A ci­gány­ ze­ne he­lye a ma­gyar kul­tú­rá­ban

MOT­TÓ: „Azért va­gyunk a vi­lá­gon, hogy va­la­hol ott­hon le­gyünk ben­ne.”
(Ta­má­si Áron)

Pe­reg a film, a Hunnia film­stú­dió 1940-es al­ko­tá­sa, amely mind­má­ig a leg­hi­te­le­sebb elem­zé­se egy mű­vész éle­té­nek.

Dankó Pis­ta

ír­ja a főcím. A fő­cím amely ar­ra kö­te­lez­te a ren­de­ző Kal­már Lász­lót, hogy olyan for­ga­tó­cso­por­tot hoz­zon ös­­sze, amely ga­ran­tál­ja a si­kert. Nagy Mi­hály Sán­dor re­gé­nyé­ből film­re ír­ta ma­ga a ren­de­ző. Da­lok: Dankó Pis­ta; ze­ne­szer­ző: Sán­dor Je­nő, ze­nei fel­dol­go­zás: Pol­gár Ti­bor; kép: Eiben Ist­ván; hang: Lohr Fe­renc; ös­­sze­ál­lí­tot­ta: Kerényi Zol­tán; ru­ha: Zs. Tü­dős Klá­ra; táncok: Ha­ran­go­zó Gyu­la és Ve­ra llona. Szereplők: Já­vor Pál, Simor Er­zsi, Luk­ács Mar­git, Tom­pa Pu­fi, Ró­zsa­he­gyi Kál­mán, Mihátyffy Bé­la, Ligethy Ju­lis­ka, Szakáts Zol­tán, Kürthy György, Solthy György, Földessy Gé­za, Su­gár La­jos, Fő­idé­nyi Lász­ló, va­la­mint Deb­re­ce­ni Kiss La­jos ze­ne­ka­ra.

Nagy fel­haj­tást csap­tak an­nak ide­jén a leg­hí­re­sebb ma­gyar ci­gány­prí­más éle­té­ről szó­ló film be­mu­ta­tá­sa kö­rül. Ki­szá­mol­ták, hogy ez lesz a ket­tő­szá­za­dik han­gos­fil­münk, és fé­nyes dísz­be­mu­ta­tót szer­vez­tek kö­ré­je. Ma­ga a kor­mány­zó, az­az Hor­thy Mik­lós és a Te­le­ki-kormány né­hány tag­ja is meg­je­lent a be­mu­ta­tón. Meg­bo­csá­tan­dó tur­pis­ság­nak tud­ha­tó be, hogy az 1940 ta­va­szán for­ga­tott film be­mu­ta­tá­sát ha­lo­gatták ad­dig, míg a gaz­dag film­ter­més el nem éri a bű­vös 200. szá­mot.

Ma­gyar mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti ku­ri­ó­zum, hogy a for­ga­tó­köny­vet nem a szín­la­pon hir­de­tett Kal­már Lász­ló ír­ta, ha­nem a szár­ma­zá­sa ál­tal meg­bé­lyeg­zett és így hi­va­tá­sa gya­kor­lá­sá­tól el­til­tott Bi­ha­ri Lász­ló. A film egé­szét te­kint­ve ez amo­lyan ap­ró­ság­nak tűn­he­tett amely el­tör­pült ama ki­emel­ke­dő ese­mény mel­lett, hogy a fő­sze­rep­ben – cím­sze­rep­ben a kor leg­na­gyobb ma­gyar fér­fi filmcsillagát, Já­vor Pált – lát­hat­ták az igen te­het­sé­ges (ám­ ve­tí­tő­vász­non rit­kán lá­tott) szép­vo­ná­sú, fi­a­tal és a fő­sze­rep­lő­be sze­rel­mes ci­gány­lányt, Luk­ács Mar­gi­tot.

