Szerb Antal – hogy irodalmárként egy irodalmárba kapaszkodjak ennyi kép között – ezt írta József Attiláról szólva: „Minden igazi költőnek megvan a maga sajátos tája saját flórával és faunával.”
Meglehet, minden fotóművésznek, minden művésznek, sőt minden embernek is.
De idézzük tovább Szerb Antalt, akinek szintén megvoltak a maga tájai, ezekről írt 1936-os olaszországi útinaplójában, A harmadik toronyban, s az egy évvel korábbi Budapesti kalauz Mars-lakók számára című művében, amit a Lánchíd bemutatásával kezdett. Ennek az elején mondja szokott frivolitásával, persze ne vegyük komolyan: „A pesti ember … éppolyan, mint minden más kereskedő, ha nincsen pénze. Mit érdekel az egy Mars-lakót? Általában az emberek, hát fontosak az emberek a városban?” Ez az, amit Stalter György homlokegyenest másként gondol: számára az emberek fontosak, esetleg épp azok, akik másoknak s így gyakran saját maguknak sem azok. De olvassuk tovább a költők tájairól szóló szöveget!
„A Vörösmarty-féle tájban oroszlánok rohannak zúgó, nagy folyamok felé becsapódó villámok fényében. Petőfi Alföld-jén gólyák kelepelnek, és aranykalászos búzaföldek ringatóznak. ” József Attila tája, tudjuk, a város szélén fekszik. A város peremén. Hol zápfog rág. „Nagyon is emberi táj –mondja róla Szerb –, a természet igen kevés színnel ékesíti, emberi színekből tevődik össze, az emberi szürke sokféle árnyalatából.” Na, igen, József Attila ilyen tájon született, ilyen tájon nőtt fel, nem a József-, hanem a Ferencvárosban. A gyerekkorunk színhelyéhez pedig akkor is kötődünk, ha kevésbé szép, netán csúnya és barátságtalan. Ahogy kötődött a Tisza Kálmán – később Köztársaság, még később II. János Pál pápa – téren felnőtt Fejes Endre is „az ezerszer áldott nyolcadik kerület”-hez. Szerelemről bolond éjszakán című regényének én-elbeszélője így emlékezik: „Láttál már csodát, mesék birodalmát? Én ott születtem. Túl az Üveghegyen, az ezerszer áldott nyolcadik kerületben. Hároméves voltam, kis taligát loptam az óvodából. Négyévesen almát a fűszerestől, tízévesen tanultam a törvényt. Nőnek nem lehet igaza. Bal zsebemben pénz legyen, jobb zsebemben rugós kés. Senkitől ne kérjek, senki el ne vegye. Dolgozót szánni, betörőt becsülni, besúgót hazavágni, koldust leköpni. Ilyen világ nevelt föl, mást nem ismertem.”
De kötődött ide Krúdy Gyula is, aki pedig a Nyírségben látta meg a napvilágot, s kötődött persze oda is, ahogy a Felvidékhez is, ahol diákoskodott. A tizenkilencedik század végén a fővárosba költözve lakott a Gyöngytyúk – a mai Gyulai Pál – utcában, a Sándor utcában, a József utcában, vagy hét józsefvárosi helyen. Van egy cikke is A vörös postakocsi címmel, ebben ezt olvassuk: „Pest akkor még félig-meddig vidéki város volt. Különösen a Józsefváros, ingujjban üldögélő polgáraival, éberlaszting cipős, házikenyér-illatú asszonyaival, kosztosasszonyaival, akiknek széles keblében jó szív dobogott. Öröm volt itt, mert visszavarázsolódtak a kisvárosi hangulatok. Még nem voltam író, ám a Zerge utca kisasszonyai név szerint ismertek, egy derék, kövér asszonyság nagy fekete kakasát Krúdy Gyulának nevezte el, és öreg barátaim, a kocsmázó, kuglizó polgárok politikai pályára szántak…” Sokat írt a Józsefvárosról, lakóiról, utcáiról, a Múzeum mögötti „mágnás fertály”-ról, kocsmáiról, például az Ivkoffról, a Ligetiről, a Svertetzkyről, amikben „a magukat a leghivatottabbnak nevező, de visszautasított írók és költők gyülekeztek”, köztük Benedek Aladár, Gáspár Imre, Inczédy László, Pongrátz Béla.
