Porrajmos – Az elemésztés

„A primitív személy nem változik meg, és nem hagyja magát megváltoztatni.” Robert Ritter egyebek közt ezekkel a szavakkal érvelt 1940-ben a cigányság sterilizációja mellett. A németek a kevert, félvér, tehát nem „tiszta” vérű cigányokat alacsonyabb rendű lényeknek tekintették. A német cigányság kilencven százaléka ilyen volt. Meglepő módon a fajelmélet lelkes hívei az „igazi” cigányokat, a valóban vándorló, nomád életet élő cigányokat többre becsülték, mint a többit. Hogy miért? Felteszem, összetett magyarázata lehet. De az egyik biztosan az volt, hogy tudtak a cigányok árjaságáról. Jussanak csak eszünkbe Cholnoky Viktor sorai. „Az árjának a kvintesszenciája, a legkeveretlenebbül tisztán maradt faja, hogy úgy mondjam virága – a cigány.” Ezzel a „szomorú” igazsággal kezdeni kellett valamit. Megoldották.

A cigányság elenyésző kisebbsége maga a csuda, a megvalósult „völkische” ideológia, élő példája annak, hogy az elzárkózás, a fajvédelem, a vér tisztasága nem hagymázos ábránd, hanem megvalósítható idea. A cigányság óriási többsége viszont kevert, tehát mégis selejt nép, sterilizálható, táborokba gyűjthető, kiiktatható és kiiktatandó. Az 1935-ben hatályba lépő nürnbergi törvények tükrözték is ezt a gondolkodást: a kevert cigányokra börtön, koncentrációs tábor és sterilizálás várt, ezzel szemben a kevéske „valódi nomád cigányt” őrizték, mutogatták, esetükben a csoportos letelepítés és fajvédelem volt a cél.

Heinrich Himmler még saját, 1942. decemberi parancsa után is igyekezett megmenteni egy-egy „fajilag tiszta” szintó vagy lalleri csoportot, holott az utasítása úgy szólt, hogy a német cigányság egészét lágerbe kell hurcolni. Rudolf Höss, Auschwitz parancsnoka úgy magyarázta az SS Reichsführer különös „jóakaratát”, hogy nem szeretett volna az mást, mint oktatni, gondosan megőrizni „a korai indogermán életmód eme élő rekvizitumait”.

Simon Wiesenthal fedezte fel 1964-ben Prágában, a Gestapo Moravska-Ostravában hagyott levéltárának anyagában az azóta sokat idézett Adolf Eichmann-táviratot, amelyben a hírhedt osztrák náci a cigány transzportokra vonatkozóan azt a „jó tanácsot” adta, hogy a Bécsből, Mäh­risch-Ostrauból vagy Katowicéből indítandó zsidó transzportok szerelvényeihez mindig kapcsoljanak három vagy négy cigányokkal teli vagont is. Ez a „legegyszerűbb módszer”, írta a zsidóság és a cigányság összegyűjtéséért, szállításáért és kiirtásáért felelős náci hivatalnok, aki korábban a bécsi Zsidó Központi Kivándorlási Hivatal létrehozója volt, 1939-ben a Gestapo zsidóügyi részlegének parancsnoka lett, 1941-től pedig ő irányította a németországi zsidók, később a megszállt országok zsidóságának deportálását is.

„A legegyszerűbb módszer, ha minden transzporthoz csatolnak néhány vagon cigányt.”

Hogyan jutottunk ide?

Kezdjük jó messziről.

Lombroso és a fajbiológusok

Gróf Arthur de Gobineau 1853-ban és 1855-ben jelentette meg nevezetes kétkötetes értekezését az emberi fajok egyenlőtlenségéről. Nem kell élénk fantázia, hogy kitaláljuk, mi a lényege. Vannak magasabb rendű és alacsonyabb rendű fajok. Egyik faj a fejlődés létráján magasra mászott, a másik a létra aljában sertepertél. A csúcson az indoeurópai, úgynevezett árja faj. Gobineau munkájában szó esik erkölcsről, vallásról, degenerációról, kereszténységről, a kultúrák kölcsönös taszításáról, nyelvek egyenlőtlenségéről. A lényeg azonban, hogy a fajkeveredés káros, tehát a tiszta nép magasabb rendű, mint a kevert. Hogy tulajdonképpen minden nép kevert? Bagatell! Azzal nem törődünk.

