Költő volt, műfordító, tanár és még oly sok szerepet vállalt magára és vitt fáradhatatlanul. Choli Daróczi József személye munkássága és öröksége megkerülhetetlen a magyarországi roma társadalom emancipációjának folyamatában. Összeállításunkkal a ROM SOM egyik alapítójára emlékezünk.
Choli
Lakatos Menyhérttel és Péli Tamással együtt ők alkották a nagy triumvirátust. A cigányok elismeréséért küzdők hármasát. Az előhírnökökhöz kapcsolódtak aztán ifjak, bohók, akarnokok és zsenik… De mindannyian hozzájuk mértük magunkat. Ők voltak az origó.
Choli unokabátyám volt, apja és apai nagyapám édestestvérek voltak, s hogy erősebb legyen a kötés anyja és anyai nagyanyám is édes testvérek voltak…
De nem ezért volt fontos az én életemben sem.
Choli költő volt és szabadító. A kihalás és elmúlás átka alól szabadította fel egy betiltott nép betiltott nyelvét, a cigány nyelvet, a romanit.
A nyolcgyermekes család anyja nélkül maradt nyomorából – a nagyváros kemény fizikai munkája emelte proletárrá. S ha többre vágyott, mint bányásznak, vasmunkásnak lenni, hát folytathatta a napi tíz-tizenkét órai munka után az iskolapadban. Mert a cigányokhoz nem jutott el a népi kollégiumok híre. A mi népünk fiataljainak nem álmodtak boldogabb jövőt a szocializmusban sem, mint ahogy nem jutott föld a földosztáskor és minden előrehaladásért, minden előbbre lépésért kínkeservesen meg kellett szolgálni, meg kellett küzdeni.
A nagy egyenlőség mázával és a „nemzetközivé lesz a világ” himnuszával leöntött maszlag alatt nemzedékek görbedtek koporsóba fiatalon, rokkantak meg a nehéz fizikai munkában, így aztán ő a maga 79 évével igazi matuzsálemnek számított a cigányok között.
1971 igazi sorsfordító év volt a hazai cigányság életében.
Nem csupán azért, mert addigra több százezer példányban megjelent az alig 17 éves géniusz, Bari Károly első verseskötete, de ebben az évben jelentek meg Lakatos Menyhért első novellái és Choli első műfordításai is.
A Nagyvilág című irodalmi havilap – ma már kibogozhatatlan okokból – úgy döntött, hogy József Attila, Ady Endre és Petőfi Sándor megszólaltatása cigány nyelven figyelemre méltó kuriózum. S tették mindezt annak ellenére, hogy akadémikus professzorok arról értekeztek, hogy a cigány nyelv olyan szegényes, (szókincsben és nyelvtanában is) hogy alkalmatlan a kommunikációra! És ezt az álláspontot a párt is magáévá tette. Volt olyan iskola, ahol egy forintra büntették a cigány gyermekeket, ha megszólaltak az iskolában cigányul – bár magyarul még nem tudtak…
Nos, ebben a kihalasztásra ítélt helyzetben volt elég bátor Choli Daróczi József és a Nagyvilág szerkesztősége – cigányul közölni a magyar irodalom talán legszebb verseit.
„Phuterdjon andej xar inke luludjora, o plopo zelenjil inke angla kher, ba dikhes kutka, jivendeskij e luma, le plajengo shero a jiv sharavel” –
Akad-e művelt, legalább hat osztályt végzett ember az országban, aki ne ismerné fel Petőfi Sándor „Szeptember végén” című versét? Milyen pontos ritmusa, és milyen megejtő a nyelv zenéje!
A műfordításokat magyar nyelvű és cigány nyelvű saját versek váltogatták. És a szerkesztőségek feljárása, versek küldözgetése. És reménykedés. Mindhiába.
Bár esti gimnáziumi osztálytársai rögtön az első publikáció után költővé avatták Cholit, az egyszervolt bátorság vezényszóra elfogyott a szerkesztőségekben.
