CSAK NEM A SZEPESI JÓZSI LÁNYA VAGY?

Ha elhangzott a kérdés, mindig élvezettel néztem, ahogy az addig kéjes tekintetet felváltotta először a meghökkenés, majd ámulattal, tisztelettel vegyült „páni félelem”.

– Jaj, ne haragudj, de tényleg nem tudtam, hogy a Szepesi lánya vagy! Add át üdvözletemet édesapádnak!…Vagy tudod mit? Inkább ne is mondd meg neki, hogy beszéltünk!

Volt úgy, hogy csak el kellett sétálnom egy normális körülmények között nőcsábász, szemtelen férfiraj előtt, hogy halljam a jól ismert suttogásokat:

– Ez a Szepesi lánya… Nehogy utána fütyülj, hallod! Tudod ki… a Szepesi Jóska…!

Kemény fickó volt, az egyszer biztos! Keveset beszélt, de szavainak súlya volt, és a rémült tekintetekből ítélve, talán ütéseinek is…. Különben az egész ember rengeteg súlyt cipelt. Súlya volt a tekintetének, súlya volt az érzelmeinek, érzéseinek. Megfontoltsága, gesztusai, keménysége leginkább egy olasz maffiakeresztapa karakterét tükrözte. Aki ismerte, tudja miről beszélek, mikor azt mondom, hogy mindig ott lebegett körülötte valami kézzelfoghatatlan misztikum. Képes volt napokra eltűnni. Ilyenkor senki nem tudta hol, merre jár. Nem szeretett beszámolni kiruccanásairól, és nehezen viselte ha faggatták. Én egyszer, tíz évesen mégis megkíséreltem.

– Hol voltál apu?

Mint várható volt, szúrós tekintettel jutalmazott, de azért válaszolt.

– Tekeregtem – jött a tőle megszokott, rövid válasz.

– De mégis, hol?

Még mindig farkasszemet néztünk, de már kezdett enyhülni tekintete.

– Honvágyam volt.

– Honvágyad…..? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

Erre elmosolyodott.

– Igen. Miért, neked nem szokott honvágyad lenni?

Felvontam a vállamat. Nem voltam benne biztos, hogy ugyanazt gondoljuk.

– Na ugye, hogy szokott! Szereted a vadalmát?

– Igen!

– És a vadkörtét?

– Azt is!

– Akkor gyere, szedjünk! Ismerek egy-két vén fát….

Kapcsolatunk mélységét nem lehet szavakba önteni. Talán ezért volt, hogy sokszor órákon keresztül csak ültünk egymás mellett, szótlanul. Mikor már kezdett kínos lenni a csend, egy pár mély sóhaj után megszólalt.

– Mutasd a kezed!

Kezemet kezébe véve vizsgálta alaposan, komolyan, mint egy jós. Minden kis vonalat végigsimított, az összes ujjamat külön-külön megtapogatta. Soha nem lehetett tudni, hogy mire gondol… Az egyik ilyen kézvizsgálós alkalom után másnap újra találkoztunk megszokott törzshelyünkön, a Kővár presszójában. Ugyanaz a jelenet. Kínos csend, szemezés, szúrós tekintet, mély sóhajok, kézvizsgálás, újabb hatalmas sóhaj.

őrkabátzsebének nyikorgása törte meg a már-már elviselhetetlen csendet. Előhúzott egy kis fekete bársonydobozt, és elém tolta. Ajándék? Nekem? Ugyan mi lehet az? De hát nincs is születésnapom, de még névnapom sem. Lassan nyitottam fel a dobozt. Elhűlve fogtam fel, hogy egy manikűrkészletet bámulok. Ennyi….?! Tehát nem világmegváltó gondolatok cikáztak a fejében, miközben kezeimet vizsgálgatta? A csalódás kiült az arcomra, amitől ő elvigyorogta magát.

– Most meg mi bajod van? Nem mutathatlak be az új barátnőmnek piszkos körmökkel! – magyarázta el.

– Új barátnő? – néztem rá kérdőn.

– Nagyon rendes nő! A jövő héten bemutatlak neki.

Ezzel visszazökkentünk a megszokott meditációs gyakorlatunkhoz. Síri csend, farkasszemnézés.

Versenyeztünk, ki bírja tovább pislogás nélkül. Egy idő után szúrós tekintete lassan megenyhült, egyre puhábbá, bársonyosabbá, csillogóbbá vált, míg végül lassan, kövér könnycseppek gördültek végig arcán. Fájdalmának akkora súlya volt, hogy szinte meggörnyedtem tőle. Fájt, hogy ekkora fájdalmat hordoz. Azt akartam hogy boldog legyen és gondtalan. Hosszú évekkel később, amikor már felnőtt voltam és New Yorkban éltem, úgy éreztem, hogy ezt a vágyamat végre sikerült megvalósítanom. Csodálatos időszakot töltöttünk együtt ott látogatása idején. Nap mint nap élvezhettem kissé fanyar, cinikus humorát, jól ismert, egyéni stílusában előadott, szórakoztató történeteit, életfilozófiáját, és azt a mérhetetlen nagy szeretetet, ami ebből az acélkemény kinézetű emberből áradt. Életkedvünk nem ismert határt. Azt csináltuk, amit mindketten a legjobban szerettünk. Koncsorogtunk egész nap, céltalanul, kirakatokat nézegettünk, néha pedig megpihentünk egy utunkba akadt kis sörözőben. Közben nagyokat beszélgettünk, vagy nagyokat hallgattunk. (A sör márkájától függően.) Szinte repkedtem a boldogságtól, hogy végre boldognak és gondtalannak látom az én örökké sebzett lelkű apámat…. De a látszat néha csal… Legalábbis ezt tükrözi az akkoriban született verse.

Szepesi Éva