Debrecenben születtem, a külvárosban, a Nyugati utcán, gádzsó famíliában. Nem messze volt tőlünk a Citromsziget gúnynevű hely, ahol – szinte már kívül a városon – a cigánytelep terült el. Onnan kerültek felénk a romák, akik többnyire csapatostól érkeztek, s ha a lakásban voltunk, onnan tudtuk, hogy ők járnak a házunk előtt, mert hangosak voltak, vidámak olykor élénk hangon énekeltek is a maguk erőteljes hangzású nyelvén, búskomor vagy hetyke dalokat. Ilyenkor, ha már messziről meghallottuk őket, nagyszüleim sietve bezárták az ablakokat és még a fa spalettát is behúzták. Egy kisgyerekben ez az igyekezet persze félelmet ébresztett, nem tudtam miért van szükség ezekre az óvintézkedésekre, nem mondták, nem is kérdeztem. Nem voltak pedig fajgyűlölők nálunk az öregek, ezt onnan tudtam, hogy mesélték, mikor 1944-ben látták, hogyan hajtják a csendőrök a mindenüktől megfosztott zsidókat és cigányokat, ők nem nevettek, nem ujjongtak, hanem tehetetlenségükben sírtak, látva azt az elképesztő, borzalmas emberi nyomorúságot.
A rigorózus, büszke, rátarti Kálvinista Rómában cseperedtem fel, és a cívisvárosban akkoriban, a hatvanas-hetvenes években alig lehetett cigány emberrel találkozni az utcán, mifelénk még a kéregetők is magyar koldusok voltak, s belőlük se volt több egy-két sorsüldözöttnél. Viszonylagos, idézőjeles jólét uralkodott azokban az években, ami aztán a mára történelemmé érett nemzetközi olajválság hatására szűnt meg. Kamaszkoromban nyaranta az építőiparban találtam diákmunkát, akkor épültek a városban a tízemeletes panelkígyók, a Vénkertben és az Újkertben, meg a Dobozi-lakótelepen. Szinte mindenütt megfordultam és a feladatom többnyire a szobafestők által az ablaküvegekre fröccsentett olajfesték-foltok lekapirgálása volt, amit borotvapengével kellett végrehajtani. Ebben a takarítóbrigádban kizárólag cigány menyecskék és idősebb asszonyok dolgoztak, emlékszem mennyit ugrattak, vicceltek velem, hogy vajon fiú vagyok-e vagy lány. Arra is emlékszem, a munkanap végére mindannyiunk keze vérzett az életlen pengékkel végzett tisztogatás után.
Később mi is egy ilyen lakótelepi lakásba költöztünk, de ott, a lakók között már nem volt egyetlen roma sem. Hanem csak hétvégén jártak arra, felénk, csapatostul, talán ugyanazok az asszonyok és lányok, akikkel az építkezésen dolgoztam.
Iskolás koromban egy kivételével nem volt cigány osztálytársam, a kivétel Rozika volt, egy egészen elképesztően szép arcú kislány, aki hetedikben került hozzánk. Gyakran voltam tanúja, amint a többiek összesúgnak mögötte, mondván biztos tetves, meg lop is. Aztán egy napon Rozika nem jött többé, nem tudom, mi lett vele.
Ahogy azokban az években a társadalom elszegényedett, megjelent és egyre hangosabbá vált a cigánygyűlölet. Lopnak, rabolnak, munkakerülők, piszkosak, felveszik a segélyeket, ingyen élősködnek a magyarokon, ezt egyre többen mondogatták. Ez az össznépi suttogás hathatott rám is. Itt van erről egy szégyenletes emlékem: volt egy banda, amibe tartoztam, csőnadrágos, szimatszatyros, Alföldi-papucsos kis társaság, együtt mászkáltunk a városban, koncertekre, mindenfelé és volt egyikünknek egy gitárja. Ahogy a Bajcsy-Zsilinszky utcán mentünk, szembe jött egy velünk egykorú cigány srác, megállított bennünket és arra kért, adjuk oda egy percre a gitárt, hadd pengesse kicsit a húrokat. Én ostoba felkiáltottam, oda ne adjátok neki, mert megugrik vele. Az még csak hagyján, hogy a haverjaim egyöntetűen rám förmedtek, hogy ne beszéljek marhaságokat, ám annak a fiúnak olyan fájdalom, szomorúság, megalázottság tükröződött a szemében, amit soha sem fogok elfelejteni. A haverok persze odaadták a hangszert, a srác játszott pár futamot, aztán mindenki ment a maga útján tovább.
A szégyent, tulajdon kislelkűségem felett érzett gyalázatot azóta sem felejtettem el. Igaz, akkor még nem létezett az a ma már divatos kifejezés, hogy érzékenyítés, mégis akkor váltam egy csapásra a faji megkülönböztetés esküdt ellenségévé. S ilyen érzékenyítést magam is végeztem később, nem is egy esetben. A sorsom úgy alakult, hogy Pestre kerülvén az akkor indult Romano Nyevipe (Cigány Újság) munkatársa lettem. Jártuk a vidéket, cigánytelepekről írtunk képes riportokat, s egy ilyen utunk alkalmával Zalamerenyén egy kismama megmutatta nekem a csecsemőjét, s büszkén mondta, ez a gyerek majdnem olyan szép, mint egy magyar baba. Persze mondtam, minden kisded gyönyörű, amitől az asszony szeméből kigördült néhány könnycsepp. Ezt az élményemet megosztottam aztán mindenkivel, aki csak egy rossz szót is szólt a romákról és konkrétan tudom, hogy egyikük-másikuk ezt a történetet hallva elgondolkozott, s felsőbbrendűségi tudata megbicsaklott, mondhatni érzékenyült a probléma iránt.
Azt gondolom, mindenkinek, aki érti és érzi a rasszizmus aljasságát, fel kell lépnie ellene. Nem elég az értelemre apellálni, az érzelmeket is meg kell mozgatni, meg kell gyúrni azokban, akik hajlamosak a gonosz eszmék hatása alá kerülni.
Ránk, gádzsókra ezen a téren mérhetetlenül sok feladat vár!
A cigány kalandozások nem voltak véresek és pusztítók, mint mondjuk a 9–10. századi kalandozó magyarok, az Afrika felől támadó arabok vagy a vikingek hadi vállalkozásai, de azért a cigányok kis népvándorlása is kalandozás volt a javából. Békés kalandozás.
Létezik olyan, hogy egységes cigány nemzet? Egyre inkább igen. Valaha, nem is olyan régen a válasz nagyon bizonytalan lett volna. A kérdés emlékeztet egy kicsit a hajdani vitára: létezik-e zsidó nemzet? A zsidóság vajon faj vagy vallás? Csakhogy zsidó vallás tagadhatatlanul mindig is létezett. Akkor is, amikor, már és még – röpke kétezer esztendőn át – nem létezett zsidó államiság. Cigány államiság sincs.
A roma értelmiségi saját bevallása szerint orosz roma, aki – írásának időpontjában – lelkipásztori tevékenységet végzett a saját közösségében.
