A nemes vadember

1749-ben jelent meg Fielding Tom Jones című regénye, melyben a vándorló cigányok a romlott civilizációtól fertőzetlen, érintetlen ember alakját jelenítik meg. Sir Angus Fraser egy lábjegyzetben azt mondja, Fielding megteremtette ugyan a nemes cigány alakját, de nem volt következetes, hiszen a Tom Jones megjelenése után négy évvel, amikor egy cigány kerítőnő, Mary Squires perével kapcsolatban kellett nyilatkoznia, már közel sem mutatkozott olyan megértőnek. A cigány asszonyt egy mosogatólány, Elizabeth Canning elrablásával vádolták, de később fordult a kocka, és felmerült a hamis tanúskodás vádja is, Fielding – az Elizabeth Canning ügyének hiteles története című pamfletjében – mégsem kel a cigányok védelmére. Húsz év múlva, 1773-ban megjelent Goethe tragédiája, a Götz von Berlichingen. Ebben a cigányok rablók ugyan, erdei táboruk sátrai rongyosak, becsurog rajtuk az eső, pockot és hörcsögöt esznek, bölcs vajdájuk vezetésével mégis habozás nélkül a jó mellé szegődnek, megsegítik a védelemért hozzájuk forduló, üldözött sebesültet.

A 18. század végi és 19. század eleji Európa a felvilágosodás, a tudomány, a liberalizmus és a romantika Európája. Mindezek változást hoznak a cigányság megítélésében is. A hajsza, a nyílt embervadászat kora lassan véget ér, mostantól „a társadalmi ellenőrzés kevésbé halálos formái” nyernek majd teret.

Az irodalomban a cigány mind gyakrabban tűnik fel jószívű, kedves
és kedélyes tolvajként. A másik toposz a törvényen kívüli vándorok
szelíd csapata. Vagy az ellenőrizhetetlen, szabadságát őrző,
izgő-mozgó had. Lehet persze félelmetes, kiismerhetetlen, veszélyes csapat is.
Feltűnik, aztán eltűnik. Ma még itt időz, mintha sosem is akarna továbbállni,
reggelre mégis hűlt helyét leljük.

A jó kedélyű Joseph Addison a század elején még söpredéknek mondja őket, William Cowper is a vándorló mihasznák törzséről ír 1780 körül, de például az 1745-ben megjelent Apology for the Life of Bamfylde Moore Carew, King of the Beggars (más kiadásokbanKing of the Gypsies vagy King of the Mendicants, tehát nem a csavargók, hanem a cigányok vagy koldusok királya) címet viselő, önéletrajznak mondott mű elbeszélője lelkesedik értük, főleg idealizált szabadságukért, demokratikus társadalmi szerveződésükért.

Térjünk még vissza Fieldinghez.

Middlesex békebírája bizonyára árnyaltabban látja a valóságot, hiszen maga is világok határmezsgyéjén mozog. A rablások utóbbi időben történő megszaporodásának okairól című (Enquiry into the Increase of Robberies), 1751-ben megjelentetett írásában is belebotlunk a dilemmába: szeressük-e a szabad, független, kötetlen, törvényen kívül álló embert – a cigányt és más csavargókat –, vagy éppen hogy tartsuk kordában, regulázzuk meg? Különösen érdekes ez a kérdés Henry Fielding esetében, aki – már említett regényében – a pikareszk, az utazó-kalandregény egyik klasszikus példáját alkotta meg. Fielding különben is érdekes alak. 1749-ben testvérével, Johnnal létrehozta a Bow Street Runners című újságot, amely nyomozott, letartóztatásokat eszközölt a vezetésével. Az elcsípett bűnözőket beépítette a nagyvárosi rendőri, békebírói szervezetbe. John Dickson Carr The Demoniacs (magyarul a London Bridge rejtélye) címmel megjelent krimijében így ír „Mr. Fielding embereiről”. Nem mások ők, mint „a Bow Street-i tolvajfogók, az aljanép, akik titokban dolgoznak, és vérdíjért feladják a rablókat meg a gyilkosokat”. Fielding, a közhivatalt viselő ember, a békebíró sokat foglalkozott a közbiztonság, a szegényügy kérdésével is. A csavargókra vonatkozó törvényekről című dolgozatában kifejti, hogy a tekergőket és lókötőket le kell telepíteni, és rá kell kényszeríteni, hogy otthon kolduljanak, mert akkor megmenekülnek a lopásért kirovandó száműzetéstől és akasztástól.