Pe­reg a film, és a fő­cím után az El­tö­rött a he­ge­dűm dal­la­ma alá­fes­tő ze­ne­tö­re­dék­ként ve­ze­ti be a drá­mai hely­ze­tet víz­par­ti táj, bal­ra egy re­ket­­tyés, a víz­ben tük­rö­ző­dik a bá­gyadt nap gyen­gü­lő vi­lá­ga mint a vis­­sza­von­ha­tat­lan el­mú­lást jel­ké­pe. A fel­vé­tel a sza­bad­ból az ab­la­kon át be­visz a szo­bá­ba, ahol a kin­ti nap­le­men­te a ben­ti élet­le­men­tét kí­ván­ja ér­zé­kel­tet­ni. Az el­tű­nő­ben lé­vő – tra­gé­di­át sej­te­tő – na­pot ké­szül el­ta­kar­ni a fel­hő­fosz­lány­ok so­ra az égen.

A be­ve­ze­tő kép­sor után egy mű­vész gör­csös ke­ze bú­csú­zó­ul vé­gig­si­mo­gat­ja tes­tét és húr­ja­it az 1610-es cremonai Amati kincs­nek.

„… apám­tól ma­radt rám, egy olasz gróf aján­dé­koz­ta ne­ki a szép ma­gyar nó­tá­kért. Most ne­ked adom. Cso­dá­la­tos szép da­lok van­nak ben­ne. Ta­nulj meg­ját­sza­ni raj­ta kis­fi­am. Vi­gyázz rá, ne válj meg tő­le so­ha. Hoz­zon ne­ked bol­dog­sá­got dicsöss…”

A gyer­tya meggyújtatik, a ház sze­me be­sö­té­te­dik, mint az el­tá­vo­zóé, a vi­lág ki van zár­va, hisz az el­tá­vo­zás fáj­dal­má­nak ke­reszt­je már csak a ház la­kó­i­nak szí­vét-lel­két nyom­ja szik­la­ként. Meg­sza­kadt egy kar­ri­er és sar­ja­dzik egy még na­gyobb si­ker­tör­té­net ott va­la­hol Szatymazon Er­dé­lyi Ná­ci se­géd­le­té­vel.

Csak ez a se­géd­let nem igen tet­szett az ifjúnak: te­het­sé­ges ba­rá­ta­i­val ze­ne­kart ver­bu­vál­tak, és olyan si­ker­re tet­tek szert, hogy a kör­nyé­ken nem lé­te­zett olyan ren­dez­vény (ara­tóbál, la­ko­da­lom, szü­re­ti bál vagy disz­nó­to­ros va­cso­ra), hogy an­nak ne let­tek vol­na ün­ne­pelt, köz­ked­velt meghívottai.

Kez­det­nek ez a fej­le­mény biz­ta­tó volt, csak nem elég­sé­ges-e 1881-ben egy élet­re szó­ló si­ke­res ta­lál­ko­zás – Pósa La­jos­sal a Sze­ge­di Nap­ló te­het­sé­ges köl­tő­jé­vel – meg­ala­poz­ta az or­szá­gos hír­ne­vét. Pósa on­tot­ta a szebb­nél szebb ver­se­ket, ami­hez Dankó Pis­ta han­gu­la­tos, fül­be­má­szó me­ló­di­á­kat tár­sí­tott. Így lett má­ig tar­tó­an hí­res és nép­sze­rű a:

„Nem jó min­dig, min­den es­te
a fo­nó­ba el­jár­ni,
le­gé­nyek­nek a lá­nyok­kal,
me­nyecs­kék­kel ci­cáz­ni.
Én is jár­tam, ad­dig jár­tam,
ad­dig, ad­dig ci­cáz­tam,
egyet meg­sze­ret­tem,
an­nak rab­ja let­tem,
ma­gam­ra nem vi­gyáz­tam.”

Ma­ra­dan­dó­an gyü­möl­csö­ző volt Dankó Pis­ta szá­má­ra Békefi An­tal és Pap Zol­tán ba­rát­sá­ga, hi­szen ha sír a he­ge­dű (amely egy va­lós tör­té­ne­ten alap­szik), ak­kor az:

„El­tö­rött a he­ge­dűm,
nem akar szó­la­ni,
Ró­zsi, Ró­zsi mi ba­jod ?
Mért nem akarsz szól­ni?
A he­ge­dűm majd meg­re­pa­rá­lom
Szó­lalj meg hát, ru­bin­tos vi­rá­gom.”

