Aranyka és a Gyíkkirály

Ebben a lakásban, mielőtt ide költöztünk volna, élt egy idős, kedves asszony. Egy reggel arra ébredt, hogy valaki halkan, de kitartóan kopogtat az ajtaján. Odacsoszogott, s amikor kinyitotta az ajtót, egy nyolcévesforma, szőke kislányt talált ott.

– Mi a neved?

– Nincsen nevem – válaszolta a kislány.

– Legyen akkor a te neved mostantól Aranyka!

Aranyka széles mosollyal fogadta el a nevét, megpördült örömében, és attól kezdve az idős nénivel lakott. Segített neki takarítani, mosni, főzni.

Egy reggel azonban arra ébredt, hogy a néni nincs se a konyhában, se a fürdőben, de még a gangon se sepregetett. Bekopogott a szobájába, hogy megnézze, alszik-e még. De mit talált az ágyban? Sok-sok, apró homokszemre emlékeztető csillagport. Még a halom alakja is olyan volt, mint a nénié. Hozzáért, és a csillámzó porszemcsék szétszálltak a levegőben. Ebben a pillanatban egy apró, gyémántkoronás gyík jelent meg előtte, s bátran felszaladt a kislány lábára.

– Te ki vagy?

– Én vagyok Gyíkkirály – felelte vékony hangján az uralkodó. – Azért jöttem, hogy segítsek neked új családot találni. Tudtad, ki volt ez a néni, aki befogadott és nevet adott neked?

Aranyka a fejét rázta, és közben próbálta szemügyre venni Gyíkkirályt, de az ablakon beragyogó napsugár, ahogy szétsugárzott a Gyíkkirály gyémántkoronáján, úgy elvakította, hogy csak hunyorogni tudott.

– Ő volt az állatok tündére – mesélte neki a kis állat, s közben fel-alá szaladgált Aranyka bokájától a térdéig.

– Most, hogy egyedül maradtál, segíteni akarok neked, hogy ne élj család nélkül – folytatta Gyíkkirály. – Adok neked egy ajándékot. Ha jól használod, édesapád, édesanyád és testvéreid lesznek a segítségével.

– És mi az az ajándék?

– Egy nagy tenger a szoknyád kicsi zsebében – válaszolta Gyíkkirály, és választ sem várva kisurrant a résnyire nyitott ajtón.

A kislány szoknyája kicsi zsebébe nyúlt, és valóban, egy végtelen tengert talált ott. A tenyerébe vette, s nézegette, milyen szépen ring a víz benne, hogyan úszkálnak a delfinek, a medúzák, az apró halak és a hatalmas bálnák. A tenger felett felhők hasaltak, és néha aprócska villámokat szórtak, olyanokat, amilyenek felvillannak, amikor hirtelen lehúzod magadról a kardigánodat.

Aranyka megfordította a tenyerét, vajon kifolyik-e belőle a végtelen kis tenger, de az úgy tapadt a tenyerére, mintha odaragasztották volna. Csak a felhők kerültek alá, és a kis villámok felfelé böködték a vizet.

Egész virradtig nézegette a kislány a tengert, csalogatókat, altatókat énekelt, hátha kikel a vízből az édesanyja, az édesapja és testvérei, de nem történt semmi. Hajnalban, amikor már nagyon fáradt és szomorú volt, sírni kezdett. És ahogy könnyezett, apró könnycseppjei a tenyerében tartott tengerbe hullottak. A két sós víz, a könnyé és a tengeré, összeért. Akkor történt meg, amire várt: minden egyes könnycsepp kék villámot csalogatott elő a vízből, amelyek elvakították Aranykát, de amint újra látni tudott, már előtte is állt valaki: előbb az édesapja, aztán az édesanyja, majd nővére és végül az öccse. Álltak előtte mozdulatlanul, mosolyogva, mint akik száz meg száz éve várják, hogy megérkezzenek a kislányhoz. Aranyka szólítgatta őket, de azok meg se mukkantak, úgy álltak ott, mint a főtéri szobrok. Aranyka elfáradt, zsebre vágta kis végtelen tengerét, és szomorúan álomba merült. Akkor még azt hitte, hogy a bolondját járatta vele Gyíkkirály, és nem is valódi családot kapott, csak szobrokat.

Éjjel ébredt fel. Körbenézett, csak a négy szobor állt előtte, ugyanazzal a mosollyal az arcukon, ahogy hagyta őket.

Amint éjfélt ütött az óra, megint megjelent előtte a gyémántkoronás Gyíkkirály.