Angliában akkoriban persze nem annyira a cigányokról vitatkoznak, hanem a földönfutóvá, nincstelenné tett parasztok, nyomorult páriák ezreiről. Akik kínjukban, elkeseredésükben, kilátástalan nyomorukban valóban veszélyesek lehettek, ha bandákba verődve járták az utakat. Az is igaz, hogy miután ezeket letelepítették, felakasztották, börtönökbe dugták, száműzték a gyarmatokra, tehát miután a hatalmas belső migrációt lelassították, megint előtűnt az örökmozgó cigány alakja.

A 18. század végén és a 19. század folyamán egyre többet törődnek velük, írások egész sorában tűnik fel alakjuk. Nem csoda hát, ha ezek egy része nem tud mit kezdeni velük. A szerző sokszor jó szándékú, szeretné megérteni őket, de nem megy. Harsányak, tarkák, dologtalanok, szemtelenek, tolakodók, lopnak, nincs erkölcsük, nincs bennük csöppnyi szégyenérzet sem, lusták, szemérmetlenek, paráznák, mindenkit elcsábítanak, aki gyengének bizonyul, rondán beszélnek és ocsmányul átkozódnak. Bandákban, hordákban, csapatokban özönölnek, minden normális ember számára felfogható cél nélkül. White Gilbert The Natural History and Antiquities of Selbourne című, 1788-ban megjelentetett, aztán egy évszázadon át újra és újra kiadott munkájában például szó esik egy fiatal cigánylányról, aki a gazda legnagyobb megrökönyödésére éppen az ő udvarába tér be, hogy odakünn, a zuhogó esőben megszülje gyermekét.

Ez a motívum, vagyis az új élet világra jöttének pillanata minden korban erősen hat, sokakat megráz. Gondoljunk csak bele: a régi ember közelebb van a természethez, a teremtéshez is, háziállatok párosodnak a szeme láttára, csibék, borjak születnek nap mint nap körülötte, az asszonyok sem vonulnak szülni a kórházba… És mégis! Vagy talán éppen ezért. A titokzatos csavargó népség szaporodásának eme véletlenszerű, kiszolgáltatott pillanata megindítja az emberi fantáziát. A korábbi fejezetek valamelyikében már emlegetett bolognai krónika szerzője sem tartotta érdemtelennek feljegyezni, hogy az 1422 nyarán a város alatt tanyázó cigányok egyike a piactéren hozta világra gyermekét. Három napba sem telt, teszi hozzá a krónikás, és a bolognai polgárok már ismét társaival együtt látták tekeregni az asszonyt.

Jusson csak eszünkbe Truman Capote Fűhárfa című kisregényében Dolly Talbo meséje.

