A szépség mindig felemeli, megrendíti és átformálja az embert

„Olyan voltam, mint Maugli, csak a természet létezett számomra. A fák, a formák, a fények. Azzal töltöttem a napjaim nagy részét, hogyan lehet megrajzolni egy levelet.” Balogh Tibor ezzel a hasonlattal érzékelteti mennyire elveszett az ember, ha nincsenek gyökerei, ha kötelékek, történetek nélkül érkezik bele a világba. Nem egy tipikus sors az övé, sokan a hozzá hasonlóak közül egy életen keresztül sem képesek megbirkózni ezzel a tehertétellel. Tibornak a művészet segített. A „kis Maugli” e nélkül a kegyelem nélkül sosem lett volna képes megmutatni, amit a világból lát, nem tudta volna megteremteni önmagát.

– Egyszer, egy beszélgetés alkalmával azt mondtad, sokáig azt hitted, görögkatolikus vagy…

– Nem tudom miért. Talán az ikonok miatt. Berkeszen, a fiúotthonban, ahol a gyerekkoromat töltöttem, majd’ egy kilométert kellett sétálnunk ahhoz, hogy az otthonból eljussunk az iskolába, így mindennap elhaladtunk a berkeszi katolikus templom előtt, aminek a bejáratánál egy kőkrisztus állt. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor egyik reggel a feszülethez érve a társam megkérdezte tőlem, tudom-e, ki volt az az ember? Vallásos témáról sohasem beszéltek nekünk, így a magam akkori eszére hagyatkozva azt válaszoltam, biztosan nagyon fontos ember lehetett, ezért miután meghalt és eltemették, kővé változott. Később a képzőművészeti albumokat nézegettem, ami tele volt szebbnél szebb ikonokkal, vallási témájú képekkel. Akkoriban én csak tapogatóztam, figyeltem, nem szerettem beszélni, a képeket szemlélve pedig nem is kellettek a szavak. Csak én voltam és a képek. Nem értettem belőlük semmit, csak éreztem, szinte belevesztem a részletekbe.

– Mark Rothko nyilatkozta egyszer, hogy az emberek, akik sírva fakadnak a festményei előtt ugyanazt a vallásos élményt tapasztalják meg, amit ő maga is megélt a képek festésekor.

– Az ikonfestészet kapcsán olvastam valahol, a kép, akár a zene vagy egy költemény, kitágítja a valóságot, megnyitja az utat, felszakít valamit, előhívja a láthatatlant, elnémítja, megrázza az embert. Az alkotás, a képalkotás valójában életre hívás. A művész a semmiből teremt, a semmiből hívja elő képet, és ezáltal a teremtő aktus által sokkal több jelenik meg a képen, mint amit az alkotó elképzelt vagy akart volna. Ezért van az, hogy a művek miden egyes emberhez, minden időben máshogyan szólnak. Tíz évvel ezelőtt más érzések kerítettek hatalmukba, más részletek ragadták meg a figyelmemet egy Chagall-kép előtt, mint ma. És ez a magyarázat arra is, hogy sokszor olyasmit fedezünk fel egy képen, amiről maga a művész nem is tudott.

– Előadásaidban gyakran beszélsz a világot uraló haszonelvűségéről, hogy mennyire fontos lenne emlékezni a szépre.

– Heidegger írja, tévedés azt gondolni, hogy a Rajna menti vízesés szépsége minden szemlélőt egyaránt rabul ejt. A szépségre fogékony embereket igen, de egy tudós, már sokkal inkább egy erőművet lát, az üzletember pedig az azzal járó hasznot. Korunkban mindent pénzzel mérünk, még az embereket, a boldogságot is. Az lehet boldog, sikeres, ügyes és okos, akinek sok pénze van. A vízesés, ami pusztán csak szép, amiben csak gyönyörködni lehet, nem ér semmit, mert nem termel elég gyorsan elég hasznot. A teremtett világ lassan eltűnik, és vele együtt a szépség is fogyatkozik. Emlékeznünk kellene arra, hogy egy vers elolvasásának, egy kép megcsodálásának, a zenehallgatásnak, a ház falát díszítő faleveleknek, stukkóknak, összességében a szépségnek alapvetően nincsen semmi haszna, nélküle azonban értelmetlen, sivár, örömtelen lenne az életünk.

– Mit jelent számodra a szépség?

