! Még jó, hogy mi megbízhatunk egymásban, igaz-e?

– Igaz, bizony – fújta ki a füstöt egy sóhajtással Sándor, mert menet közben cigarettára gyújtott.

– Ugye, hogy jól mondom – csak ne szívná azt a sok büdös bagót – gondolta hozzá Erzsi – mer’ kevés az olyan férfi, aki nem örökösen a nők után caplat, mint a koslató kutya, hanem olyan hűséges fajta, szép ruhájú, tiszta, nagy darab ember, mint a mi Sándorunk.

– Igaz, ami igaz, Teleki miniszterelnök úr a legeslegegyszerűbben szerette volna, hogy az utolsó útja elrendeztessék – árulta el Sándor.

– Na ugye, hogy jól mondtam!

– Jól, jól. Maga Erzsi ritkán mondja rosszul.

– Ritkán? Miért nem mondja, hogy szinte soha.

– Mert maga olyan szerény, hogy nem volna szép, ha megsérteném.

– Na ne csűrje-csavarja itt nekem a szót, Sándor! De míg el nem mondja, kitől hallotta volt, hogy mit akart vóna az a szegény miniszterelnök úr, meg se hallgatom, mert nem illik szóbeszédnek hinni ám!

– Szóbeszéd? Hát hogy képzeli azt kedves Erzsi? Kívülről fújom a drága miniszterelnök úr, – Isten nyugosztalja – Incze titkárának írt levelét! De nehogy félreértse ám! – vágta rá gyorsan, amikor Erzsi szeme elkerekedett. – Hogyne tudnám kívülről, amikor maga Incze titkár olvasta fel Zsindely méltóságos úrnak. Aztán az autóban jól meg is hányták-vetették részletesen.

– Ha kívülről fújja, akkor nekem, ne is magyarázza, csak fújja a fülembe, ide e!

Erzsi megtorpant. Éppen a forráshoz érkeztek, úgyhogy a kannát a csordogáló víz alá helyezte és pipiskedve igyekezett közel hajolni Sándor szájához. Sándor körbe tekintett, aztán lehalkította a hangját:

Kedves Incze, temetésem nemcsak legeslegegyszerűbben, de teljes titokban reggel 7 órakor történjék, azon a papon kívül csak maga vegyen részt. A távirati iroda útján közzéteendő, hogy koszorúkat senki ne küldjön, a temetésre (melynek időpontja nem közlendő) senki ne jöjjön. Cserkészek, egyetemi ifjak röviden értesítendők, hogy maradjanak otthon…Professzorok is maradjanak otthon. Vigyenek ki mielőbb a halottasházba, hogy itt ne zavarjak. Gyászjelentés nem nyomtatandó. Ha valaki kíváncsi, hogy mindez miért, megmondhatja, hogy nagyon és mind jobban utáltam az embereket…

– Na ne mondja! – képedt el Erzsi – Utálta az embereket? Az a pici, kis emberke a szelíd kutyaszemivel?

Megtelt a kanna, indulhattak is visszafelé.

– Én nem csodálkozok, Erzsi! A politika csunya dolog.

– Hát az meg is látszik a Zsindely méltóságos úron – jegyezte meg Erzsi.

– Ő is belefáradt már Erzsi, higgye el. Fel is mondott.

Sándor elhallgatott. Olyasmi csúszott ki a száján, amiről aztán igazán mélyen hallgatnia kellett volna.

– Nem kell az ilyesminek nagy feneket keríteni – leplezte megdöbbenését Erzsi, szóval ez az oka annak az audienciának, gondolta. – Nem kell izgulni, majd elmúlik. – legyintett. – Szokta ám kéretni magát a méltóságos úr – tette még hozzá, de arra gondolt, vajon az ő Klárája tudja-e, mit forralnak a férfiak a háta mögött.

– Ne mondja!

– De mondom – zsongta megnyugtatóan Erzsi. – Április bolondját járatja velünk, nézze csak meg ezt az időjárást. Pedig már tegnap kisütött a nap, ha olyan is volt a fénye, mint a félszázados vénlány szerelme.

– Mondjuk tegnap is esett – kémlelt körbe Sándor.

– Na látja! Ma is fog – vágta rá Erzsi.

Közben megérkeztek az Istenhegyi villa kapujához. A szomszédban, Pertzelék kastélya tájékán kiszakadhatott egy rozoga ablak a tokjából, mert hatalmasat csörrent valami. Erzsi erre megijedt és hirtelen Sándor karjai közé ugrott. Sándor is összerezzent, a hangtól, de még inkább Erzsi váratlan, szorító ölelésétől. Igyekezett férfiasan eltitkolni riadalmát, és védelmezőn átkarolta Erzsit és körbe kémlelt, mint a veszélyt szimatoló katona, de Erzsi abban a pillanatben úgy ugrott ki Sándor karjaiból, mintha megégette volna magát.