A paramicsák ivadékai vagyunk Mi, akik most is érezzük A hol volt, hol nem volt kenyér ízét, S akik őrző angyalai vagyunk Az öreg fazék titkának, Amit sokszor a megaláztatások levével Töltött meg a sors. Mi vagyunk azok, Akik a hosszú éjszakák ölében Babusgattuk álmainkat Reggelig tartó áhítatban, Mint a szentek, Akik üdvösségükben Elkárhozódtak.
Jövőre lesz ötven éve, hogy megjelent Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye, amely mérföldkő a magyarországi roma közösségekről szóló szépirodalmi művek között.
„…nem cigány író vagyok, hanem író cigány, mert a származásomról nem tudok lemondani. Nem az irodalom szempontjából: ez jelenti emberi tartásomat, önmagamat. Ezt a közeget jobban ismerem, mint a csillagvilágot. Én a cigányság életét kívánom bemutatni, a cigányság sorsát, társadalmi helyzetét.” S ezt tette.
Kemény fickó volt, az egyszer biztos! Keveset beszélt, de szavainak súlya volt, és a rémült tekintetekből ítélve, talán ütéseinek is…. Különben az egész ember rengeteg súlyt cipelt. Súlya volt a tekintetének, súlya volt az érzelmeinek, érzéseinek.