Az elismert, a roma kultúra népszerűsítéséért sokat tett Kunhegyesi Ferenc festőművész a Szentandrássy István Roma Művészeti Galéria művészeti vezetője. Vele beszélgettünk többek között az indulásáról, a képzőművészetről és a galéria életéről.
– Ahhoz képest, hogy korábbi nyilatkozataid szerint nem nagyon jártál iskolába, kitűnően kommunikálsz, komoly tudással rendelkezel. Hogyan tettél szert a tájékozottságodra, műveltségedre?
– Az általános iskolában ért egy trauma: nem tudtam gyurmából perecet csinálni, és ez egy konfliktushoz vezetett a pedagógussal. Azt mondta, ha nem csinálom meg, felakaszt a fogasra, s ez bennem egy krisztusi asszociációt indított el, a keresztre feszítéssel azonosítottam. Kirohantam az iskolából, mire szaladt utánam az egész tanári kar. Visszavittek, én pedig onnantól egy hátsópados zseni lettem, akinek minden bizalma elveszett az intézményes oktatás iránt. Az iskolában hangadó, vezéregyéniség voltam, egy baj volt velem: a tanulás nem érdekelt. Gyerekként megfogalmazódott bennem, hogy mindig kell valaki, aki megalkotja, kitalálja, amit majd a többség követni fog, és hát miért ne legyek én is egy ilyen ember? Ha egy alternatív iskolába – a Waldorf vagy a Montessori-féle oktatási rendszerbe kerülök –, minden szerénység nélkül állíthatom, hogy ma már valamelyik egyetemen tanítanék. A képességeim jók voltak, mint mondtam, a hivatalos oktatási rendszert nem kedveltem. A nyolcadik elvégzése után szakmunkásképzőbe mentem, ahol is nagyon nem tanultam, ellenben figyeltem az órákon. Két évet húztam le a felnőttek gimnáziumában, azt követően aktív táncos voltam, mindenfelé megfordultam, képeztem magam. A tudást a folyamatos olvasással vettem fel, a létezésem számos alapkérdése érdekelt. Hiszem, hogy az ember valamennyire hozott tudással jön a világra, nem véletlenül születünk úgy és oda, ahogy és ahova. Ez az érzékenységemben csapódott le, megtanultam különbséget tenni a giccs és a minőség között. Rengeteget olvastam, Márait, Hamvast, az antik szerzőket, szélesítettem a tudásomat. A mai napig képzem magam, nem hagytam abba a tanulást.
– A roma identitást mikor erősítetted, tudatosítottad magadban?
– Tizenkét évesen láttam egy Gandhiról készült kétrészes filmet, mélyen megérintett. Keresgéltem a roma identitásomat, kutattam, honnan származhatunk, mi a mi eredetünk, a történetünk, a múltunk. Indiai vallásokkal kapcsolatos könyveket olvasgattam, hasonlóságot fedeztem fel a szanszkrit és a cigány nyelv között, s ez a tapasztalat tovább erősítette a roma identitásomat.
– Soha nem történt megkülönböztetés az életedben a többségi társadalom részéről?
– Régiségkereskedő-családból jövök, az egész családom kiskőrösi, nagy tiszteletet élveztünk a városban. Gyerekkoromban a város elitjének a gyerekeivel barátkoztam. Engem soha nem ért a származásom miatt hátrány, nem vagyok traumatizált ember. A baráti környezetben arra törekedtem, hogy minőségi létben, egymást tanító, fejlesztő atmoszférában töltsük az időt.
– Úgy tudom, kamaszként nagy hatást tett rád Bari Károly költő, műfordító.
– Kiskőrös könyvtára szervezett egy író-olvasó találkozót, s engem ért a megtiszteltetés tizenhat éves kamaszként, hogy kimehettem elé a vonatállomásra. Jó viszonyt ápoltam vele. Tudtam a cigány értelmiségiekről, a cigány önszerveződés mentén képződött csoportokról, csoportosulásokról, de behatóan nem volt róla tudomásom. Miután Szentandrássyt megismertem indult be nálam a felelősségérzet a népem felé, a tenni akarás vágya.
