Tizenhat öregasszony vagyok – 4.

10. nap
A jós

Éppen kiszámoltam, hogy már kilenc alkalommal faggattak, ez a tizedik nap. Mit mondhatnék még. Maguk már jobban ismernek engem, mint én magamat. Még a falatot is kibeszéltetik velem a számból. De semmi baj, kezdem élvezettel hallani a hangomat. Maguk is gyönyörködnek benne? Ezt reméltem!

Kedves úrfiúcska megmondjam a szerencséjét? Hát magának édes kisasszonyka? Nem akarják? Látom, szerelmi gond terheli magukat. Maguk egymást szeretik, de van már párjuk, és valahogy meg akarnak szabadulni tőlük. Segítek benne, ha maguk is úgy akarják. Nem kérek én semmit érte, amit maguktól adnak, azt elfogadom, ha nem adnak, úgy is jó. Csak akkor nem lesz olyan hatásos a varázslás. Fontolják meg! Amíg gondolkodnak, elmesélem, hogy kerültem ide Erdélyből. Mert odavaló vagyok.

Nagyanyámnak messzi földön híres volt a tudománya, ismerte a varázslás minden csínját-bínját. Azt kérik, mondjak egy példát a tudományára? Elmesélek egy történetet.

Egyszer egy magyar asszony állított be hozzánk. Fekete fejkendőjében és hosszú fekete slafrokjában úgy nézett ki, mint egy félelmetes boszorka. Nem az volt. Szegény asszony sírva könyörgött a nagyanyámnak, segítsen rajta, hogy a három apróbb fia megmaradjon. Hat gyereke közül a három legidősebb egymást követő években ugyanazon a napon halt meg, a negyedik évben még az ura is „Feladtad a leckét fiam – mondta az asszonynak –, előbb ki kell kutatnom, átok vagy rontás van rajtad, gyere vissza holnap.” Nagyanyám arca olyan szürke lett, akár az égalja jégeső előtt. „Istenem, engedd, hogy segítsek ezen az asszonyon, engedd legyőznöm a halálos ellenségem!” Akkor a nagyanyám egy zöld gyertyát gyújtott, és térdre borulva imádkozott. Amikor végzett, egy tálba higanyt öntött, s mormogott valamit cigányul, amit akkor még nem értettem.

Másnap megjelent az asszony, fájdalomtól beesett, ezer redős arcából csak a nagy orra magasodott ki. A nagyanyám kilencvenkilenc bazsalikom levelet nyomott a kezébe. „A levelet minden reggel éhgyomorra rágd el, és egy korty vizet igyál rá ebből! Kilencvenkilenc forrásból gyűjtöttem. A kilencvenkilencedik napon megszabadulsz a gonosztól fiam!” 

És a nagyanyám kilencvenkilenc napon keresztül hajnali négykor a higanyos tál előtt mormogta el a kívánságát: „A te erőd belém száll, s én az ördögi hatalmad jóra fordítom!” Ő tudta, hogy a faluban ki teszi tönkre a családokat. A jegyző ükanyjának átok tetteményei voltak. Mindenki félt tőle, ránézni sem mertek, mert a szemével vert. Ha egy ház udvarára csak épphogy belesett, ott a teheneknek elapadt a tejük, a baromfi elhullott, a kutyák megvesztek, s az asszonyoknak bezárult a méhe, vagy ha éppen viselősek voltak, holtan született a gyermek.

Amikor letelt a kilencvenkilenc nap, kigyulladt a jegyző háza, benne égett, vele együtt az a vén szipirtyó is. Senki sem sietett a tüzet oltani, csak állt a nép és nézte, ahogy porrá ég minden a birtokon. S az emberekből nagy sóhajok szakadtak ki, mint akik megszabadultak az ólomnehéz súlyoktól.

Megtanított az én drága jó nagyanyám mindent, amit a fehér mágiáról és a jövőbelátásról tudni kell. De ha nem lett volna hozzá tehetségem, taníthatott volna bármit, nem lettem volna képes használni. Tenyérből mondunk múltat és jövendőt, de a szemekből olvassuk ki azokat. Ismerem a gyógynövényeket, tudom, melyik betegségre, mi használ, ha szükséges átkot és rontást veszek le.

Amikor meghalt a nagyanyám, Kolozsvárra költöztem, mert ott nagyobb esélyem volt arra, hogy a mesterségemből megéljek. Ismertem már az ottani  fehér mágus cigány asszonyokat, hárman voltak. Hozzájuk csatlakoztam. Csakhogy volt ott egy másik csoport is, sokan voltak és fekete mágiát űztek. Folytonos harcban álltunk egymással, mert azt is tudtuk róluk, hogy óriási vagyonokat csalnak ki az áldozataiktól, ezáltal rossz hírünket keltették nekünk is. Azonban akkor, amikor a parlament törvénytervezetet akart megszavaztatni a képviselőkkel a jóslások és más okkult eszközök és gyakorlatok által megcsalt személyek védelmében – szóról szóra emlékszem a tervezet címére –, rögtön össze akartak fogni velünk. Látszólag bele is mentünk, mert reszkettünk, hogy rontást ragasztanak ránk.