A kitűnő „fajbiológus”, a műveletlen és zavaros, ám nem humortalan francia egyebek közt a következő felelősségteljes sorokkal ajánlotta remekművét V. Györgynek, Hannover uralkodójának:

„A nagy események, a véres háborúk, a forradalmak és a törvényszegések, melyek olyan elterjedtek voltak az európai államokban, arra jók, hogy az ember figyelmét a politikai problémák tanulmányozására irányítsák. Míg az egyszerű elme azonnali eredményeket akar, és a szidalmakat és dicséreteket kis elektromos szikráknak nézi, melyek egyéni érdekeivel tartják a kapcsolatot, a komoly gondolkozó föl akarja fedezni a szörnyű fölkelések okát. Lámpával a kezében le fog ereszkedni a filozófia és történelem furcsa ösvényeire, az emberi szívet vizsgálja, a múlt évkönyveit olvassa, így kísérli meg, hogy a rejtély megoldásához kulcsra leljen… Egyik következtetésből a másikba jutva apránként arra a meggyőződésre jutottam, hogy a faji kérdés minden más kérdést háttérbe szorít, hogy ez mindennek a kulcsa, és hogy a fajok egyenlőtlenségének eszméje elegendő arra, hogy a végzet teljes útját elmagyarázza. Mindenkinek kell hogy sejtelme legyen erről a hatalmas igazságról, mert mindenki láthatta, hogy emberek tömegei hogyan szálltak le néhány országban, és mennyire megváltoztatták annak életét. Képesek voltak arra, hogy újfajta tevékenységeket vezessenek be ott, ahol jövetelük előtt minden kábultan szunnyadt… Észrevéve, hogy vannak erős és gyönge fajok, én elsősorban az előbbieket vizsgáltam, és meggyőződtem róla, hogy minden nagy, nemes és gyümölcsöző ezen a földön, ami emberi munka eredménye, a tudományban, a művészetben és civilizációban, ugyanabból a kiinduló pontból ered, egy faj fejlődésének eredménye és egy gondolaté. Egyetlen család terméke, melynek különböző ágai uralkodtak a világmindenség minden civilizált országában.”

Mit kell ehhez hozzátenni? Ez maga a köd, a barbár mítosz. Talán szép is lehetne, ha mese maradt volna.

A boszorkánylevesbe egyéb gezemice is kell. Ne féljünk, van mit aprítani a kondérba.

A következő hatalmas, eredeti koponya egy angolból lett német antiszemita „teuton lovag”: Houston Stewart Chamberlain, Richard Wagner lánya, Eva Wagner férje. Ő sem rendszerező elme, inkább intuitív, érzékeny alkat. Így ír önmagáról: „Már fiatalon arra törekedtem, hogy az elveszett haza helyett egy új világot teremtsek önmagamnak, egy saját hazát, ahol művészekkel, költőkkel, gondolkodókkal, kutatókkal, álmodozókkal, feltalálókkal, héroszokkal és szentekkel vehetem körbe magam, valamint szeretettel, mindezt úgy lezárva, olyan hozzáférhetetlenül, ahogy a vízipók, mely levegőbuborékjában a víztől körülölelve is őrzi univerzumát, úgy elkülönítve azt, akárha légburka gyémánt volna.” Írt és elmélkedett zsidóságról, nemzetről, fajról, a 19. század alapjai című nagy ívű munkájában pedig a teutonok hősiességéről zengedez.

Vegyünk még egy csipetnyi szociáldarwinizmust (a legéletképesebb faj maga alá gyűri a gyengébbeket, azután életteret foglal), tegyünk hozzá Sir Francis Galton tehetségről és öröklésről vallott nézeteiből, keverjük bele Cesare Lombroso 1876-ban megjelent Bűnöző emberének cigányokra vonatkozó részeit… Nagyjából kész is a főzet.

Már csak a Mein Kampf hiányzik.

Hogyan is olvastuk Sir Angus Frasernél? Az Európa középső és nyugati területein a 19. század végén és a 20. század elején a cigányok (vándormesterségeket űzők, utazók, csavargók) migrációja miatt életbe léptetett törvények többsége ellenséges volt, s a század hatvanas-hetvenes éveiig nem veszítette hatályát. Németországban a müncheni cigányokat nyilvántartó hivatal hatókörét 1929-ben kiterjesztették az egész országra. A hivatal új neve: A Cigányprobléma Leküzdésének Központi Hivatala. Hát igen, Európában – főként Németországban – elő volt készítve a talaj.

