Keresés
Close this search box.

Zágráb

Szülővárosom, bár nem ott születtem. Sehogy sem tudtam jól elmondani, hogy mi nekem, pedig a kezem ügyében hevert Fejtő könyve évekig, de bele sem lapoztam. Aztán egyvégtében végigolvastam – Velencében.

Így lett nekem is, mint neki: szülővárosom.

A szülőváros több, mint a születési hely. Az a város, ahol az ember magára eszmél, és először kimondja: én. És ti.

Az első emlékeim zágrábiak és az első szavaim is zágrábiak. Horvátmagyarul kezdtem beszélni másfél évesen, anyám mama volt, a nem nem, de a béka az zabica, a kicsi az mala, a zabica mala, a kis béka, ahogy szólítottak, én voltam. 

A békának sokáig csak horvátul volt neve a fejemben, mint ahogy a zubna pasta, a fogkrém is csak horvátul létezett, akár a dimnjak, a kémény és a marelica, a kajszibarack, ha valamim nem volt, az nemam volt, mert egyszerűbb volt, mint a nincs.

Az igék magyarul voltak, kivéve a cekaj, a várj, amely máig inkább horvátul van, akár a spavati.

Úgy szemezgettem a két nyelv szavaiból, mintha két, kiborított legós doboz kockáiból válogatnék, így raktam össze az éntől elkülönülő világot egyik és másik szemmel, aztán Budán, a másik nagyanyám és ritkán apám ölében megint szétesett minden, és a dolgoknak német nevük is lett. 

Állok a Kvaternikovon negyven évvel később, bámulom a Nama feliratát, valaki kiabál a hátam mögött: cekaj malo, a gyerek a lábamnál lefékez.

Várj egy kicsit. 

Az a Nama-kék mennyire tetszett nekem másfél évesen. Töménykék.  Olyan kék, mint az Adria, ha jó kedve van. Niveakék. Budán legfeljebb a nyárba robbant bele a futórózsa vadvöröse és a cseresznye pirosa, a ribizli pöttyei és a hárs zöldje. A természet, az színes volt, de a házak, a feliratok, a villamosok, a terek kopottak és sápadtak akkor, a Kádár-kor végvergődése idején.

Zágráb meg: tiszta szín. Kék és piros, sárga és narancs, vadzöld és rózsaszín, és legfőképp: vörös. Hullámzanak a Dolac napernyői az időben – akárhányszor meglátom őket, mintha hazaérnék.

Budán és Pécsen már nincs hová mennem. Mindkét nagyanyám meghalt, és velük halt a pécsi és a budai otthonom is.

De Zágrábban ma is azon az utcán, a Baboniceván sétálok fel, amelyen egykor járni tanultam. Végigmegyek ugyanazon a kerti úton a ház mellett, kipislogok ugyanarra a kertre. Mennyit néztem azt a garázstetőt és a tetőn a madarakat.

Ez a Zágráb már nem az a Zágráb. Például: hová lett mögüle Jugoszlávia. Hová lettek a városból a halottak, Giza, Vjkeko, apám, Darko. Hová lettek azok az esték és hová az idő végtelensége, azé az időé, amelyben még emlékezni véltem a létezés előtti örökre.

Mégis, akárhányszor felgyalogolok a Baboniceván, akárhányszor becsöngetek és végigmegyek a kerti úton, aztán felcipelem a hátizsákot a lépcsőn és meglátom Mirát, ahogy a lábát a lépcsősor felett tartva, jelezve, hogy lejönne elém, ha bírná még a mászkálást – pont úgy áll, ahogy nagyanyám állt majdnem százéves koráig, ha várt valakit -, ez a fura, mozdulat közben megdermedt, szoborszerű mozdulat és a leves illata híddá szilárdul Pécs és Zágráb közt, nagynéni és nagyanya közt.

Mintha lehetséges volna még, hogy hazaérjek.  Mindegy már, hová. Pécsre. Zágrábba. Budára. Firenzébe. Most. Ebben a pillanatban talán mégis megtörténik a hazaérés az évek és napok után, amelyeket máshol, más városokban, más, harmadik, negyedik, sokadik nyelvekben töltöttem, idegen utcasarkokon befordulva, amelyeket otthonná untam Lisszabontól Velencéig.