– Min mentél végig, hogy professzionálissá vált a festészet az életedben?
– A festészet régóta érdekelt a tánc mellett, bár nem úgy, mint azt, aki komolyan festőnek készül. Harmincévesen abbahagytam a táncot, és úgy döntöttem, hogy a köz javát szolgálom, bekerültem egy kisegítő iskolába, roma gyerekekkel foglalkoztam. Roma asszisztensként dolgoztam, az igazgatónő ismerte a kompetenciáimat, s fél éven belül eljutottunk oda, hogy három jógyakorlatot is én készíthettem, s ezt használhatták a pedagógusok. Arra alapozott, hogy a művészet eszközével integráljuk a roma gyerekeket. Később beiratkoztam egy újságíróiskolába, ahol megismertem Kalla Évát, ő hozott össze Szentandrássyval. Elvihettem hozzá a rajzaimat, s gyakorlatilag onnantól kezdve tudtam, hogy elválaszthatatlan a sorsunk. Nagyon szigorú mester volt, ezt el is vártam tőle, elfogadtam, hogy a fejlődésemhez erre van szükségem. Az első öt évben mindenre kitérően rajzolást tanított, ő volt nekem az egyszemélyes képzőművészeti egyetemem. Hatalmas beszélgetések mentén zajlott a tanulás. Hiszen egy dolog a technikai tudás, de ha üres vagy, nincs a produktum mögött tartalom, az nem művészet. A maga teljességében éltem meg az életet, rengeteg tapasztalatot, benyomást szerezhettem, hasznosíthattam alkotóként.
– A Szentandrássy István Roma Művészeti Galéria művészeti vezetője vagy. Elsődlegesen milyen feladatokat látsz el?
– Felkínálták a galéria vezetését, amit én nem fogadtam el. Hosszas keresgélés után megtalálták a galériavezetőt, majd rám bízták a művészeti vezetői feladatot, szívesen vállaltam. A munkám abból áll, hogy rajtam megy keresztül, ki, milyen minőségi kritériumnak megfelelően állítson ki a galériában – a kiállításokat hathetente cseréljük. Emellett a kísérőprogramok szervezése tartozik a kötelezettségeim közé.
Azonban azt kell látnom, hogy a romákat nem érdekli a saját kultúrájuk, a művészetük, nem észlelem az összetartást. Sajnos az alkotók oldalán sincs minden rendben, a művészek nagy része nem él meg a művészetéből. Azt akartam, hogy a galériában kiállító roma képzőművészek is kapjanak azért tiszteletdíjat, hogy szerepel nálunk a munkájuk. Különböző törvényi keretek között ez nem lehetséges, igyekszünk találni egy működőképes rendszert.
Nagyon jó helyen van a galéria, mi romák még nem nőttünk fel ehhez a szituációhoz. Mindannyiunknak bele kell tanulnunk ebbe a történetbe. A roma képzőművészet pár évtizedes, komoly mesterek állnak a képzőművészetünk mögött, viszont az a rendszer még nem alakult ki, hogyan képezhetjük az utánpótlást, mind az alkotókat, mind a befogadókat.
– Keresitek a roma művészeket, a fiatal tehetségeket, hogy teret nyújthassatok nekik?
– Zalaszentlászlón van az alkotótáborunk. Én vagyok a táborvezető, meghívásos alapon működik, két alkalommal is csináltunk kiállítást a tábori anyagból. Nemrég Kiskőrösön rendeztük meg a tábort. Az a cél, hogy mesterkurzussá, szabad iskolává nője ki magát. Kiskőrösön arra voltam kíváncsi, hogy a meghívottak hogyan inspirálódnak egymás munkáin, személyén keresztül. Hét festő és három író-költő volt itt. A művészeket cigány-magyar felállásban hívtam, nagyon ellene vagyok a kultúrgettónak. Én például, mint festőművész, ha a cigányságból merítek, az egy plusz legyen, ne a művészetem egészének a meghatározója. Eleve nálam ilyen, hogy cigány festészet, nincs, egyetemes festészet van, nekem az az elfogadott.