A korosodó, ám gyermeki lelkű nő mindig úgy kezdi a történetet, mint igazi mesét: „Nagyon régen történt, még gyerekek voltunk…” A folytatás is tökéletes, szép természeti kép, ám rögvest benne a kedélyes fosztogatás íze. Akkoriban, meséli Dolly, a régi szép világban, gyermekkorunkban „annyi cigány járt erre, mint madár a szederbozótra”. Hogy Capote valóságot ír, vagyis gyerekkori emlékeit eleveníti-e fel, vagy a közszájon forgó történeteket gyúrja mesterien össze, mindegy. „Nem úgy, mint most – folytatja Dolly –, mikor egész évben egyet-egyet alig látunk. Megjöttek tavasszal: hirtelen bukkantak elő, mint a rózsaszínű virág a somon, és elleptek mindent… útnak fel, útnak le, meg az erdőben mindenütt. De a férfiak még látni sem bírták őket, és papa, Uriah, a te dédnagybátyád kijelentette, ha egyet is portánkon ér, lelövi.” Ne feledjük, az amerikai Délen járunk, az emlegetett Uriah Talbo egyszerre istenes és puskás ember. „Ezért aztán soha nem szóltam – mondja tovább Dolly –, ha a cigányok vizet vettek a pataknál, vagy összelopkodták a földön maradt diót. Egy áprilisi estén szakadt az eső, és én kiszaladtam a tehénistállóba, mert Tündérnek éppen kisborja volt, és akkor három cigányasszonyt találtam az istállóban, két öreget meg egy fiatalt, a fiatal meztelenül vergődött a szalmán. Látták, nem félek tőlük, meg nem is szaladok el beárulni őket, és az egyik öregasszony szépen megkért, hogy hozzak valami világítást. Beszaladtam a házba gyertyáért, és mire visszaérkeztem, az az öregasszony, aki elküldött, lábánál fogva egy visító, vörös csecsemőt lóbált, a másik öregasszony meg Tündért fejte. Segítettem nekik megfüröszteni a gyereket a tejben és kendőbe bugyolálni. Aztán az öregasszony megfogta a kezemet, és azt mondta; most életre szóló ajándékot adok neked, megtanítalak egy varázsversikére. A versike örökzöldek kérgéről, sárkányfűről, páfrányról szólt…”

Főzd sötétre, aztán szűrd le – rágja a szájába a gyereklánynak a receptet a tapasztalt vénasszony. – A főzet, amit nyertél, csodás medicina!

„Reggelre már nem voltak ott. Mindenütt kerestem őket, a réten meg az úton, de semmi nyomuk nem maradt, csak a versike a fejemben.”

Capote mesésen egyszerűen és varázslatosan tömören foglal össze mindent.

A titokzatos, félelmetes, nagy tudású idegenek. Ki tudja, honnan jönnek, ki tudja, mit akarnak, ki tudja, hová tartanak. Mintha a viharfelleg hozná őket: szakadó esőben, éjjel teremnek elő, reggelre kelvén pedig sátrat bontanak, eltűnik a tábor, híre-pora sem marad.

Helybeliek és idegenek. Mi és ők. Minden társadalom kialakítja a maga idegenképét, „idegenrendészetét”. És a cigányok mindenütt ideális idegenek. Sötét bőrű, nomád nép, mely titokzatos körülmények közt, hirtelen érkezett meg Európába, és azóta is, sok száz éve titokzatosan érkezik a városok, falvak határába. Aztán titokzatosan eltűnik.

Mi a szerepük a világban?

Isten mi végre teremtette őket?

Milyen sors vár a gyermekre, aki Bologna piacterén született 1422 nyarának egyik forró délutánján? Mi lesz a névtelen porontyból, akit 1788-ban White Gilbert tanyáján, zuhogó esőben hoz világra a sötét bőrű, villogó tekintetű, maga is még szinte gyereklány anya?

A 18-19. századi ember mind gyakrabban teszi fel a kérdést, elgondolkodik, vívódik, bizonyára a lelkifurdalás is gyötri.

Kik ők? Mit várnak a világtól?

És mi – a világ – mit akarjunk tőlük?

Egyáltalán: kit tisztelhetünk bennük? Egyiptom maradékát? Hellász hajdani nagy kultúrájának elzüllött utódait? Núbiaiakat, koptokat, etióp keresztényeket? Kaukázusi zigárusokat? Tatárokat? India legősibb népét? A kalandor Ferdinand Ossendowski 1924-ben megjelent könyve (Állatok, emberek és istenek) nyomán még René Guénon Világkirályába is bekerült egy fél mondat erejéig a cigányság tibeti eredetének legendája. Miszerint a Tibet hegyei közt megbúvó, csodálatos föld, a tudás titokzatos és rejtett hona, Agarttha lakói cigányok volnának.