Az elemésztés

A weimari köztársaságban egy 1929-es törvényrendelet vétségnek nyilvánította a cigányok „hordaként” történő vándorlását és „hordaszerű” életmódját. Az 1935 szeptemberében elfogadott állampolgársági törvény a „német vagy fajrokon vérű állampolgárok” kategóriájából kizárta a cigányokat. A sachsenhauseni táborban az 1934. áprilisi „védőőrizetbe-vételi rendelet” (Schutzhaftverordnung) alapján elítélt politikai ellenfeleken kívül már 1937-ben is voltak olyan emberek (például homoszexuálisok vagy bűnözők), akik „a német népre káros és veszélyes voltuk” miatt kerültek oda: voltak köztük cigányok is. Az 1933 óta létező dachaui táborban is hamar feltűntek a jogtalanul elítélt cigányok.

1937-ben a Birodalmi Egészségügyi Minisztérium egyik osztályának,
a Faji Tisztaság és Népességbiológiai Kutatási Egységnek a vezetését
a pszichológus-pszichiáter Robert Ritterre bízták, aki évek óta  irányította
a németországi cigánykutatásokat, s aki meg volt győződve arról,
hogy a cigányok esetében genetikusan öröklődik a bűnözői hajlam.
Ő volt az is, aki 1940-re „tudományosan” is kimutatta,
hogy a német cigányságnak több mint 90 százaléka a különösen veszélyes,
kevert fajú cigánysághoz tartozik.

1938 márciusában ismét nyilvántartásba vették, regisztrálták a cigányokat, áprilisban megvonták tőlük a szavazati jogot, májustól kitiltották őket az iskolák többségéből majd elkezdték táborokba gyűjteni azokat a cigány férfiakat, akik nem német földműves gazda földjein dolgoztak. Ugyanazon év júliusában megtiltották a cigányok és a nem cigányok közötti házasságkötéseket. 1939 márciusában különleges személyazonossági papírok használatát írták elő, különböző színű igazolványokat (barnát) kaptak a „tiszta fajú” cigányok, másmilyeneket a kevert vérűek, megint más színűt a nem cigány csavargók. A Schutzhaftverordnung-rendelet alapján még azon a nyáron az előző évben elfoglalt Ausztria burgenlandi területeiről táborokba hurcolták a cigányokat. Októberben Himmler általános vándorlási tilalmat rendelt el a cigányok számára, majd elkezdődött tömeges deportálásuk a régi birodalmi és az újabb lengyelországi koncentrációs táborokba. 1939 szeptemberében, a háború kitörésének pillanatában a Harmadik Birodalomban hat nagy láger működött: Dachauban, Sachsenhausenban (Oranienburg), Mauthausenben, Flossenbürgben, Buchenwaldban, valamint Ravensbrückben egy női tábor. A második világháború kitörése előtt körülbelül 150–200 ezer ember – nem tudjuk, pontosan mennyi cigány – járta meg a táborok valamelyikét.

A második világháború esztendeiben a németek Közép-, Kelet-
és Délkelet-Európában is szorgalmazták a cigányok begyűjtését és likvidálását.
Dachauban, Mauthausenben, Buchenwaldban is szenvedtek cigányok,
1943 márciusától Auschwitzban negyven hatalmas barakkból álló
külön „cigány családi táborba” zsúfolták őket,
ahol a gyermekek, szülők, nagyszülők együtt maradhattak.

Mengele és kollégái sok orvosi kísérletet hajtottak végre cigányokon: sós vízzel itatták, eszméletvesztésig fagyasztották őket, ikerkísérleteket folytattak, Natzweilerben tifusszal, Schachsenhausenban mustárgázzal fertőzték áldozataikat, a ravensbrücki táborban még 1945 januárjában is közel százötven cigány lányt sterilizáltak, voltak köztük nyolc-tíz évesek, de még márciusban is végeztek röntgensugár-sterilizációs kísérleteket. 1942 decemberében Himmler elrendelte a Harmadik Birodalom összes német cigányának Auschwitzba történő deportálását, 1944 nyarán pedig parancsot adott az auschwitzi cigánytábor összes lakójának likvidálására. A tábor felszámolása előtt kétezer munkaképes cigány embert más táborba szállítottak, a többieket – körülbelül négy­ezer fáradt, leromlott állapotú szerencsétlent – augusztus másodikán gázkamrákba tereltek. Rájuk és sorstársaikra emlékezünk minden év augusztus 2-án: ez a porrajmos, az „elnyelés”, „elemésztés”, a sokáig elhallgatott, elfelejtett cigány holokauszt emléknapja.

