Az előítélet

„Ötszáz évig űzték, kergették és gyilkolták a cigányokat, és mi lett az eredménye? Kineveltek egy rendkívül élelmes és agyafúrt emberfajtát, amit az életösztön az üldözések közepette évszázadok óta csak arra tanít: hogyan tarthatom fenn a családom és önmagam életét egyik napról a másikra.”

Egy kitűnő magyar kutató, Erdős Kamill vetette papírra a fentebbi sorokat 1950 körül.

Azt hiszem, minden sora igaz.

Fraser azt írja, hogy amikor fordult a kocka, vagyis amikor a „nagy csel” lelepleződött és a zarándok-mese többé már nem működött, „a cigányoknak nem maradt hazája, ahová visszavonulhattak volna, de arra sem számíthattak, hogy gyökeret verhetnek valahol, ha akarnának”. Mert ahol megjelentek, „ott nyomban felkeltették a szunnyadó előítéleteket”.

A kocka fordult, az bizonyos. A kíváncsi szeretetet mindenütt felváltotta a kényszeredettség. Rendben, fizetek. Adok pénzt, élelmet, ruhát. Cserébe viszont távozz hamar! Menj el, állj tovább!

Az is igaz, hogy a cigányságnak nem volt hová visszavonulnia. Nem volt és azóta sincs hazája. Nem volt hová továbbállnia, csakis a szomszéd faluba, városba, megyébe, országba. Ahol lehet, hogy fél éve, egy hónapja, egy hete sarcolt egy másik cigány csapat. És akkor bizony türelmetlenül, barátságtalanul, ellenségesen fogadják őket. Idővel pedig – védekezésül – meghozzák a tiltó, elzárkózó törvényeket.

Nem számíthattak rá, hogy gyökeret verhetnek valahol. Ez már egy kicsit bizonytalan. Vajon valóban nem számíthattak rá? Millió példát ismerünk, amikor más etnikumú, más nyelvű, más hagyományú, más vallású, más küllemű népcsoport tömegesen települ – tudatos kolonizációval vagy beszivárogva, erőszakosan hódítva vagy privilégiumokkal védve – idegen népesség közé. Aztán vagy beolvad, vagy évszázadokon át megőrzi különösségét. Igaz, mindez csak akkor működik, ha az érkező fel tud kínálni valamit, ha megleli helyét a munkamegosztásban. A cigányok mit kínáltak? Volt-e olyan portékájuk, amire a többség vevő lehetett volna?

Tudjuk, volt.

Muzsika, tánc, akrobatika és egyéb vásári mutatványok, jövendölés. Nyugat-Európában nem sokat számított a kovács- vagy lakatosmesterségben való jártasságuk, sem a fafaragó és kosárfonó tudományuk. Ácsaik, kovácsaik, lakatosaik a helyben élőknek is voltak, ráadásul céhekbe tömörülve, melyek hatékonyan ellátták érdekképviseletüket is. A mutatványosok, zsonglőrök, táncosok pedig akkor is nomád életet élnek, ha történetesen nem cigányok. Az emberek, még az uralkodók, hercegek és grófok sem járnak minden nap cirkuszba, színházba, nem térnek be a vásári mutatványos sátrába. Azt hiszem, a cigányoknak valóban nem sok lehetőségük maradt, de abban is biztos vagyok, hogy letelepedni nem akartak. Emellett szól az is, hogy a későbbi erőszakos letelepítési kísérleteknek is mindig következetesen ellene szegültek.

Tudom, az avatott kutatók közül sokan ugyanezt állítják, ám az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy sokan nem. A kérdés vitatott.