Kik ezek az emberek? Valami ősi, nagy kultúra renitens, büszke leszármazottai?

Isten ostorai? Ügynökök hada? Az ördög segédei? Akik összetörnek minden szabályt, áthágnak minden törvényt, létükkel is renitensségre bujtogatnak? Az állam, a törvény, a hatalom, a rend szemtelen elutasítói?

Na de minek a nevében? Milyen rend nevében rendetlenkednek itt?

Talán a természet, az ősi egyenlőség, a bibliai természetesség nevében? Az elveszett édeni szabadság, a semmittevés és tudatlan boldogság nevében? Az ártatlanság utolsó képviselői lennének ők? A természetes ember maradéka? Azé, amelyik nem ismer korlátot, gyűlöletet, törvényt és szabályt, amelyik boldogan simul az anyatermészethez? A civilizáció ellenségei? Az utolsó európai embercsoport, melynek sikerült elkerülnie a civilizáció kultúrált öntőformáját, melyben minden emberi, egyéni és természetes feladni kényszerül önmagát?

Most akkor romlottság vagy paradicsomi szabadság? Melyik legyen igaz?

A 19. század elején Wordsworth Cigányok című művében az elbeszélő értetlenül szemléli a semmittevést. Mi értelme az időtlen, növényi létezésnek? Ugyanakkor John Clare az A cigány dalában irigyli őket minden béklyót lerázó, mohó szabadságszeretetükért. Adam Smith egyik életrajzírója 1795-ben arról szól, hogy gyermekkorában a vándorcigányok kis híján elrabolták a leendő nagy közgazdászt. Walter Scott 1810 körül megjelent, Mannering című regényében a cigányok egyszerre áldozatok és bűnösök: gyermekrablók, de védekezésből azok. Jan Potocki, a francia-lengyel gróf 1800 körül vérbő pikareszk regényt írt Kaland a Sierra Nevadában (avagy A Zaragossa kézirat) címmel, melyben nemes haramiákként tűnnek fel a cigányok. Gáláns lovagok ők, akik fosztogatnak és csempésznek ugyan, de inkább csak a nagyhatalmú spanyol király és az államkassza, semmint a szerencsétlen sorsú közember kárára. Gyönyörűséges leányaik pedig mindig készek arra, hogy megmelegítsék a kedves vendég ágyát. Ezek a cigányok a természet gyermekei, aki velük utazik, maga is hamarosan felfigyel a természet szépségére.

Ha a kor regényirodalmában leírtaknak hitelt adnánk, azt kellene gondolnunk, amit régebben olyan előszeretettel hangoztattak még nagynevű tudósok, egyetemi professzorok is, hogy született cigány valójában nincs is, hogy a cigányok nem emberfajta, hanem kizárólag gyermekrablás és önkéntes csatlakozás útján szaporodó emberi horda. Természetesen a katona, diplomata, hajós Potocki vajdája sem született cigány, atyját Don Felipe de Avadorónak hívták. A kalandor természetű gyermek, aki – saját szavai szerint – „még az állhatatlanságban is állhatatlan” volt, önként csatlakozott egy cigány csapathoz. Sokan úgy vélik, Potocki műve a fantasztikus irodalom műfajába sorolandó, de az sem lehetetlen, hogy a kalandor író műve éppúgy megélt élményekre épül, ahogyan Henry Fielding írói és békebírói tapasztalatai sem választhatók szét.

Puskin 1824-ben úgy ír Cigányok című hatalmas elbeszélő költeményében,
mintha a cigányok az ősi szabadság, a béke és türelem,
az élni tudás és akarás képviselői lennének. Noha nyomtatásban
nem jelent meg, tudjuk, hogy „kelet Goethé”-je többször is lefordította
magának Cervantes Kis cigánylány (La gitanilla) című elbeszélését. 

