„Tudatosult, hogy én ezt soha nem hagyom abba”

Hegedűs Józsi tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az elmúlt időkben az egyik megkerülhetetlen figurájává vált a hazai zenei életnek. Lírai dalaiban nagy a szabadság- és az életszeretet, de az élet sötét oldaláról is van mit mondania, énekelnie. Vele beszélgettünk többek között a gyerekkoráról, a pályájáról, a siker megéléséről.

– Milyen családban nevelkedtél?

– Édesanyám oláhcigány, édesapám gádzsó. Apukám egész életében sok időt töltött cigányok között. A két nagyapám nagyon jó barátságot ápolt egymással, a két család régóta ismerte egymást. Az anyai nagyszüleim, amikor megszöktek, egy hétig az apai dédszüleim tanyáján bujkáltak. Egy időben az anyai és az apai családom egy utcában lakott, pár percet kellett csak sétálnom, hogy az apai nagyszüleimtől eljussak az oláhcigány családomhoz; két, látványosan megkülönböztethető, máshogyan szocializálódott család között ingáztam.

– Érzékelted család és család között az eltéréseket?

– Egészen kiskoromtól fogva éreztem a különbséget. Az apai nagymamám kifejezetten szigorú volt. Komoly szabályokat állított fel, amiket eszünkbe sem jutott megkérdőjelezni. Ahogy említettem, nagyjából három percet kellett sétálnom ahhoz, hogy elsőszülött fiúunokaként az egész család lesse a kívánságaimat. Egyik helyen csendes, visszafogott, a másikon hisztis, elkényeztetett gyerek voltam.

– Hogy viszonyulsz a szabályokhoz?

– Vannak szabályok, amiket szerintem nagyon fontos betartani, de például az alkotói folyamatban sokáig nehezen éltem meg, ha más is hozzá akart tenni valamit egy-egy dalhoz. Szeretek a saját fejem után menni, de tanulom, hogy hogyan adjam át a kontrollt, bízzam rá magam mások tehetségére, szakértelmére, arra, hogy a másik jót akar.

– Mit akart a család, mi legyél, ha nagy leszel?

– A tanulmányaim elvégzése volt a legfontosabb. Édesanyám gyakran hangoztatott mondata volt, hogy: „Tanuljatok, fiaim, ne kelljen trágyát lapátolnotok, mint apátoknak meg nekem.” Azt éreztem az egyetem alatt, hogy semmilyen csúszást, halasztást nem engedhetek meg magamnak, mindent időre megcsináltam. Számomra ez volt az alap.

– A családod foglalkozott lovakkal. Soha nem vonzott, hogy ezen az úton indulj el?

– Nagyon szeretem és csodálom a lovakat, az egyetemi felvételinél a tanító után a ménesgazdát jelöltem meg, viszont tisztán emlékszem, hogy anyám mondja apámnak, hogy tanítsa meg a fiait a lovakkal bánni, mire apám határozottan azt válaszolja, hogy szánt szándékkal nem tanít meg minket erre, mert ha értünk a lovakhoz, beleszeretünk ebbe az életformába, nem tanulunk, és nem visszük többre, mint ő. Ilyen értelemben jóval kevésbé értek a lovakhoz, de a vágy, hogy egyszer legyenek saját lovaim, mint apámnak, nagyapáimnak, és sok ősömnek valószínűleg ezer évre visszamenőleg, nem múlt el a diploma átvételével. Sőt.

– Mint lókupec, milyen élet várhatott volna rád?

– Egy kiszámíthatatlanabb élet. Anyám azt szerette volna, hogy kiszámítható legyen a fizetésünk, ingben járjunk, klimatizált irodában dolgozzunk, elérjünk olyan dolgokat, amik az előző generációknak nem adatott meg.

– Majd ilyen elvárások után jött a zene…

– Sokáig nem támogattak. Miután látták, hogy ez nekem nagyon fontos, engedték, hogy zenével foglalkozzam, de kellett, hogy legyen egy „rendes” szakmám. Azt hiszem, annyira sokat mondogatták, hogy már én sem mertem volna mindent feltenni egy lapra. Tanítóként végeztem az egyetemen, tanítóként dolgozom. Sokat kellett küzdenem, vagyis „sokat kellett letennem az asztalra”, hogy a családom elismerje a zenémet.

– Nyilatkoztad, hogy gyerekként nagy hatást tett rád A Jó, a Rossz és a Csúf című westernfilm. Szerinted miért?

– Általánosságban szeretem a westernfilmeket. Elsőre biztosan a lovak fognak meg ezekben a filmekben. Ezenkívül megjelenik benne a szabadság, a férfiasság, a keménység, a hős figurája, aki a legzordabb, legnehezebb dolgokon is átlendül, nem hagyja, hogy egy nálánál nagyobb erő maga alá gyűrje.

– Te hogyan vagy hős a saját életedben?

– Az a személyes célom, hogy egy tisztességes életet élhessek, úgy, hogy nem csapok be másokat. Szeretnék családot, gyerekeket, akiknek jó apja lehetek.

– Kiemelnél egy-egy állomást a zenei pályádon?

