A Pegazus Alfája

Elégiafilm-elégia

Kívülről lépések hangzottak.

– E földön bekerítenek az ismeretlen léptek – írta naplójába Léport Iván. – Ártatlanságunk minden fájdalom melegágya, titokzatok leselkednek lakásunk küszöbén, babonás események játékszerei lettünk. Érthető elragadtatással, a pontosabb szemügyrevétel végett hajlamosak vagyunk megszemélyesíteni e sejtelmes erőket, az eszméletünk, gondolataink határán túl lidércfénylő összefüggéseket, mindazt, ami rajtunk kívül létezhetik.

– Mely reneszánsz ez! – gondolta. – A mímusok, minden kitalált diszharmónia ősei megjelenítették az adakozó démont, az egyedüli lárvás személyt. Férfiú, azaz szellem-voltát megtermett művi fallosz reprezentálta, a tömegen pedig borzongás és kíváncsi moraj futott végig, amidőn a keresztény templom lépcsejére hágott.

·

Dionisio felemelte gyapjas fejét.

– Hárman Dél-Amerikában? – kérdezte. – Ide tévedtünk, lévén a szabadság foglyai, ezért az emberi nem jelen képviselői. Különös, isteni lét a mienk, üres arcú, körvonala pedig mint a kisgyermekrajz, csaknem véletlen alakulat. – Zavaros arccal üldögélt az összecsukható tábori széken, meztelen lábával a füvet lapogatta. – Lám, katasztrofális gyorsasággal sötétülnek az ágak közötti világ-foltocskák, fülsiketítő dallamokat hordoz a trópusi pára. Boldog és tragikus idilio, nemde?

– A fegyver – jegyezte meg Felicia – hatalmat szimbolizál, ebből nyeri szembeötlő esztétikumát a karomra fektetett automata karabély. Vajon egészséges-e ez a szépség, Léport?

– Eljött a végső tanácskozások ideje, Dionisio halat süt édes olajban, magam pedig részegítő italt csurgatok a fémpoharakba, európai gyümölcspálinkát. A szépség – Léport elmosodott – nem más, mint az erkölcsi jó elvonatkoztatása, és persze magában az erkölcsben is csupán érzékeink humanizálódnak, űzik egymást absztrakcióink az örökös jelen időben. Avagy minden a kőtáblákkal kezdődnék?

– Cuánto me alegro! – sóhajtott fel a lány. – Harmincéves létemre megőszültem, de a testem szép és illatos, akár a dzsungel.

·

– Tükrös hajnalban írom ezt a levelet, amigo, mindenfajta orgikus dallamtól, fülzúgástól mentesen. Egyszerűbb volna talán könnyed, bár vérfagyasztó jambusokban fogalmaznom, de jól hiszem, keserű szájíz maradna utánuk. Ámbár mindannyian tükörben élünk, ez tesz emberré bennünket az örökös jelen időben.

– Még annyit: nincs kellemesebb látvány, mint a saját arcvonásait fürkésző állat, ausztralopitekusz.

·

Milyen lehet a délövi hajnal? Felszakad a sötétség, és perverz lüktetéssel újra teljes erejéből lélegzik a jelen való világ. A nyirkos, élő avar szinte hallhatóan sutulódik össze ennen súlyától, vak és falánk pondrók hersegnek a rothadékban.

Túl az őserdő bujaságán, az Andok magasabb hajlatain három terrorista lépked. Az első: fiatal ősz hajú fegyveres nő, emlői játszadoznak a piszkosfehér vászoning alatt, ő a világ legszebb asszonya. Mögötte egy fekete és egy európai férfi. Léport a völgyeket távcsövezi.

– Hé, testvéreim, hé! – kiáltja. – A folyó, a folyó csillog alattunk! Látjátok? Az államhatár!

Felicia lefelelé szalad, a mélységben zölden villódzik a folyó pántlikája. Feje fölé emeli a karabélyt, és többször a levegőbe lő.

– Dionisio – sikoltja –, Léport! Az államhatár miféle találmány? Kié ez a világ, América del Sur, a harlekinnek öltözött kolibrik, a kajmánok és az egzotikus kígyók? Mit jelképez a kondorkeselyű kitárt-terpesztett szárnya? Léport, szerelmem, kié ez a világ? Léport! Szerelmem!

– Hola, Felicia! Szépségem! – a néger kiáltását hétszeres visszhang veri vissza.

– Dél Keresztje, asszonyok asszonya! – suttogja Léport.

Pörögve-forogva kalimpálnak a lejtőn. Hosszan, visítva nevetnek. Hatalmas, alaktalan tűzpecsét az égen: a déli Nap.

·

– Napunk az éccakába húzódott, leszállunk – mondta Léport Iván, és fegyelmezetlenül megingott. – Leszállunk, ám utazásunk romantikája még nem ért véget. Ezután következik a magányos gyalogút és az emlékezés. Valójában minden utazás egymást erősítő és gyengítő irányított energiahasználat, vektor, ha úgy tetszik. Így hát, te boldog nőszemély, távozzál tőlem! Engedelmet, de illatodat meg kell őriznem mindhalálig. Nem más ez, mint az összes többi életjelenség, karambol, a szó biliárdos értelmében, illetve…

Az autóbusz lassított, megállt. Felicia hirtelen Léport karjába kapaszkodott, a fiatalember visszanézett. Mindketten mosolyogtak.