Békefi An­tal szö­ve­gé­re szer­zett da­la éle­te vé­gé­ig, a sí­rig el­kí­sér­te, ma is egyi­ke azon hall­ga­tók­nak, amit oly gyak­ran ké­mek a kí­ván­ság­műso­rok­ban (például a Du­na Te­le­ví­zió Kí­ván­ság­ko­sár cí­mű mű­so­rá­ban).

1890-től dal­tár­su­lat­tal jár­ta az or­szá­got (amely há­rom­szor ak­ko­ra volt, mint nap­ja­ink­ban). Ez anya­gi­lag fel­len­dí­tet­te, de rá­ment az egész­sé­ge, amit sú­lyos­bí­tott az ap­já­tól örö­költ tü­dő­baj. A ci­gány­ság – és ezen be­lül a ze­nész­tár­sa­da­lom – ös­­sze­fo­gá­sa ré­vén San Remóban gyógy­ke­zel­ték né­hány hó­na­pig. Ek­kor je­lent meg a „San Remó-i em­lék” cí­mű kot­tásfü­ze­te. Ha­za­tér­te után új­ra or­szá­gos kör­utat ter­ve­zett:

„Bú­csú­kör­utat já­rok az or­szág­ban. Az én ked­ves kö­zön­sé­ge­met, amely en­gem ti­zen­hat esz­ten­dő alatt szí­vé­ből sze­re­tett és lel­ke­sült éret­tem, utol­já­ra lá­to­ga­tom meg. A vég­zet, mely egyik ke­zé­vel meg­ter­mé­ke­nyí­tet­te lel­ke­met és majd­nem 500 nó­ta alak­já­ban pa­za­rul szór­ta szét a bús és víg da­lok egész tö­me­gét – má­sik ke­zé­vel el­vet­te tő­lem a ré­gi jóegészség egy ré­szét. Azt gon­dol­ta ta­lán, hogy elég a mu­zsi­ká­ból. Már San Remoban éget­te a vágy a lel­ke­met, hogy a ma­gyar kö­zön­sé­get még egyszeri lássam, tő­le elbúcsúzzam… Akár job­ban le­szek, akár ros­­szab­bul, búcsúzzunk… Az­tán ki ki em­lé­kez­zék egy­más­ról sze­re­tet­tel, hí­ven hol­ta nap­já­ig. Én még azon túl is… Dankó Pis­ta”

Nó­ta­be­li tö­rött he­ge­dű­jét „meg­re­pa­rál­ta” ugyan, de be­teg tü­de­jét már nem si­ke­rült meg­gyó­gyí­ta­ni, 1902 jú­ni­u­sá­tól már nem tu­dott a be­teg­ágyá­ból fel­kel­ni és a kö­vet­ke­ző év már­ci­u­sá­nak 29. nap­ján el­hunyt.

Te­me­té­sén 500 ci­gány he­ge­dűjén sírt fel szív­szag­ga­tó­an az El­tö­rött a he­ge­dű
mel­lett a Most van a nap le­me­nő­ben cí­mű hall­ga­tó is. Nem­csak a szé­kes­fő­vá­ros
haj­tott fe­jet a ci­gány­prí­más­ok ko­ro­ná­zat­lan ki­rá­lyának ra­va­ta­la előtt,
ha­nem más­nap húsz­ezer fő­nyi tö­meg vár­ta Sze­ge­den. Tö­mör­kény Ist­ván
és Pósa La­jos tar­tott bú­csú­be­szé­det, Pósa La­jos, aki nem­csak al­ko­tó­tár­sa,
ha­nem Dankó Pis­ta már­vány­szob­ra fel­ál­lí­tá­sá­nak szor­gal­ma­zó­ja
(Mar­gó Ede al­ko­tá­sa, 1912-ben fel­ál­lít­va).

