A cigány Orpheusz legendája

Valamikor régen, amikor a cigány vigasza volt a magyarnak, a magyar pedig támogatója a cigánynak, két cigány család élt egymástól távol, de nyaranta meglátogatták egymást búcsú napján, és bizony nagy mulatságot ültek. Az egyik család, Matthias Rámóé, Szigetváron lakott, míg a másik, Josephus Kozicsé Sárospatakon élt. E két család réges-régről ismerte egymást, még vándorlásuk idején ükapjuk és ükanyjuk révén, és azóta is tartott a barátság.

A fiatal családos Matthias Rámó egyszer elhatározta, hogy gyermekeivel és asszonyával meglátogatja Josephus Kozicsot a sárospataki búcsú idején. Nagy örömmel látták vendégül őket, csatlakoztak is közösen a búcsú mulatságához. Matthias ötéves kisfia, Matthias Szávó a hegedű virtuóza volt. A kis Szávó előkapta az utcán hangszerét, és percek alatt fél Sárospatak köré gyülekezett. Erre Josephus lánya, a szintén ötéves Kató középre szökkent, és a hegedű hangjára úgy táncolt, hogy Sárospatak másik felét is odacsődítette. A két cigány család sosem volt még ilyen boldog. Mintha Isten e két gyermeket egymásnak teremtette volna. Két csillogó, tűzben izzó szemű gyermek, akik egyszerre kápráztattak el minden embert.

Tizenhárom év telt el, amikor újra találkozott e két család. Szávó, a hegedűs fiú 17 évesen már híres zenésszé cseperedett, Kató pedig Sárospatak legszebb lánya volt, akinek táncos lábait senki a földön nem tudta követni. Hamar szerelem lobbant közöttük, s a fiú úgy döntött, Sárospatakon marad, és feleségül veszi Katót. Hamarosan Sárospatak büszkeségeivé váltak, amerre mentek, oda mulatságot, derűt és jókedvet vittek.

Egy napon Rákóczi fejedelem Sárospatakra érkezett. Meghallván Szávó muzsikáját, könnybe ázott a szeme, és kérte Szávót, tartson vele és vitézeivel a harcba. Szávó szívesen csatlakozott. Muzsikája megjárta az összes harcmezőt. Nem volt más zenész, aki úgy tudta volna buzdítani a katonákat, lelket önteni beléjük, mint ő. Úgy szerette a fejedelmet, mint saját apját, Rákóczi pedig fiává fogadta. Elkísérte a fejedelmet a száműzetésébe is.

Egy napon megkérte Rákóczit, engedje vissza feleségéhez, hadd hozza magával. Rákóczi belegyezett. Szávó hazatért, kereste Katót, mindenkit megkérdezett, de senki sem tudta, hol lehet. Egy öregebb cigánnyal találkozott, az azt mondta: „Mikor ideértek a császáriak, Katát elfogták, börtönbe vitték, ahol táncolnia kellett az uraknak. Addig táncoltatták míg belehalt. A sírját megtalálod kinn a temetőbe.”

Hej, de keserű lett Szávó. Szíve megszakadt, egy szó nem hagyta el száját. Könnyei sem álltak el, úgy áztatták a földet, mint felhőszakadás. Nem muzsikált többé, nem járt mulatókba. Csak az útmenti temetőbe. Ráborult a sírra és keservesen zokogott. „Drága Devla, drága Kató! Miért hagytatok el?” Napokig, hetekig így tett, nem is evett, nem is ivott. Már el sem mozdult a sírtól. Ott aludt éjjel és ott volt nappal. Nem tudta bánatát csitítani. Egyik este keserűségében elővette hegedűjét, és belekezdett egy olyan siratóba, amit még sohasem játszott. Úgy figyelt a zenéjére, ahogy még soha, úgy szólalt meg a hegedűje, mint még egyszer sem előtte. A bokrok összehúzódtak, a szél lecsendesült, a csillagok elhomályosodtak, a Hold pedig elbújt. De Szávó nem hagyta abba, ha belehalt volna, akkor sem.

Egyszer csak feje fölött nagy fényesség Támadt. A csendes éjben villámok cikáztak Szávó körül, ő meg sem moccant csak húzta. A dörgések akkorák voltak, hogy a föld repedezni kezdett. Ekkor a fényesség leszállt Szávóhoz. Maga a Devla volt. „Keserű fájdalmad zenéje szíven ütött. Átéreztem minden zendülését és igazságtalanságát. Nem lennék jóságos ha nem adnám vissza a szerelmedet.” Erre a következő pillanatban felkelt sírjából Kató, épségben, szebb volt, mint egykor. Szávóhoz lépett és megcsókolta. Minden újra csendes lett, és senki, semmi sem volt körülöttük, csak a csillagos éjszaka.

Szávó kézen fogta Katót, és azt mondta: „Ezt a hazát már el kell hagyjuk, mert itt már ellenségként néznek ránk. Majd elindultak Rákóczi fejedelemhez Rodostóba. Leszármazottaik még ma is ott élhetnek.