A mi legnagyobb ,,hagyományunk” a büszkeségen keresztül megélt cigányságunk

Budai Viktor a sárospataki Budai család első diplomása. A Bodrog-parti Athén focipályáiról hosszú utat járt be, mígnem egy bodrogközi falusi iskola katedráján találta magát. Viktorral kisvárosi gyerekkoráról, roma származásáról, hivatásáról és egy falusi többségi roma iskoláról beszélgettünk.

– Hol és hogyan telt a gyermekkorod? 

– Tősgyökeres sárospataki vagyok, itt töltöttem a gyerekkoromat, általános iskolai tanulmányaimat is itt végeztem. Édesapám sárospataki muzsikuscsalád leszármazottja: dédnagymamám cimbalmon játszott, dédnagyapám pedig gitáron; zenészként bejárták az egész országot. Nagyapám és a nagybátyám vitte tovább a zenész vonalat, a mi családunkban kevésbé van jelen a zenei érzék és érdeklődés. Ugyanakkor az élet más területein nekem és három testvéremnek sikerült sikereket elérni és kiemelkedni az általunk választott szakmákban. Szüleim nagyon fontosnak tartották a tanulást, sok mindennel szemben élvezett prioritást; ennek meg is lett a gyümölcse, hiszen mind én, mind a három testvérem ennek köszönhetően tud boldogulni az életben.

– Itthon, Sárospatakon mit jelentett romának lenni családon belül?

– Mindig is nagyon büszkék voltunk a származásunkra. A szüleim azt tanították, hogy büszkén viseljük és vállaljuk romaságunkat. A nagycsalád zenésztehetségeinek köszönhetően nálunk egy mulatság zenével és tánccal telt, amihez értelemszerűen kapcsolódtak a hagyományos roma konyha ételei; például ezeket jelentette családon belül a roma indentitás. Társadalmi szempontból, azaz, hogy a külvilágban hogyan boldogulok romaként, az a szüleim nevelésének tudható be: ,,Fiam, nyugodtan vállald fel, hogy cigány vagy!”. Bár nekem nehéz lenne letagadni a bőröm színe miatt, de például ott az öcsém, aki ezt megtehetné, mégis büszkén vállalja származását. Én az én gyermekeimnek ugyanezt adom tovább, hogy mindig, minden körülmények között válalják, hogy cigányok. A mi legnagyobb ,,hagyományunk” a büszkeségen keresztül megélt cigányságunk.

– És milyen volt a családon kívül romának lenni Patakon, azaz a hétköznapokban?

– Nekem sosem okozott az gondot, hogy én romaként nem romákkal barákozzak és én sem éreztem ilyesmit a nem romák részéről. A foci szeretete jellemezte az általános iskolai éveimet, így a barátaim javarészt a csapattársaim közül kerültek ki. Eszembe sem jutott, hogy a barátok megválasztása közben én akármelyikük származásán gondolkodjak. Ugyanez igaz volt azokra a nem roma barátaimra, akikkel én haverkodtam; nem volt ezzel semmiféle probléma.

– Itthon, Patakon volt bármiféle pozitív vagy negatív élményed azzal kapcsolatban, hogy roma vagy?

– Hát… ilyen apróságok. Vagyis van, akit ez jobban megvisel, mint például amikor a mi társaságunk összezörrent egy másik bandával vagy focimeccsek alkalmával milliószor volt, hogy megkaptam: ,,…menj már innen, te büdös cigány!”. Engem ezek mindig hidegen hagytak és nem vettem magamra az efféle bántó jelzőket. Egy komolyabb megkülönböztetés nyilván sokkal jobban fájt volna, de ezek nem igazán… Bár… később azért voltak esetek; mikor nem engedtek be szórakozóhelyekre… mikor mentünk volna be az unokatesókkal, azt mondták, hogy zártkörű buli.

– Ez itt még nem is olyan rég előfordult a szórakozóhelyeken, ugye?