Preciosa, a mindenkit megigéző lány – a neve különben drágakövet jelent –, így beszél önmagukról: „A cigánylányok tehetsége más szabályoknak engedelmeskedik, mint a többi emberé. Mindig előtte járnak éveik számának, és nincs sem ostoba cigány, sem tompaeszű cigánylány. Mert életük fenntartásához észre, ravaszságra és szemfülességre van szükségük, így hát lépten-nyomon élesítik elméjüket és nem engedhetik meg soha, hogy berozsdásodjék. Nézzék csak meg ezeket a lányokat, a barátnőimet, most hallgatnak, és azt hihetné valaki, hogy kettőig sem tudnak számolni, de nyúljanak csak a szájukba, tapintsanak a bölcsességfogukra, nyomban csodát fognak látni: nincs az a tizenkét éves cigánylány, aki ne tudna már annyit, mint akármelyik huszonöt éves. Mert tanítójuk az ördög és a tapasztalat, ezektől egy óra alatt annyit tanulnak, amennyihez másoknak egész esztendő kell.”

Cervantes enged ugyan a fantáziájának és a korszellemnek, de a lényeget illetően megint ördögien pontos. Villámgyorsan megragadja a legfontosabbat, amire négyszáz év múlva nem győzik majd eleget felhívni a figyelmünket a kultúrantropológusok. A cigányokat ostobának nézzük, mert nem ismerjük őket. Ők viszont kitűnően ismernek minket, ravaszok és alkalmazkodók, mert találkozva velünk, az ellenséges külvilággal, nap mint nap ezt sulykolja beléjük az élet.

Nem kétséges, hogy Cervantes munkája hatott Puskinra. De azt is tudjuk, hogy Puskint I. Sándor cár az 1820-as évek elején többször is száműzte, hol a Kaukázusba, hol pedig az 1812-ben elfoglalt Besszarábiába, ahol 1821 nyarán egy hónapon át egy cigány táborban időzött, és nem sokkal ezt követően, 1824-ben jelent meg nagy elbeszélő költeménye. A tekintélyes orosz nemesi családból származó, már valamelyes névvel is bíró költőt egy helybéli, frissen szerzett jó barát kalauzolta el a birtokán, egy erdő mélyén rejtőző, uradalmi cigánytáborba. A Puskint vezető birtokos egyik gyermeke, a későbbi újságíró, Zamfir Ralli-Arbore megírta, hogy apja testvérnénje szerint a tábor bulibasája egy öreg cigány volt, tekintélyes és bölcs, és annak volt egy szép lánya. A fekete hajú, barna bőrű, sudár nőt Zemfirának hívták, pipázott és férfi módra öltözködött. Puskin egy hónapot töltött a cigányok táborában, állítólag a vajda sátrában kapott szállást.

A cigány nők különben kapósak voltak a 19. század eleji Oroszországban. Puskin barátai közt is akadt, aki a kor egyik neves cigány énekesnőjével élt vadházasságban. Az Orlov grófok egyike, akinek híres istállóiban arabs, dán és mecklenburgi lovak ropogtatták az abrakot, s aki nemcsak a nőket, a pezsgőt és a kaviárt, hanem színházat, a balettot és a muzsikát is fölöttébb kedvelte, Besszarábiából cigány énekesnőket hozatott, hogy Szentpétervárott cigány énekkart alakítson belőlük. Tolsztoj családtagjai közül többen is cigány táncosnőt vettek feleségül.

A Cigányok, Zemfira és Aleko története a szabadság, szerelem, jóság, megbocsátás költeménye. És az értelmetlen bosszúé. A cigányok élete nehéz, de irigylésre méltó, mert ösztönösen szabad. Rabszíjra fűzhetik, rabszolgaságra kényszeríthetik, gyötörhetik őket, természetüknek ez a vonása annyira erősen a sajátjuk, hogy csak életük árán mondanak le róla.