– Hú, minek a szépsége? A természeté, a művészeté, az emberi arcé? A léleké? Az ördögé? Sokan sokféleképpen írták már körül mindegyiket: látás, tökéletesség, szükséglet, találkozás. Az egyik legtalálóbb leírása a szépségnek azt mondja, a szépség nem egyik vagy másik szereplőben rejlik. Nem a képekben, nem egy virágban, nem egy nőben, egy törött csészében, egy romos házban, hanem a dolgok között tör felszínre: kép és szemlélője, természet és csodálója, nő és férfi, ember és ember között lebeg, és mindig felemeli, megrendíti, megváltoztatja a szereplőket. Egy szép tárgy, egy alkotás, a természet láttán azonnal elöntenek az érzelmek: öröm, szomorúság, fájdalom, meghatottság, szeretet, de ezek hamar elillannak. Az emberi szépség már jóval tartósabb, mélyebb érzéseket fakaszt, jelentősebb átalakulást idéz elő.

– Ha jól tudom, sokáig nem tudtál arról, hogy roma származású vagy.

– Így igaz, de megkockáztatom, hogy az állami gondozottak mind így voltak ezzel. Nálam tizenhét vagy tizennyolc éves koromban jött az első felismerés, amikor nem engedtek be egy diszkóba. Az egyetem második évében ezt egy újabb, egy sokkal nagyobb szembesülés követte. Év végén a mesterünk bejelentette, hogy jövőre már nincs modell utáni rajzolás, saját kútfőből kell valamit létrehoznunk, megalkotnunk. Nem volt könnyű találkozni saját gyengeségemmel, nem volt könnyű kimondani a választ a kérdésre: Balogh neked mi mondani valód van önmagadról és a világról? Láttam a társaimat, milyen könnyen megy nekik a dolog, én viszont nem tudtam olvasni a világot, nem tudtam önmagamról elmondani semmit. König Róbert tanár úr – Isten nyugosztalja! –, akkoriban sokat beszélgetett velem és kérte: „Holnapra fiam hozzál egy verset.” József Attilát választottam, amit fel kellett olvasnom hangosan, majd kiemelni belőle egy részletet, amit szívesen illusztrálnék. „Egy verziós ez a történet?”, kérdezte, miután felvázoltam elképzeléseimet. Mire én: nem. Tudnék még egyet, sőt akár három képet is készíteni. Egyszerre volt ez játék és véresen komoly. Ezzel indultam el egy olyan szellemi úton, ahol ráébredtem, lehet akár egyetlen mondatból, egyetlen pillantásból is sokat kiolvasni, sokat megmutatni. Az egyetem harmadik évében elkezdtem gondolkodni azon is, két év múlva hogyan fogok letenni a tanáraim, a társaim elé egy önazonos vizsgamunkát, mikor azt sem tudom ki vagyok? Szülők nélkül nőttem fel, ami egyben azt is jelentette, hogy történetek, szokások, útmutatók, tanítások nélkül. Emlékszem a mikro ás makro motívumokkal is ebben az időben kezdtem el ösztönösen játszani. Lefénymásoltam egy képet, felnagyítottam, majd ismét fénymásolás, nagyítás következett, egészen addig, míg a ceruza nyomát nem láttam, amíg a vonalak ponttá nem lettek a papíron. Látni akartam, ami szabad szemmel láthatatlan, látni akartam önmagamat. Nem volt görcsös ez a keresés, sokkal inkább óvatos. Elhatároztam, azzal dolgozok, amim van. Gyerekként családi történetek, beszélgetések, szokások, hagyományok nélkül növekedtem, olyan voltam, mint Maugli, csak a természet létezett számomra. A fák, a formák, a fények. Azzal töltöttem a napjaim nagy részét, hogy hogyan lehet megrajzolni egy levelet. A művészettörténet sokat segített abban, hogy ezt a hiányt pótoljam, amennyire lehetséges. Családi elbeszélések helyett életrajzokat, elemzéseket olvastam reneszánsz mesterektől egészen a pop artig, Szurcsik Józsefig. A szülők, a tágabb környezet által közvetített értékekre engem ezek az olvasmányaim tanítottak. Talán ezért is vagyok javíthatatlan idealista, mert a gyakorlatias dolgokat ezekben a könyvekben hiába keresnénk.

– Tulajdonképpen te inkább megalkottad magadat, mint megtaláltad.

– Mindkettő megtörtént velem egyszerre, és azóta is történik folyamatosan, éppen úgy, mint mindenki mással, hiszen emlékezni arra, kik vagyunk valójában, illetve milyen emberekké szeretnénk válni, egy életen át tartó feladat. Az én piramisom csúcsán akkoriban egy jó képzőművész állt. Ezért is hoztam meg a döntést: felvállalom a cigányságomat. Elképzeltem, hogy egy térben állok a képemmel és a képemet szemlélő emberekkel. Rájöttem, nem hazudhatok. Az Énekes utcai Cigányház, ahol gyakornokként dolgoztam, sokat segített a gyökereim, identitásom megtalálásában. Akkoriban még pezsgett a roma kulturális élet, sok jó impulzus ért. Értelmes emberek vettek körül – többek között a Ház akkori vezetője, Zsigó Jenő –, akiknek fontos volt a cigányság felemelése, a nyelv, a kultúra, a tudományos munkák publikálása, beemelése a köztudatba. A legtöbbet mégis a roma festőktől kaptam, akikkel a mára méltán híres alkotótáborokban együtt alkothattam. Maguk közé fogadtak, megosztották velem örömüket, bánatukat, az életüket, és a kötelék, ami akkor szövődött közöttünk elszakíthatatlan. Megmutatták, nem vagyok egyedül, nem vagyok elveszett ember: tartozom valahová.