Még érvényben volt az 1961-es párthatározat, amely szerint a cigányok nem nemzetiség, csupán társadalmi réteg. S ha majd mindenki dolgozni fog, megszűnünk … – legalábbis mint nép, mint nemzetiség, mint cigányok… s leszünk majd szorgos robotosok, a brazil gépsor… ahogyan csúfolkodtak rajtunk…
Choli hídépítő és jövőépítő is volt. Képesítés nélküli tanítóként kezdte a rákospalotai Lila iskolában. Napjait kezdhette a gyerekek összeszedésével, mert a cigány szülők nehezteltek a gyermekeiket semmibe vevő iskolarendszerre, ahonnan egészen korán kibuktak maguk is. Megtapasztalták, hogy az iskolában szerezhető tudás nélkül kellett boldoguljanak, a maguk erejéből, a régi tudásokra alapozva.
Choli cigányul köszönt és folyton azt kérdezgette a szülőktől, te nem szeretnéd, ha a gyereked többre vinné, mint te magad? Lehetne jogosítványa, de ahhoz is kell a nyolc osztály! Ez a két, egymást erősítő apróság, hogy az iskolában, a rendszerbe beépülve cigányul beszélő tanító van, s hogy az ő segítségével elérhető közelségbe kerülhet a gyerekek haladása – tulajdonképpen forradalmasította a helyzetet. A meghirdetett szülői értekezlet olyan jól sikerült, hogy a szülők maguk kérték, legyen rendszeres találkozó! Így alakult meg a „Rom Som – Cigány Vagyok” Klub a Kozák téri Művelődési Házban és röviddel később az első együttes, Rom Som néven.
De Choli költő volt, nem csupán tanító!
A klub műsorfüzeteként már 1973-ban elindította a Rom Som újságot. Ha nem volt kíváncsi rá a nagyvilág, hát megteremtette a saját olvasóközönségét, a saját hallgatóságát!
De nem segített sem a Kommunista Kiáltvány cigány nyelvre fordítása, sem a sok életmód tanács! A Fővárosi Tanács elnökhelyettesének 1977-ben eszébe jutott, hogy az 1974-es agitprop határozatot végre kell hajtani – a lapot vezényszóra megszüntették. Igaz, előbb dolgozatot írattak a cigány-ügyben tevékenykedőkkel: – Hogy látják, mire lenne szükség a saját területükön? – Kéne színház, anyanyelvű oktatás, lap- és könyvkiadás, kulturális központ, múzeum – sorolta ő és soroltuk mi, mindannyian, ki-ki a maga szakterületén… Meg is kaptuk azonnal! Az „újbaloldali, cigány nacionalista elhajlók” – bélyeget és persze a szilenciumot.
És bár antológiát és a nyári táborok gyermekeinek tudását gyarapító segédanyagot szerkesztett, nyelvkönyvet írt – saját kötete csak a rendszerváltást követően 1990-ben jelenhetett meg: „Isten homorú arcán / Pel devlesko bango muj” címmel, az Orpheusz Kiadónál.
Choli a szilencium alatt, a tehetségét semmibe vevő közömbösség és elnyomás alatt roppant meg először. Nem értette, hogy miért van Lakatos Menyhért – tulajdonképpen romantikus – világlátásának akkora sikere, miközben a számkivetettség mindennapi tapasztalatunk.
Tudta, tisztában volt vele, hogy az általa megteremtett cigány nyelvű költészet évtizedekre és nemzedékekre meghatározó, munkásságának elismerése, megbecsülése mégis késlekedett. Azt hitte, amikor végre 1986-ban megengedték a hivatalosak, hogy cigány szervezetet alapítsunk, hogy most majd megváltozik minden. Elvállalta a Hazafias Népfront teremtette kirakatszervezet, az Országos Cigány Tanács vezetését. Újra csalódnia kellett.
Másodszor fia, Daróczi Dávid öngyilkos halála miatt roppant meg. Nem is épült fel belőle soha.
Tanított még, szenvedélyesen. A Kalyi Jag iskolában és a Jezsuita Roma Szakkollégiumban, a Zsámbéki Eszterházy Tanítóképző Főiskolán. Onnan ment nyugdíjba. S bár mindig várta, hogy helyére kerüljön, igazán csak akkor volt otthon, ha tanítványai figyelme kísérte gondolatait.
Sokan gyászoljuk Choli Daróczi Józsefet, és ránk maradt, hogy örökségét méltóképpen őrizzük, s továbbadjuk a romani shib és kultúra szeretetét.
Daróczi Ágnes
•
A kultúrateremtő
Nem gondoltam, hogy egyszer a ROM SOM folyóiratba kapok felkérést, hogy osszam meg emlékeim Choli Daróczi Józsefről. Örülök a felkérésnek és örülök annak, hogy egy nagy múltú és a roma kultúra, azon belül is a nyelv és az irodalom terjesztésében és fejlesztésében nagy szerepet játszó periodikába írhatok, és külön öröm, hogy Choliról „kell” írnom.
