„Úgy élem meg, hogy nem sikerült igazán változásokat elérni”

Daróczi Ágnesről bevezetőt írni igen nagy kihívás, mivel annyira sokrétű mindaz, amit ő egyszemélyben képvisel, hogy nehéz eldönteni, mit emeljen ki az ember. A roma kultúra védelmének, a romák emancipációs törekvésének megkerülhetetlen alakja, a múlt században ott volt azok között, akiket napjainkban ,,nagyoknak” nevezünk. Megmaradt annak a sokösszetevős, elemi igazságokat vágyó ősi erőnek, aminek a román határ melletti kis faluban, Bedőben született. A bedőiséget pedig nagy élmény volt akként megtapasztalni, hogy románul is szót váltottunk egymással.

– Beszélgetésünk egyik apropója az az elismerés, melyben november 17-én részesült: Budapest díszpolgárává választották. A főváros legújabb díszpolgára nem a budai hegyek árnyékából indult, hanem…

– Bedőből. Bedő a háromnyelvű, háromnemzetiségű picike falu, amelyik különleges, mert megtanította nekünk nagyon korán – és amikor azt mondom, hogy nekünk, akkor a kortársakra gondolok és az egész falura –, hogy türelmesnek és emberségesnek kell lenni a másikkal. Én leginkább az iskola felől néztem mindig a világot. Ugyanakkor a napokban mesélte az öcsém, hogy rendben, hogy rendesek voltak velünk a tanáraink, aminek nyomán nagyon sok bedői gyerekből lett tanító és ment aztán haza tanítani a faluba, de amikor valaki a három nemzetiség közül belépett a helyi kocsmába, akkor a bent lévők annak függvényében köszöntötték a betérőt, hogy az melyik nemzetiség tagja: cigányoknak cigányul, románoknak románul, ha pedig nem, akkor magyarul. Ezzel is méltányolták egymás kisebbségi mivoltát és anyanyelvét; erre nagyon büszke vagyok, és tulajdonképpen ez az én otthonlétélményem, amit egész életemben kerestem. Ez nagymértékben hozzátett ahhoz, hogy én már középiskolás koromban is emelt fővel vállaltam azt, hogy cigány vagyok, hogy cigány anyanyelvű vagyok. A kollégiumban a társaimat tanítottam cigányul versekre, egyfolytában azt kérdeztem tőlük, felismerik-e a verselése alapján ezt vagy azt. Akkor már ismertem a Choli unokanagybátyám műfordítói tevékenységét, és volt, mit idézzek nekik. Ady Endrétől Fölszállott a páva – hát azt nem lehetetlen fölismerni vagy éppenséggel Petőfitől a Szeptember végént. És csodálkoztak a lányok. Ez egy kitűnő játék volt, őket is nevelte és közösséget teremtett.

– Annak, aki semmit nem tud Bedőről, hogyan mutatná be?

– Közel a román határhoz, de Magyarországon, egy alig 300 lelkes falu, amelynek a legnagyobb nevezetessége éppen az, hogy háromnyelvű és hogy az ottani emberek nagyon kemény kétkezi munkások. Abban az időben, amikor én gyerek voltam, akkor a termelőszövetkezet tagja volt mindenki, talán egy-kettő működött magángazdaként, de a juhok mellett igazán nehéz is lett volna téesztagnak lenni. Ebben az együtt dolgozásban, együtt tanulásban formálódtunk olyanná, amilyenné, ez a milyenségünk az élet számtalan pontján megmutatkozott. Előbb kaptam díszpolgári címet az én szülőfalumban, mint Budapesten.

– Azt mikor kapta?

– November 10-én. És Cholit is posztumusz díszpolgárrá avatta a szülőfalunk.

– Talán ez az igazi nagy elismerés, visszaigazolás, hogy ahonnan minden indult, onnan kap egy efféle respektet.

– Nagyon büszke is vagyok rá.

– …tehát három nemzetiség: románok, cigányok és magyarok.

– A többség volt a román, kisebbségben voltak a magyarok is meg a cigányok is.

– A bedői románok a ,,méhkeréki román nyelvet” beszélik?

– Persze. Egy olyan százötven-kétszáz évvel ezelőtti nyelvjárási állapotot tükröz a nyelvük. Úgyhogy amikor a Szegedi Tudományegyetem román szakos hallgatói nyelvi térképet, nyelvjárási térképet próbáltak vázolni, akkor előszeretettel jöttek Bedőbe is, és az ország egy teljesen másik szegletébe, a beásokhoz is, mert a beások is egy kétszáz évvel ezelőtti dialektusban vagy nyelvfejlődési állapotban maradtak meg, amit aztán hoztak magukkal. Éppen ezért aztán majd sokkal később, amikor már együttesmozgalmat szerveztem, akkor a beás együtteseinket szeretettel tolmácsoltam Románia felé, azaz, hogy menjenek oda is fellépni. Orsós Feri – Isten nyugosztalja –, mesélte, hogy „Te, hát én ott mindent értettem!” Mondtam neki, hogy persze, hát ez ugyanaz a nyelv, legfeljebb egy dialektusa annak.

– A bedői cigányok az oláhcigányok csoportjába tartoznak?

– Igen. Azok voltak valaha, csak iszonyatos a nyelvfelejtés, a nyelvvesztés.

– A cigány nyelvnek melyik dialektusát beszélik?

– Lovaricka das duma – ami azt jelenti, hogy egy világnyelv birtokában jöttünk el a szülőfalunkból, mert aki ezen a nyelven tud, az a világ romáival megérti egymást. Jöjjön az éppenséggel Finnországból, Németországból, Moszkvából vagy nem tudom, Washingtonból.

– Az ön gyerekkorában milyen volt a nyelvi állapot Bedőben?

– A szülői nemzedéknél volt néhány beházasodott meny, aki nem tudott cigányul és ebből adódott, hogy a gyerekeiket se nagyon tudták megtanítani, mert az apák hétközben dolgoztak, legfeljebb hétvégén voltak otthon. De kicsi korukban hallotta mindegyikünk a romanit és értenek még azok is, akik nem már nagyon beszélnek.