Az egyik varázsló lakásán jöttünk össze és kilenc napon át éjféltől az első kakasszóig ráolvasásokat mormoltunk, hát mi csak úgy tettünk, mintha ugyanazt az átkot mondanánk, de mi nem átkozódunk soha. Aztán a parlament bejáratához mentünk, s az egyik politikust életfogytiglan tartó impotenciával fenyegették meg, s azzal, hogy praktikáikkal megkötik a karrierjét, a szerencséjét és a száját. Elérték, amit akartak, nem merték megszavazni a törvényt.

Megtetszett nekem a fekete mágia, hogy azt a saját érdekeim szolgálatába állíthatom, de tartottam is tőle, féltem, hogy ezért Isten nagyon megbüntetne. Mi, fehér mágusok, mindig az Úrhoz imádkozunk, mielőtt bárkinek segítünk. Annyira megijedtem magamtól, hogy belemegyek azokba a sötét, gonosz dolgokba, hogy meg sem álltam Budapestig. Én soha nem ártottam senkinek, megesketett a drága jó nagyanyám a halálos ágyán, hogy mindig az emberek hasznára fordítom a tudományom. Az esküt nem szeghetem meg, mert akkor a gyehennára kerülök.

Ugye most már látják, milyen hatalmam van a szerelmi kötésekben? Meggondolták, segítsek maguknak, hogy a párjuk kiszeressen magukból, hogy egymáséi lehessenek, ahogy a szívük akarja? Nem, mert nem hisznek benne. Hát jól van, én nem erőltetem.

Hogy van-e kuncsaftom? Persze, hogy van, főleg asszonyok, de vannak férfiak is. Olyanok keresnek, akiket megcsaltak, meg olyanok is, akik szeretnék tudni, mi lesz a sorsuk. Van, aki a beteg rokonának kér segítséget, s én meggyógyítom, ha olyan kórsága van, amit gyógynövénnyel lehet orvosolni. Mások a munkához, pénzhez kérnek szerencsét. Én nem kötöm ki, mennyi forintot adjanak, és csakis akkor fogadom el a pénzt, ha teljesül a kívánságuk a közbenjárásomra. Én valódi drabarica vagyok. Nem csaló. Hogy mit jelent? Elárulom kedveskéim, mit jelent a drab: orvosságot jelent, tudják? A drabarel pedig azt jelenti, hogy jósol és gyógyít. Nem véletlenül lett ez a mesterségünk neve. Mi gyógyítók vagyunk, drabaricák, a megbetegedett lelkek orvosa. 

Óh, hogy én milyen figyelmetlen vagyok, még meg sem kínáltam magukat. Babról főztem haluskát, maguk még biztosan nem ettek ilyet, ez az egyik legkiadósabb cigány étel, ettől sokáig jóllakottnak érzi magát az ember. Megmelegítem, el ne rontsák a gyomrukat vele. A tésztát én gyúrtam és szaggattam a két kezemmel. Tessék, fogyasszák egészséggel!

Rettentően nehéz volt a kezdet Magyarországon. Én nem akartam az aluljárókban, az utcákon leszólítani az embereket, hogy jósoljak nekik egy százasért. Nem tettem ki magam a gúnynak, a gyalázásnak. Pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem csak magamért vagyok felelős, hanem minden cigányért, nekem nem szabad erősítenem a cigányellenességet, vannak elegen, akik ebbe bele sem gondolnak. Azok a leszólítgatós, erőszakos asszonyok nem értenek ehhez a tudományhoz, csak kihasználják azt, hogy cigányok. Azt is megértem, valamiből nekik is el kell tartani a családjukat, más lehetőség híján. Hát hová, milyen munkára vennék fel őket?

Vissza már nem mehettem, felégettem magam mögött minden hidat. Próba, szerencse, hirdetést adtam fel a fényképemmel, és csodák csodája, sorra jöttek és jönnek a mai napig a kuncsaftok, és hálájuk jeléül szép pénzeket adományoznak. Én nem húzok le senkit, azért tudom megtartani őket. Másokkal nincs kapcsolatom. A cigányok lenéznek és megvetnek, mert nincs gyerekem, a szemükben értéktelen senki vagyok. Igazuk van, nincs kiért élnem. Magamnak vagyok magamért. A szomszédaim félnek tőlem, azt hiszik, ördöngös vagyok, hogy ártanék nekik, ha szóba állnának velem. Egy idő után észrevettem, hogy a csuklójukra piros cérnát kötöztek, megvédeni magukat tőlem. Egyetlen egy sem akadt közöttük, aki kíváncsi lett volna, milyen vagyok valójában.

Magukon kívül senkit sem érdekel a sorsom. Ha meghalok, azt sem tudom, ki kaparja el a testemet. De akkor az engem már nem izgat.

(Folytatjuk)