Váradi Gábor fiatalon, 7. osztályos korában lépett a művészet útjára. Miskolcon egy kiállítás látogatása során érte a meghatározó élmény, amely örökre megváltoztatta az életét. Az ott látott festmények mély benyomást tettek rá, mintegy kaput nyitva számára a művészet világába. Annak ellenére, hogy nem vették fel művészeti szakkörökre, a kudarc nem törte meg. Késztetést érzett arra, hogy alkosson, valahányszor lehetősége adódott rá. Kitartása és szenvedélye végül a katonaság idején hozta meg gyümölcsét, amikor művészek társaságába került. Itt újra előtérbe került a rajzolás és festészet iránti szenvedélye, és felfigyeltek tehetségére. Ezek az élmények és az alkotás iránti rendíthetetlen vágy formálták Váradi Gábor kezdeti művészeti útját, és a mai napig meghatározó elemei munkásságának. Fiatal éveinek ezen szakasza nemcsak a művészeti kifejezésmódját, hanem egész életútját is megalapozta.
1958. február 14-én született, Ózdon. Autodidakta módon sajátította el a festészet fortélyait. Élete és munkássága példaként szolgálhat mindazok számára, akik kitartással és szenvedéllyel követik álmaikat.
Pályafutásában meghatározó az első komoly rajztanárával, Rákosi Zoltánnal való találkozás, aki az alapokat fektette le tehetségének kibontakozásában. Mestere, Péli Tamás hatása mély nyomot hagyott Gábor művészetében és személyiségében. Ő nem csupán tanította, hanem számtalan dicsérettel és megerősítéssel is ellátta, amelyekből erőt tudott meríteni. Péli társaságában érezte az emberséget, az elfogadást és a valahova tartozást. Ezek az érzések adtak neki bátorságot és inspirációt az előrehaladáshoz. Egy nap, amikor az elkészült Szentlélek című képe előtt ült, Péli Tamás leült mellé, és elkezdtek beszélgetni a műről, a benyomásokról és a festészet mélyebb értelméről. A társalgás nem egy művészi elemzés volt, hanem egy lélekemelő élmény, amelyet átjárt a mestere iránti mély tisztelet és hála. A beszélgetés végén Péli felállt, és meghatározó szavakat mondott: „Most már elengedem a kezed, indulj el a saját művészeti utadon.” Meghatározó pillanat volt, az elengedésé, amely nem a magára hagyást jelentette, hanem a bizalom és a hit kifejezését egy fiatal művész iránt.
1994-ben Váradi Gábor féléves ösztöndíjjal utazott Izlandra, ahol alkotásait szélesebb körben is megismerték és elismerték. A művészet mellett dolgozott is, élvezte az új környezetet, és különleges kapcsolatot alakított ki a helyiekkel, akik tisztelték és szerették a munkásságát. Az ott készült alkotásainak szinte mindegyikét el tudta adni, csak egyetlen festményt hozott haza, emlékeztetőül Izlandra. Az ösztöndíj lejártával egy nehéz döntéssel szembesült: ajánlatot kapott, hogy maradjon. Azonban a családja nem tudta elképzelni az életet külföldön, hazahívta. A család iránti szeretetből és kötelességtudatból úgy döntött, hogy visszatér Magyarországra.
Váradi Gábor művészete mélyen gyökerezik a reneszánsz figurális festészetben, miközben saját stílusát szimbolikus elemekkel gazdagítja. Alkotásai az esztétikai élményen túl mély érzelmeket és társadalmi üzeneteket hordoznak, amelyek arra ösztönzik a szemlélőt, hogy elgondolkodjon az emberi lét alapvető kérdésein. Tájképei mellett leginkább szimbolikus figurális képei révén vált ismertté, amelyekben a hit és az emlékezés fontos szerepet kap.
Számos egyéni és csoportos kiállításon vett részt, többek között a Roma Parlament állandó kiállításán, a Magyar Művelődési Intézetben és a Néprajzi Múzeumban is megtalálhatók alkotásai. 1998-ban megalapította saját művésztanodáját Ózdon, amely tíz évig működött. Munkásságát és életművét több kiállításon is bemutatták, legutóbb 2021-ben egy életmű-kiállításon a Digitális Erőmű nagycsarnokában, ahol négy évtizedes munkásságának válogatott darabjait láthatták az érdeklődők.
Váradi Gábor művészete a bölcs gondolkodás és az egyszerű kifejezésmód jegyében születik. Műveiben a hit és az emlékezés erejét kívánja megörökíteni, a társadalmi üzeneteket és a mély érzelmeket vászonra vinni. Ahogy a jövőbe tekint, nagy méretű képeket szeretne alkotni, mert hisz azok hatásában. Minden ecsetvonásával arra törekszik, hogy elgondolkodtassa és megérintse az embereket, örökséget hagyva maga után, amely nem csupán a szemnek, hanem a léleknek is szól.
Vári-Hegedűs Olga
S bár nem itt született és nem is lakik, kötődik ide Stalter György is. Az ő Józsefvárosa persze más, mint Fejes Endréé vagy pláne Krúdyé. Más korban ismerte meg ezt a városban lévő várost, ami sokat változott és változik szinte percről percre. És főleg más szemmel nézte, nézi.
Gyermekkora és ifjúsága Berkeszen és Tiszadobon telt. Az állami gondozásban töltött évek megtanították neki, hogy az önfenntartás és az önfejlesztés éppoly fontos, mint a közösségi élet. Ezek a korai évek fordították a művészet, mint egy eszköz felé, amely segített értelmet adni a körülötte lévő világnak, és az ő életének is.
A becenevén Bizsuként ismert Dilinkó Gábor Újpesten született 1929. február 8-án, egy kilencgyermekes roma családban. Anyja betegsége és szülei válása miatt nyolcéves korában állami gondozásba került. Négy elemit végzett, s mint lelenc gyerek paraszti családok nevelkedett. Az 1956-os forradalom idején a Corvin közben harcolt, súlyos sebesülésekkel esett fogságba. A forradalom leverése után tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték, majd a Legfelsőbb Bíróság az ítéletet hét évre változtatta. 1963-ban szabadult