– A múltban, az ön gyermekkorában tapasztalható volt-e bármiféle nyelvi tudatosság, szándékosság a cigány nyelvhasználattal kapcsolatban?

– Inkább játékosságnak nevezném, de már akkor is fordítottak: dalokat, verseket ugyan, de fordítottak. És persze Choli, aki ugyanott nevelkedett, ugyanott volt gyerek, mint én; aztán később, mikor előkerült az a gyönyörű fordítása, hogy ,,Kinek van, kinek nincs kút az udarában”, akkor azt mi tele szájjal, szívvel énekeltük. És persze megmaradt a mai napig.

– De mégis hogyan? Nekem, mint a többségi nemzet gyerekének, nagyon nehéz elképzelnem és megértenem azt, hogy miként létezhet egy nyelv intézmények nélkül. Hogyan tud megmaradni egy nyelv, mikor művelői nem estek át semmiféle cigány nemzetépítésen, mindezek mellé pedig nemcsak nyelvüket tiltották be, hanem a valójukat, cigányságukat is. Hogyan lehetett mégis létezni és megmaradni?

– Nagyon egyszerű. A nyelvek között szerepkörű megoszlás van, ahogyan ezt Réger Zita, nyelvész tanította. Az otthon nyelve az a romani, a hivatal nyelve a magyar volt. De ugye, hogyha mi elkerültünk iskolába, akkor volt, hogy ott kevésbé tudtunk… magyarul. Ez leginkább mondjuk az öcsémmel fordult elő. Tibike sajnos Heine-Medin-kórt kapott kicsi korában, és amikor bekerült a kórházba, akkor nem tudott csak cigányul, amikor hazajött, akkor nem tudott csak magyarul. Felnőttként persze már mind a kettőt bírta, de talán ez a sok élmény is hozzájárult ahhoz, hogy aztán a következő gyerekeket már kevésbé tanították meg. Ügyeltek arra, hogy a gyerek tudjon magyarul is, és ez a családon belül iszonyatosan meglátszik. Tehát a Tibi meg én még perfekt tudunk, a Jani öcsém mindent megért és gyakran tud is válaszolni, de szívesebben beszél magyarul. És ugyanez igaz Évire meg Gabira is. Öten voltunk testvérek. Ez valóban jelenti az intézménynélküliséget is, még akkor is, hogyha – köszönhetően a folklórmozgalomnak vagy a Rom Som folyóiratnak –, nagyon tudatosan igyekeztünk arra, hogy visszatanítsuk a nyelvet. Ha ma valaki autentikus cigány zenét szeretne játszani, akkor azt cigány nyelven teszi; ez nem véletlen. A Kalyi Jag együttesben – amelyiknek az első vezetője 1978–1984 között Bársony János, az én férjem volt –, gondosan közre van adva minden egyes dalnak a szövege, ezt pedig nem egy véletlen következménye: tudtuk, hogy a nyelvi kérdésben nagyon nagy szerepe lesz a mi folklórunknak, a mi dalainknak. Ha ez nem lett volna, ha nem adjuk közre a dalszövegeket, még csak ilyen sem lenne a jelen, mint most, még ennyire sem maradt volna meg a nyelv. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a Magyar Országgyűlés többszörösen is alkotmánysértést követ el, mulasztásos alkotmánysértést, amikor nem teremti meg a kisebbségi intézményeket a romák számára is. Nincsen múzeumunk… és ugye azt is tudjuk, hogy a Rom Som kiadása is vékonyka hajszálon függ. Nincsen könyvkiadás, nincsen kulturális központunk, országos intézményeink. Mint a mesében – hol volt, hol nem volt…. Egyszer volt, és az is méltatlan körülmények között, méltatlan helyen, méltatlan vezetők kezében.

– Bedő az én értelmezésemben olyan, mint a régi Magyarország, még a határszabdalás előtt.

– És milyen nagy adomány az…?

– Párhuzamot vélek felfedezni a bedői multikulturalitás és a helyi romák elfogadása, valamint az egynyelvű Magyarország és a romák kirekesztése között.

– A nyelvi türelmetlenség, igen. Évtizedekkel korábban, gyakran jártunk át Szlovákiába. Különösképpen, amikor szabadságon voltunk, nagyon szerettünk Donovalyba menni és megnézni az egész környéket. Besztercebányán álltam a ház előtt, és azt mondtam, hogy én innen nem megyek, mert én emlékszem, hogy itt jártam az előző életemben. – Az ámbituson ott jövök! – És a fürdőkben tapasztaltuk, de az utcán is, hogy gond nélkül beszéltek a népek. Magyarul is, szlovákul is, cigányul is. Ebben az időben Magyarországon ilyet nem lehetett tapasztalni… sokkal előrébb jártak, sokkal türelmesebbek voltak, ettől pedig jobban érzi magát az ember.

– Bedőben a többségi románok nyilván tisztában voltak azzal, hogy a bedői romák beszélnek cigányul, tehát, hogy van a román és a magyar mellett egy anyanyelvük, ugye?

– Olyannyira tisztában voltak vele, hogy volt, aki megtanult cigányul. Aztán volt egy eset gyermekkoromban, valamikor 1958–59-ben, amikor anyuék együttesét – merthogy volt nekik –, versenyezni hívták – azt hiszem, hogy ez még a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének a vetélkedője lehetett –, szóval bedői cigány viselet híján bedői román viseletben léptek színpadra. Ez volt a szépség benne, hogy a román nemzetiségi ruhában a mieink szépen felöltözve, cigányul énekeltek és táncoltak, és így nyerték el Debrecenben a Csokonai Színházban a megyei első díjat. A jutalom egy világvevő rádió volt, a cigánytelepen viszont nem volt áram, ezért a Tanácsháza helyezte a működésbe: az egész falu a ,,kihangosító lármafáról” hallgatta a cigányok által elnyert rádión fogott zenéket. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy más lett a falu hangulata: hogy mit fogyasztott a falu és hogy azt fogyaszthatta közösségiként, az éppenséggel a cigány együttesnek volt köszönhető; sokat jelentett ez az ő presztízsük, megbecsültségük szempontjából.