„Bontják a sátort. Egyszer innen,
Majd onnan hoznak valamit,
Életre kel egyszerre minden!
És megindulnak a kocsik.
Vonul a hosszú karaván.
Az egyiknek a szamarán
Két nagy kosárban barna purdék,
Nyikorognak az ócska kordék,
Utánuk sorba mindahány;
Testvér meg asszony és leány,
Öregek és gyerekek lába
Siet a szekerek nyomába.
Tolongnak és ökölre kelnek,
És szitkozódnak, énekelnek.
Hegedűszó, keréknyikorgás,
Lánccsörrenés és medvemorgás,
Dádék dudolnak, s meztelen
Rajkók rikoltnak élesen.
Szalad, ki semmit nem hozott,
És minden rongyos, foltozott,
Vonul a sok-sok hontalan,
Vad és szegény, de gondtalan.”

(Részlet Puskin Cigányok című művéből, Hegedüs Géza fordítása)

A frontvonalon

Puskin elidőzött a cigányok közt, láthatta hétköznapjaikat, láthatta őket egymás közt. De az európai emberek elsöprő többségének semmiféle ismerete nem volt a cigányokról. Illetve volt, ám azokat az ismereteket és tapasztalatokat mind a saját világában, az „innenső oldalon” szerezte. Mondjuk úgy, hogy az érintkezés egyetlen felületén, a határon, a frontvonalon, ahol a két különböző kultúra nap mint nap ütközött. A cigány ember szinte minden mozzanatát ismerte nem cigány „ellenfele” életének, hiszen az egyben eltartója is volt, trükkjeinek, „tolvajkodásának”, jövendöléseinek állandó alanya. És mindig azt az arcát mutatta neki, amelyiket a cél szempontjából a legüdvösebbnek tartott. Hol meghunyászkodott, hol meg nagyhangúan, pökhendin támadott. Ha megbecsülték, munkáját kínálta fel. De ki soha nem tárulkozott.

Jusson csak eszünkbe Choli Daróczi József sora: „Te rólam semmit, én rólad mindent tudok.”

D. H. Lawrence egyik novellája, a Szűz és a cigány többek közt éppen ezt a határvonalat szemeli ki terepéül. Lawrence botrányos szerző, szeret a határokon bóklászni, szereti a széleket. Kultúrák peremvidékeit. Ebben a novellájában szekerező vándorcigányok és automobilon guruló angol fiatalok találkoznak szembe egymással. Misztikus pillanat ez. Két világ találkozik. Hiszen ők nem egy úton és nem egy időben élnek. És egy fiatal angol leány egyetlen pillanat alatt beleszeret a szekéren ülő egyik férfiba. Hallatlan!, hüledezik a Viktoriánus angol olvasó. Pedig még izgalmasabb a szerző másik könyve, melyben nem cigány, hanem indián környezetet választ mondandója megvilágítására. Az 1926-ban megjelentetett az A tollas kígyó arra is magyarázatot ad, hogy igazából mit jelentett a cigány-téma Lawrence-nek. A könyv egy igazi Viktoriánus hölgy átalakulása ösztöneit szabadjára engedő ősasszonnyá. Az intellektus által elnyomott, de bennünk élő ösztönök, a férfierő feltámasztásának könyve ez. A nyugati civilizáció elátkozott, mert a természettől elszakadó, civilizálódó népek elkorcsosulnak. Ha ideig-óráig úgy is látszik, hogy diadalt aratnak, valójában elkényelmesednek, érzéketlenné és kegyetlenné válnak, aztán elpusztulnak. És hogy mi a helyes út? Gyerünk vissza az ősi hithez, az ősi istenekhez, az ősi szokásokhoz! Lawrence-nél és számos más 19. század végi, 20. század eleji írónál a cigányság – vagy az indiánok – mint követendő példa, döbbenetes népkövület áll előttünk.