Egy magyarországi cigány író, Osztojkán Béla így nyilatkozott erről három évtizeddel ezelőtt. „Ahhoz, hogy egy nép, vagy akár csak egy népcsoport is letelepedjék, nem csupán szándék, de erő is szükséges. A cigányságról viszont köztudott, hogy Európába nem a »senki földjére« érkezett, és nem is mint honfoglaló, amiképpen néhány évszázaddal korábban például a hazát foglaló magyarok. Amíg tehát más európai népek a történelem természetes fejlődési folyamatát élték, a cigányság ugyanakkor – éppen az európai népek üldözése miatt – bujdokolni volt kénytelen. Ahol nem kellett bujkálniuk, ott csak megtűrték őket. Itt »nomád« és »primitív« voltuk miatt az alacsonyabb rendű ember szerepét kapták, amelyből csak kivételes esetekben volt – és van – egy-egy személy számára kiemelkedési lehetőség.” A Keleti Márton és Jean Dréville rendezte régi filmben, a Fekete szem éjszakájában az egyik cigányzenész így fakad ki: „A cigány bohóc, aki ha a Holdat a Nap mellé muzsikálja, akkor is cigány marad!” Ez a vélekedés a film forgatása óta eltelt fél évszázad alatt nem sokat változott. „Ha romának születtél, romaként is fogsz meghalni.” „Vagy parasztnak születtél, vagy cigánynak, ezt sosem tudod megváltoztatni.” Százával citálhatjuk a világ bármely szegletében készült riportokból az ilyen és hasonló véleményeket. Egy erdélyi magyar cigány hatalmas, szép háza előtt állva mondta a hajdani kérdezőnek: „A cigány, habár éljen tündérpalotában, mindig cigány marad.” A kanadai cigány író, kutató, jogvédő Ronald Lee önéletrajzi munkájában (Goddam Gypsy) azt állítja, hogy az 1970-es évek Észak-Amerikájában – sok egyéb menekült mellett – a cigányok éppen olyan negatív – esetenként akár hivatali, rendőri – megkülönböztetés áldozatai, mint száz évvel korábban.

Mit kezdjünk a humanizmusunkkal?

Az európai értelemben vett humanizmussal. Aminek mintája és mércéje önmaga. A humánus, az emberi én vagyok. Az illemtudó, jómódú, iskolázott európai. Jussanak csak eszünkbe a Csokoládé című mese-legenda folyón alácsorgó vízi emberei. Nomádok, csavargók, utazók ők is. Johnny Depp figurája mintha hajazna is a cigányra. Gondoljunk ezekre a szelíd tekergőkre, akiket kiközösítéssel sújt, majd elveszejt a „tisztességes, humánus keresztény” kisváros. Hogy miért? Mert fél az idegenségüktől. Lehetnének cigányok, négerek, zsidók vagy szentháromság-tagadók is.

Az előítélet kérdése a legnehezebb.

Mert ma is létezik. És persze létezhetett ötszáz évvel ezelőtt is. Fraser mondata mégis sommás. „Ahol megjelentek, ott nyomban felkeltették a szunnyadó előítéletet.”

Mi is az előítélet? Bizonyíték nélkül való, indokolatlan, tehát igazságtalan elmarasztalás, negatívan elfogult érzelem.

Előítélet. Tapasztalat. Óvatosság. Félelem.

Vigyázni kell a szavakkal. Hiszen mindegyik takarhatja ugyanazt az érzést. Meddig tapasztalat valami? Meddig óvatosság? Mikortól és mitől lesz előítéletté a félelem? A gyanakvás vajon előítélet? A megalapozatlan gyanú, az alaptalan vádaskodás biztosan az. És a tapasztalatokra épülő, óvatos kétkedés? A csöndes bizalmatlanság?

A cigányok kapcsán igen-igen hamar arról tudósítanak a krónikák, hogy kitűnő, gyakorlott tolvajok. Ezt akkor is ki kell mondani, ha rögtön melléhelyezzük a kérdést: vajon választhattak? Volt más lehetőségük? És persze azonnal citáljunk gyorsan egy másik idézetet is. Ama nevezetes párizsi polgár, aki 1405 és 1449 közt jegyezte naplójába sorait, 1427. augusztus 17-én így ír: „Tizenkét bűnbánó jelene meg Párizs városában, vala pedig köztük egy herceg, egy gróf és tíz lovas férfiú, és mind erősítgetik, hogy keresztények volnának, mégpedig Alsó-Egyptus földjének szülöttei… Népük, mely számlál száz-százhúsz férfit, némbert és gyermeket, csupáncsak Szent János fejevételének napján érkezett vala utánuk… Találtatott közöttük egynéhány boszorkányfajzat, akik az ember tenyerébe nézve kitalálták a múltat és jövendöltek is. Konkolyt hintének biz imígyen némely házasságba is, mivelhogy azt mondták a férjnek: A feleséged szarvat rak homlokodra!, a feleségnek meg: Szeretőt tart az urad! De a legrosszabb az vala, hogy míg szólának, kezök ügyességével vagy a gonosz lélek segedelmével kiürítették a hallgató pénzes erszényét. Legalábbis ezt mondják róluk a népek; én ugyan jártam többször is köztük, és beszélék is velük, de egyetlen denáriusomnak nem kelt lába.”