– Helyi szinten a románok és a magyarok romákhoz való viszonyulásában szerepet játszott a tény, hogy a bedői romák birtokolták és művelték a cigány nyelvet?

– Mindenképpen, de természetesként fogadták el, mert köszöntek a mi nyelvünkön is.

– Én azt tapasztalom, hogy a többségi társadalom nagyobb része nincs tisztában azzal, hogy létezik, él a cigány nyelv vagy ha tudják is, hogy így van, akkor fogyatékos a tudásuk, a romákkal szembeni negatív előítéleteikből gyökerezik a romani nyelvhez való viszonyuk.

– Nem véletlenül nem tudják. Ugye egyik részről László Mária, aki elérte, hogy 1957-től végre megengedte a párt központi bizottsága, hogy a cigányoknak is legyen a többi nemzetiséghez hasonlóan szövetsége. Ez volt a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége. 1957-től 1961-ig működhetett. Többek között ilyen apróságokat csináltak, mint az a kulturális verseny, ahol anyuék nyertek. A kultúra fényét próbálták eljuttatni a legkisebb faluba is. És ne felejtsük el, hogy 1961-ben azért megszületett az a bizonyos párthatározat, ami kijelenttette, hogy márpedig a cigányság nem nemzetiség: ezzel gyakorlatilag betiltottak bennünket, mint népet. Azt a szemléletmódot, ami a Horthy-érában megkeserítette az életünket, azt szépen tovább vitte a ’61-es párthatározat. És senkit nem zavart, hogy akadémikus lehetett olyan figura, aki azt bizonygatta, márpedig a cigány nyelv alkalmatlan a kommunikációra. Miközben az ország tele volt ilyen gyökerét tekintve rasszista előítélettel, közben a falu végén bárki hallhatta, hogy a cigányok cigányul beszélnek egymás között. És az igazi döbbenet – gondolom – akkor következett be, amikor 1972-ben, nyíltszíni versenyben én elkezdtem verset mondani cigányul.

– Tudta, hogy mit fog elkövetni ezzel?

– Hogyne tudtam volna! Én akkor már 17-18 éves voltam, és nem véletlenül éppen azt a verset választottam a Cholitól.

„Magyarország, te szent nagy béke, gazdagságtól dagad melled.
Van kenyered, bővek vizeid,
mégis éheznek szegény gyermekeid.
Éheznek kenyérért,
Éheznek szóért,
Éheznek nagyon
Emberségért.”
(Choli Daróczi József: Magyarország)

Csak éppen a csavar az volt benne, hogy én ezt előbb cigányul mondtam el.

– Erről az ,,akcióról” tudtak? Nem próbálták eltéríteni?

– Persze, tudtak. Az nem tetszett nekik, hogy ,,éheznek szegény gyermekeid…”, mivel a szocializmusban nincsenek szegények, és azok gyermekei nem éheznek vagy ha mégis, akkor azok cigány gyerekek, tehát arra próbáltak rávenni, hogy költsem át a verset és azt mondjam: ,,mégis éheznek cigány gyermekeid”. Én játszottam a naivat: dehát a szerző azt írta, hogy szegény gyermekeid – pontosan tudván, hogy nem csak a cigányok szegények. Tehát a főpróbákon szót fogadtam és úgy mondtam, ahogy kérték, de én tudtam, jön az élő műsor. Egész nyugalommal mondtam nekik, ahogy ők szerették volna, de élőben mondtam, ahogyan kell. Tíz év szilencium. Addig nem kerülhettem képernyőre. Hát… de megérte.

– A műsor nagy vízválasztó volt az életében?

– Sok szempontból igen. Nem csak az én egyéni karrieremet tekintve, mert ezt bizonyára elérhettem volna más verssel is, mint ahogyan mondtam aztán József Attilát, Bari Károlyt, de cigány nyelven megszólalni, na az volt a valami: egy betiltott nép betiltott nyelvén megmutatni, hogy nem csak hogy alkalmas a kommunikációra, de emelkedett gondolatokat is el lehet vele mondani. Cholinak köszönhetjük…

– A Ki mit tudot megelőzte egy pár év, ami azzal indult, hogy Bedőből felkerült Debrecenbe.

– Igen, a Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumba, kémia-fizika tagozatra, mivel kezdetben vegyészmérnöknek készültem. Bedőben zseniális tanáraink voltak, akik nagyon meg tudták szerettetni velünk a tantárgyakat: én imádtam a kémiát, a matekkal is jól elboldogultam. Amikor pedig felvételiztem a gimnáziumban, akkor meg a talpraesettségem volt a meghatározó. Két évig jártam kémia-fizika tagozatra, azzal az osztállyal mai napig tartjuk a kapcsolatot, nagyon nagy barátságok születtek, kitartanak máig; tavaly volt az ötvenedik érettségi találkozónk. Tehát két év eltelt a kémia-fizika szakon, közben megnyertem a Sárospataki Diáknapokon a versmondás kategóriát, és az igazgatónő azt mondta, hogy jobb lesz, ha átmegyek sima, tagozat nélküli osztályba. Az addigi, olyan 3,7–3,9-es átlagom rögtön egy fél jeggyel javult, arról nem beszélve, több időm jutott olyasmivel foglalkozni, ami igazán érdekelt. Én annyit olvastam, olyan felkészült voltam a kortárs- és világirodalomból, hogy körülbelül nem volt versenytársam az osztályban. És megint barátságok fűződtek… nyáron kaptam egy iskolatársamtól kilószámra könyveket, aztán postán visszaküldtem, amikor már elolvastam mindet. Megtettem, amit meg lehetett. A műveltség egy olyan gyerek számára, aki nem úgy nő föl, hogy könyvtár lenne otthon – bár nagyon jó könyvek voltak nálunk és könyvtárjáró voltam kicsi diákként is –, duplán jelent kihívást, hiszen megszerezni is a saját erejéből kell: az irodalom, a képzőművészet, a zene szeretetét, azt ott tudtam igazából elmélyíteni, a középiskolában. Ezután pedig gond nélkül tudtam venni az egyetemi felvételi jelentette akadályt (ELTE Bölcsészettudományi Kar, magyar–népművelés szak). Meghatározó volt a Ki mit tud, ott találkoztam először a volt vőlegényemmel, aki még most is… na jó, nem a vőlegényem, de a férjem, ötvenkét éve. ’79-ben, alighogy befejeztem az egyetemet, meghívást kaptam egy konferenciára, amit a Népművelési Intézet szervezett Békésben. Ekkor bemutattak Vitányi Ivánnak. Azt kérdezte, „Te vagy az, aki annak idején verset mondott? Ha megvan a diplomád, jelentkezzél nálam! Gyere az intézetbe dolgozni!” 1979. augusztus 15-én elkezdtem az intézetben dolgozni a friss diplomámmal, két hét múlva már úton voltunk, és a Roma Képzőművészek I. Országos Kiállítását készítettük elő. Nem én egyedül, becsatlakoztak a munkatársaim közül is páran: Karsai Zsiga bácsi, Papp Oszkár ,,Japi”, aztán jött Choli, Menyhért, Péli Tamás, Bársony Jani, Kalla Éva. Tehát az ifjúság is megvolt, mint aktivizmus, és mentünk, hogyne mentünk volna, jártuk az országot!