De persze, nem lehet. A hazaérés pillanata örökre az idő egy bizonyos pontján rekedt, a gyerekkorban, ahová nem vezet út. A hazatérés illúzió. Zágráb, ahogy Pécs, ahogy Buda: volt. Az egy másik Zágráb. Egy másik Buda. Egy másik Pécs. Mindazok a városok, amelyek a gyermeki tudatban keletkeztek, és amelyekbe a felnőtt legfeljebb pillanatokra érkezhet meg, amikor ráismer a garázstetőre, egy lépcsőre, egy ízre.

A Zágráb-madeleine: talán a törökösen főtt kávé illata. 

Vagy a becsukott szobaajtó üvegén átszűrődő világosbarna, nyugodt fény, amely elömlik az előszobán.

Mi is hát a szülőváros? Illat, az előszobán elömlő fény, egy ötven éve ugyanazon a helyen lógó esernyő vagy cipőkanál, a wc-foganytyú kopott fája az ember tenyerében, a konyhaasztal, amelynek lábába minduntalan belerúg az ember, akaratlanul. A zilált újsághalom a kanapé fejénél, egy képkeret kicsorbult jobb széle, és mindazok az órák, amelyeket abban a lakásban töltöttünk – másokkal. Olyanokkal, akik azóta csak az emlékezetben léteznek, máskülönben: halottak.

Megöregedett – gondolom, de nem merem mondani. Egyszer, legfeljebb kétszer, ha találkozunk évente.

Nézem a még öregen is büszke testét, a rúzst, a jól szabott nadrágot – a zágrábi nők adnak magukra, akárhány évesek –, nem jutnak eszembe a szavak, neki nem jutnak eszébe a szavak, aztán elindul a nyelvek patakja, előbb csörgedezve, majd mintha kinyitnák a csapot, egyre hosszabbak a horvátmagyar mondatok, egyszerű mondatok az új útszakaszról az Isztrián – máshol jön fel a busz, mint tavaly, az Ucka előtt végig állt a dugó –, a tengerről és az időről, hogy elkaptam-e a tizenhármas villamost, hogy ugye itt alszom, belemerülök, belefogódzom, próbálom elnyújtani, tartóztatni azt a három-négy percet, a hazaérés három-négy percét.

Ebéd után kislisszanok a konyhába. Azt mondom, csak egy cigit szívok el az erkélyen – pedig már rég csak alig dohányzom. Ha kedvem van. Általában nincs kedvem.

Keresem a sámlit, amin még talán húszévesen is ültem. Mintha világoskék lett volna.  Az erkélykorlát ismerős, sima fémjére rákulcsolódik a kezem.

Ez is otthon: ahogy az ember megfogja az erkélykorlátot és az ujjai ráfognak az ismerős fémformára. Az ujjaim ismerik annak a korlátnak a formáját. Leguggolok, hogy mindent onnan lássak, mint ahogy gyerekkoromban.

Hiába. A kert kicsi, a fokhagymák fura bohócfejei nincsenek sehol, és senki sem kiabál.

Egykor sokan voltunk. Elsorolom újra a halottakat. Giza, Vjeko, Darko, apám.

Slavko és Olica nem jár ide, valamin, amit nem pontosan értek, összekülönböztek.

Guggolok a teraszon, aztán elnyomom a cigarettát a falon.

Voltaképp semmit sem tudok mondani. „Hol van a kék sámli”. „A kertben ugye ott volt a fokhagyma régen.” „Nem iszom rakiját”. „Ami a házak tetején van, igen, dimnjak, az kémény magyarul”.

Mondatok, valami helyett.

Hol a magyarba, hol a horvátba törnek bele a másik nyelv szavai.

– Nagyanyám és nagyapám Szlatinán életük végén egy olyan nyelven beszélt, amit csak ők értettek – mondja Mira. A nagyszülei kibogozhatatlanul horvátmagyarok, ő magyar iskolába járt negyed-magyarként.