Miután megszállták, Dániában, Luxemburgban, Elzász-Lotaringiában is megkezdték a cigányság deportálását. Hollandia, Horvátország, Belgium szinte minden cigánya elpusztult vagy elmenekült otthonából a háború alatt. A németekkel együttműködő vichyi francia kormány közel negyvenezer cigányt küldött táborokba, s ezeknek a fele nem élte túl a háborút. (Miközben arányukhoz képest nem jelentéktelen számú cigány vett részt a francia ellenállási mozgalomban.) A második világháborúban harcban, kivégzés, mészárlás, betegség, deportálás, éhezés, a koncentrációs és munkatáborokban végzett orvosi kísérletek, gázkamrákban történő megsemmisítés által 1945-re minimum 300 ezer európai cigány pusztult el. A valós szám ennél feltehetően jóval nagyobb, vannak olyan kutatók, akik egymillió fölöttire teszik az áldozatok számát, de a legvalószínűbbnek tűnő szám is körülbelül 500-600 ezer. Kenrick és Puxon úttörő könyvében azt olvashatjuk, hogy Németország cigány lakosságának háromnegyedét, Ausztria cigányságának felét gyilkolták le. A kiirtott cigányok számát ők is körülbelül félmillióra, egykori teljes európai létszámuk harmadára becsülik. Sir Angus Fraser leírja, hogy Ritter egykori munkatársa, Eva Justin a hatvanas években úgy emlékezett vissza, hogy a németországi cigányság elpusztítása eldöntött tény volt, csak a módszeren és az időponton folyt vita. Olyan tervek is születtek, miszerint be kell hajózni őket mindenféle kimustrált, használhatatlan vízi járművekre, aztán a nyílt tengeren le kell bombázni az öreg teknőket. Természetesen nem emberiességi szempontok miatt vetették el az ötletet, hanem mert úgy ítélték meg, hogy az orvosi kísérletek és az antropológiai vizsgálatok folytatása „hasznosabb a német nép és az emberiség számára”.

A nagyhatalmak békekötései, a nürnbergi per, az államhatárok tologatása, Európa és a világ újra felosztása, a „vasfüggöny” felemelkedése mind-mind gádzsó ügy volt, a cigányok számára a háború befejeződése sem hozott békét, megnyugvást. Az 1899-ben Münchenben létrehozott iroda, a Cigányprobléma Leküzdésének Központi Hivatala az ötvenes években tovább működött ugyanezen név alatt. Sok német cigányt, aki túlélte az üldöztetést, a háborút, a táborokat, ám személyazonosságát nem tudta igazolni – mert a hatóságok korábban elkobozták az irataikat, esetleg elvesztették, elpusztultak vagy éppen maguk pusztították el azokat –, a nyugatnémet kormány hontalannak nyilvánított.

Olaszországban 1938-tól deportálják őket, előbb az ország körüli szigetekre, például a Tremiti-szigetekre vagy Szardíniára, de ott voltak az olaszországi cigányok az Albánia ellen vívott dicsőséges háborúban is mint munkaszolgálatosok. Az érintettek visszaemlékezései szerint az olasz internálás jóval puhább volt, mint a német, leginkább az éhség kínozta a száműzött, gyakran magukra hagyott embereket. Jugoszlávia lerohanása után a horvát usztasák olyan tömegmészárlásokat hajtottak végre zsidók, szerbek és cigányok közt, amelyek kegyetlenségének alig-alig akar hitelt adni az ember. Németek, horvát usztasák, később a szerb partizánok nem különböznek abban, hogy egyformán cigánygyűlölők: a legváltozatosabb módokon gyilkolják őket, holott több forrás is tanúskodik róla, hogy a cigányság nem kis szerepet játszott a jugoszláv partizánok felszabadító harcában.