– Igen… nagyon sokszor nem engedtek be, pedig nem is ismertek bennünket, semmi okot nem adtunk arra, hogy így viselkedjenek velünk.

– Hogyan lehetett mégis egy ilyen szituációt kezelni?

– Nem is tudom… akkor ez óriási törés volt. Tudod, mikor már a szórakozóhelyre menet azon kattogsz, hogy ma be fognak-e engedni vagy sem.

– Ti ezen filóztatok útközben?

– Hogyne, persze! Akik meg nem roma ismerősök voltak, azt számolgatták, hogy mennyi zsebpénzt kaptak… azért ez nehéz volt.

– Az általános iskolát itt, Sárospatakon, az Árvay József Gyakorló Általános Iskolában végezted. Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre?

– Az iskolát 1997-ben kezdtem, pozitívan emlékszem vissza. Annyit hozzá kell tennem elöljáróban, hogy abban az időben nagyon kevés roma gyerek járt ebbe az iskolába… Ha jól emlékszem, az én időmben hárman vagy négyen voltunk romák. Úgy gondolom, nem azért volt ez így, mert szegregáció lett volna, hanem abban az időben a roma szülők nem oda íratták a gyermekeiket. Az én szüleim viszont nagyon jó döntést hoztak azzal, hogy egy ilyen nívós iskolába írattak. Csak jó emlékeim vannak, semmilyen hátrányos megkülönböztetésben nem volt részem.

– Mi történt az általános iskola után?

– Arra, hogy tehetséges vagyok a labdarúgásban, már a pataki edzőim felfigyeltek, egyre inkább az körvonalazódott, hogy a sport irányába fogok tovább haladni. Akkoriban, 2005-ben, még nem voltak akadémiák; Debrecenbe kerültem az Irinyi János Gimnáziumba. Debrecenben leigazoltak az utánpótlás csapatba, ahol az évek során végigjártam a ranglétrát.

– A szüleid azonnal támogatták a debreceni tervet?

– A szüleim a továbbtanulási szándékomat maximálisan támogatták, így azt is, hogy Debrecenbe menjek. Nyilván egy ilyen kisváros után, mint Sárospatak, nem volt egyszerű, kissé be is szippantott a nagyváros, ami a tanulmányi eredményeimen meglátszott, de köszönhetően édesapámék odafigyelésének, mire érettségire kerültem, magabiztosan tudtam venni az akadályokat. Sajnos egy betegség s az azt követő műtét miatt a labdarúgást nem tudtam tovább folytatni profi szinte, így döntenem kellett, hogy mihez kezdek a középiskola után. A pedagóguspálya már régóta tetszett, gyerekekkel nagyon szerettem foglalkozni. A sportot nem szerettem volna feladni, ezért a Debreceni Hittudományi Egyetemre tanító szakra jelentkeztem, testnevelés-műveltségi területre, melyet sikerrel el is végeztem.

– A szüleidet továbbra is a támogatás jellemezte?

– Persze, sőt, még erőltették is, hogy diplomát szerezzek! A szűkebb családban én vagyok az első, aki diplomás.

– Egyetemi tanulmányaid során szakkollégista voltál. Mit jelent számodra a szakkoli?

– A szakkollégium szerintem az egyik legjobb kezdeményezés, ami egy egyetemista életében történhet. Én az újonnan alakult Wáli István Református Cigány Szakkollégium tagja voltam másfél évig. A ,,WISZ”-ben életre szóló barátságok szövődtek, miközben mindannyian az roma identitásunkat ismertük meg még részletesebben és erősítettük azt a közösség által. Bízom benne, hogy a következő roma értelmiségi korosztály, ,,az új generáció” az én szakkollégiumi közegem által is fog gyarapodni!

– Milyen érzés a család első diplomásának lenni? Jár vele valamiféle feladat?