–  Nem, a te dédanyád teljesen horvát volt – mondja – élete végéig se tanult meg magyarul, a Vladit meg ki kellett venni az iskolából Pécsett, mert csak horvátul beszélt.

–  Mikor?

–  Tizennyolcban.

Az száz éve volt épp. Vladi, a nagyanyám testvére még a monarchiában született, horvát anyanyelvű magyar állampolgárként – Pécsett.

Nagyanyámék a gyerekkori nyarakat Szlatinán és Viroviticán töltötték, a Zágrábba szakadt családrész fél évszázad múlva Pécsre járt.

– A Monarchiában minden más volt ugye – mondja, és az asztalra rakja a bécsi húslevest, grízgaluskával.

Bécs máskülönben inkább csak szimbólum. Jele annak, amikor még minden együtt volt. 

Olyan nagyon épp nem szeretjük az osztrákokat. A dédanyám egy évet bírt ki egy osztrák internátusban, aztán elérte, hogy a magaviselete miatt hazaküldjék.

Olyan nagyon egyébként Jugoszláviát sem szeretjük. Az emlékét se. Főleg Szarajevó, Dubrovnik és Vukovar óta. Néha mégis elfelejtjük ezt a nem szeretést, könnyű nyári délutánokon, amikor minden le van szarva, vagy akkor, ha Banja Lukában valami dolga van az embernek.

A partizán nagybátyámról még beszélünk, de a másikról, aki a jugoszláv hadsereg tisztje volt, már nem.

Évekig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy a magyar családom gyűlöli a komcsikat, de a jugoszláv családom komcsi, ráadásul jugókomcsi, Tito-komcsi, partizán és százados, és Pécsett és Zágrábban ez az égvilágon senkit nem érdekel, mert a család az család, csak Budán vonja fel a szemöldökét az amúgy olasz és német nagyapám.

Mi nem vagyunk komcsik. Mi jugókomcsik vagyunk.

Aztán a háború. És a háborúban végre horvátokká leszünk, olyan, mint egy véres, undorító, hosszú szülés, egy végtelen sikítás, mire az ember először felsír horvátul, nézi a pécsi nagyszobában a széjjelbaszott Vukovárt, hallja az ágyúkat nap mint nap, és tizennégy-tizenöt évesen, ha addig nem tudta, már tudja, hogy nem jugó, hanem horvát.

Mindegy. Vége van. Elmondtam már. 

Másnap begyalogolok a városba. A Vlaskán megyek. A Vlaska évtizedekre összekeveredett a fejemben a pécsi Rákóczi úttal. Még harmincévesen is kerestem a papírboltot, ami ott volt a jobb oldalon – csak épp nem a zágrábi Vlaska, hanem a pécsi Rákóczi út jobb oldalán. Apám még élt, elmondtam neki, nézett egy ideig az akkor már hatalmasra nőtt szemével – felette a testét a betegség, hónapról hónapra nagyobb darabot harapott le belőle, hogy a végén a kínlódó, vonagló csontokat hagyja és a szemet, meg az agyat –, nézett, mintha visszanézne előbb tíz, aztán húsz évvel ezelőttbe, aztán mondta, lassan, vontatottan, hogy a papírbolt, amit keresek, Pécsett volt, máskülönben – tette hozzá – valóban van valami ebben, a Vlaskában és a Rákóczi útban, valami közös. 

Lemezbolt csak a Vlaskán van. Apám utolsó születésnapi ajándéka, a Rolling Stones-lemez innen volt.

This Place is Empty. Hónapokig hallgattam, miután  meghalt. Ezt az egy számot, míg akadni kezdett a cd, mintha bakelit lenne.

Üres nélküled Zagreb. Üres az egész világ – ha egyszer találkoztunk volna.

Talán csak itt. Az utolsó pillanatban. Amikor kitaláltad, hogy a papírbolt, amire gondolok, nem a Vlaskán, hanem a Rákóczi úton volt. 