Stanko, a horvátországi kalderás cigány így emlékezett vissza: „A nagynénémnek öt fiát és a férjét ölték meg Jugoszláviában. Ő egy fán bújt el a legkisebb fiával, és látta hogyan ölik meg őket. A kezével betömte a kicsi fia száját, hogy ne tudjon sírni, nehogy az usztasák meghallják a sírását, és végignézte az egész jelenetet, hogyan ölik meg a férjét és a fiait.” Ugyancsak ő számolt be arról is, hogy gyakran nem fegyverrel, hanem fejszével gyilkoltak kislányokat, asszonyokat. „Arra sem volt idejük, hogy meghaljanak, máris halomba dobálták őket a gödörbe.”

Romániában a horvátországihoz hasonló volt a helyzet. Mircea Eliade „a világ két legbutább nemzete”, a bolgár és a magyar ellen uszít, a Vasgárdát élteti, Émile Cioran Hitler nagyságát magasztalja, és a „Romániát bomlasztó két idegen elemmel”, a magyarsággal és a zsidósággal való végleges leszámolást sürgeti, de Antonescu újságja, az Eroica sem marad le: rendre azt sulykolja, hogy „zsidókérdés”, „magyarkérdés”, „cigánykérdés” ugyanaz. Romániában és Besszarábiában körülbelül 40 ezer cigány veszett oda: nem mindenkit öltek meg, az áldozatok egy része éhen halt vagy megfagyott. Észt- és Lettországban, Litvániában – olykor Magyarországon is – a már elhurcolt zsidók lágereiben és zsinagógáiban zsúfolták őket össze. A fasiszta Szlovákiában is táborokba gyűjtötték, esetenként ki is végezték őket. A csak Lengyelországban és Ukrajnában legyilkolt emberek száma körülbelül 60-70 ezer.

Magyarországon ugyan már 1929-től évente kétszer is rendeztek úgynevezett országos „cigányrazziákat”, ám ezek időpontjának meghatározását a helyi közigazgatásra bízták, így általában a cigányok jó előre értesültek róla. A háború éveiben számos településen, mint például 1942-ben Esztergomban zárt cigánytelepeket hoztak létre. Ennek ellenére az akkor körülbelül 200 ezer fősre becsült magyarországi cigányság túlnyomó része nem volt közvetlen veszélyben. Az állami rendelkezések egészen 1944 márciusáig, a német megszállásig kizárólag a csekély létszámú vándorcigányokra vonatkoztak. Adolf Eichmann SS-Sondereinsatzkommandója nem törődött a cigánysággal, a németek feltehetően azért sem üldözték őket, mert a cigányok lényegében nincstelenek vagy szegények voltak, ráadásul a letelepült cigányokat be is sorozták a honvédségbe. Néhány megyében ugyan készültek cigány névjegyzékek, de a magyar cigányság deportálása szerencsére szervezetlenül és későn kezdődött, országos érvényű rendeletek csak a rövid nyilas rémuralom idején születtek, a helyi közigazgatás sokszor akkor is szabotálta azok végrehajtását. Ennek ellenére tagadhatatlan, hogy 1944 őszén és telén, a nyilaskeresztes uralom idején előfordultak Magyarországon cigányellenes atrocitások. Szita Szabolcs adatai szerint például Dobozon, október 6-án húsz szalontai és kötegyáni oláhcigányt lőttek agyon a csendőrök. Lengyelben, november 30-án tizennégy cigány halt meg, hasonló eset történt 1945 januárjában Lajoskomáromban. Február elején a Várpalota melletti Kiserdőben tán száz-százötven cigányt lőttek le a nyilasok, Szolgaegyháza községben azonosítatlan fegyveresek végeztek közel harminc cigánnyal. A magyarországi cigány áldozatok számát húsz- és ötvenezer közöttire becsülik; a pontos szám meghatározása szinte lehetetlen, mert sokuk személyazonossága amúgy is nehezen volt ellenőrizhető, ráadásul gyakran írásos parancs nélkül hurcolták el őket, nem készítettek lajst­romokat, sokakat egyszerűen folyóba vagy tömegsírba lőttek.

Cigánytábor Auschwitzban

Ember Mária adta közre egy hajdani auschwitzi fogoly nő visszaemlékezésének azt a részletét, melyet az alábbiakban idézek.