– Tizenöt évesen kezdtem zenekarban zenélni – punkként. Agyontorzított gitárral akartam a világot megváltani.

Egyetemistaként, tizenkilenc évesen lenyugodtam, új utak felé nyitottam,
a költészetminőségű dalszövegek írása érdekelt, az, hogy szép,
üzenettel bíró dalszövegek kerüljenek ki a kezem alól.
Elmélyültem a magyar és a cigány népzenében, a balkáni zenében,
rengeteg hatás ért, inspirált. Ebben az időben nem kaptam
túl sok pozitív visszajelzést. Az egyik nyáron egy szegedi kocsmában
voltam háttérzenész. Éreztem, hogy nem ez a célom,
hogy ennél többre vágyom, de hálás is voltam érte,
mert pénzt kereshettem a zenéléssel, és végig tudtam élni
egy nyarat anélkül, hogy egy gyárban kelljen dolgoznom.

– Miért pont a tanítóképzőt választottad?

– Egyszerűen ösztönből jött. Óvodásként mondtam ki először, hogy tanító bácsi akarok lenni, pedig még az iskoláról sem volt fogalmam. Szakállas tanító bácsiként képzeltem el magamat, az is lettem. Azt hiszem, van bennem egy olyan igény, hogy figyeljenek oda rám. Társaságban nem könnyen ragadom magamhoz a szót, nehezen nyílok meg mások előtt. Ezért örülök, hogy vannak szituációk, amikor én adhatok át valamit a másik embernek. Egy koncert is ilyen helyzet.

– Egy-egy interjúdban szót ejtettél a hitedről. Milyen a te semmilyen felekezethez nem kötődő istenképed?

– Egyik nagymamám mondta nemrég: úgy éljem az életem, hogy küzdjek, amennyire tudok, de valószínűleg lesz egy pont, amikor el kell engedni a gyeplőt, és átadni az irányítást Istennek, majd ő szépen egyengeti a sorsom.

– Még eddig nem jött el ez a pont?

– Sokszor elengedtem már a gyeplőt. Mindig akkor történt velem valami jó dolog, valami feloldozás vagy előrelépés, amikor azt mondtam, hagyom az egészet, elég volt. Nagyon sokszor fel akartam adni a zenélést is. Tinédzserként azt éltem meg, hogy hiába tudom, hogy jó, amit csinálok, nincs eredmény, nincs siker. Aztán megértettem, hogy én ezt azért csinálom, mert elsősorban nekem van rá szükségem. Ezeknek a dalszövegeknek a megírására, az öröm és a fájdalom hangokon keresztül való megélésére. Tudatosult, hogy én ezt soha nem hagyom abba, akkor sem, ha senki mást nem érdekel. Az egy csodálatos dolog, hogy másoknak is tetszik, másoknak is örömet adhat.

– „Nem menekülök én a bánat elől, / egyenesen üldözöm a kurva bánatot” – írtad. Ez mennyire a te életed?

– Szerencsére egyre kevésbé. Amikor ezt az albumot írtam, elég nagy mélyrepülést éltem meg, tapasztaltam magam körül. Akkor írtam ilyen végtelenül keserű dalokat, mint a Csicskabánat vagy a Penészvirágok. Ahogy haladok előre, tapasztalom a sikert, a munkám eredményét, kezd olyan hellyé válni az életem, amiben jó lenni. Gyerekkoromban nem ez volt, emiatt nem tanultam meg, hogy a dolgok lehetnek csak úgy jók, és nem kell attól tartanom, hogy a jó után majd következik a mindent felülíró rossz. Sokat dolgozom azon, hogy a maguk természetességében fogadjam el a jó dolgokat.

– A kiszámíthatóság, a biztonságérzet egy idő után nem unalmas?

– Már középiskolásként megfogalmazódott bennem, hogy felnőttként nem szeretnék egy nyolctól négyig tartó állást, hogy utána hazamegyek, és estig nézem a tévét. Szerencsére ez a veszély nem fenyeget, állandóan csinálok valamit. A polgári állásomban pedig gyerekekkel dolgozom, akik szintén nem unalmasak. Nekem nem azzal kell foglalkoznom, hogy az unalmas polgári életemet kicsit színesebbé tegyem, hanem azt kell megtalálnom, hogy a rengeteg dolog közül, ami érdekel, mi az a néhány, amit meg tudok valósítani.

– A Szívemből a félelmet kioltom és a Penészvirágok album között milyen utat jártál be?

– Nagy volt ez az út. Az első lemez sokkal idealistább, pozitívabb. Amikor azokat a dalokat írtam, alapvetően nagyon motivált voltam, kedves és szép szövegeket akartam írni, aztán mire elkezdtem a másodikat, nagyon kiábrándultam. Az új album szövegei keményebbek, őszintébbek, keserűbbek – jobban is kötődöm hozzá érzelmileg.

– Ez vagy te? Keményebb, őszintébb, keserűbb?

– Az, hogy a dalokon keresztül szembenézhettem ezekkel az érzéseimmel, hogy kiírhattam magamból, és azóta éneklem, segített a továbblépésben. Talán keményebb lettem, és remélem, hogy őszintébb is, de keserű határozottan nem vagyok.

Ayhan Gökhan