– Csak akkor kelnek életre – szól Aranykához –, ha meg tudsz válaszolni egy nagyon nehéz kérdésemre.

– Hadd halljam – mondta dacosan a kislány.

Okos gyerek volt, bízott magában, még soha, egyetlen kérdést sem tudtak neki feltenni sem a gyerekek, sem a felnőttek, amire ne tudta volna a helyes választ.

De most aztán igazán nehéz kérdést kapott Gyíkkirálytól:

– Ha az Isten fémpénz volna, és Jézus arca lenne az egyik oldalán, mi lenne a fémpénz másik oldalán?

Aranyka elmosolyodott.

– Ilyen egyszerű kérdést még a kisöcsém is meg tudna válaszolni – és kedvesen a szoborcsaládjára nézett, hiszen tudta, hogy a válasza után már meg is ölelheti őket, életre fognak kelni.

A Gyíkkirály izgatottan szaladgált Aranyka bokájától most már a combjáig, arra számított, hogy a kislány időt kér majd, hogy gondolkozhasson.

– De ha tévedsz, elporladnak a szobraid – morogta izgatottan.

– Ha az Isten fémpénz volna, és Jézus arca lenne az egyik oldalán, akkor a másikon bizony az ördögé volna – mondta a kislány, és felkacagott.

A Gyíkkirály se szó, se beszéd, kisurrant a szobából. Aranyka válaszában nem találhatott hibát.

Aranyka boldogsága teljes volt, édesanyja főzött a konyhán, édesapja a kicsit megereszkedett ajtókat, ablakokat javította, kifestette a házat, lecsiszolta a padlót. Édesöccse ólomkatonákat rakosgatott egymás mellé, egy egész regimentet, de egyiket sem küldte háborúzni, hanem mindegyik mellé feleséget is faragtatott az apjával, és párokat rendelt egymás mellé, hadd puszilgassák egymást. Nővére pedig ruhákat varrt a család minden tagjának.

De éjjel, amikor elcsendesedett a szép család, megint megjelent Gyíkkirály. Izgatottabban szaladgált összevissza, alig tudta elmondani, amit akart:

– Ma jöttem el hozzád utoljára. Ha ma is megállod a helyed, többé nem zavarlak, de ha nem, elvesztesz mindent, amit eddig adtam neked.

Aranyka figyelmesen hallgatta Gyíkkirályt, aki olyan gyorsan szaladgált fel és alá, hogy néha szem elől is tévesztette. Végül Aranyka feje tetején bukkant fel, onnan suttogta az utolsó feladatot.

– Ma éjjel teljesítened kell egy kívánságomat!

– Bármi legyen az, teljesítem!

– Le kell törnöd a farkamat!

Megijedt Aranyka – ő soha senkit nem bántott, se állatot, se embert, de még gallyat sem tört le egyetlen fáról sem. Gyíkkirály erősködött, hogy neki az nem fájdalmas dolog. Bosszúsan morgott, milyen buta kislány Aranyka, még azt sem tudja, hogy a gyíkok néha bizony elveszítik a farkukat, de mindig újra kinő nekik. Addig-addig könyörgött Aranykának, hogy a kislány megtette, amit kért: letörte Gyíkkirály hosszú, szépen csillogó, zöldes farkát.

Felszisszent Gyíkkirály, de a következő pillanatban fényár öntötte el a szobát, és ahogy eloszlott a fény, ott állt Aranyka előtt egy gyönyörű cigány kisfiúcska Szélesen mosolygott a kislányra.

– Köszönöm, hogy megtetted, amit kértem. Ezüstke vagyok, a te párod. Ha majd nagyok leszünk, én veszlek téged feleségül, sok gyerekünk lesz, és nagy palotánk. Visszajövök érted kilenc év múlva. Emlékezni fogsz rám, ha visszatérek?

– Persze, hogy emlékezni fogok. De azért egy kicsit el is foglak felejteni.

Akkor Ezüstke szájon csókolta Aranykát, és mint aki ott se volt, eltűnt a telihold füstös fényében.

Aranyka szíve nagyot dobbant, nagyon megtetszett neki a cigány fiúcska, és elhatározta, hogy kiállja az utolsó próbát is, vár kilenc évet, hogy visszatérjen hozzá Ezüstke, a legszebb, legédesebb csókú kisfiú a világon.

És Aranyka várt-várt, kilenc évig tanult, és boldogságban élt a családjával. Amikor 17 éves lett és olyan szép, mint egy bimbódzó rózsa, Ezüstke valóban visszatért.