– Hogyan vélekedsz a pályakezdő roma képzőművészekről, a roma festészet jelenlegi alakulásáról?
– Ahhoz, hogy valaki professzionális képzőművésszé váljon, rengeteg munka és befektetés kell. A galériában a Képzőművészeti Egyetemen végzett Balogh Tibor festőművész tartott hét-nyolc alkalmas kurzust az egyenes vonalhúzástól a perspektivikus ábrázoláson át egészen a portréfestésig, sajnos nagyon kevés cigány tanuló jelentkezett. A jövő feladatai közé tartozik az is, hogy felkutassuk azokat a fiatal roma tehetségeket, akiket később eljuttathatunk a Képzőművészeti Egyetemig. Ezért is van a zalaszentlászlói tábor, a kiskőröri alkotóház. Ezt én dzsanista közösségnek hívom, minden erre – az indiai vallás nyomán a minőségre, a jóságra – épül.
Öt-tíz éven belül kialakíthatunk egy rendszert, hogy fejleszthessünk
a fiatal tehetségeken. Balázs János, Péli Tamás, Szentandrássy direkt, tudatosan
nem tanította a közösséget, én ezt a rendszert ki szeretném alakítani,
úgy vélem, ez egy hiánypótló történet lehet. Sokat ártott a roma képzőművészetnek,
a kárára volt, hogy teszem azt, egy cigány kézbe vett egy ecsetet, húzott két vonalat,
és kikiáltották cigány festőnek, pedig a cigány származás nélkül senkit nem érdekelne.
Ezt tudomásul kell vennünk. Hozzáteszem, ha azok a kezdők, akik elindították a képzőművészetünket – Bada Márta, Oláh Jolán – nem lettek volna, lehet, mi sem lennénk itt. Ez egy művészeti evolúciós folyamat.
– A jövőben milyen tervek megvalósítása foglalkoztat titeket a galériában?
– A galéria életében az elején is fontos volt az a küldetéstudat, hogy nem mi integrálódunk a többségi képzőművészek felé. Mi hoztuk be a többségi társadalom alkotóit, műkedvelőit. Büszke vagyok, hogy komoly nagyságok, szakemberek szimpátiáját, támogatását nyertük meg, például Szurcsik Józsefét, vagy olyan kortárs társművészekét, mint Müller Péter Sziámi, Novák Péter, Beck Zoltán. Az ő szemükben természetes plusz a mi roma származásunk. Minket nem kell felemelni, integrálni, hanem együtt kell gondolkodni velünk, ezt értük el a galéria fennállása óta. Büszke vagyok, hogy az eredményeken az én kezem nyoma is rajta van.
Ayhan Gökhan
Sokszor elengedtem már a gyeplőt. Mindig akkor történt velem valami jó dolog, valami feloldozás vagy előrelépés, amikor azt mondtam, hagyom az egészet, elég volt. Nagyon sokszor fel akartam adni a zenélést is. Tinédzserként azt éltem meg, hogy hiába tudom, hogy jó, amit csinálok, nincs eredmény, nincs siker.
Vannak emberek, akiknek a puszta jelenléte, a kisugárzása elég ahhoz, hogy feltöltődj, hogy boldogabbnak, erősebbnek érezd magad, jobbnak, reményszerűbbnek lásd magad körül a világot. A tábor tele volt ilyen emberekkel. Péli Tamás, Choli Daróczi József, Szentandrássy István, Nagy Guszti – én ott olyan sok jó dolgot kaptam, hogy az az egy hét egész évre feltöltött energiával.
Otthonról egyfajta büszkeséget hozok. Édesapám zenész volt, minek köszönhetően erős tartást kaptam. A zenészek a rendszerváltoztatás idején kiemelt státuszú csoport voltak. Utazhattak, jó pénzt kereshettek, ami büszkévé tette őket és a családjukat is. A főiskolán, illetve Pesten szembesültem először azzal, hogy romának lenni nehezebb sors. A férjemmel albérletet kerestünk, de hiába vittünk magunkkal két havi kauciót, munkahelyi névjegykártyát, nem akarták nekünk kiadni a lakást.