Szép gondolat, csak egy fikarcnyit sem igaz. Semmi köze a valósághoz.

Vagyis részben azért igaz. A cigányság létezik, és azért létezhet, mert mindig, minden körülmény, minden nehézség közepette megőrizte azt a tulajdonságát, hogy ha kell, villámgyorsan változik és alkalmazkodik. Mert mindig is a frontvonalon élt, ott él ma is.

Ismét a szülésről

A rejtélyes, kósza nép szaporodásának véletlenszerűnek látszó, kiszolgáltatott pillanata. Amikor a cigány lány, a fiatal anya barlangban, udvaron, istállóban, városi piactéren, hóban, esőben és sárban kénytelen megszülni gyermekét. Megindító kép, de ez sem egészen az, aminek látszik, aminek látjuk.

A cigányság – miként a halált – a terhességet, a szülést, a születést is tabuként kezeli, nem beszél róla. Valaha a cigány nő, ha terhessége már a bő szoknyák, ruhák ellenére is látható volt, elbújt, eltűnt a figyelő tekintetek elől. Mert a várandósság veszélyforrás, a terhes nő számtalan baj, szerencsétlenség előidézője lehet. Ha nem teljesül a terhes nő kívánsága, megvakulhatsz, de legalábbis árpa nő a szemeden. Ha keresztül vág a szekér vagy az autó előtt, lába törhet a lónak, megdögölhet, balesetbe keveredhet, felrobbanhat a jármű. A terhességről nem szabad beszélni, észre sem szabad venni. A szülés folyamata, de még maga a frissen született gyermek is tisztátalanság forrása. Majdnem olyan veszélyes, mint a halott, a halál. Pedig annál semmi sem veszélyesebb. Piasere leírja, hogy tud olyan esetekről, amikor az asszony és férje, miután elveszítették gyermeküket, otthagyták szép családi házukat, és egy vasúti kocsiban folytatták életüket. A cigányok olykor házat adnak el, lakást cserélnek egyik napról a másikra, semmilyen fáradságtól nem riadnak vissza, hogy elhagyhassák azt a helyszínt, ahol meghalt kedves társukkal, szerettükkel éltek egykor. Pénzt, használati eszközöket – bútort, autót, kamiont is – felgyújtanak, elégetnek, ha halottjuk szívének valaha kedves tárgy volt, és ugyanígy tesznek a mindennap használt munkaeszközökkel is. Nehogy bajt hozzanak rájuk. Nehogy harag támadjon a halott szívében. Mert, ahogy Jane Dick Zatta írja, „nem túlzás azt állítani, hogy a halottak a cigány közösség legfontosabb tagjai”.

És a szülés majdnem ugyanilyen veszélyes dolog. Csoda-e hát, ha nem otthon, nem a lakóhelyükön, nem a sátorban, a táborban szültek, hanem a szabad ég alatt? Nehogy a gyermekágyas nő és az újszülött beszennyezze a helyet, ahol a mindennapi élet zajlik. A haláleset után a cigányok elhagyták a helyet, ahol a halál bekövetkezett. A szülő asszony viszont maga ment el, kiment a tábor területén kívülre, ott hozta világra gyermekét. Az, hogy a cigányok olyan gyorsan megszokták a kórházi szülést, ezzel a hitükkel magyarázható: készségesen, örömmel veszik, ha gádzsó környezetbe helyezhető a tisztátalan aktus. Az anya és a csecsemő is csak lassan tisztul meg, akár egy hónapba is beletelhet, míg elveszítik tisztátalanságukat. Addig természetesen az asszony nem főzhet, még az edényekhez, poharakhoz is csak kesztyűben vagy ronggyal nyúlhat.

(A szerző 2007-ben megjelent Cigányok című esszéalbumának szövegéből)