A vésztői cigány Párizs
Van egy keleti vélekedés, mely szerint a könyvek feladata, hogy segítsék a dolgok felfedését. A megismerés eszközei tehát, s ha szűkítjük a kört a regényekről elmondható – Milan Kundera szavaival –, hogy ezek képesek egy-egy dolog „lelkébe hatolni” és „megmutatni annak emberi tartalmát”. Nem arról van szó, hogy jelentős regényekben alapvető lexikális adatokra lelhetünk (még ha egészen nem is zárhatjuk ki ezt a lehetőséget sem), sokkal inkább arról, mentalitással ismerkedhetünk meg, élet- és gondolkodásmóddal, fogalmat alkothatunk egy a miénktől eltérő világról, olyan tudással gazdagodhatunk, melyet számtalan, mégoly részletes statisztika sem adhat. Hiszen általuk olyan döntések, cselekedetek motiváló erői is láthatóvá és átélhetővé válnak, amiknek csak a tényével, illetve következményeivel szembesülhetünk nélkülük. Ebből következően nagy a különbség a kimutatások és a regényekből nyerhető tudás között, míg az előbbi a felszín jelenségeinek regisztrálásával és összerendezésével a hamari vélemény- és ítéletalkotásnak kedvez, utóbbi a sokkalta összetettebb valóság megértését, ergo ezek árnyalását, nemegyszer felülértékelését, lebontását segíti.
Egyszer egy barátom azzal adta a kezembe Ivan Olbracht általam addig nem ismert Átok völgye című, a Polana nevű kicsi Kárpátokbéli falu zsidó közösségéről írott, a múlt század fordulóján játszódó regényét, hogy amit a zsidóságról tud, annak többségét ebből tudja. Nagyrészt ezt mondhatom Lakatos Menyhért könyveiről: amit a magyarországi cigányokról tudok, annak a jelentős részét ezekből, elsősorban a Füstös képekből tudom.
Az először 1975-ben a Magvető Kiadó gondozásában megjelent életrajzi regény a vésztői cigánytelepre, a „cigány Párizsba” viszi az olvasót a két háború közötti időben. Egy cigány fiú, rajta keresztül a kis cigány közösség története. Dokumentarista pontossággal mutatja be a közösség nélkülözésekkel, nyomorúsággal teli, ugyanakkor sokszínű, megőrzött rítusokkal, mesékkel, babonákkal átitatott, sajátos szabályok irányította életét, megrajzolja a hagyományos falusi társadalom és a cigányok világa között feszülő ellentétet.
A Füstös képek alaprétege egy pikareszk regény. A főszereplő, Boncza fia útját kíséri végig, ahogyan egy véletlen baleset következtében gimnáziumba kerül, lehetőséget kapva nemcsak a tanulásra, de ezzel együtt a kiemelkedésre is, amiben döntő szerep jut anyja tántoríthatatlanságának.
„– Jól van, fiam, én megértelek, tudom, hogy nem könnyű cigánynak lenni, de holnaptól kezdve már nem leszel az.
– Hát? – néztem rá érdeklődve.
– Semmi hát, csak az iskolában voltál az, ahol megvetettek, gúnyoltak, kinevettek, itthon más leszel, gyáva, bolond. (…) Választhatsz te is, most lefekszel, vagy fennmaradsz.”
A választás elé állító párbeszéd akkor hangzik el anya és fia között, amikor utóbbi a megtapasztaltak miatt keserűen és kiábrándultan hazamegy, és nem akar visszatérni az iskolában. Végül az iskola mellett dönt.
De a mű több egy nagy ívű, mégoly izgalmas kalandregénynél. Olyan időben visz el a cigányok világába, amikor mély és alapvető változások mennek végbe a közösség életében. Egymás mellett él az léte java részét folytonos vándorlás közepette eltöltött és a megtelepedést választó generáció. Előbbi életforma, mint lassan elvesző, mind több romantikus vonással gazdagodó mítosz, utóbbi mint az idő múlása és a világ változása által kikényszerített, természetesnek mondható, ám gyakran nehezen viselhető körülményekkel együtt járó választás hatja át a mindennapokat. A putri mellett összekucorogva pipázik Mámi, aki megveti azt a röghöz kötött életet, amit gyermekei választottak. Unokájának a régi időkről mesél, amikor még vándoroltak, szabadon éltek. Az öregasszony és a fiú igazi szövetségesek. Nagy utazásra készülődnek. Mámi összes gyermekét meg akarják látogatni, akik jó sokan vannak szerte a világban. Csak azt várják, hogy a csikó, amit a fiú az apjától kapott, megnőjön. A cél érdekében az éj leple alatt lucernát lop a fiú. A telepen másnap megjelennek a csendőrök, a tettest keresik. Az apa felküldi az őrsre a fiát, ahol a megszeppent gyerek mindent bevall. Véresre verik. Ez a fiú első találkozása a környező világ ellenségességével és brutalitásával. Anyja az apját hibáztatja a történtekért, az apját, aki úgy tartja, „mindig van valahogy, de soha nem úgy, ahogy te akarod. Akkor csinálsz jót, ha nem teszel semmit. (…) Egy kézből jön az áldás egyből a büntetés, s az igazságban soha nem lehet hinni, mert az vak.” A történtek elveszik kedvét a vándorlástól.