– Balázs János festőművészt, költőt először 1975-ben keresték fel. Akkor még egyetemi hallgató volt. Már ekkor priorizálta a művészetben, képzőművészetben rejlő fontosságot és lehetőséget?

– Nem. Azzal is János állt elő, Bársony János, hogy nézzük már meg János bácsit élőben.

– Honnan lehetett hallani Balázs Jánosról akkoriban?

– Ő akkor már világszerte ismert volt, 1968–69-ben már kiállításai voltak. Könyveket írtak róla, vele kapcsolatos cikkekkel voltak tele az újságok: rácsodálkoztak.

– A művészetére csodálkoztak rá vagy arra, hogy roma és festőművész?

– Mind a kettő benne volt szerintem. De nem lett volna akkora felhajtás, ha nem zseniálisak a munkái. Winterthurban mai napig őrzik a képeit, a fél világ ideszaladt, gyorsan vásárolni tőle. Szóval a János javasolta, hogy menjünk el, nézzük meg személyesen. „Hát ismerni kell a »nagyokat«, ő pedig mégiscsak cigány.” Jánosnak szokása, hogy ha föltűnik egy roma értelmiségi úgy a nagyvilágban, pláne Magyarországon, akkor azt ismerjük meg.

– De ekkoriban még nem beszélünk roma képzőművészetről, ugye?

– Nem, nem. Tehát elmentünk és én szabadkoztam. „Én rendes cigány asszony vagyok, nem mehetek oda egy öregemberhez úgy, hogy nem ismerem… még azt hiszi, hogy ki akarok vele kezdeni.” Engem akadályozott az én kultúrám. De hát mellettem volt a férjem. Leszálltunk a vonatról Salgótarjánban, szétszéledt a nép, mi ott egy kicsit ácsorogtunk, aztán János leszólított egy embert, hogy nem ismeri-e Balázs Jánost, a festőt. Az illető meg megsértődött. „Hát azt hiszik, hogy nekünk csak egy cigány festőnk van?” Ezen a módon álltunk, mint akit leforráztak. „Miért, van több is?” És akkor elkísért bennünket ez a férfi Balázs Andráshoz. Nagy ámulatba estünk, mikor megláttuk a képeit: valóban igazat mondott a cigány férfi, hogy nekik több művészük is van. Ekkor, az első találkozó alkalmával mondtam Andrásnak, hogy neki bizony nevet kell változtatni, mert nagyon könnyen összekeverhető a két Balázs, és mégis csak Balázs János volt ,,hamarabb”, ezért András kell, hogy átnevezze magát. Így lett az édesanyja után Balogh Balázs András. És aztán így is vonult be a köztudatba. Megyek arrébb… otthon volt Jolán is, András felesége. Kérdezem tőle „Mi a neved?”, mondja, hogy „Balázs Jolánֲ”. „És mi a leánykori neved?”, „Oláh Jolán”. „Na, akkor te meg leszel Oláh Jolán”. És az is külön érdekes, ahogy Jolán bánt velem. Akkor még javában emlékeztek a Ki mit tudra, a férfiak közben bent beszélgetnek, ha ért hozzá, ha nem, de férfi, az már elég. Ekkor mondja nekem Jolán „Jaj, Ágikám, gyere már ki, beszélgessünk!” És kivitt a konyhába. „Te! Olyan jó volt, amikor voltál a Ki mit tudban! Hú, itt mindenki azt nézte, büszkék voltunk ám rád! Nézd csak meg, én mit csinálok!” És kihúzta az asztalfiókot. „András nem tudja, de én összeszedem azokat a tubusokat, amikről ő már azt hiszi, hogy üresek, a gyerekektől meg csenek rajzlapot és én is festek.” Elájultam! Szebbnél szebb képek, de azok a nagyon mély, nagyon eredeti, a gyermekkori látásmódot megidéző, igazi naiv képek. Ekkor kérte, hogy válasszak egyet az asztalfiából: mai napig a falamon van a Tűznél című képe. Két asszony guggol a tűz körül és az a határtalan szomorúság, ami van a szemükben, az annyira meghatározó, ugyanakkor olyan meleg fényű, hogy nem a tűz világít egyszerűen, hanem az asszonyoknak a ruhája. Tehát úgy megtalálta a színharmóniát, a fényeket, a komponálást, szóval lenyűgöző. Utána mentünk Balázs János bácsihoz és akkor jött a következő sokk. „Festmények? Hát én verseket is szoktam írni!” És János bácsi a kezembe nyomott egy kötetet, amit a saját költségén adott ki, Füstölgések címmel. Tehát ami nekünk van kötetünk, az tőle van, a saját kezéből. Nem telt bele öt perc, jöttek a városházáról: valaki jött hozzájuk vendégségbe, azaz a tanácshoz, és mutogatják az öreget, hogy milyen csodálatos képeket fest. „János bácsi, ajándékozzon már egyet!” A kezükbe is nyomta valamelyik képet, nem is tudom, melyiket, mert én olyan ideges lettem, elviselhetetlennek tartottam a helyzetet. És ez elég gyakran volt így, úgyhogy a mostani önkormányzat van mit visszaadjon. És nem csodálom, hogyha ott vannak a képei a múzeumban… jó helyen vannak. Becsületükre legyen mondva a mostaniaknak, hogy igyekeznek ahhoz a nagysághoz felnőni, ami Balázs János jelent. Azzal, hogy állandó kiállításukban szerepeltetik a ránk hagyott örökségét, adóznak a filozófus-remete emléke előtt, különösen, hogy a Pécskődombon már köztéri szobrot is állítottak neki. Ugyancsak emléktábla örökíti Balogh Balázs András és Oláh Jolán életét és munkásságát.