S bár nem itt született és nem is lakik, kötődik ide Stalter György is. Az ő Józsefvárosa persze más, mint Fejes Endréé vagy pláne Krúdyé. Más korban ismerte meg ezt a városban lévő várost, ami sokat változott és változik szinte percről percre. És főleg más szemmel nézte, nézi. Hogy ő mit látott, megmutatják ezek a különleges technikával készült képek – mely technikáról részletesen beszél a Város a városban című, 2010-ben megjelent gyönyörű album 48. oldalán a Sulyok László készítette interjúban. Azt pedig Mayer Dömötörnek mondta, hogy „A fotográfia lényege szerintem, hogy te az éneddel, a tudatoddal meg szeretnél mutatni valamit, és úgy, ahogy azt te gondolod.” Ez amúgy az egész művészetnek a lényege. Aztán ezt a valamit vagy sikerül megmutatni, vagy nem. Ezeken a furcsán
színes képeken maradéktalanul ott van, amit Stalter György meg akart osztani velünk. Részben egy eltűnő világ. „Két-három hetet kihagyva egész házak, utcasarkok tűnnek el. Építik az új társasházakat. Nyilván javul majd az életminőség, de ennek az utcaképet olyannyira meghatározó épületek látják kárát. … Érdekes a környezet, akár egy lépcsőház, az udvarbelsők, a parkok…” Részben pedig ott vannak a képeken ezeknek a házaknak, udvaroknak a lakói. „azt akarom megmutatni – fejtegette Stalter szintén Sulyok Lászlónak –, hogy nem szerencsétlen emberek élnek ilyen környezetben, hanem lehet, hogy szegényebbek vagy más normák között telnek a napjaik, ám ugyanúgy megvannak az örömeik. Ezek az érzelmek megjelenhetnek például úgy, hogy szereti valaki a kutyáját és tök jól elvan, ilyen környezetben pedig mindez abszurddá válik egy kicsit, de nem biztos, hogy nekik olyan rettenetes sok bajuk van akár azzal, hogy itt élnek, akár a világgal. az, hogy ki hol boldog, viszonylagos történet.” Ő is tudja persze, ki is mondja, hogy ezek az emberek kiszolgáltatottak, s ebből fakadóan frusztráltak, riadtak, ami gyakran agresszívvé teszi őket, de a fotókon ott a méltóságuk is, sőt gyakran a felszabadultságuk és a jókedvük is. Én igazából azt tartom Stalter György legnagyobb erényének, hogy bizalmat tudott ébreszteni ezekben az emberekben, akik hagyták, hogy megörökítse őket. Bizalmat ébreszteni abban, akit minden arra tanít, hogy ne bízzon soha senkiben, igen, az nagyon nagy erény. Nincs titok, se kicsi, se nagy: őszintén egyenrangúnak kell tekinteni a másikat.
Azt nem tudom, hogy akik itt élnek, azoknak valóban nincs sok bajuk azzal, hogy itt élnek. Hogy senkinek sincs. Hisz tudják, nem ezek a város legszebb utcái, terei, hogy vannak szebb környékek, szebb tájak. Ha netán nem vágynak ezekre, az azért is lehet, mert tudják, hogy nem vagy nemigen juthatnak el oda, s akkor már nem is akarnak, hogy legalább ezért ne fájjon a szívük, ami úgyis annyi mindenért fáj. Az is igaz persze, hogy – egy Tóth Krisztina-címre utalok –, az eget innen is látni, pontosabban láthatja az, akinek van hozzá tehetsége. Mert ne higgyük, hogy ehhez nem kell tehetség.
(Részlet D. Magyari Imre kiállításmegnyitójából.
Elhangzott a Szentandrássy István Roma Művészeti Galériában, 2024. október 27-én)
Gyermekkora és ifjúsága Berkeszen és Tiszadobon telt. Az állami gondozásban töltött évek megtanították neki, hogy az önfenntartás és az önfejlesztés éppoly fontos, mint a közösségi élet. Ezek a korai évek fordították a művészet, mint egy eszköz felé, amely segített értelmet adni a körülötte lévő világnak, és az ő életének is.
A becenevén Bizsuként ismert Dilinkó Gábor Újpesten született 1929. február 8-án, egy kilencgyermekes roma családban. Anyja betegsége és szülei válása miatt nyolcéves korában állami gondozásba került. Négy elemit végzett, s mint lelenc gyerek paraszti családok nevelkedett. Az 1956-os forradalom idején a Corvin közben harcolt, súlyos sebesülésekkel esett fogságba. A forradalom leverése után tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték, majd a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet hét évre változtatta. 1963-ban szabadult
Az az érdekes a Balázs János-i művészetben, hogy ha őt az ember nem is túl nagy figyelemmel, csak egyszerűen ránéz, el tud úgy varázsolni és magához tud úgy láncolni, a szimbólum erőteljes hangulati és színbéli hatásával, hogy közvetlen utána nem kerülhettük azt ki, hogy ne legyen egy gondolati folyamat, aminek mentén ezt fölfejti a kép üzenetét vagy legalábbis annak a részleteit.