A te szavaid is összekeveredtek, amikor születtél, egyszerre szólaltál meg az anyanyelveden és az apanyelveden, és soha nem tudtad eldönteni, hogy mi vagy, azt mondtad végül: közép-európai.

Micsoda dacos válallás hetvenhétben és nyolcvanhétben.

És fordítottál, tízéves korodtól ötvenkilenc éves korodig németről magyarra, magyarról angolra, németről angolra, horvátról magyarra és vissza és ha kellett, tudtál csehül és bolgárul, lengyelül és szlovákul, és kétségbeejtően tiszta tudattal, a halálod előestéjén, ötvenkilenc és fél évesen még kifogástalanul beszéltél az összes közép-európai nyelven, pedig már fájtak a szavak is, aztán kiesett a kezedből a könyv. Soha nem kérdeztem meg anyámtól, mi volt az utolsó könyv, amit olvastál és milyen nyelven volt.

Milyen üres nélküled Közép-Európa.

Én már európai vagyok. Csak úgy, közép nélkül. Nekem az már kicsi volt.

Talán Prágában, Zágrábban és Krakkóban kiegyezünk. Bécset elengedtem. Neked a Gemütlichkeit – nekem a dolce far niente, anyám velencei volt – rémlik vissza egy régi regény mondata.

Állok a Dolac sarkán, a Tkalca torkolatában.

Az emberben, ahogy a cseppkő rakódik, cseppre csepp, vagy ahogy a só, kristályra kristály a sziklák oldalán, vagy ahogy a festékrétegek egymásra simulnak napra nap, mire vibrálni kezd és mélysége lesz egy képnek, úgy rakódnak le az emlékek. Már alig-alig emlékszik az első rétegre, amelyre rárakódik a következő, aztán a következő. Mit tudom én már, hogy a Tkalcán arra az erkélyes házra, amely úgy néz ki, mintha Alsó-Ausztriában lenne, kisgyerekkoromból emlékszem, vagy húszéves koromból, vagy egy későbbi nyárról.

Egyszercsak biztosan ott van, mint ahogy a Dolac nekem túl magas lépcsőinek érzete, utálom azt a lépcsőt, mindig magasabbra kell emelnem a lábam, mint ami jól esik, megjártam egykor négykézláb is, az biztos, érzem a kő rücskös, kellemetlen szúrását a térdemen és tűző napot a tarkómon.

A Kaptol talán mégiscsak az idők kezdetétől ismerős, ismerősebb, mint Pesten bármi, mint ahogy a Sljeme felől jövő szellő a nyárestéken, és eleve: a nyáresték, amelyek belülről izzanak, mint Pécsett és majd később Olaszországban.

Pesten a nyáréjszakák szépek, de hidegek. Zágrábban az éjszaka sötétkék, néha sötétzöld, selyemfinom, tele ízzel és szaggal, és minden olyan könnyű lesz tíz körül.

A várost átjárja a lét elviselhetetlen könnyűsége. Évekig kerestem a zágrábi éjszakát, mire megtaláltam – Rómában.

A zágrábi reggeleket viszont nem találom sehol, sehol a világon, csak itt. Azt a könnyű, már-már lisszaboni fényt, ami elömlik a belvároson, és feljebb a kerteken, egyszerre friss, józan és érzéki minden reggel, hányszor, de hányszor üldögéltem a Jelacicon a villamosmegállóban, csak hogy lássam, ahogy Zágráb ébred.

Most lassan sodródom az Ilicán. Senki nem siet úgy, mint mondjuk a nagykörúton – hol van ebből a városból Pest idegbaja. Minden filigrán, arányos, békés.

Mintha Zágrába beragadtak volna a Monarchia reggelei, mintha mindennap nyolc és kilenc közt még el lehetne hinni, hogy minden rendben van; őfelségét leszarták a legyek, de minden rendben van, a Glavni Kolodvor nagy sárga tömbjéből a császári és királyi vasútnak köszönhetően hajszálpontosan fog elindulni a délelőtti gyors Pest és Bécs felé, az alreálban és a gimnáziumokban ugyanabból a passzusból fognak – nagyjából – felelni latinórán a diákok, és a rebelliseket egyszerűen kinevetik a kávéházakban, és legyintenek rájuk.