Sajnos rövid ideig dolgozhattunk együtt és rövid időt fed le a barátságunk, annál mélyebb és nagyobb hatású volt. Cholival még egyetemista koromban találkoztam a Romaversitas képzési hétvégéjén. Emlékszem, mekkora hatással volt rám és a kortársaimra, ahogy a kultúráról és a roma irodalomról beszélt. Ő volt az, aki először tett fel olyan kérdéseket, melyek elindítottak bennünk mélyebb gondolkodást a roma kultúráról. A diplomám megszerzése után alakult a Jezsuita Roma Szakkollégium (JRSZ), amelynek létrejöttében és szervezésében részt vehettem. Első dolgom volt meghívni olyan roma tudományos és kultúrában tevékenykedő szakembereket, akik teljesítményükkel példaképek lehetnek a fiatalok számára, és szakmai tudásuk átadásával a roma értelmiségi közösség értékét növelhetik. Choli az elsők között csatlakozott és kezdtünk el együtt dolgozni a fiatalok képzésén.
Hamar az egyik kedvenc oktatóvá vált és még most is szerencsésnek érzik magukat azok a szakkollégisták, akik a kurzusain részt vehettek. Elismerve munkáját és kimutatva megbecsülésünket 2014-ben a 75. születésnapja alkalmából átadtuk a róla elnevezett termet, melyben a művei és az általa gyűjtött festményeket állítottuk ki. 2015-ben átvehette a Szakkollégiumért díjat, melyet olyan emberek kaphatnak meg, akik munkájukkal sokat tettek az intézményért. Oláh Zsolt, az egyik roma szakkollégista – jelenleg a roma szakkollégium szakmai vezetője – mondta a díj átvétele után: „Choli bácsi, az első generációba tartozó méltán híres roma értelmiségi, több évig tanított nálunk cigány nyelvet és irodalmat, s munkájával nagyban segített minket arra, hogy büszkén vállaljuk roma identitásunkat. Így utat mutatott az igazi roma értelmiséggé válás felé.”
A Jezsuita Roma Szakkollégium a 2020-ban a Petőfi Irodalmi Múzeummal (PIM) együttműködve Choli hagyatékából összeállított kiállítással ismerte el a költő értékeit és emlékezett meg róla.
Halála óriási és pótolhatatlan űrt hagyott nem csak a roma szakkollégium életében, hanem a roma értelmiségében is. A Rom Som folyóirat és más művészeti kezdeményezések az ő és a roma értelmiség első generációja után hagyott űr betöltésére vállalkozhatnak. Choli alázata és szűnni nem akaró lelkesedése mutasson utat nekünk.
Antal István
•
A Tabító
Az első gyermekkori emlékem a Bosnyák téri piarchoz’ (így, ahogy a cigányok hívták a piacot) fűződik. Nagyapám, Rácz István, gúnynevén Vas Pista cigányzenész, pontosabban csellós vitt ki a Bosnyákra komótosan, hátul kulcsolt keze mellett sétáltatva engem. Akkor még az élő állat: csirke, liba, nyúl ugyanúgy a vásárhoz tartozott, mint a zöldség és a gyümölcs. Városi gyerekként, hosszú percekig tudtam figyelni a kis ketrecekbe eladásra várakozó állatokat. Az egyik standnál répát és hagymát pakoló magas, szikár, akkor sima arcú, kopaszodó, bronzbőrű ember. Nagyapám, a tata számomra érthetetlen nyelven köszönti. Amaz válaszol. Akkor figyelem meg közelebbről, hatalmas füle a fejétől eláll. Felidézve magamban halk hangját, a basszus ritka mélysége volt. Jóska! Ezt az egy szót értettem beszédjükből. A meglepődéstől nyitva maradt szám miatt rám mosolygott. Majd megjegyezte magyarul: Látszik Pista, nem beszélsz a gyerek előtt cigányul. Hárman indultunk tovább, megcélozva a piaci kircsimát’. A jellegzetes talponálló asztal alsó fokán elhelyezett málnaszörpömmel, beszorulva a két óriásnak tűnő felnőtt közé próbáltam utánozni beszédjüket. Pár év múlva, immár otthon anyámat három szikh harcos kinézetű forma látogatta meg. Kettő ében szakállt és hosszú hajat