– Tudja, hogy kezdődött az egész? Hogyan kezdett Balázs János festeni?

– János bácsinak a kortársai közül két-három személlyel volt jobb kapcsolata, akikkel együtt nőtt föl. Mindegyikük családot alapított, egyedül János bácsi nem, ő különc volt. Nem állt hivatalos munkába, mindig magánzó maradt. A remete. Három kölyökfiú elkezdett rendszeresen járni hozzá, kíváncsiskodtak; olyan fontos filozófiai dolgokról beszélgettek, amikről talán még a középiskolában sem tanultak: Szepesi József költő lett, Botos Zoltán festőművész, Szabó Tamás Munkácsy-díjas szobrászművész. Egy szép napon Botos Zoli – aki már akkor is próbált festeni –, mint aki mérgében sarokba vágja az összes felszerelését, gondolt egyet, és átvitte azokat János bácsinak. „Hallottam ám, hogy gyermekkorában maga rajzolt, most próbálja meg ezekkel! Nekem már nem kell, megharagudtam.” „Jaj, fiam, dobd oda le a sarokba” – mondta János bácsi. Még aznap megszületett az első kép. És attól kezdve, mint vulkánból a láva: törtek elő belőle a képek. Nagyon-nagyon rövid ideje volt alkotni, és mégis, micsoda életművet hagyott hátra!

Ez az elfojtott sors… nem tudok mást mondani. De amikor találkoztam
János bácsival, az üveggyári munkás Balogh Balázs Andrással
és a leszázalékolt, gyereket nevelő Oláh Jolánnal…  
azt hiszem, ez a gondolat indította el az egészet, hogy hányan lehetnek ,,ilyenek”?
Akiknek nem adatott meg a sors, hogy amiben a legtehetségesebbek,
azt megmutassák a világnak, hogy elmondják, ami bennük rejlik;
és mindazt nem az iskolások nyelvén, nem filozófiai írásokkal és nem könyvvel,
hanem mondjuk ecsettel. És akkor elkezdtük más szemmel nézegetni a világot.  

Az egyetemi klubban volt egy kiállítás, ahol népművészek mutatkoztak be. Gyönyörű csipkék, hímzések és faragások és a vitrinben, középen egy cigányzenekar, és ráírva, Horváth Vince. „Horváth Vince? Cigányzenekar? Ki ez? Kérdezzük meg!” Horváth Vince bácsi eredetileg nagybőgős, magát hangszerkészítővé átképező, egyébként faragó. Valamikor ’57-ben kapta meg a Népművészet Mestere címet, tehát teljes joggal állított ki a népművészek között. És aztán nőtt szépen a névsor. Volt, akinek azt mondtuk, hogy nem. Hogyne, szükségképpen. De attól fogva kézről-kézre adtak bennünket. „Cigányokat keresel? Én hallottam Keszthelyen.” És vittek bennünket Kiss Józsi bácsihoz a szálak. Vagy ott volt Komlón Koltai Magda képzőművészeti szakköre, ahonnan Orsós Teréz került ki, vagy egy másik nemzedékben ismertük aztán meg Ráczné Kalányos Gyöngyit. Tehát tömegével voltak nagyon tehetséges gyerekek.

– Mit gondol, hogy miért termelt és termel ki ennyi tehetséges művészt, képzőművészt a roma társadalom?

– Mert kézművesek voltak évszázadokig és az a tudás, az valahol, valamilyen módon tovább megy, ami látásmódot is jelent egyszersmind. Másik részről ne felejtsük el, hogy nagy pedagógusok vannak a háttérben, akik képesek arra, hogy a gyerekekben rejlő tehetségeket kifejlesszék. A kérdés csak az, van-e lehetőség erre és van-e olyan pedagógus, aki meglátja a bennük lévő lehetőséget és biztatja őket. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a technikát tanítja meg neki, persze azt is, de segíti-e a személyiségét fejlődni? Nem elnyomja, nem kockákat rajzoltat vele napestig, hanem engedi kibontakozni. Ha belegondolok Bada Márta sorsába, akit kisegítő iskolába küldtek, de azt vette észre a tanára, hogy nagyon ügyesen rajzol a gyerek, és olyan jól elvan, hogyha színeket kaphat. És amikor felnő Márta, középiskolás korú lesz, azt javasolják neki, hogy menjen képzőművészeti körbe. Az már isteni szerencse, hogy Remsey Ivánék keze alá kerül, ugye. A ,,gödöllői iskola” legutolsó képviselője Bada Márta. Hát az ő habkönnyű, gyönyörű, színes festményei nélkül nem tudnánk eleget a világról meg a tavaszról. Az borzasztóan fontos, hogy minden gyerek tehetséges. Nem mind ugyanabban. A kérdés az, hagyjuk-e, hogy a bennük rejlő tehetség kibontakozzon. És az is kétségtelenül tény, hogy utat nyitott sokak számára ez az egész, mindaz, ami elindult a művészetben, a roma képzőművészetben. Egyik részről Balázs János, másik részről Péli Tamás, aztán az utóbbi időkben Szentandrássy István által. A képzőművészet, mint olyan járható úttá vált a roma fiatalok számára is: lehet azt a szakmát is választani.