– Nagy felelősség… Ehhez azért jár egyfajta tisztelet és nemcsak a szűkebb, hanem a nagyobb család részéről is: úgy érzem, hogy respektálnak engem. Ha bárkinek továbbtanulási ambíciója van a családban, akkor tudja, hogy hozzám nyugodtan fordulhat, mert én már kijártam az ,,utat”. De ugyanúgy, idegen romáknak is segítek, ha segítségre szorulnak, tanulni szeretnének.

– Mi történt a diploma megszerzése után? Hogyan kerültél a Bodrogközbe?

– Négy évet külföldön éltem, ahol kemény fizikai munkát végeztem. Mikor hazajöttem, akkor épp Tiszakarádra kerestek pedagógust a helyi iskolába.

– Mit tudtál patakiként Tiszakarádról?

– Hát, annyit tudtam – a foci miatt –, hogy sok roma él a településen, és azt, hogy az iskolába zömében roma gyermekek járnak, ez pedig nekem pozitív volt, mivel olyan helyen szerettem volna dolgozni, ahol hátrányos helyzetű, roma gyerekekkel foglalkozhatok. Én ezt tartom az egyik életcélomnak, azaz, hogy roma gyerekeket segítsek boldogulni a tanulás által. A roma értelmiségiek magukra kell, hogy vállalják ezt a szerepet is: segítenünk kell a romák felemelkedését. Ha mi nem vállaljuk, akkor ki fogja? Ki kell venni a részünket ebből is.

– Karádra kifejezetten roma származású pedagógust kerestek?

– Nem. Talán előny lehetett – hogy látták rajtam, hogy roma vagyok – egy ilyen etnikai összetételű iskolában vagy plusz pont, hogy roma gyerekeket roma pedagógus taníthat.

– Dolgozik rajtad kívül más roma pedagógus is az iskolában?

– Nem. Korábban talán dolgozott, de annak már jó ideje és most én vagyok az egyedüli roma pedagógus. Sajnos ki kell mondani, hogy kevesen vagyunk. Kevés a roma pedagógus. Akiket én ismerek itt, Borsodban, az körülbelül öt fő; akik velem egyszerre végeztek. Országosan több roma pedagógust is ismerek, de kevesen vagyunk.

– Van valami internetes közösségetek, ahol tartjátok a kapcsolatot?

– Kifejezetten roma pedagógusokból álló csoportunk nincs, de a szakkolimnak van alumni virtuális platformja, ahol ott vagyunk mi is, pedagógusok.

– Ha egy laikusnak be kellene mutatnod a körülbelül kétezer fős Tiszakarád Sánta Erzsébet Általános Iskoláját, hogyan tennéd?

– Egy nagyon színes iskola: a programjaink és általában a hétköznapok is nagyon színesek. Állami fenntartású iskola és mint minden falusi iskolának, így ennek is megvannak a nehézségei. Döntő többségében halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek alkotják a diákságot.

– Kik számítanak halmozottan hátrányos helyzetűnek?

– Azok, akik mélyszegénységből jönnek. A szülők általában a nyolc általánossal rendelkeznek és nagyon alacsony jövedelemből élnek, minden nap a létminimum alatt küzdenek. Nekünk pedig ebből kell csodát tennünk. Nagyon nehéz, de dolgozunk és abban bízom, hogy a karádi iskolából minél többen tudnak kitörni.

– Milyen a tanulók etnikai aránya?

– A diákok szinte egésze roma származású. Ha jól emlékszem, a 160 fős összlétszámból 3-4 fő nem roma.

– Ez az arány miért van? Nincsenek nem roma gyerekek a faluban?

– A településen nagyon lecsökkent a gyermekek száma: a nem romák körében a csökkenés jóval erőteljesebb, de a romák esetében is egyre apad. A nem roma szülők vagy a szomszédos faluba vagy a városi iskolákba hordják a gyerekeiket. Ennek nem tudom az okát; mi magas színvonalon próbáljuk a munkánkat végezni, magas szakmai színvonalon, tehát más állhat a háttérben.