visel, egy pedig jellegzetesen – mintha csak tartani akarná – hatalmas kezével, időről időre alá nyúl arcszőrzetének. Akkor ismerem meg a dörgő basszus hangjáról: Jóska a Bosnyákról! Jut is eszembe az előbbi bemutatkozása: Daróczi József. A másik: Kovács József Költő. Hirtelen azt hittem, hogy a költő a harmadik neve Kovácsnak, olyan természetességgel tudott bemutatkozni. Harmadik: Péli Tamás festőművész. Mindegyik a cigány téma megszállottja. Jóízű vitájuk folyamatos hullámzásában mesebeli, színes hősöknek tűntek a nyolcvanas évek eleji magyar szürkeségben. Choli Daróczi József segédmunkás, költő, nagy irodalmi művek romani nyelvű fordítója, a Kommunista kiáltványtól a Bibliáig. Nyelvkönyv-író. Tanító, népművelő, politikus és képviselő. Rom Som címmel periodikát szerkeszt. Nekem, mint költő maradt meg leginkább. De rögtön – ahogy ezt leírom – eszembe jut, ahogy a gyerekekkel foglalkozott. Nem annyira képzett, mint inkább vérbeli tanítóként. Ritkán találkoztunk, de valahogy mégis sokat jelentett a tudat, hogy létezik. Különlegesen tudott minket fiatalokat szeretni. Minden találkozás egy megmaradó beszélgetésként él tovább. Most, ha ezt hallaná! Meglengetve karját, mondaná is: az apád f…át.
Molnár István Gábor
•
Sorsfordító találkozás
Amikor először találkoztam Cholival, akkor még nem gondoltam, hogy ez a találkozás sorsfordító lesz számomra.
A rákospalotai Lila Iskolában tanított Péli Tamással együtt. Berki Viola kiállítása volt az aulában, a megnyitó ünnepségre mentem. Nem sokkal előtte ismertem meg Pélit, ő hívott meg ide is. Choli ölében a pár hónapos kislányát tartotta. Sokat hallottam már róla Tamástól, de a nevét a televízióból jegyeztem meg, amikor Daróczi Ágnes a Ki Mit Tud?-on cigányul szavalta el a versét. Már nagyon vártam a vele való megismerkedést. Sokan voltak a közönség soraiban, nem is tudom, hogy Berki Viola vagy inkább az akkor már meglehetősen híres iskola cigány tanítói, tanítványai után érdeklődtek-e inkább. Ott találkoztam Lakatos Menyhérttel is. Olvastam a regényét, több novelláját. Hatalmas öröm járt át, hogy végre köztük lehetek, már régóta szerettem volna megismerkedni velük. Fiatal lány voltam, 18 évesen költöztem a szüleimmel Budapestre. Nem találtam a helyemet. De akkor, ott úgy éreztem, új életem kezdődik, olyan, amilyenre vágytam.
Attól kezdve, amikor csak tehettük, együtt voltam velük. A beszélgetéseink során szívtam magamba a tudásukat. Mindent meg kellett tanulnom a cigányságról, hiszen az iskolában semmit sem tanítottak rólunk, és otthon is csak a muzsikusokról esett szó. Hamarosan megismertem Daróczi Ágit és férjét, Bársony Jánost. Daróczi Ági barátnőjévé fogadott, ez a barátság talán már ötven éve is tart. Így kapcsolódtam ismét Cholihoz. Rákospalotán megalapította a Rom Som Klubot, a Rom Som folklór együttest, és a hasonló nevű stencillel sokszorosított folyóiratot. A lap néhány számához sikerült hozzájutnom, de aztán a Fővárosi Tanács elnökhelyettese betiltotta, miután rájött, hogy a lapot ugyan műsorfüzet gyanánt adták ki, de bizony abban versek, műfordítások is voltak cigány nyelven. Azon a nyelven, ami az 1961-es párthatározat szerint nem létezett. Choli pedig nem folytatta tovább a klub vezetését sem. Bársony János a Fővárosi Tanácsban dolgozott cigánykoordinátori tisztségben, az ő javaslatára kerültem a rákospalotai tanácsba úgynevezett cigánygondozóként. Talán koordinátor is voltam ott, de azalatt az egy év alatt, amíg ott dolgoztam, egyetlen egy ülést sem tartottak. Ahogy megkezdtem a munkát, felajánlották a klub