A Gradska Kavana krémszínű napernyői alatt borzolja a szél az itallapot, bámulom a tér forgalmát. Cedevita, levendulaolaj, blitva-mag, dalmát prsut, nagy csomag, sorolom a listát, amit még be kell szereznem, mielőtt felszállok a pesti vonatra.

Majd az utolsó pillanatban. Addig még olyan, mintha maradnék.

A Száva-parton hosszú, füves sáv nyúlik el a folyó mellett. A hatos villamos áthúz a hídon, ismerem a lakótelepek vidékét is – Uránváros kettő, nem tudom, mitől lesz emberi vagy embertelen egy lakótelep, sokáig nem tudtam, aztán megfejtettem: ahol a nagy blokkok közti teret teraszos bárok, éttermek, kifőzdék és presszók tagolják, ahol a teraszokon dohányoznak és rakiját isznak kávéval, és harmatos sört, ott élni kezd a beton.

A Ljerke Sram házai egyformák, mégis azonnal megtalálom, amit keresek, erre a lakásra nem emlékeztem, ahogy kilépek a teraszra, mégis ismerős a látvány, a presszók teraszán ülő legóemberkék és a napernyők színes foltjai.

A Gunduliceván apám unokanővérénél a kertben ülünk vagy tizenketten, nem nézek arra a székre, ahol apám szokott ülni. A süteményben a túrót horvátul sajtnak mondják, sa sirom, kapaszkodom a szóba, hogy ne gondoljak a halottakra, Giza meg ott ült, szemben, a legutóbb, majdnem százéves volt ő is, amikor meghalt, utálták egymást nagyanyámmal, a világ legrosszabb unokanővére és unokahúga voltak, nyolcvan évig egyetlen szót se szóltak egymáshoz, ha nem volt muszáj, de egymás leszármazottait ugyanolyan szeretettel köszöntötték, mintha rájuk nem terjedne ki az 1920 és 23 között történt összeveszés hatálya, a nagy összeveszésé, amely kislánykorukban a szlatinai birtok egy hűvös hátsó szobájában esett, és amely utálat túlélt egy világháborút, egy ötvenes éveket, egy Tito- és egy Rákosi-kort, egy Kádár-kort és egy rendszerváltást, egy délszláv háborút és számtalan gyermek születését, és néhány gyermek halálát – látom Giza és nagyanyám árnyékát a századon, két öreg kislány, úgy utálják egymást, hogy az száz éve összetartja a családot.

–  A holnap négyórással – válaszolom automatikusan azon a nyelven, amin eszembe jut, hogy mikor megyek vissza Pestre. Becsomagolják a süteményt, mintha csak a szomszéd kerületbe mennék.

Velem van vége. Én vagyok az utolsó a családban, aki városok és nyelvek közt nőtt fel, és aki tudja, hol ült Giza és hol apám és hol a nagyanyám az asztalnál.

Nem ragaszkodom hozzá. Nem ragaszkodom magamhoz sem, ki tudja, mennyi van ebből az életemből. Egyszerűen csak: tudom.

Beülök a katedrális egy padjába, bámulom az ideoda fényeket, aztán elüldögélek a Kamenita Vrata előtt a padok egyikében.

A szűzanya képe előtt mécsesek lobognak, a zágrábiak jönnek, letérdelnek, meghajtják a fejüket, a félhomályos boltozat alatt megbúvó kapu talán a világ legkülönösebb kegyhelye: Mária átjáróháza.

Nem hittem sohasem, hogy ő van ott. Inkább az imák adódnak össze, mint különös energiahuzalok, a hálaadó-táblák a két oldalon mindenért hálát adnak, amiért egyáltalán lehet.

A Kamenita Vrata Zágráb közepén egy darab középkor.

Mivel Zágráb a szülővárosom, nem csodálkozom a csodákon.

(A szöveg a szerző készülő utazókönyvének részlete.)

Továbbiak

ARCHÍVUM

Üzenet a szerkesztőségnek