– Önök amellett, hogy felkarolták a roma művészeket, közösséggé formálták őket és lehetőséget, teret biztosítottak kiállításaik számára, a képzőművészetet egy csatornájaként is használták a roma emancipációs törekvéseknek, ugye?

– Igen, kétségtelenül. Az imént el akartam mesélni, hogy ’79-ben milyen nagysikerű rendezvényt csináltam, alig kijőve az egyetemről, az Egyetemi Színpadon. Tehát engem bántott, hogy előzőleg nem jöttek velem a hallgatótársak az eseményeinkre, holott én tudtam, kincset ér minden egyes heti fellépésünk vagy próbánk. „Na, ha nem jöttök, akkor viszünk mi nektek” – és egy sorozatot indítottam el, ahol folklór – amiben az anyanyelv jelentős szerepet játszott –, tehát zene és tánc együtt jelent meg a színpadon. Fölhoztuk a legjobb együtteseket. Annyian voltak, mint a hajam szála. Jöttek a munkásszállásokról, terjedt a híre, mint a szélvész, és jöttek az egyetemisták is. Gombostűt nem lehetett leejteni. Amikor lejöttem a színpadról és vissza kellett menjek konferálni, úgy lökdösték egymást széjjel, hogy föl tudjak menni. Iszonyatosan nagy tömeg volt. A bevezetőt Martin György akadémikus, tánckutató tartotta. Én pedig már nem csak műsorvezetőként akartam részt venni, hanem a mondanivalóm is szerettem volna tolmácsolni, tehát vers is volt. És mi volt a mondanivalóm? Bari Károly akkoriban szabadult ki a börtönből. És ott volt a vers, a Száműzetés – már a címe is… És csak odáig mondtam a verset, hogy „üzenem nektek, élek és írok”. Eléggé tudta akkoriban mindenki, pláne az egyetemi ifjúság, hogy a Bari ki van vonva a forgalomból. A lázadó, a forradalmár, a magát megverető márciusi ifjú. Mint a régiek, próbálta eldugni a mondanivalóját a jól megfogalmazott cím mögé. A versben ilyen apróságok voltak – ’72-ben írta, ne felejtsük el! –, hogy ,,idegen mérnökök mérik ki sorsomat.”. És végre kiengedték, és én el akartam mondani, hogy ,,üzenem nektek, élek és írok”. Hogy is van?

,,Énektudó testvéreim,
madársorsú fivéreim,
szólítalak, lombosul nyelvem,
aszály táborát megjárt
szavakat: bánattal erezett levélkéket
hajszol fényre a tűnődés, koponyámat
tenyerébe képzelte már a sírásó csönd:
hiányom jelvényeivel ékszerezte föl magát
minden hír meghalt, kiégett, mondták,
halál porába hajlított szemöldökét
férgek csipeszei zaklatják, liliom-jogarral
kezükben keresték síromat a kertek,
rókabőrű alkonyat lopakodott
utánuk: lázította körmei ötágú
szikráit, hallgatózott, sugarak vörös nádszálai
között meglapult, ha visszanéztek, szél
érkezett a gyászért rajongó
tartományba, szíve kamrácskáit
ragyogásom hamujával bebútorozó szél,
háttal a vélt tragédiának
káprázatok páváit simogató férfiak
susogtak: végzetét ellenőrzi
születésével, kit kavicsnak szegődtet
nyelve alá a tajtékszavú tenger:
ábrándok mozdulatait utánozó időnk
– amíg a létige ezüst húrjaival
vesződtek a fekete ujjak, elcsatangolt hitem
lábnyomaira rátaláltam, kisarjadt
ajkamon egy elfelejtett eskü:
őszinte leszek, akár a tűzvész, ha belenémulok is…”

– és így tovább… El akartam nekik mondani. És értették. A koncepcióm pedig nem több, nem kevesebb volt, minthogy azt tudják a népek rólunk, hogy nagyon jól tudunk énekelni, táncolni, zenészek vagyunk, de azt is akartam, hogy betörjünk végre a magaskultúrába, lássanak és méltányoljanak bennünket. Ezért vált különösen hangsúlyossá mind az irodalom, amit ugye a fiaink csináltak, mind a képzőművészet.

– Sikerült?

– Szerintem igen. Bari Károly a kortárs irodalom legnagyobbjai közé nőtt, szinte azonnal. Magyar irodalom, a kortárs magyar irodalom nagyjai közé. Nagy Lászlóhoz és Juhász Ferenchez hasonlítgatták. Akik nem kapták meg életükben a nekik kijáró tiszteletet és megbecsülést, Péli Tamás és Choli voltak. Ugye Lakatos Menyhért könyvét tizenhat nyelvre fordították le. Hírhozók voltak, úttörők, meghatározó figurák. De a nekik kijáró tiszteletet sem Péli, sem Choli nem kapta meg – sajnos.

– És aztán most, az ő örökségükkel jól sáfárkodunk?

– Nem eléggé. Nagyon nem. Péli Tamás képei gyakorlatilag szétszéledtek. Egyedül a Molnár István Gábor vezette Rácz Gyöngyi Közösségi Központ, amelyik igyekszik minden róla szóló, vele kapcsolatos anyagot gyűjteni, illetve amit szerény forrásokból meg tudott vásárolni képek közül, azokat egy nagyobb teremben be is mutatják. Egyébként nagyon érdekes, ha a világ száz tájáról Magyarországra érkeznek, elmennek megnézni Péli képeit. A cigányoknak meg itt van, de nem szervezik meg magukat, és nem mennek el megnézni.

– De mi az oka ennek?