vezetését is. Újraindítottam, és az együttest is életre keltettem. Sok fellépésük volt, a televízióban is megmutathatták magukat. Choli segített nekem, elmondta, mire ügyeljek, mit-hogyan csináljak. Hamarosan együtt utaztunk Cholival, Pélivel, Lakatos Menyhérttel felfedezni az országban élő roma művészeket, amit Daróczi Ágnes szervezett a Népművelési Intézet keretében. Ennek lett végeredménye az Autodidakta Cigány Képzőművészek Országos Kiállítása 1979-ben a Pataki Művelődési Házban. Izgalmas, boldog időszak volt. Aztán a férjemmel, Fátyol Tivadarral is jó barátok lettek. Kiderült, hogy Choli első felesége a férjem unokatestvére volt. Aki ismeri a különböző cigány csoportokat, azt is tudja, hogy kölcsönös előítélettel viseltettek egymás iránt. Sem Choli, sem a mi részünkről ilyesmi soha fel sem merült. Sem senkiben, aki értelmiséginek vallotta magát. Hiszen egy nép vagyunk! Úgy vélem, ma már egyre kevesebben vannak azok, akik még számon tartják ezt a rossz beidegződést, és megkockáztatom azt mondani, hogy ez annak a néhány embernek köszönhető, akik a hetvenes évek elején-közepén elindították a roma emancipációs mozgalmat. Choli másokkal együtt – Lakatos Menyhért, Péli, Hontalan, Szenty, Hollai Kálmán és még sokan mások – gyakran volt nálunk. Micsoda alkalmak voltak ezek! Felolvasták a verseiket, írásaikat, ötletek születtek, terveket szőttek, mind-mind a romák kulturális értékeinek megmutatására, kulturális életünk felpezsdítésére. Ha megkérdezem a gyerekeimet, ők hogyan emlékeznek ezekre a sűrű látogatásokra, úgy felelnek, hogy meghatározták a gyerekkorukat ezek az élmények, nem véletlenül lettek művészek ők is.
Kalla Éva
•
Szia Choli! Rég Láttalak
Nem tudom, merre jársz, hol vagy, mint ahogyan azt sem tudom, hogy hol lennél szívesen. A mennyországban, az angyalok között, ahol minden világos, illatos és selymes, ahol minden egyértelmű vagy a pokolban, ahol minden esetleges, bármit megtehetsz, bármit olvashatsz, ahol nincs cenzúra, nem kell alkalmazkodni, lehetsz, aki vagy, jó vagy rossz, lehetsz saját magad. Bűnhődhetsz, de legalább senki nem akar megváltoztatni. Nem a feljebbvalók határozzák meg, hogy ki és mi a jó. Milyen a jó zene vagy zenész, milyen a jó költő, a jó festő és milyen a jó pálinka. Gyanítom, vándorolsz, jó cigányhoz méltóan, s megpróbálod kiválogatni mindenből a jót, a számodra elviselhetőt. Biztosan nappal az angyalokkal kvaterkázol néhány órát. Mesélsz nekik a romákról, a hagyományokról a szokásainkról. Aztán, amikor elunod, hogy jónak kell lenni és talán már a torkod is kiszáradt, lecsúszdázol néhány szinttel alább és rágyújtasz. Elővarázsoltatod a targyit és jókorákat húzol belőle. Soha nem egyedül. Úgy gondolom, hogy megtalálod ott is a régi barátaidat, beszélgettek művészetről, asszonyokról, a régi időkről és arról, hogy szabadnak élni jó, hogy nem kellenek a szabályok, mert az élethez elegendőek Mózes törvényei.
Hiányzol! Olyan rémesen kevesen voltatok Ti, az elsők és olyan rémesen gyorsan mentetek el, hogy szinte lyukat égettetek a távozásotokkal a közös világunkon. Kultúrateremtők voltatok, lesajnálva a korábbi szokásokat és lesajnálva a politikai elvárásokat. Sokszor juttok eszembe. Te, Péli, Menyhért, Tivadar. Ma mit mondanátok? Kötnétek-e alkut néhány ezüstért? Elképzelem, hogy ültök a Kulacs asztalánál, cigi a fehér abroszon a pálinka mellett és beszélgettek. Hallom a szavaitokat. Ahogyan Menyhért azt mondja, hogy „na, ez így most már nem megyen” és látom, ahogyan te gondolkodva simítod végig jobb kezeddel a szakálladat.