„Ahol megjelentek, ott nyomban felkeltették a szunnyadó előítéletet.”

Nem biztos. Hiszen eleinte lelkesen, kíváncsian fogadják őket. Adományok, pénz, posztó, élelem. Menlevelek. Aztán valóban bekövetkezik a fordulat. És ennek számtalan oka lehet. Az egyik talán éppen az a tapasztalat, hogy – amint egy korabeli krónikás írja – köztudottan ragadós a kezük.

Nehéz erről írni, mert könnyen tapintatlanná, igazságtalanná, előítéletessé lehetünk. Vagy finomkodóvá.

Vajon miért kezdik üldözni őket? Tony Gatlif – egy sor kitűnő cigány témájú film francia (cigány) rendezője – azt mondja, ha egy etnikum annyira kötődik a tradícióihoz, a büszkeségéhez, mint a cigányság, az már eleve gyanús a többség szemében. Ebben is lehet valami. Félnek tőlük? A letelepült polgárt, parasztot idegesíti a szokatlan szabadság tüneménye? Bosszantja a másságuk? Hogy barnább a bőrük, más a viseletük? Felzaklatja a harsányságuk? Ha félnek, mitől félhetnek? Hiszen nem gyilkosok, nem tesznek kárt senkiben. Az értékeiket féltik? A munkájukat? Az erkölcseiket? A hitüket? A rendet? A helyi kovácsok tartanak a cigány kovácstól? Az asszonyok férfiaikat, gyermekeiket féltik a tarkán, feltűnően öltözködő, ledérnek gondolt szép cigány lányoktól? A papok a pogányoktól félnek? Valószínűleg mindez együtt. Egyszerűen nem volt számukra hely. Amíg zarándoknak gondolták őket, addig beleillettek a képbe. Amíg hihettek nekik, minden rendben volt. Megtért bűnösök, akik vezeklésül Rómába, Compostellába igyekeznek. Ez érthető. Hogy mi lesz velük aztán? Az senkinek sem jut eszébe. Hová menjenek, mit is csináljanak, ha véget ért a zarándoklat? Országuk nincs, városaik nincsenek. Nyugaton senki nem tart rájuk igényt, Közép- és Kelet-Európában pedig jobbágy- vagy rabszolgasors vár rájuk. Nem túl kecsegtető a választék. Mit tehetnek mást, hazudoznak, lopnak, koldulnak, jövendőt mondanak, s ha kitelt az idejük, odébb állnak. Ha fognák magukat, levetnék ruháikat, eldobnák ékszereiket, szétszóródnának, s egyesével vagy családonként letelepednének egy-egy városban vagy faluban, bizonyára befogadnák őket, előbb-utóbb talán munkát is lelnének. Csakhogy akkor nem ők volnának ők. Legalább olyan botorság volna ezt várni tőlük, mint azt, hogy a többség ne legyen velük szemben előítéletes. Ők igenis cigányok akarnak maradni. A többség pedig tart tőlük, mert olyan nagyon másak. Nem illenek bele a képbe. Minden, amit látni engednek magukból, ellenkezik a szokásokkal, törvényekkel. Szabadon jönnek-mennek, kódorognak, egy olyan világban, melyben minden helyhez, hivatalhoz, engedélyhez kötött, s melyben a legtöbben a szolgaság, jobbágyság, de legalábbis a bérmunka jármában nyögnek. Hát persze, hogy gyorsan kialakul velük szemben is az előítélet.

Az előítélet oka az ismeret hiánya. Nagy igazság. Ám az is igaz, hogy ha bizonyos találkozások eredménye mindig ugyanaz, akkor az abból levont következtetés, legyen bármily negatív és általánosító, nem előítélet, hanem tapasztalat.