„Szemben a mi barakkunkkal volt egy másik barakk telezsúfolva cigányokkal. Őket nem választották el egymástól, s mi irigykedve néztük, lám, ők együtt maradhattak. És egyszer hajnalban, még rágondolni is borzasztó, sikolyokra, ordítozásra, ütlegelés zajára ébredtünk. A cigányokat lökték fel a teherautókra és ezek a szerencsétlenek sikoltoztak, kiabáltak, jajgattak, és mondták, üvöltötték: »Látjátok, ezek az átkozott németek mit csinálnak velünk? Gázkamrába visznek mindannyiunkat!« S mikor pirkadni kezdett és minket kizavartak az Appellplatzra, ahol szinte ruhátlanul, cipő nélkül, összebújva reszkettünk, láttuk, hogy a szemben levő barakksor, ahol a cigányok voltak, teljesen üres, csak a krematórium kéménye ontotta a füstöt, néha még lángot is lövellt ki a kémény… Sokan közülünk sírtak, én csak magamba roskadva halkan imádkoztam, s irigyeltem a cigányokat. Nekik már jó, gondoltam, nem tudnak semmiről, és legalább együtt mehettek a halálba, szülő, gyermek, testvér.”

Ember Mária csak ennyit fűzött hozzá: „A napot a szakirodalomból tudni lehet: 1944. augusztus 6-án számolták fel az auschwitzi Zigeunerlagert.”

Simone Veil – aki maga is túlélő, az Európa Parlament első elnöke, később francia miniszter – visszaemlékszik arra a riasztó „irigységre”, amivel azt figyelték, hogy míg a zsidó családokat a rámpánál könyörtelenül szétválasztják, a cigányok együtt maradhattak családtagjaikkal. És visszaemlékszik arra is, amint végigfut a táboron a borzasztó hír, hogy azok a csont és bőr gyermekek, akik ott játszottak a lágerbarakkok porában szintén csontig soványodott szüleik és nagyszüleik mellett, egy napon együtt mentek a halálba szeretteikkel.

Jelentés agyonlövésről

Ugyancsak Ember Mária közli a nürnbergi per irataihoz csatolt egyik dokumentumot, amelynek címe: Jelentés a zsidók és a cigányok agyonlövéséről. Egy Wehrmacht-főhadnagy írja le tapasztalatait.

„A zsidók agyonlövése egyszerűbb, mint a cigányoké. Meg kell hagyni, a zsidók nagyon fegyelmezetten mennek a halálba: nyugodtan állnak. Ezzel szemben a cigányok sírnak, ordítanak és állandóan mozognak, még akkor is, amikor már az agyonlövés helyén vannak. Sőt, előfordult, hogy közülük némelyek a sortűz elől beugrottak a verembe, és megpróbálták halottnak tettetni magukat. Mindez az osztagom katonáira eleinte nem tett különösebb hatást. De a második napon már kezdtek jelei mutatkozni, hogy egyikük-másikuknak nem elég erősek az idegei ahhoz, hogy hosszabb időn át részt vegyenek agyonlövésekben. Nekem az a személyes megfigyelésem, hogy akció közben nem lesznek úrrá rajtam lelki gátlások: ezek csak akkor kezdenek jelentkezni, amikor néhány nap elteltével esti nyugalomban elgondolkozunk a történtek felett.”

Elfelejtett holokauszt

„A cigányság tragédiájához tartozik, hogy a legutóbbi időkig nem tudtak hangot adni Európában annak, hogy velünk, zsidókkal együtt ők voltak a fajüldözés legtöbbet szenvedő áldozatai. Harmincnégy éve már, hogy kiszabadultunk a haláltáborokból, és vajon mennyi szó esett az eltelt idő alatt arról, hogy Franciaországtól Kelet-Európáig, a Baltikumtól a Balkánig a cigányság ugyanolyan üldöztetésnek volt részese, mint a zsidóság.”

Fentebbi mondatokat Simone Veil mondta el 1979-ben Bergen-Belsenben azon a nemzetközi találkozón, amelyen először emlékeztek meg a cigányság szenvedéseiről. A Nemzetközi Cigány Szövetség vezetői is felszólaltak ezen az eseményen, és arra hívták fel a világ figyelmét, hogy a nürnbergi perben az európai cigányság ellen elkövetett bűntettek tulajdonképpen elsikkadtak. Romani Rose, a Nyugat-Németországban élő cigányok egyik vezéregyénisége már csak az áldozatok száma miatt is megdöbbentőnek és égbe kiáltó bűnnek mondta a felejtést: „összesen körülbelül egymillióra kell becsülnünk a nácik és a különböző országokbeli cinkosaik által meggyilkolt cigányok számát”.

(A szerző 2007-ben megjelent Cigányok című esszéalbumának szövegéből.)