Ismerem a véleményed és tudom a gondolataidat. Honnan? – kérdezed csodálkozva. Tudod, nem nagyon volt olyan fiataloknak szóló tréningsorozatom, ahova ne hívtalak volna magammal. s ne kértelek volna meg arra, hogy mesélj a romák történelméről, kultúrájáról. És meséltél. Minden alkalommal egy-egy napon keresztül. És azok a fiatalok, akiken az iskola sokszor nem vagy csak alig fogott, hallgattak, itták a szavaid. Ott jöttem rá arra, hogy nem a diákkal, hanem a tanárral van a baj. Ha szereted a tudásod átadni, azt észreveszi a diák és örömmel veszi. Ezeken a napokon nem untak és nem utáltak mindent, mert te úgy magyaráztál, úgy meséltél a romák vándorlásáról, harcairól és a romák áldozatairól, hogy képes voltál nem csak a figyelmüket megragadni, de a romaságukat is széppé, büszkeséggé varázsolni. Megszépültél közben és megszépítetted a pillanatokat is a fiataloknak. Mert nem csak művész voltál, de tanító is, aki nem mulasztotta elmondani, hogy „ha a politikusok akarnák, nem lennének csórók a cigányok”. Minden egyes napodnak ez volt az utolsó gondolata. Hiányzol, mint művész, mint tanító, néptanító. Hiányzol, mint ember, hiányoznak a társaid, akik kicsit az enyémek is lehettek. Ha itt lennél, ha itt lennétek, nem lenne ez a világ ennyire üres, és talán én sem érezném ennyire egyedül magam abban a hétköznapi, apró harcban, amit naponta vívok meg, fegyvertelenül és pokolian társtalanul.
Hága Antónia
•
Hiába hívom, odafenn nincs térerő
Choli volt számomra a második testvérbátyám. Az igazi édes bátyám – aki csak két évvel volt idősebb Cholitól – hamar itt hagyott engem. Őt is Józsefnek hívták.
Amikor találkoztunk Cholival, akkor úgy éreztem, mintha a bátyámmal találkoztam volna, nem kinézetre, hanem a modorában, az eredetiségében, a humorában, a romaságában. Igaz, Choli sokkal műveltebb, tanultabb volt, de maga a jelenléte, a gesztusai, egyformák voltak.
Sokat tanultam Cholitól, amit a bátyámtól nem tanulhattam meg.
Közel negyven év, a munkánk szinte napi szinten összekötött minket, természetesen ez a megállapítás az én érzéseimet tükrözi. Hogy Choli miért engedett magához olyan közel, mint egy testvért, azt nem tudnám megmondani, de sejtéseim vannak. Az anyanyelv és annak szeretete köthetett minket össze. Amikor kettesben voltunk bárhol, csak az anyanyelvünkön beszélgettünk és amikor kénytelenek voltunk magyarul egy-egy szót behelyettesíteni, akkor automatikusan a mélységből, a feledésből, előkerestük az igazi megfelelőjét. Szó szerint tanítottuk egymást, csak úgy spontán. Az anyanyelvű vitatkozásainkban, sokszor győzedelmeskedtem, de a magyar nyelvű témákban verhetetlen volt. Mindig irigyeltem, amikor váratlanul reflektált valamire, azt professzionális módon tette. Jól bánt a magyar nyelvvel, amit én soha nem tudtam tőle megtanulni, az az volt, hogy ha bármikor megkérdezte egy újságíró, jóformán még be se fejezte a kérdést, Choli már tudta a precíz választ, bármilyen témakörben.
Nem tudnám igazából megmondani, hogy bírtuk ki egymást hosszú évtizedekig, talán az is lehet, hogy a rajongója voltam, habár soha nem erőszakoltam magamat rá. Vagy esetleg sokkal távolabbi, ősi rokoni gyökerek kötöttek egymáshoz? Nem tudom. De azt nagyon is tudom, hogy sokszor összevesztünk valamin, főleg piálás közben, már másnap kölcsönösen kerestük egymást. Ha, úgy érezte, hogy ő bántott meg, akkor reggel már csörgött a telefon: – Hol a p….ba vagy már? Amikor én éreztem, hogy hülye voltam, akkor meg: – Nagy csoda, hogy felveszed a telefont. Erre ő: – Te f… nem is hívtál! Kinevettük egymást….