Az idő pereg, cigány Párizs szeret, perlekedik, házasodik, éhezik, napszámba jár, már amikor a szegény parasztok mellett nekik is jut valami munka, éli az ún. „civilizáció” küszöbén a maga életét, melyet tömegverekedések, népítéletek, furmányos lóvásárok tarkítanak, ugyanakkor derű, gyöngédség és líraiság hat át.
Ősz vége felé megkezdődik a vadászat. Ilyenkor a cigánygyerekeknek is leesik valami maradék. Az urak szórakoztatásáért ételt és pénzt kapnak. Táncolnak, énekelnek kifulladásig. Egyik ilyen alkalomkor Rácz igazgató hátba lövi Boncza fiát, mert nem engedelmeskedett neki első szóra. A fiú életét a falu két orvosának ellenséges versengése menti meg. A baleset jót is hoz magával. A családot meglátogatja Rácz igazgató, aki békítésképpen megígéri, hogy bejuttatja a fiút a gimnáziumba. Nagyot nő a cigányok szemében, az iskolába járó fiút minden bajukkal felkeresik. Foghúzással, bőrbetegséggel, hiszen aki gimnáziumba jár, biztosan mindenhez ért. Karácsonyra könyvet kap, ami nagy örömet hoz nemcsak az ő, de a telep életébe is. Esténként aprók és nagyok várják a felolvasást.
Bada bajba sodorja azzal, hogy ellop a csendőrőrsről egy kerámia gólyát, s mivel este együtt sétálnak, őt is meggyanúsítják mint bűntársat. Szökniük kell. Elhagyják a falut. Bada Románia felé veszi az útját, a fiú pedig a Phumba családhoz keveredik. Megházasodik, de nem bírja sokáig a családban, ahol „A hamis jókedv mögött végtelen, sivár puszta terült el, ahol az érzések nem tudtak gyökeret ereszteni. A percek hangulata sodorta, ahogy szeszélyének kedvezett, nem próbált ellen állni, megszokta, hogy az érzések csak vendégségbe járnak, és mindég megeszik egymás maradékát.” Hazaindul. Komor idők jönnek, megbolondul a világ. Az iskolából elűzik a zsidókat, a Boncza fia sem járhat többé oda. A telepet karantén alá helyezik. Soha nem látott éhség köszönt a cigányokra. A lovakat is megeszik, noha az szentségtörésnek számít. Billat felakasztja magát, mert nem bírja nézni, a gyermekei éhezését. A csendőrök majd minden nap meglátogatják Párizst. Ütlegelik, kínozzák a cigányokat. Aztán egy napon két csoportra osztják, és vagonokba terelik őket, mondván dolgozni mennek. „Soha ekkora öröm nem érte a telepet. Az, hogy dolgozni mennek, valami csodálatos mesének tűnt… Színes világos képek költöztek kormos füstös agyukba, az élet áhított képei. Dolgozni, enni, szabadnak lenni Ilyen zene alkotására csak a magasságos teremtő képes.”
