Ami-ima

Most Isten háta mögött, hol nem ragyog az ész,
hol hónapokat töltöttem el ködben, egyedül,
hol a mozdulatlan, vizslató szem lelke a merész,
hátba nézek Istennel, mindegy, mibe kerül.
Mert el kell rajta üldögélnem, mint parton a béka,
milyen tökéletességnek lettem maradéka,
milyen szeretetről mondtam le vagy miért rosszat,
szédít-e az ima, vagy tényleg sátánt oszlat.
Van-e sátán? Milyen lassú? Mit akar a sárga
pokoljába lecipelni frissen mázolt szája,
úgy fogva a díszes fájdalmat, mint macska kölykét,
s azt hiszi, hogy véletlen, hogy rossz dolog nem történt.
Érvelne? Vagy harcolna? Vagy herceg ő, és vérből,
tisztaságból, szomorúan mosolyog oly kérdőn?
Tudja tán, hogy pillanatnyi idő kéne hozzá,
hogy a szerep cserélődjék, s hozzá imádkozzál?

Nem szeret az úr engemet. Én se őt, magam se.
Hitetlenségem a szívben egyetlen aranyseb.
Nem simogat, szégyenlősebb ő annál, én morcabb.
Jó leszek a torka alá, üres, poros polcnak.
Ki nyakára száll a galamb torkomról, a szürke?
Ki lesz az én türelmemre nyugtalanul büszke?
Ki fogja a soha ki nem mondott segítségek
nagy munkáját megdicsérni, ahogy én a gépek
erős, egyszerű és hangos munkáját dicsérem.
Mindegy nekem, hol lakom, hogy várban, utcaszélen.
Látom, hogy a gyönyör gyanús, harap, karmol, éles.
Mosolyogva simogat, ki tényleg szenvedélyes.

Áldj meg, Uram! Ne követeld hitemet, mert nincsen.
Nem én dobtam el, te vetted át aranykilincsem.
Nem én kerültem a templomokat, te kínáltad:
ne járjak el sehova, hogy ott lehessek nálad.
Segítségre van szükségem, tarkóm tartom égnek:
hiszek minden lélek, akár torz szeretetének.
Imádkozom hozzád, Uram. Hozzál nekem reggelt.
Mikor nem csak a Napod, de tört hitem is felkelt.