E sze­rény írás azt sze­ret­né be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy a ci­gány­ze­ne a ma­gyar kul­tú­ra ré­sze. Ugyan­ak­kor tisz­tá­zan­dó, hogy mit ne­ve­zünk ci­gány­ze­né­nek, mert a ci­gány­ze­ne a ci­gá­nyok nép­ze­né­je, de ci­gány­ze­ne az is, amit a mu­la­tók­ban hal­la­ni igen ma­gas fo­kon, hi­szen a mű­vé­sze­tük apá­ról fi­ú­ra száll. Vé­le­mé­nyem, amely mes­­sze­me­nő­kig nél­kü­lö­zi a szak­sze­rű­sé­get, az, hogy a ci­gá­nyok szó­ra­koz­ta­tás cél­já­ra mű­velt ze­né­jét tel­jes egé­szé­ben ma­gyar­nak tar­tom, amely­re a ci­gány nép­ha­gyo­mány pon­to­sab­ban mű­vé­szet mit sem vál­toz­ta­tott.

Az pe­dig vi­tán fe­lü­li, hogy a ze­nész ci­gány­di­nasz­ti­ák le­szár­ma­zot­tai hoz­zá­tesz­nek ah­hoz a tech­ni­ká­hoz ami­re ősei meg­ta­ní­tot­ták, egy­sze­rűen fo­gal­maz­va „szü­le­tett ze­né­szek”, akik – rossz­má­jú­ak sze­rint – vo­nó­val jön­nek a vi­lág­ra, így az sem rit­ka, hogy a ze­ne­szer­zést is si­ker­rel sa­já­tít­ják el.

A ma­gyar­or­szá­gi ci­gány­ze­né­szek ere­de­te a ho­mály­ba vész, de ha va­la­ki bú­vár­ko­dás­ra, va­gyis ku­ta­tás­ra ad­ja a fe­jét, min­den­kép­pen Vályi Ist­ván re­for­má­tus lel­kész hi­te­les 1776. évi do­ku­men­tu­ma­it kell alap­nak te­kin­te­nie, s így a ci­gány­ság in­di­ai ere­de­té­vel szem­be­sül, de tér­jünk vis­­sza a ha­zai vi­szo­nyok­ra, hisz ez áll a ma­gyar fel­fo­gás­hoz leg­kö­ze­lebb.

Ha­zánk­ban elő­ször 1416-ban em­lí­tik őket, ami­kor a Bar­na­ság­ban, pon­to­sab­ban an­nak szék­he­lyén, Bras­só­ban pénzt és élel­met ad­tak az „Egyip­tom­ból jövő Emmaus úr­nak és 120 tár­sá­nak”. A kö­zel­múlt­ban a Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um­ban Lu­xem­bur­gi Zsig­mond ki­rá­lyunk­ra em­lé­kez­vén ki­ál­lí­tást ren­dez­tek. A ki­ál­lí­tás rész­le­tek­be me­nő­en tag­lal­ta az Európa-hírű ural­ko­dó eré­nye­it, hi­bá­it, a két or­szág ren­dez­te ki­ál­lí­tás ré­vén meg­tud­hat­tuk, hogy a le­te­le­pe­dett ci­gány­ság­nak 1423-ban men­le­ve­let biz­to­sí­tott, hi­szen a ma­gyar lo­vas­ság­nak szük­sé­ge volt ko­vács­mes­te­rek­re és más hi­ány­szak­mát gya­kor­lók­ra.

A tek­nő­ké­szí­tők (vá­jok), vá­lyog­ve­tők, réz­üstké­szí­tők mel­lett szép szám­mal vol­tak mu­zsi­ku­sok is, akik nép­sze­rű­sé­gü­ket e hat év­szá­zad alatt csak nö­vel­ték.

A 18. szá­zad ele­jé­ről fel­lel­he­tő le­vél­tá­ri anya­gok már név sze­rint is meg­em­lí­tik Bar­na Mis­kát, aki a Szepes me­gyei Illésfalván ren­de­zett ver­se­nyen el­ső díjat nyert. Meg­jegy­zen­dő, hogy a Szepességben na­gyon sok hí­res prí­más mű­vel­te a szó­ra­koz­ta­tás ma­gas­is­ko­lá­ját, gon­dol­junk csak az egyik leg­na­gyobb­ra:

Czinka Pan­na (1711–1772?)