Bernard Formoso szerint a lopás és a koldulás érthető és kiszámítható pszichológiai reakciót váltott ki a megfélemlített európai emberekből. Ez a védekező reakció nem más, mint az elutasítás. Az elutasítást erősíti az is, hogy a lopást mitikus méretűvé, egyenesen legfőbb jellemvonássá dagasztotta az ijedt ember túlzó képzelete. Cervantes sorai jól példázzák ezt: „A cigányok és a cigánylányok – írja a Don Quijote szerzője –, úgy látszik, csak azért jönnek a világra, hogy tolvajok legyenek. Tolvajoktól születnek, tolvajok között nevelkednek, tolvajságot tanulnak és végül minden hájjal megkent tolvajokká válnak. A lopás vágya és a lopás úgyszólván elválaszthatatlan sajátságuk, és ezt csak a halálban vetkőzik le.” Anatóliában a 16. században azzal vádolják őket, hogy a mecseteket sem tisztelik, a szent helyekről ellopkodják a szőnyegeket. Bornemissza Péterünk 1578-ban imígyen fogalmaz: „A cigány először nézegeti a másét, azután tapogatja, végre el is lopja.” Egy spanyol népdal szerint a kisded Jézus pólyájára is szemet vetettek. Formoso azt is fontosnak tartja, hogy a gyanakvó, idegenkedő emberekben tovább erősíti a félelmet a cigány asszony is, aki átkokat szór, a jövőbe lát, és ha ilyen emberfeletti tulajdonságokkal bír, amit nem is igyekszik titkolni, sőt fennen hangoztatja, akkor nyilván felhatalmazást kapott valakitől, szövetségre lépett valakivel vagy valamivel, és az a nagyhatalmú valaki vagy valami bizonyosan nem a jóisten. Mi következik ebből? Hogy a cigány asszony boszorkány.

Sokan rácsodálkoztak a cigányságra, életerejükre, szívósságukra,
de az egyik legőszintébb romantikus lélek az író, újságíró,
lexikonszerző Francesco Predari, aki 1841-ben Milánóban kiadott
munkájában az emberi szellem egész addigi történetében
teljességgel egyedülállónak nevezi a cigányság teljesítményét:
azt, hogy „sem az idő múlása, sem az éghajlat, sem az előttük álló
példa mindenható ereje soha, a legcsekélyebb mértékben sem
volt képes megváltoztatni őket”.

Keleten és Nyugaton, dolgos és civilizált nemzetek közt, műveletlen, vad hordák szomszédságában egyformán ugyanazok maradtak. „Nem lesznek lustábbak, tétlenebbek a ráérős spanyolok körében, sem szorgalmasabbak a németek termékeny iparkodása közepette.” Léteznek ugyan népek, írja a lelkes olasz, melyek elvándorolva szívósan megőrizték korábbi jellegüket, de őket segítette a vallásuk, a kultúrájuk vagy a fegyvereik. De vajon hogyan lehetséges, hogy „a cigányok, akik soha nem tudtak erővel rávenni másokat, hogy átvegyék a szokásaikat, és akiket még csak meg sem tűrtek a kormányzatok, amelyek alatt éltek, illetve élnek, tökéletesen ugyanolyanok maradtak valamennyi vidéken, ahová eljutottak”?

Predarinak nincs mindenben igaza – írja napjainkban a vándorló szlovén romák közt kutató amerikai tudós asszony, Jane Dick Zatta –, lelkendezése mégis jogos. A cigányok természetesen változtak, de mit sem változott a nem cigányok által róluk alkotott kép.

Kényes téma, nem csoda hát, ha Formoso kicsit nyakatekerten fogalmaz, amikor az előítéletes gondolkodásról szól. „Az előítélet azon tények, tapasztalatok és megfigyelések ellenére marad fenn, amelyek megkérdőjelezhetnék az objektivitást, amelyet a sztereotípiát továbbadó személyek magukénak tudnak.” Biztosan oka van rá, hogy így kerüljön, mégis fordítsuk meg az állítást. Vannak olyan tények, tapasztalatok és megfigyelések, amelyek a cigánysággal kapcsolatos negatív töltetű sztereotípiát hirdető személyek objektivitását megkérdőjelezik. Magyarán: kell lenniük olyan cigányoknak is, akik nem felelnek meg a sztereotípia által közvetített cigány-képnek. Az előítélet ennek ellenére létezik.

A cigányokról alkotott képünk Svájctól az Egyesült Államokig, Bulgáriától Franciaországig tulajdonképpen nem változott az eltelt fél évezred alatt. Mariella Mehr, a neves svájci cigány (pontosabban jenisch) írónő 1981-ben megjelent, Kőidő című önéletrajzi regényében így ír: „Csupán anyanyelvem, a jenisch miatt vagyok jenisch, az antropológia és a fajhigiénia szaknyelve szerint nem letelepedett, aszociális egyén, egy vándoréletet élő törzs örökségének hordozója, tehát egy vágáns, alacsonyabb rendű, össznépi szempontból káros, morálisan gyengeelméjű naplopó, aki képtelen beilleszkedni, veszélyes a társadalomra nézve, notórius kóborló, értéktelen, dologkerülő, szexuálisan elhanyagolt, pszichopata, mely abba a bagázsba tartozik, melyet Hitler jogosan záratott be és tett ártalmatlanná. A mindennapokban sem én, sem testvéreim nem érezhettük és nem mondhattuk ki, hogy mi is egy ’igaz’ nép fiai vagyunk, és hogy ennek a népnek a neve jenisch.” (Amúgy Svájcban körülbelül nyolc-tízezer jenisch él.)