– Egyik részről nekem úgy tűnik, hogy hiába van egyetemre járó ifjúságunk, most már hál’ Istennek szép számmal, nincsen eléggé, hogy úgy mondjam, a gyökereihez, a büszkeségeihez közel, nem látom, hogy erre törekedne. A roma szakkollégiumok mintha nem lennének eléggé érdekeltek abban, hogy öntudatos roma értelmiséget neveljenek; kivéve a Romaversitast, amelyik ugye független, nem egyházi finanszírozású. A többiektől ezt nem látom. És ne tagadjuk, nagyon is közrejátszik az, hogy a mindennapi túlélésért vergődnek a tömegeink. Nagy a szegénység, nagy a nyomor, és a kenyérért való harc mellett nem igazán jut a kultúrára.

– Mi a feladata a – budapesti – roma értelmiségnek? Én egy bodrogközi roma többségű faluból származom, s a szülőfalum példáján keresztül azt látom, hogy ez a fővárosi közösség nem szólítja meg a vidéket. Holott ez a mi felelősségünk volna, nem?

– Hogy tudja megszólítani? Van rádiónk? Van televíziónk? Vannak újságjaink? El tudnánk menni minden faluba? Vagyunk annyian? Van annyi öntudatos roma értelmiségi, aki ezt meg tudná csinálni? Sajnos nincs. És ne feledjük, az értelmiségnek éppúgy megélhetési gondjai vannak. És megint oda lyukadunk ki, hogy nincsenek intézményeink.

– Bámulattal olvasok és hallok azokról a törekvésekről, amelyeket a ’70-es években már nagy erővel és sikerrel foganatosítottak. Úgy érzékelem, hogy ahhoz képest napjainkat erőteljes stagnáció, akár visszalépés jellemzi. Mi történt?

– Megváltoztak a körülmények. Egyik részről a hetvenes években jelentkezett az a kevés számú értelmiségi, aki úgy akarta megélni a maga szakterületét vagy művészeti területét, hogy büszkén, emelt fejjel tudta vállalni a maga cigányságát is. Ami nem azt jelentette, hogy abból éltünk meg, hanem azt, hogy megvolt a magunk szakmája, akár pedagógus, akár képzőművész, akár író, akár népművelő, de mellette fontosnak tartottuk, hogy tegyünk valamit a népünkért, és ez nagyon össze is tartott bennünket. Nagyon szívesen fogadtuk az új arcokat, az új értelmiségi fiatalokat és így tovább. Meghatározó volt, hogy Bársony János ’77-től a Fővárosi Tanács Cigány Koordinációs Bizottság titkára volt. Hogyan kezdtük el, hogy egyik részről beépüljünk a rendszerbe, másik részről, pedig kritizáljuk azt? Eleve, már a beépülésünk is maga a kritika volt, hiszen addig nem voltak cigányok az adott területen. Ő elérte, hogy a kerületeknek legyen cigány szociális gondozója vagy családgondozója. Így került Kalla Éva, Zsigó Jenő, Vörös Borbála, Choli Daróczi József, Daróczi Gyula, Bogdányi József, Osztojkán Béla, Szőke Judit és sorolhatnám még a névsort, egy-egy kerületi tanácshoz, vagyis attól kezdve a romák ügyeit intézhették hivatalból. Ennek köszönhetően nagyon sok családot segítettek lakáshoz, a gyerekeket iskolába, nyáron pedig eljutottak az olvasótáborokba, megkapták az őket megillető családi pótlékot vagy éppenséggel az emelt családi pótlékot. Egyáltalán, hogy megpróbálták a romák mindenféle gondját az adott szakterületbe becsatornázni és kivenni a részünket onnan. Ez minőségileg egy nagyon más életet jelentett, és igen nagy fejlődést. És egyben – még egyszer mondom –, kritikája voltunk az akkori rendszernek, hiszen nem vettek addig tudomást rólunk. Egy pezsgés indult el, ami aztán elvezetett bennünket, értelmiségieket, romákat és nem romákat együtt a rendszerváltás idején például a Miskolci Gettóellenes Bizottságba, hogy aztán példát mutassunk az országnak. A Gettóellenes Bizottságban bizony a körénk gyűlt értelmiség nagyon komoly munkát végzett. Nem hagytuk magukra a miskolci romákat és megakadályoztuk a városi vezetés cigánytalanítási akcióját. 1989 februárjától márciusig, egy hónap leforgása alatt sikerült elérnünk, hogy az a képviselőtestület, amelyik februárban azt mondta a kitelepítési akcióra, hogy igen, kerek egy hónap múlva azt mondja, hogy nem. És hogyan tudtuk ezt megvalósítani? Együtt mozdultak meg mindazok, akik felelősséget éreztek az országért és pláne, véleményt nyilvánítottak romaügyben. Azt is mondhatnám, hogy ez a miskolci kitelepítési akció mutatta meg legjobban a rothadó szocializmus minden rákfenéjét. A rendszerváltás nagyon lelkesítő és illúziókkal teli volt. A Phralipe olyan fontos közéleti szerepet játszott itthon és külföldön, hogy az példaértékű volt. A marosvásárhelyi fekete márciuskor is állást foglaltunk, tüntetni voltunk, petíciót adtunk át – hogy csak egy példát emeljek ki, de hozzánk jöttek tanulni a környező országokból, Ukrajnából, Jugoszláviából, Bécsből, számos helyről. Ugyanakkor pontosan éreztük, a kultúránk felszabadulhat az elnyomásból és most bennünket kezd nyomni, hogy szabaduljunk ki és tegyünk valamit ezzel az egésszel, éreztük az ebben rejlő lehetőséget. Próbáltuk a politikát is afelé mozdítani, hogy ezt akceptálja, és leírtuk a követeléseinket. A Phralipének megvoltak a maga politikai tézisei. A francia forradalom 200. évfordulóján meghívtuk az akkorra már jelentkező demokratikus pártokat és megkérdeztük tőlük, hogy mit valósítanának meg az általunk összeírt javaslatokból. A Szabad Demokraták válaszoltak érdemben és kínáltak öt helyet a listájukon öt képviselőnknek, köztük nekem is, és ebből az ötből jutott be kettő: Horváth Aladár és Hága Antónia. ’90-et írtunk. Az új parlament mégis, azon az alapon, hogy ’45-ben sem kaptak földet a cigányok, kifelejtette őket a kárpótlásnál. Néhány helyszínen még lehetett helyi eredményeket elérni: Bátaszéken, ahol kertbarátok egyesületet alapítottak a romák és azzal az igénnyel léptek föl, hogy nekik terület kell, kaptak is. A helyi egyesületük kapott földet, de a termelőeszközeiket úgy kellett összekérincsélniük… De tömegek nem kaptak földet. Újra hangsúlyozom, hogy nem jutottak hozzá istenigazából a termelőeszközökhöz sem és ily módon lettek az egykori téeszelnökökből földbirtokosok. Azt is mondhatnám, hogy a vadkapitalizmus kezdődött… legnagyobb sajnálatunkra; mert ebben a meccsben, harcban, átrendeződésben a cigányok vesztesek lettek. Leginkább a munkahelyüket veszítették el, és az addig tömegével Budapesten dolgozó férfiak hazakényszerültek az apró falvakba, akárhány évet dolgoztak is a fővárosban, és mára úgy nőnek fel nemzedékek, hogy a szülők nem tudtak rendszeresen munkába járni, ez pedig iszonyatosan romboló: kiszámíthatatlan, jövőkép nélküli. Így megrokkan, megroggyan az értékrendszer is. Ráadásul úgy, hogy a cigányok elveszítették a filozófiájuk, a cigány filozófiájuk legfontosabb talpkövét. Azt, hogy mi mindig meg kell találjuk azokat a réseket a gazdaságban, akár szakmaváltással vagy tudásváltással, amiből el tudjuk tartani a családunkat. A cigányok maguk is elhitték azt az előítéletet, hogy a cigányoknak jár, miközben az ellenkezőjét tapasztalták. Közben meg ki voltunk fosztva.