Október volt, a járdán platánlevelek csillogtak, az ablakokban villany. Tiszta volt a levegő, az épületek fala, az utca végéről tisztán hallatszott egy síró kisgyerek nyerítése. Léport a lány arcába nézett, és titokzatos stílusban tovább magyarázott.

– Ha lehetséges forradalom a karambolok világában, hát kérlek, maradj mellettem. Bevezetlek a kisváros utcái közé, lehajthatod a fejedet a harangszóban, akár a szent szűz Krtisztus torzó-festülete alatt. Ha pedig jónak látod, bámulj az égre. A templom bal oldali keresztje mellett világol a Pegazus Alfája, amelynek tüze látszólag kettő egész ötvenhét század fényrend. De máris utunka állja a kocsma. Fogadj el tőlem egy deciliter pálinkát, győződjél meg az alkoholban!

– Nos – folytatta hősünk –, arcunkat hamarosan beárnyékolja a lengő füst, tekintetünket zavarossá teszi a kéken borongó szesz. A szerelemről kérdezel? Én fázom, princessza! Mégis hófehér arcodat bámulom, amely hasonlatos a dzsungel-virágok szirmaihoz. Hadd tegyen hozzá, álmomban sem láttam elveszettebb arcot. Ha tükröt tartok magam elé, az Alfa Pegasi pulzál előttem, egy B9 színképtípusú csillag, én pedig megnyugszom ebben. Elismerem a látvány merő idealizmus, delírium, halálok halála.

Felicia összehúzta magát, esernyőjét az állófogas mellé állította, reszketett. Üvegharang borult rájuk, az eső utáni tiszta éccaka, hűs nyugalom. Megjött a kazahsztáni ital is, Felicia apránként nyeldeste az alkoholt, szeme alól könnycseppek szivárogtak.

– Nimfám, szerelmesem, meglengetem feléd a kalapomat. Utoljára tisztelkedem előtted. A recehártyádon roskadozó biliárdasztal: táguló világegyetem. Élő golyóbis dobog a csillagközi térben, hártyás burok fedi az embriócskát. Kataton magányomban hajtogatott végső köszönetemmel téged címezlek, mondván:

„Ezek voltak a meghatározott városok mind az Izráel fiainak, mind a jövevényeknek, a ki közöttük tartózkodik vala, hogy oda szaladjon mindaz, a ki megöl valakit tévedésből, és meg ne haljon a vérbosszulónak keze által, míg oda nem áll a gyülekezet elé.”

·

Halotti dal, mutáló latin sirató remeg a víz felett, vibrálóvá teszi a forróságot, az erdők felé kerül, a helyek fölé száll. Három fegyveres harcos ladikozik lefelé a hajón, magányosak és kárhozatukban tiszták. Hiszen saját maguktól is szabadok. Léport szivarja felparázslik, fejét Felicia ölébe hajtja, és így szól:

– Tudnivaló, hogy mindez puszta kitalálás, fikció.

– Te láthatsz-e minket tehát, barátom.

– Tükörbe nézhetsz, és csak egy magányos állat pillant vissza: az egyes ember puszta fikció. El mundo, a világ áldoz e karabéllyal.

Újra lefelé, a hegyeken túl száll a Nap.

·

– Ez hát a kert – gondolta Léport –, ez hát a kert. – Lábnyomot nem hagyott, kőről kőre ugrálva jutott el a kerítésig. Behavazott cserjék dideregtek körülötte, ő pedig a rozsdás kapurácsokba kapaszkodva mászni kezdett felfelé.

– Íme – jutott eszébe –, a tiltott út a ki-út. Mások talán radikálisabb elutasítók, de én elhárítok minden bókot, amellyekkel a bűnösöket tisztelik. – Lehuppant a földre, keze-lába nyoma a friss hóban maradt, már a kapun belül. – Akár valamely majom jele Marco Polo mesebeli útjából. Ámbár hogy jövök én a dalmát utazóhoz? Vándorlásaim célja ez a kert volt, vajon kit tudósíthatnék erről? – A keramitszegélyen egyensúlyozva haladt a romos ház felé, meg-megbicsaklott. A házba bejutván a kutyaszaros padlóra térdepelt, leült és elhanyatlott. A fel-felélénkülő szél finom porhavat zúdított sötét alakjára. Hősünk álomba merült.

·

Az indián öregasszony fekete filckalapban, kartonruhában guggolt a ház előtti kőlapon, pipázott. Talán dünnyögött is, milyen titokzatos nyelven, ki tudja? Körülötte a családja, ágrólszakadt gyermekek, megférgesedett férfiak.

Kik azok? Mi vagyunk. Ahogy ti is látjátok szemetekkel.