Milyen szépen egybecseng ez a vallomás mondjuk Albertus Krantzius Saxoniájának ötszáz esztendővel korábbi leírásával, aki naptól cserzett „rusnya feketéknek”, mocskos ruhájúaknak, ócska holmijúaknak, „minden tekintetben aljas”, „rablásban és tolvajlásban kiváló” embereknek írja le őket, akik „hazátlanul bitangolnak”, kutyamód élnek, „vallással nem gondolnak”, „a falvak népét rettegésben tartják, mert míg azok a földeken robotolnak, kunyhóikat felforgatják zsákmány után”. Aragóniai Károly 1588-ban erkölcstelen, hitvány népségnek mondja őket, akik „csakis fosztogatáshoz, tolvajkodáshoz és egyéb gonoszsághoz konyítanak”. Don Francisco Fernandez de Cordova 1615-ben megjelent munkájából azt tudjuk meg, hogy az Ebro forrásvidékénél elterülő, pestistől megtizedelt Juliobriga – a mai Reinosa – városát egyenesen megrohamozták a cigány hordák, úgy kísérelték meg kifosztani. Volt idő, amikor elismert tudósok hirdették, hogy a cigányok nyelve tulajdonképpen nem más, mint a Rottwelsch, vagyis a fosztogató, gyilkos zsoldoshad argója, másként ruber barbarismus, a tolvajok titkos nyelve (mely valójában szintén a német egy változata volt). Jacobus Thomasius 1652-ben azt írja, hogy kóborló csapataikban „minden gazember mentsvárat lát”, és „köztudomású, hogy mások kisgyermekeit elrabolják”. Munkája végén még azt is hozzáteszi: „Csupán pénzt koldulni még istenes számukra, de lopni, rabolni s alkalomadtán különféle cselekkel mindenkit kiforgatni pénzéből – ez sem számít bűnnek köztük. Sőt! Még úton állni, martalóckodni, marhát lopni sem átallanak.” Ahasverus Fritschius 1660-ban a török spionjainak, az ellenség szálláscsinálóinak titulálja őket, s emellett – különös logikai bukfenccel – hazaárulóknak. Ő is átemeli dolgozatába a korábbi szerzők (például Melchior Godastus, Goropius Becanus, Henningius Arnisaeus, sőt Miguel de Cervantes Saavedra) negatív tartalmú általánosításait, egybemosva a cigánysággal minden kóborló és fosztogató katona-elemet, saját szakállára rabló és gyilkoló zsoldos haramiát, kolduscsapatot, csavargó rittert, pogányt és szaracént. A sztereotípia működik. Ezek után nyilván nem csodálkozunk, ha megtudjuk, hogy egy francia falucska polgármestere – miként a Mémorial des Pyrénées 1836 februárjában közli – azt találta mondani, hogy a henyeség és a züllöttség mellett „a tolvajlás úgy tartozik a cigány jelleméhez, akár a varangyos békához a méreg”, vagy hogy létezik egy baszk közmondás, miszerint „cigányt puskával meglőni éppoly üdvös cselekedet, mint lepuffantani a farkast vagy a rókát”.

Sokan sokféle magyarázatot véltek fellelni a kirekesztésre, az üldöztetésre: önálló országuk hiánya, történelem- és írásbeliség-nélküliségük, vallástalanságuk, sötét bőrszínük, feltűnő és minden helyi viselettől eltérő öltözködésük, ismeretlen beszédjük, tolakodó harsányságuk. Az elmúlt évtizedek kutatói mindezeket felsorolják az üldöztetés lehetséges okai közt. Ám a legtöbben mégis egyetértenek abban, hogy a félelem a leginkább hihető magyarázat. Lopnak, csalnak, ezért üldözik őket, vándorolni kényszerülnek, hogy megélhessenek, lopnak és csalnak, amiért üldözik őket.

Bűvös kör, amiből kilépni nem lehet.