Nagy Gusztáv
•
Cholinak
Harmincon túl voltam mikor megismertelek, ennek több mint tíz éve már. Guszti mutatott be minket egymásnak, talán egy kocsmában. Sanszos. Kezet fogtunk, te kendőzetlenül, de intelligensen felmértél, talán, hogy hová is „helyezz” engem magadban. Úgy emlékszem, szemüveged mögül rám nézve őszintén kíváncsi is voltál rám. Jólesett nekem ez a partneri bizalom, amit felém sugároztál, ritkán tapasztaltam ilyet másoknál. Te nem akartál leuralni a tudásoddal.
Láttad a szememben, hogy tisztelem azt, ami te vagy, azt, amit és ahogyan képviselsz. Látszott, hogy nyitott vagy a meglátásaimra, és ahogyan képviselem önnönmagam, elfogadod. Bármilyen témában tudtál valami új és átgondolt értelmezést vagy építő kritikát megfogalmazni; mindemellett valóban elgondolkodtál azon, amit én mondtam neked, sőt, egyre többször el is fogadtad azt. A téma mindegy volt, mindenről tudtál beszélgetni szinte bárkivel, akire időt szántál. Mi mégis inkább az irodalomról, festészetről, történelemről, filozófiáról és vallásról beszélgettünk. Bármiről is esett szó, hosszabb-rövidebb idő után valahogy mindig a cigánysággal kapcsolatos kérdéseknél horgonyoztunk le. Természetesen nem pártpolitikai szinten, hanem inkább a művészet, a kultúra „vertikumán”, vagy inkább a „horizontján”.
Volt idő, mikor heti szinten összejöttünk és kocsmáztunk, közben persze megváltottuk a világot. Hittél bennünk fiatalokban, és mi is hittünk benned, Choliban. Berlinben is eltöltöttünk egy hetet együtt. De sok gyroszt ettünk! A végén már nagyon ki voltunk éhezve egy jó levesre. Sostár? Ezt kérdezted gyakran és ez lett a neve a művészeti csoportunknak, amivel bemutatkoztunk Budapesten is. Aztán egyre ritkábban találkoztunk és aztán hosszabb ideig nem. Az egyik ilyen ritkább találkozón ígértem meg neked, hogy fogok rólad készíteni egy szobrot. Most meg visszaemlékezést vagy mit kell írnom rólad… „Anyátok p…ja!” – mondanád erre nekem és Gusztinak. Sostár?
Kállai András
•
Mindannyiunkban hagyott valamit
A kilencvenes évek elején látott napvilágot az Amaro Drom című havilap, olyan prominens irodalmárok közreműködésével, mint Osztojkán Béla, Kovács József Hontalan, Nagy Gusztáv, Balogh Attila, Hell István és nem utolsó sorban Choli Daróczi József. Mindannyian példaképeim voltak. Az ő hatásukra már magam is próbálgattam bontogatni szárnyaimat, lejegyezve zsengéimet, publikáltam is a helyi lapokban. Az Amaro Dromhoz azonban csak hosszú tépelődések után bátorkodtam eljuttatni az írásaimat. Legnagyobb meglepetésemre elfogadták a verseimet közlésre. Néhány hét sem telt bele és hívott Choli. Döbbenetemre további írásokat kért tőlem. Visszagondolva euforikus érzésem volt már attól a tudattól is, hogy vele beszélgetek. Hézagos önbizalmamat megerősítette, hogy az alföldi kisvárostól kétszáz kilométerre igényt tartanak munkáimra, az általam oly nagyra becsült roma irodalmárok. 1994 tájékán, ROMSOM címmel új roma újság indult útjára Choli, Nagy Gusztáv és Brém-Nagy Ferenc szerkesztésével. Ebben az időben már állandósult a telefonkapcsolat közöttünk, Choli havi rendszerességgel kérte tőlem a költeményeket és beszerkesztette verseimet több antológiába is. Rövid idő elteltével a rendszerváltást követő munkanélküliség engem is Budapestre sodort. Idegennek, sebezhetőnek éreztem magam, mígnem összefutottam valahol a mesteremmel, aki újfent segítséget, biztonságérzetet nyújtott. Fogadott fiaként tekintett rám. Inspirálóak voltak a sokszor éjszakába nyúló beszélgetések. Az irodalomhoz köthető ízlésemen túl, legnagyobb tanítása számomra egészséges identitásom felépítése volt. Choli a cigány irodalom és egyéb művészeti ágak forráspontja volt. Köré szerveződtünk mindannyian, mondhatnám úgy is, hogy ő indított útra mindőnket, akik a különböző művészeti ágakban tevékenykednek. Megszervezte az első cigány klubokat, irodalmi antológiákat szerkesztett, úttörőként munkálkodott a cigány nyelv irodalmi szintre emelésén. Mintha a nyelv korlátokat szabna, hogy beszéljek róla azoknak, akik nem ismerték őt. Pótolhatatlan hiány. Egyszerre ellentmondásos is a fenti kijelentésem, hiszen mi, akik kapcsolatban lehettünk vele, érezzük jelenlétét, valami módon, hagyott valami Cholit maga után mindannyiunkban. Köszönöm Choli Daróczi József, a tisztelet és a becsület övezze emlékedet.