– Milyen volt a kezdet 2018-ban?

– Először napköziztem, de a műveltségi területemnek megfelelően tesi órákat is kaptam, közben még a biológiát is én oktattam, biológiai szakos tanár híján. Azóta már elég jól alakul a szakos tanárok számának aránya, lévén, hogy 2024-ben történelem szakos tanári diplomát szereztem. Azóta én tanítom a történelmet, mint okleveles tanár.

– Napjainkban – roma – történelemtanárként mennyire van lehetőséged a töriórákon a roma történelemmel foglalkozni?

– Amennyire a tanmenet engedi, próbálom. Nehéz, mert nagyon sűrű az éves tervezet, viszont folyamatosan próbálom a roma identitástudtatot erősíteni, a történelmünkről minél többet próbálok beszélni.

– Mennyire vannak a romák reprezentálva a magyar tantervben?

– Hál’Isten, van! Azokon az órákon pedig, ahol van lehetőségem, még több információt osztok meg a gyerekekkel. Ehhez biztosít kiváló keretet a hon- és népismeret tantárgy, melynek tanmenetében is megjelennek a romák, én pedig hozzáteszem a plusz információkat és a saját tudásomat, tapasztalataimat. Tanítok a roma hagyományokról vagy épp Zsigmond magyar király 1417-es védleveléről. A gyerekek nagyon érdeklődők a roma történelem iránt és azt érzem, hogy büszkék az származásukra, amit fontosnak tartok.

– Te pedagógusként milyen képet kapsz a tiszakarádi romák identitáshelyzetéről?

– Próbálják tartani a hagyományaikat: zenéikben, táncaikban és gasztronómiájukban lehet találkozni roma elemekkel.

– A karádi gyerekek szoktak neked mesélni személyes pozitív vagy negítív élményeikről, melyek a származásukhoz kapcsolódnak?

– Még nagyon kicsik és Karádon nem jellemző, hogy a cigányságuk miatt hátrány érné őket. Én ugyanakkor folyamatosan készítem őket arra, hogy ha elhagyják a falut, akkor érhetik őket negatív hatások, ne adj, Isten diszkrimináció. Arra próbálom őket nevelni, hogy ha efféle rasszista szituációban találják magukat, akkor ne ,,robbanjanak” a nyilvánvaló igazságtalanság ellen, hanem próbáljanak higgadtak és okosak maradni.

– A szülők részéről mit tapasztalsz? Mennyire támogatják gyermekeik tanulmányait?

– Hát… melyik szülő ilyen, melyik olyan. Vannak, akik nagyon figyelnek a gyermekük tanulására és jövőjére, ám előfordul ennek a teljes ellentéte is. Nehéz a gyerekeket motiválni, ez, ami nagy kihívást jelent. Ezt ugyanakkor nem ,,karádi betegségnek” gondolom, hanem világbetegségnek, aminek az oka lehet például a túlzott telefonhasználat. A szülőkre visszatérve, olyan 50-50 százalék, hogy támogatja-e megfelelően a gyermekét.

– Milyen arányban végzik el az általános iskolát a karádi gyerekek?

– Hála Istennek azért a nyolc általánost elvégzők száma a legmagasabb. Bár azt gondolom, hogy ha már csak egy gyerek nem végzi el a nyolc osztályt, azt tragédiaként kell felfogni. Ahhoz képest, hogy milyen háttérrel rendelkezik a gyerekeink zöme, nem rossz a bizonyítványt szerzők aránya. Az időközbeni iskolaelhagyás egyik oka lehet a lányoknál a korai terhesség. Az ilyen helyzetbe került lányok száma jócskán visszaesett a korábbi évekhez képest. Mióta én itt tanítok, 2018 óta egy ilyen eset történt. Kollégáim beszámolói szerint ez a múltban jóval nagyobb kihívást jelentett. Ugyancsak elhagyhatja a bizonyítvány megszerzése előtt az a diák az iskolát, aki betöltötte a 16. életévét, azaz miután már nem tanköteles. Sok olyan gyerek van, aki többször ismétel osztályt, olyannyira, hogy mire 6-7. osztályos lesz, be is tölti a tizenhatot, közülük sokan korai iskolaelhagyók lesznek.