Dehogynem, mondja az ellenséges átlagember, s vele együtt némely kutató is. Le kell őket telepíteni. Erőszakkal. Őrizni, vigyázni, felügyelni. Szétszórni. Ha kell, elszakítani tőlük a gyerekeiket. Ha nem lehet elzavarni, kirekeszteni, gettókba vagy rezervátumokba zárni, akkor be kell olvasztani őket. Legyenek olyanok, mint mi. (Sok riporter és kutató hangsúlyozza, hogy a cigányság nem zárkózik el, dehogy utálja, dehogy nézi le, tartja bolond idegennek a gádzsó embereket. Hogyan is tehetné, amikor leghőbb vágya, hogy maga is olyanná legyen, mint ő?! Miközben a modern kultúrantropológia egyik legelfogadottabb megállapítása éppen az, hogy a cigány identitás egyik legfontosabb eleme az úgynevezett rugalmas, alkalmazkodó elhatárolódás.) Ha feltesszük a kérdést, hogy miért kellene letelepíteni, beolvasztani, szétszórni őket, akkor a sokfélének látszó indoklás, magyarázat mögül végül mindig a félelem vigyorog ránk. Azért, mert rettegünk tőlük. Lopnak, csalnak, hazudnak, megbízhatatlanok, lusta naplopók, vallástalanok és erkölcstelenek, kicsapongók, nemi életet élnek saját szüleikkel és gyermekeikkel, bűnözők, akik bűnözőnek nevelik a gyermekeiket, és eszük ágában sincs megváltozni.

Jacobus Thomasius 1652-es Disszertációjának 27. pontjában maga is szembeszáll a sztereotípiával, amikor így fogalmaz: „Ám hogy a tolvajlást és csalást, amellyel manapság leginkább vádolják őket, rögtön megérkezésükkor gyakorolták-e, ebben méltán kételkedhetünk. Ha ugyanis ilyenek lettek volna, nem szerezhettek volna olyan szabadságleveleket, amilyeneket Zsigmond császár és néhány herceg, sőt néhány pápa is adott nekik.”

Egy kitűnő mai tudós, a már említett Jean-Pierre Liégeois azt állítja, hogy a nomadizálás, a vándorló – de legalábbis örökkön-örökké mozgó – életmód már önmagában is irritáló, hiszen ellentmond a fennálló rendnek, amiben mindennek helye, rendszáma, sorszáma és szabott ideje van. Igaz. Csakhogy az ellenőrizhetetlen nomád ember egyúttal nyomban a vágyott szabadság megtestesülésévé is lesz. A jó szándékú Jacques Attali, aki készpénznek vesz minden számadatot és nyomban elhisz minden rémséget, nomádokról írt könyvében az előítéletből fakadó gyűlölet ocsmány európai példáit sorolja Romániában és Franciaországban. Ian Hancock szerint egyszerre irigyeljük és gyűlöljük a cigányokat. Gyűlöletünket azzal indokoljuk meg, hogy kivétel nélkül mind bűnözők, lopnak, csalnak és hazudnak. Aki történetesen nem bűnöző, nem lop, csal és hazudik, azzal nincs semmi bajunk, arra nem vagyunk kíváncsiak, az nem érdekes, arról nem is tudunk.

•

A nyelvi fejezetben egyszer már idéztem Orsós Jakab, a gellénházi cigány olajbányász harminc évvel ezelőtti szavait. Annyira világos, tiszta és egyszerű amit mond, hogy bár életmódról csak a későbbi fejezetekben esik majd szó, nem állom meg, hogy itt, az előítéletről mondottak végén is ne idézzem őt. Beszél sérülékenységről, évszázadok alatt alkalmazott és elszenvedett durva kényszerről, fajgyűlöletről. Az emberek többsége mit sem tud arról, mondja, hogy a cigányság milyen sokszínű, hogy egyes csoportjait hány és hány hagyomány, erkölcsi norma irányítja. „A lovári cigány szemében például a lopás nem bűn, hanem erény volt. A tolvajok mindig közülük kerültek ki. A teknővájók viszont mindig is dolgoztak, s ha mégis rákényszerültek, inkább kéregetésből tartották fenn magukat, mint tolvajlásból. Más törvények szerint éltek, a fennálló rend törvényeit nem fogadták el. A törzs tiszteletét az érdemelte ki, aki furfangosan túljárt a hivatalok eszén. A katonáskodás vagy az iskolába járás alól kibújni ugyancsak erénynek számított. Amikor engem bekényszerítettek az iskolapadba, az egész rokonság üvöltött fájdalmában és szégyenében.”

(Részlet a szerző Cigányok című képes esszékönyvéből.)