A Füstös képek első megjelenésekor hangos sikert aratott. Méltán. Először rajzolt képet a cigányokról, gondolkodásukról, hagyományaikról, hiedelmeikről, meséikről a magyar irodalomba. Eredeti volt a szó legnemesebb értelmében. Ma már tán furcsa ezt a kifejezést használni egy naturalisztikus, történetközpontú műre, különösen, ha szétnézünk magunk körül, s azt látjuk, iszonyú bárgyúságok vesznek körbe bennünket kínlódva, erőlködve ugyan, ám mindenáron eredetinek akarván látszani. De végül miben is áll az eredetiség? Hozzám Emerson meghatározása áll közel, aki ezt írja: „Ha fürkésszük az eredetiséget, amely abban áll, hogy valaki a pók módjára beleiből szövi ki hálóját, vagy hogy maga talál fel anyagot s csinál téglát belőle a házépítésre: ebben az értelemben egyik nagy ember sem eredeti. (…) A költő nem gyöngefejű ember, aki átabotában beszél – s minthogy összevissza beszél mindent, végül csak mond valami jót is –, hanem korával és hazájával szorosan együtt dobbanó szív. Alkotásában nincs semmi bogaras és fantasztikus, hanem szelíd és szomorú komolyság, súlyos meggyőződéssel terhes, s abba az irányba kicsúcsosodott, amely ismeretes kora bármely embere vagy osztálya előtt.” Ahányszor kézbe veszem a Lakatos Menyhért regényét mindig Móricz Zsigmond Hét krajcárját idézi fel bennem, az jelenített meg hasonló erővel egy csak-csak annyira látott, de fel nem fogott, megérteni nem tudott vagy nem akart világot.
Nyolcvanadik születésnapján, 2006. április 8-án többek mellett író cigányként köszöntötték Lakatos Menyhértet barátai és tisztelői a Békásmegyeri Közösségi Házban, utalva egy interjúban általa mondottakra: „…nem cigány író vagyok, hanem író cigány, mert a származásomról nem tudok lemondani. Nem az irodalom szempontjából: ez jelenti emberi tartásomat, önmagamat. Ezt a közeget jobban ismerem, mint a csillagvilágot. Én a cigányság életét kívánom bemutatni, a cigányság sorsát, társadalmi helyzetét.” S ezt tette a Füstös képek melletti könyveiben is; a mesékben (Angárka és Busladarfi, A hét szakállas farkas, Az öreg fazék titka, Hosszú éjszakák meséi), a regényekben és a kisregényekben (A paramisák ivadékai, Akik élni akartak), az elbeszélésekben (Csandra szekere), valamint a versekben (Tenyérből mondtál jövendőt). Munkásságát kétszer ismerték el József Attila-díjjal, megkapta a Füst Milán-jutalmat és a babérkoszorút.
Ha Lakatos Menyhértről beszélünk, az irodalmi munkásság mellett mindenképpen szólni kell a közéleti szerepvállalásról is. Az író közéleti szerepvállalásáról, ami olyan nemszeretem téma mostanában, illetve – hogy finoman fogalmazzak – legalábbis disszonáns. Van, hogy elemi kötelességként, van, hogy avitt allűrként interpretálódik, attól függően, hogy éppen kiről, kikről van szó. Nos, Lakatos Menyhért nemcsak korszakos regényt írt a cigányokról, de sorsuk és helyzetük ismeretében átlátta önszerveződésük fontosságát is. Fiatalokat vett maga köré, a nyolcvanas évek második felében létrehozta a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, az első magyarországi cigány lapot, a Romano Nyevipét. Sok, mára tekintélyes pályát befutott cigány művészre volt döntő hatással, elég talán Szakcsi Lakatos Bélát említeni. Ez az oka, hogy mind irodalmi, mind közéleti életműve alapköve a magyarországi cigányságnak.
„Olyan útra tévedtem, ahol minden percnek jelentősége van, mert azokból tevődik össze az idő. Megy, rohan, nem visz magával semmit és senkit, aki nem tart vele, irgalmatlanul otthagyja” – írja a Füstös képekben. A mindenkor igaz mondatot kiegészíthetjük azzal, nem mindegy, ki-ki hogyan megy az idővel, mit és hogyan tesz mentében. Mert mindenki után marad valami. Vagy az elvégzett munka eredménye, vagy az el nem végzett hiánya, a kimaradt, az elszalasztott lehetőség. Lakatos Menyhért irodalmi életműve megmarad az időben, ott lesz mindig a vésztői cigány Párizs, mert olyan értéket képvisel, mely szerves és fontos része a magyar irodalomnak, és igaz ez akkor is, ha momentán olyan korban élünk, amely valamiféle össznépi amnéziát gerjeszt, aminek okán mintha nem akarnánk foglalkozni valódi értékeinkkel. Ám ekkor is, ahogy igaz, a Paramisák ivadékai könyvben megfogalmazott mondat: „Sok hazug ember között nem üdvös az igazság, de kell.”
Brém-Nagy Ferenc