Szolnoki Csanya Zsolt
•
Áldás, nyelv és bánat
Az Isten áldását kérte a két hónapos fiamra. Ennek a folyóiratnak egy előbbi indítása okán kerestek Nagy Gusztival, talán két év telhetett el a Romano Nyevipe (Cigány Újság) megszűnése után. Nem voltam otthon. Amikor hazaértem, a feleségem közölte, két fekete kabátos, kalapos cigány ember volt itt, azt mondta – közel jártunk a karácsonyhoz –, úgy álltak az ajtó előtt, mint a három királyok, igaz, csak ketten voltak. Behívta őket, beszélgettek, megnézték a gyermeket a kiságyban, azzal köszöntek el, mindenképp telefonáljak. Néhány nappal később egy Almássy téri irodában, miután a folyóirat-indítás teendőit átbeszéltük, nevetve mondta: „Hé, az asszonynak azért mondd meg, mindenféle cigányokat ne engedjen be csak úgy a lakásba.”
A vele való beszélgetések nyomán értettem meg, illetve pontosabban, gondoltam végig módjával azt az emberben az öntudat szintje alatt, érzésekben-sejtésekben lakozó tudást, hogy mit jelent a nyelv egy közösségnek. Mit jelent, ha nem könnyű a világ fogalmi megragadása, ha nehézségekbe ütközik vagy csak más szavaival lehetséges önmaga elbeszélése. „Nekünk úgy kell művelnünk ezt a nyelvet, hogy közben létrehozzuk mindazt, ami a történelem miatt nem alakult ki benne.” Sokszor eszembe jutottak a szavai az eltelő évek alatt, miközben azt tapasztaltam, nem csak a magyarországi cigányok, de a többségi társadalom is – igaz, egészen más okok miatt – egyre kevésbé képes megfogalmazni magát.
Tiszteltem, hogy képes volt újra és újra nekikezdeni annak, amit fontosnak gondolt. Erre talán a legjobb példa ez a folyóirat.
Utoljára Csepelen találkoztunk, a fia virrasztásán. Az udvaron lobogó tűz, a lassú szavak, az alig-mondatok, mert tán tényszerűen fel lehet fogni minden tragédiát, igazából nem, ahogy beszélni sem lehet róla. Annak mélységét a tűz megvilágította arcán és a szemében ülő bánat mondta el, amely nem is tűnt el onnan utána már.
Annál, hogy egy ROM SOM című lapban írunk róla, talán nem is lehet méltóbb emlékezés.
Az az érdekes a Balázs János-i művészetben, hogy ha őt az ember nem is túl nagy figyelemmel, csak egyszerűen ránéz, el tud úgy varázsolni és magához tud úgy láncolni, a szimbólum erőteljes hangulati és színbéli hatásával, hogy közvetlen utána nem kerülhettük azt ki, hogy ne legyen egy gondolati folyamat, aminek mentén ezt fölfejti a kép üzenetét vagy legalábbis annak a részleteit.
Osztojkán Béla költőként indult egy olyan korban, amikor ez még számottevő értékkel bírt és a kiemelkedés, a megbecsülés ígéretét hordozta. Első könyve, a Halak a fekete citerában címmel 1981-ben, a második, Hóesés hűségben 1983-ban jelent meg. A cigány és a magyar hagyományokat, legendákat és mítoszokat egyként befogó versek sajátos hangú, öntörvényű alkotót mutattak.