sajógömöri ci­gány he­ge­dűs­nő­re, aki­nek az aty­ja ugyan­csak mu­zsi­kus volt. Ne­vé­ről és szép­sé­gé­ről le­gen­dák kel­tek szárny­ra. Ami bi­zo­nyos, hogy gaz­dá­ja Lá­nyi Já­nos a gőmöri föld­bir­to­kos jó ké­pes­sé­gű ta­ná­rok­kal ta­ní­tat­ta a te­het­sé­ges kis­lányt. A mű­vé­szi ha­gyo­mány ápo­lá­sa ab­ban is tet­ten ér­he­tő, hogy egy nagy­bő­gős­höz ment fe­le­sé­gül, aki­vel rö­vi­de­sen ze­ne­kart ala­pí­tott, mely­ben fér­jé­nek két test­vé­re is he­lyet ka­pott, sőt ké­sőbb gyer­me­kei is az együt­tes tag­jai let­tek. A föld­bir­to­kos bő­ke­zű­en gon­dos­ko­dott ró­luk, hi­szen há­zat, tel­ket ado­má­nyo­zott ne­kik és dí­szes egyen­ru­hát ké­szít­te­tett a ze­ne­kar szá­má­ra. Ma­ga Czinka Pan­na is egyen­ru­há­ban járt, ahogy az Markó Mik­lós Ci­gány­ze­né­szek Al­bu­ma cí­mű, a mil­len­ni­um­ra meg­je­lent kö­tet cím­lap­ján lát­ha­tó.

Ami­kor Czinka Pan­na jobb­lét­re szen­de­rült, a ci­gány­mu­zsi­ku­sok mel­lett a há­lás ma­gyar tö­meg rész­vé­te­lé­vel he­lyez­ték örök nyu­ga­lom­ra Tisz­te­le­te ha­lá­la után sem szűnt meg, ver­sek­ben éne­kel­ték meg mu­zsi­ku­si eré­nye­it, kva­li­tá­sa­it, éle­té­nek fon­to­sabb stá­ci­ó­it. Szob­ra Sajógömörön ma is za­rán­dok­hely, amely­re a he­lyi ci­gány­ság mel­lett a ma­gya­rok is mél­tán büsz­kék.

Czinka Pan­na

Cinka Pan­na he­ge­dű­je ke­se­reg
Cinka Pan­na két sze­mé­ből könny pe­reg
Sír a szí­ve, sír a lel­ke
Még job­ban a he­ge­dű­je.
Nagy Rá­kó­czit si­rat­ja,
Rá­kó­czi­val a sza­bad­ság,
Ve­le együtt Ma­gyar­or­szág
el­bu­kott és rab­szol­ga.

Cinka Pan­na he­ge­dű­je el­tö­rött
Cinka Pan­na lel­ke rég el­köl­tö­zött
Nem sír már a szí­ve, lel­ke
Né­ma már a he­ge­dű­je.
Mind a ket­tő por­rá lett.
De az esz­me él és vi­rul
Bár a könny s vér zá­por­ként hull:
Jön reá még ki­ke­let!

Ar­ra az idő­re te­he­tő a ci­gány­ze­ne­kar­ok ös­­sze­té­tel­ének ki­ala­ku­lá­sa is. Ahogy az ér­te­lem­sze­rű, a prí­más (el­ső he­ge­dűs) ját­szot­ta a dal­la­mot, míg a kont­rás (má­sod­he­ge­dűs) a kí­sé­re­tet, a bő­gős az üte­met, va­gyis a rit­must. Ké­sőbb egy­re na­gyobb sze­le­tet kö­ve­telt ma­gá­nak a si­ker­ből a cim­ba­lom és a kla­ri­nét is, és ez ma is tart, gon­dol­junk csak egyik-má­sik hang­szer sok­per­ces szó­ló­já­té­ká­ra is.