– Van összefügggés a többször osztályt ismétlő, majd iskolaelhagyó gyermek és a halmozottan hátrányos helyzete között? És feldobok ehhez kapcsolva még egy labdát: falusi (tiszakarádi) vs. városi iskola?

– Persze, összefügg! Az, hogy kilátástalan helyzetben élnek a családok, anyagilag teljesen kiszolgáltatottak, ez összefügg azzal, hogy nem tudnak teljesíteni az iskolában, sikertelenek az oktatási intézményekben. Az is nehezítő tényező lehet, hogy a szülő szintén sikertelen volt az iskolapadban, és nyolc osztálya vagy még annyija sincs. Emiatt egyes szülőket nem motivál az, hogy jól tanuljon a gyerek, így részükről úgycsak elmarad a gyerek motiválása.

– Milyen tapasztalataid vannak a szülőkkel történő kommunikáció terén? Szülőértekezletre való járási kedv?

– Ebben a kommunikációban pozitív elmozdulást érzek én is és a kollégáim is. Korábban nagyon kevesen jártak szülőire, ez napjainkra megváltozott. Talán köszönhető ez az aktív osztályfőnöki jelenlétnek. Az osztályfőnökök kifejzetten odafigyelnek arra, hogy folyamatos kapcsolatot tartsanak fent a szülőkkel: levelet küldenek, telefonálnak, felkeresik őket.

– Szülői munkaközösségek működnek az osztályokban?

– Nehezen, nehezen… Olyan szintű szülői munkaközösségről nem beszélhetünk Tiszakarádon, mint egy városi iskolában. Viszont ha az osztályfőnök vagy szaktanár megkéri valamire a szülőket, akkor az teljesülni szokott, próbálnak segítőkészek lenni.

– Annak, hogy tiszakarádi általános iskola tanulóinak csaknem 100 százaléka roma származású, van bármiféle megnyilvánulása, tapasztalhatósága az intézmény akarata, törekvése nyomán? Gondoljunk például a nemzetiségi iskolákra…

– Igen. A gyermekek identitására próbálunk hatni, erősíteni szeretnénk bennük azt.

– Ezt a feladatot egy nem roma pedagúgus hogyan tudja elvégezni?

– Ő is erősíti a gyermekek roma identitását azáltal, hogy az egyes órák keretében a roma történelemről és kultúráról, hagyományokról tanít. A kollégáim is maximálisan emelett az ügy mellett dolgoznak. Alkalmazkodtak ahhoz, hogy a gyerekek kicserélődtek, azaz, hogy most már csak roma gyerekekkel dolgozunk, erre pedig nekik is reagálniuk kellett, és úgy gondolom, hogy ezt a kihívást mindenki sikeresen vette.

– Mit gondolsz, fontos, hogy egy romatöbbségű iskolában roma pedagógusok dolgozzanak?

– Nagyon fontos és jó lenne, de tudom, hogy ez kivitelezhetetlen jelen körülmények között.

– Miért lenne jó?

Mivel – nem megsértve a nem roma pedagógusokat –, tőlem azért sok dolgot könnyebben elfogadnak. ,,Az én számon másképp hangzik az, hogy legyél büszke arra, hogy cigány vagy!”. Ha én mondom azt a szót, hogy cigány, semmilyen rossz érzés nincs a gyerekekben, viszont előfordulhat, hogy egy nem roma szájából rossz néven veszik. Tőlem ezt teljesen másképp veszik, mert tudják, hogy én az vagyok. Érdekli őket az életem, az, hogy hogyan élek vagy példul én hogyan tartom a cigány hagyományokat.

– Hogyan fogadtak a gyerekek 2018-ban? Milyen volt, mikor betoppantál az osztályba?