– A mű amire két éven át fejben és lélekben készültél, A cigányasszony tánca az angyallal című grafikád, rézkarcod.

– Az ihletet Szalai Lajos grafikus alkotása adta, amelynek címe, Jákob harca az angyallal. Sokat gondolkodtam, miféle hasonló dolgot adhatnék én, a népemnek? Miként ültethetném át ezt a motívumot, hogy ne legyen szomorú, hogy ünnep legyen. A táncra gondoltam. A tér, ahol egymásba kapaszkodik angyal és asszony nem lehetett sem a földön, sem az égben, a kettő között kellett lennie valahol. Ezért nincs semmi ismerős a képen: sem fák, sem virág, sem szobabelső, sem égi díszletek. A kép mindkét szereplőjére fontos üzenetet bíztak. Az angyal viszi a cigányság üzenetét az Isten felé, az öregasszonyra pedig Isten misztériumát bízták, amit a népéhez kell eljuttatnia. Jól emlékszem az alkotás hevére, mintha anyámat helyeztem volna az angyal szárnyai alá. Az öregasszonnyal, akiről a táncoló hírvivőt mintáztam Tiszadobon találkoztam. Megfogott a szikársága. Azt gondoltam, na ez az asszony kell nekem! A második nyáron állt kötélnek, akkor készítettem róla fotókat.

– Édesanyáddal sosem találkoztál?

– De igen. Egyszer Tizennyolc évesen. Illésné Ancsán Aranka, a Tiszadobi Gyermekváros igazgatónője vitt el hozzá. Nagyon hasonlított Oláh Marára. Legalábbis külsőre.

– Tiszadob fontos állomása az életednek?

– Igen. A hely, ahová mindig visszajárok, amiről álmodozok. Szeretnék ott egyszer létrehozni egy méltó helyet a roma alkotók számára, ami mindig, mindenki előtt nyitva állna.

– Péli Tamás pannóját láttad még a kastély falán?

– Igen, de be kell valljam, azt hittem egy spanyol festő műve. Az első találkozás alkalmával, általános iskolásként nagyon sok volt nekem. Túlfűtött, impulzív. Ma már persze máshogyan gondolom. Művészete megkerülhetetlen, mégis azt kell mondjam, megkönnyebbülést jelent, hogy az elvárás, miszerint minden roma festőnek Pélihez hasonló víziókat, meseszerű látomásokat kellene festenie, megkopott. Kár volna a világ gazdagságát, és benne a romák sokszínűségét figyelmen kívül hagyni. Hiszen mindegyikünknek megvan a saját története, tapasztalata, és nincs izgalmasabb annál, mint amikor tőlünk eltérő nézőpontból szemlélhetjük mindazt, ami a miénk.

– Hová sorolod a saját művészetedet?

– Sokáig konstruktivista, szimbolikus festőnek tartottam magamat. Ma inkább az absztrakt felé húzok.

– Ha három festőt ki kellene választanod a nagyok csarnokából, kik lennének azok?

– Leonardo da Vinci, a nagy analizátor, Chagall, akiben az tetszik, aki pont nem én vagyok. Szinte repíti az embert. Könnyed, felszabadító, égre törő, szinte lélegzete van. És végül, de nem utolsósorban Szalai Lajos, grafikus. Egy hónap múlva persze lehet, hogy két másik festőt választanék.

– És kit tartanál meg?

– Leonardót. Lehet rám mondani, hogy ó, a kis reneszánsz, szép lelkű Balogh Tibor. Vállalom. Szeretem a hajthatatlanságát, a kíváncsiságát.

– Három fontos ember az életedben?

– König Róbert, Illésné Ancsán Aranka, akivel az elmúlt évek alatt igaz barátok lettünk, „harcos társak”, és a legfontosabb, Balázs, akinek másfél éve a gyámja vagyok.

– Terveid a jövőre?

– Régi, és egyre sürgetőbb vágyam a tanítás, amiből sajnos egyelőre nem tudom, mikor lesz valami. Készülőben van egy könyvem, és sok év után szeretnék visszatérni félbehagyott munkáimhoz. Egyelőre még csak fejben alkotok, de már az is valami.

Haluska Ibolya