A ci­gány­ze­ne­kar­ok egy­re fo­ko­zó­dó nép­sze­rű­ség­ük mi­att meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet har­col­tak ki a to­bor­zók (ver­bun­kos) stí­lu­sá­nak ki­ala­kí­tá­sá­ban. En­nek a kor­szak­nak a kró­ni­kák­ban he­lyet kö­ve­te­lő ki­ma­gas­ló alak­ja

Bi­ha­ri Já­nos (1764–1827)

volt aki 1801 szil­vesz­te­rén mu­tat­ko­zott be a szé­kes­fő­vá­ros­ban. Et­től kezd­ve nép­sze­rűsé­ge ro­ha­mo­san ívelt fel­fe­lé. A hí­res mu­zsi­kust 1814-ben a bé­csi kong­res­­szus elő­ke­lő ven­dé­gei is nagy ün­nep­lés­ben ré­sze­sí­tet­ték. Ma már szin­te fe­le­dés­be me­rült az a mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti tény, hogy Bi­ha­ri já­té­kát Bee­tho­ven is több al­ka­lom­mal meg­hall­gat­ta, és egyik me­ló­di­á­ját az Ist­ván ki­rály cí­mű nyi­tá­nyá­ban is parafrazálta. 1815. jú­li­us 1-jén a Mar­git-szi­ge­ten Ana Pavlovna nagy­her­ceg­nő tisz­te­le­té­re ren­de­zett ün­nep­sé­gen is mu­zsi­kált. Egy sze­ren­csét­len bal­eset kö­vet­kez­té­ben a ke­ze töb­bé már nem szol­gál­ta mű­vé­sze­tét. Tel­jes sze­gény­ség­ben tá­vo­zott az élők so­rá­ból.

A mil­len­ni­u­mi ün­nep­sé­gek­kel kez­dő­dő­en és a szá­zad­for­du­lón foly­ta­tód­va a ci­gány­ze­né­nek egy fel­len­dü­lő kor­sza­ka kez­dő­dött el. Má­sik kor­szak a tech­ni­ka fej­lő­dé­sé­nek kö­szön­he­tő rá­dió­adás­ok be­in­du­lá­sa, és a Ma­gyar Rá­dió „Szívküldi” adá­sa­i­nak si­ke­ré­nek kö­szön­he­tő. Bár több esz­me­fut­ta­tást ér­de­mel­ne, de ki­emel­ném a fe­lejt­he­tet­len.

id. Magyari Im­re (1894–1940)

ne­vét aki­nek te­het­sé­gé­re már ki­lencéves ko­rá­ban fel­fi­gyel­tek. Az 1903. évi prí­más­ver­se­nyen a Magyari testvérek ze­ne­ka­rá­nak si­ke­ré­ről a Bu­da­pes­ti Hír­lap kri­ti­ku­sa így írt:

„Az iga­zi nagy taps­vi­har ma a Magyariak mu­zsi­ká­ja után zú­gott fel. A két deb­re­ce­ni prí­más kö­zött egy ök­löm­nyi Magyari-gye­rek­kel, aki már­is pom­pá­san bá­nik a vo­nó­val…”

Az már csak hab a tor­tán, hogy a bí­rá­ló­bi­zott­ság a Magyari testvérek elő­adá­sát arany­érem­mel, a gyer­mek­prí­mást pe­dig arany­me­da­li­on­nal ho­no­rál­ta.

A hely rö­vid­sé­ge mi­att még csak annyit, hogy si­ke­ré­re jel­lem­ző, hogy 1925. de­cem­ber 2-án el­ső­ként mu­zsi­kált a Ma­gyar Rá­di­ó­ban, elő­ke­lő für­dő­he­lyek ver­seng­tek a Mo­nar­chi­á­ban a ven­dég­sze­rep­lé­sé­ért Bártfától Herkulesfürdőig. Egy lon­do­ni elő­ke­lő tár­sa­ság­nak mu­zsi­kál­tak, ami­kor egy tisz­te­lő­jük po­ha­rat ra­gad­va ékes ci­gány­nyel­ven mon­dott kö­szön­tőt. Magyari Im­re an­gol nyel­ven a kö­vet­ke­ző­ket vá­la­szol­ta: „Na­gyon kö­szön­jük a szép be­szé­det, de saj­nos, mi ab­ból egy szót sem ér­tet­tünk. Az igaz, hogy ci­gány mu­zsi­ku­sok va­gyunk, de ma­gya­rok.”