– Furcsa volt nekik először, mert – nem mintha most annyira idős lennék, de – akkor pár évvel fiatalabb voltam és azt hitték, hogy én is diák vagyok. Nehéz volt bennünk tudatosítani, hogy én nem egy haver vagyok vagy testvér és a három lépés távolságot tartsuk meg, azaz az egészséges tanár-diák viszonyt. Nem volt tehát könnyű a kezdés, de a fogadtatásomra midenképp pozitívan emlékezek vissza.

– Az, hogy te roma vagy, számít-e bármit a szülőkkel való kommunikációban, kapcsolatban, szemben a nem roma kollégákkal?

– Ezt nem mondhatnám, mivel a kollégáim nagyrészt tősgyökeres karádiak vagy pedig nagyon régóta ott dolgoznak, ez pedig bizalmat feltételez, eredményez a szülők és pedagógusok között, származástól függetlenül. De talán mégis egy kicsit másképp kezelnek, volt, hogy fél füllel hallottam, hogy a szülők beszélték, hogy ,,Ő közülünk való, ő is cigány, ő tudja, hogy milyen, ha elmegy valahová és atrocitás éri…” Ilyenek vannak, igen, ha erre gondoltál, akkor igen, lehetnek esetek, mikor bizalmasabbak velem.

– Ismersz Karádról származó roma értelmiséget?

– Én nem ismerem személyesen, de a kollégák mesélték, hogy van egy karádi férfi, aki a MTV-nál dolgozik, Boda János. De vannak még többen, csak a nem jut eszembe a nevük…

– Mit gondolsz, mi lehet az oka annak, hogy kevés értelmiségi kerül ki egy ilyen településről, mint Tiszakarád?

– Nem tudom, sajnos… ha tudnom rá a választ… Nagyon meghatározó az a nehéz háttér, amit a gyerek ugyanúgy hoz magával az iskolába. Nagyon fontos a családi támogatás és a belső motiváció, mert ha az nincs, akkor nagyon nehéz haladni, könnyebb kilépni és feladni. Felsőoktatásba kerülve vagy akár csak egy ilyen kis faluból kilépni, mint Tiszakarád, ott a következő nehezítő tényező, ami a szabadság. A szülői gyeplő nélkül a szabadság is tudja a hátrányára fordítani a dolgokat. Tiszakarádon a gyerekek nagyrésze azt tervezi, hogy továbbtanul és leérettségizik. Csak aztán fél év után, egy év után annak a belső motivációnak és a szülői támogatásnak a hiánya, amit az előbb mondtam, megtörheti ezt az elhatározást és apa meg anya nyomdokába lép a gyerek: apa meg anya is nyolc osztállyal vagy egy szamunkásképzővel ,,elvan”. ,,Akkor én miért menjek el? Miért ne keressek pénzt már tizenhat évesen?”. Apáról-fiúra… itt a probléma – egy része.

– A zárszóért kanyarodjunk vissza a Tisza-partról a Bodrog partjára! Patak azért egy jóval nagyobb település, mint Tiszakarád, rendelkezik bármiféle roma érdekképviseleti csoporttal, szervezettel?

– Sajnos a kisebbségi önkormányzat évekig ,,alulműködött”, az elmúlt években pedig abszolút nem működött. Most úgy tűnik, hogy az unokabátyáméknak sikerül újraéleszteni, ha sikerül nekik, akkor jó kezekben lesz. Nem titkolt vágyam, hogy segítsem a munkájukat, szeretnék hozzájárulni egy olyan szervezet működéséhez, ami segíti a hátrányos helyzetű romákat.

Nem mellesleg Setét Jenő szülővárosában vagyunk… amiből a laikus, átutazó sajnos semmit sem tapasztal; jó volna, ha a létrejövő roma szervezkedés zászlajára tűzné – többek között – ennek a csorbának a kiköszörülését is!

Czifranics Takács Zoltán