– Mit lehetne kezdeni ezzel a helyzettel? Az én falumból például évek óta nem kerül ki továbbtanuló, értelmiségi pályára lépő diák.

– Nem fogok tudni receptet adni, mert minden egyes falu más. De két dolog biztos: a munka és az oktatás. Ennek a kettőnek ráadásul lehetőleg együtt kell járnia; a harmadik pedig a lakhatás. Mind a három területen beavatkozás kell. Sürgős, nagyon erős. Munka, hogy megélhessenek, legyen rendszeres jövedelmük, szokjanak hozzá ahhoz, hogy reggel van miért felkelni, feladatuk van. Oktatás! Minőségi oktatás nélkül nem fog menni. És ez minden gyerekre vonatkozik, nem csak a cigányokra, minden gyerekre. Például az is fontos lenne, hogy 18 éves korig legyen kötelező az oktatás. És a lakhatás. Nézd meg a számadatokat! A Habitat for Humanity a napokban tette közzé, hogy hány tízezer gyerek él penészes lakásban, fekszik le éhesen. Hányan laknak olyan lakásban, amelyikben nincsen víz a fürdőszobában… ez pedig akkora lépéshátrány, hogy ezt nem is lehet behozni. Nem is várható el. Ha ezekben az ügyekben társadalmi változás nem lesz, akkor – ahogy Menyhért mondta annak idején – két dolgot lehet csinálni a cigányokkal: vagy segítünk nekik, vagy kiirtjuk őket. Most nagyon, sokkal közelebb vagyunk a kiirtáshoz: az ország közállapotát, gyűlölködését, indulatait tekintve… és a cigányok saját közállapotait tekintve. A drog, a bűnözés nagyon-nagyon, összehasonlíthatatlanul, sokkal jobban jelen van, mint annak idején. És ez olyan tragédia, amit nem tud elfeledtetni semmiféle kitüntetés. Úgy élem meg, hogy nem sikerült igazán változásokat elérni. Olyan nagy a nyomás, ami a nyelvvesztés felé, az értékvesztés felé, a kiszorítottság felé tol bennünket, hogy sokkal nagyobb erőfeszítés és tudatosság kellene.

– Van bármiféle átfedés a budapesti díszpolgári cím és a mai Magyarország romáinak helyzete között?

– Semmilyen. Hogy is mondjam? Talán bántja őket a lelkiismeret… Annyi kitűnő művészünk, tehetséges emberünk ment el anélkül, hogy megbecsülték volna. Setét Jenő, a polgárjogi aktivista, akinél tisztábban ennek az országnak az állapotát és benne a romákét nem nagyon írta még le senki a közelmúltban, és aki képes volt szolidaritást generálni és megmozdítani az utóbbi időben szinte halott roma társadalmat. Ő is csak posztumuszt kapott. Lassan minden tizenkettedik, minden tizedik polgára ennek a hazának roma. Ha tisztességes lenne az elosztás, akkor évről-évre romák is kellene legyenek a kitüntetettek között. Ezt az elismerést én nem a magaménak tartom. Sokkal inkább – hogy is mondjam csak – egyfajta elköteleződés, hogy akarnak valamit tenni ezen a területen. De lehet, hogy csak az én reményem ez…

– És mi a feladatunk nekünk, fiataloknak, roma és nem roma fiataloknak a romákat érintő ügyekkel, kérdésekkel kapcsolatban?

– Ez a legfontosabb kérdés. Ugyanis mi van most? Nem tanulunk, nem dolgozunk, nem lakunk együtt. Ez rendkívüli demoralizáló helyzet. Szaporodnak a cigány osztályok, cigány iskolák. Nagy a munkanélküliség, a romák között sokkal nagyobb, mint az országos átlag. És hát a cigánytelepek szaporodnak ahelyett, hogy felszámolódnának. Ha ezeken a területeken akarunk változást elérni, akkor ezt civilként, fiatalként, a másik oldalról kell elkezdeni. Vagyis, hogy játszunk együtt, beszéljünk együtt, cselekedjünk együtt! Csakhogy meg kell választani jól a célt. Ha majd eljutunk oda, hogy mindenkinek legyen cigány barátja, de igazi barát, akit, ha bajban van, hívhat – és ez fordítva is igaz –, na, akkor majd megváltozik a világ. És ezt az utat kellene elkezdjük járni.

Czifranics Takács Zoltán