A ci­gány­ze­ne­kar­ok gaz­dag re­per­to­ár­ja­ik­kal akár önál­ló­an is tel­jes művé­szi él­ményt tud­nak nyúj­ta­ni, de ha a ze­ne­kar har­mo­ni­ku­san, egy­mást se­gít­ve ös­­sze ­tud „ka­csin­ta­ni” az éne­kes elő­adó­mű­vés­­szel, ak­kor egy még tö­ké­le­te­sebb pro­duk­ci­ó­ban le­het ré­sze a hall­ga­tó vagy szó­ra­ko­zó pub­li­kum­nak.

A nó­ta­éne­ke­sek kö­ré­ben az ere­de­ti ci­gány­da­lok (va­gyis nem ci­gány­nó­ták vagy ci­gány­ze­ne­ka­ros kí­sé­ret­tel elő­a­dott műdal­ok) a hat­va­nas évek vé­gé­től kezd­tek nép­sze­rű­vé vál­ni, amely si­ker nap­ja­ink­ban is tet­ten ér­he­tő. E da­lok gyűj­té­sé­ben és nép­sze­rű­sí­té­sé­ben nagy sze­re­pet vál­lalt egy nagy­vá­ra­di szí­nész­nő, aki an­nak ide­jén a he­lyi 25 ta­gú Dankó Pis­ta-ze­ne­kar­ban ka­ma­toz­tat­ta művé­szi haj­la­ma­it. A le­gen­da sze­rint ki­járt az olaj­gyár mel­let­ti Czinka Pan­na ci­gány­te­lep­re nó­tát gyűj­te­ni. Er­re egy új­ság­író­nő, Implon Irén biz­tat­ta, mert te­het­sé­get lá­tott ben­ne, ugyan­ak­kor meg­men­tet­te az el­tűnő­ben le­vő pó­tol­ha­tat­lan ér­té­ke­ket.

Hadd idéz­zek né­hány dalrészletet:

„Bí­ró uram, bí­ró uram
be­vá­do­lok va­la­kit,
mert a sze­me, sze­me­fé­nye
ha rá­né­zek, meg­va­kít.
Bí­ró uram, bí­ró uram
te­gyen tör­vényt, ha le­het
Bün­te­té­se rab­ság le­gyen,
bör­tön­őr­nek en­gem te­gyen.
En­gem ad­jon hoz­zá­ja.”

Vagy egy má­sik:

„Mi­kor men­tem Szovátára, sejhaj
vet­tem ne­ked se­lyem­szok­nyát, sejhaj
se­lyem­szok­nyát, fa­ka­na­lat
hadd ver­jem fő­be ma­ga­mat.”

Ezek után már nem vi­tás, a művész­nő: Ko­vács Apol­ló­nia.

Azt hi­szem, hogy a bő­ség za­va­rá­val küsz­kö­dök és kap­ko­dok ide-oda, mert nem sze­ret­nék egy­ol­da­lú, sőt el­fo­gult len­ni, de nem hagy­ha­tok ki egy pá­rost, akik önál­ló­an is re­me­kel­nek, de ahogy együtt ter­cel­nek az pá­rat­lan, utá­noz­ha­tat­lan: Ma­da­rász Ka­ta­lin és Gaál Gab­ri­el­la műso­ra­i­ban nép­dal­ok, ma­gyar nó­ták és hi­te­les ci­gány­da­lok sze­re­pel­nek.

A ci­gány­ze­ne je­len­tő­sé­gét ab­ban lá­tom, hogy a nagy tö­me­gek­hez szól és nem igé­nyel ma­gas ze­nei ki­fi­no­mult is­ko­lát. A műze­ne pár­to­lá­sá­nak tör­té­ne­te ha­zánk­ban a fő­ne­mes­ség­nek volt a ki­vált­sá­ga (le­he­tő­sé­ge). A kö­ve­ten­dő min­tát az Es­ter­házy csa­lád nyúj­tot­ta. Es­ter­házy Pál (1635–1713) Kis­mar­ton­ban ze­ne­kart ala­pí­tott, és az ő ne­ve hoz­ha­tó kap­cso­lat­ba a ba­rokk ze­ne el­ső do­ku­men­tu­má­val az 55 kan­tá­tá­ból ál­ló Har­mó­nia Caelestisszel. Ez a pezs­gő ze­nei élet csak a ki­vált­sá­go­sak jo­ga volt, egy re­la­tív szűk tár­sa­dal­mi ré­te­gé.

Volt azon­ban egy kön­­nyeb­ben el­sa­já­tít­ha­tó, ér­té­ke­sebb nem­ze­ti ze­nei anyag, a 18. szá­za­di ma­gyar tánc­ze­ne. Eb­ből ala­kult ki ké­sőbb a ka­to­nai to­bor­zó, ahogy fen­tebb már em­lí­tet­tem. Ezt a ze­nét fő­leg ci­gány­ban­dák ját­szot­ták ezért té­ve­sen a ci­gány­ze­né­vel azo­no­sí­tot­ták, még Liszt Fe­renc is a Pá­rizs­ban 1859-ben meg­je­lent „A ci­gá­nyok­ról és a ci­gány­ze­né­ről Ma­gyar­or­szá­gon” cí­mű köny­vé­ben.

A ci­gány­ze­ne­kar­ok hí­rét az el­ső Ma­gyar­or­szá­gon meg­je­lent úti­könyv­ben is meg­ta­lál­tam, ami a millenniumi ese­mény­so­ro­zat ide­gen­for­gal­mi igé­nye­i­nek ki­elé­gí­té­sé­re ké­szült el a Singer és Wolfner Ki­adó­nál. Az 1896. év­ben meg­je­lent „Ma­gyar­or­szág úti­könyv” 350 ol­da­lon, négy szí­nes és tíz szí­ne­zet­len tér­kép­pel, je­len­tős ré­sze Bu­da­pest ka­la­u­zát tar­tal­maz­za. Meg­tud­hat­juk be­lő­le, hogy la­ko­sa­i­nak szá­ma meg­kö­ze­lí­ti a hat­szá­zez­ret. A vá­ros ma­dár­táv­la­ti ké­pé­ben négy épü­let ural­ko­dik: az Or­szág­ház, a Nem­ze­ti Mú­ze­um, a Szent Ist­ván-ba­zi­li­ka és a Ke­le­ti pá­lya­ud­var.

Kü­lö­nö­sen jó kony­há­juk és jó ita­luk van a bu­dai kocs­mák­nak. A pes­ti ol­da­lon az ál­lat­kert mel­let­ti Wampetics a leg­kel­le­me­sebb ker­ti ét­ke­ző­hely. A kü­lön­bö­ző ren­dű és ran­gú ét­ter­mek­ben, sör­há­zak­ban, mu­la­tó­he­lye­ken és ká­vé­há­zak­ban két­száz­nál több jobb­nál jobb ci­gány­ze­ne­kar ját­szik ko­ra dél­után­tól éj­fé­lig. A leg­jobb prí­más Ban­da Mar­ci, Rácz Pa­li, Pi­ros Jó­zsi, Ba­logh Poldi és per­sze a Ber­ke­sek.

„A czigány mu­zsi­kát a hall­ga­tó tet­szés sze­rint fi­ze­ti – iga­zit el a ka­la­uz – a tá­nyé­ro­zó ze­nész tá­nyér­já­ba min­den al­ka­lom­mal va­la­mi ap­ró­pénzt kell ad­ni: ez il­lik. Ki a men­­nyit akar, kez­de­ni le­het öt krajczáron is, a czigány ezért még nem ap­re­hen­dál, le­het ad­ni nagy bank­nó­tát is ezért sem ap­re­hen­dál. Sőt meg­kér­di, hogy a ke­gyes ada­ko­zó­nak mi a nó­tá­ja és a skót dal, franczia san­szon, né­met lied is, eljátsza – rosszabb eset­ben fü­tyü­lés út­ján.”

En­­nyi érv ta­lán elég­sé­ges ah­hoz, hogy meg­erő­sít­sem: igen, a ma­gyar ci­gány­ze­ne ré­sze a ma­gyar kul­tú­rá­nak, ne­vez­het­ném akár hungarikumnak, amely nem jut­hat a sze­ge­di pa­pucs sor­sá­ra, amit nincs im­már ki­nek gyár­ta­nia.

(Eredeti megjelenés: ROM SOM, 2006)