Fakanalas Janás 3.

Amikor hazaért, Janás leült beszélgetni a lányával. Elmondta neki, hogy a házasulók arra tesznek esküt a templomban, hogy jóban-rosszban, egészségben, betegségben kitartanak egymás mellett. Ha aztán úgy megbetegszik valamelyikük, hogy többé mozdulni sem lesz képes, a másiknak mellette kell maradnia, hiszen azt ígérte.

– Biztos vagy abban, hogyha úgy megbetegednél, hogy többé nem tudsz járni, a te híres Ferkód ott maradna melletted, s halálodig ápolna?

– Hogy lehetnék biztos benne, apu? Csak remélem, hiszen annyira megváltozhatott ott a háborúban. Azt sem tudom, hogy ha meglát, ugyanazt a lányt látja-e bennem, akit megszeretett mielőtt elment. Biztos megcsúnyultam, néhány évvel öregebb is lettem. Jól mondtad, amikor bevonult. Mind a ketten megváltozhattunk. Ha a szíve, a lelke olyan maradt, mint volt, ha szeret még, bármi bajom lehetne, egész biztosan velem maradna…

– És fordítva? Te kínlódnál mellette, kitartanál vele akkor is, ha már nem olyan csinos, vagy ő szorulna rá a te segítségedre?

– Persze! De miért kérded? – ijedt meg Bukurija. Rosszat sejtett.

Janás ekkor szép nyugodtan elmesélte a gyanúját, amit a Ferkó által rajzolt virágszirmok keltettek benne.

– Persze ez nem biztos. Annyira jó lenne, ha tévednék!

A lány elnyomott néhány könnycseppet, és nagyon határozottan kijelentette:

– A felesége lennék így is! Azt hiszem, nyugodtabban lennék az. Olyan szép legény volt. Sok parasztlány szeretet volna a párja lenni. Mindig attól féltem, hogy valamelyik elszereti tőlem. Azt mondják, hogy mi cigány nők gyorsabban öregszünk. Emlékszel? Te azt mondtad ez butaság. Nem attól öregszünk gyorsabban, mert cigányok vagyunk, hanem attól, hogy rosszabbakat, kevesebbeket eszünk, s a szél, a tűző nap és a fagyok jobban érnek minket, mint másokat. Öltözetünk is kevésbé véd meg… Attól tartottam, hogy ha csakugyan megcsúnyulok, bánni fogja, hogy engem választott. Ha valóban baj lett a karjával, most látni fogja, hogy csakis én vagyok, aki igazán szerette. Úgy fogom szeretni, hogy kinő a karja! Én leszek a hiányzó keze. Dolgozok majd őhelyette is, de juhász, vagy kondás, mint az apja, lehet akár ő is. Az apja úgyis nagyon beteg már, átveheti tőle a munkát. Jaj, apu, csak jönne már haza!

– Ezt írd meg! És pont így írd meg neki. Akkor biztos rögtön hazajön hozzád! Hanem, hallod, ez az apja helyetti kondásság, nekem eszembe sem jutott. Nem is rossz ötlet. Az öregúr, aki nem vett fel a hintójába, azonban még ennél jobbat is kitalált. Azt mondta, ha a fia megússza az akasztófát, ad annyi pénzt nektek, hogy gazdagabban élhettek, mintha nem esett volna semmi baja Ferkónak. Még át is ölelt engem, pedig fél a cigányoktól. Úgy, hogy elhiheted minden szavát. Ezt is megírhatod, ha akarod.

Az öreg Léczfalvy hosszú napokon keresztül csak azt látta, hogy Janás összeráncolt homlokkal járkál, ül, áll és egyfolytában gondolkodik. Mondta is Gazsi bácsinak, hogy valamit már kitalálhatott volna, mert nagyon fogy az idő. Gazsi bácsi pedig egyre nyugtatta, hogy még időben ki fog találni valamit. Mivel érdeklődött, hosszan beszélt neki Janás családjáról, Tîcáról és Lacóról, és elbeszélte Klárika, meg a maga történetét is. Nem mesét, valóságot mondott, mégis, vagy épp ezért, mesésebb volt, mint az a sok történet, amit az ő városában hallott. Megtudta a templomi cigány szent történetét is, meg annak a bizonyos Malvinának, a bíró lányának esetét megismerte. Az az igazság, hogy nagyon unta a várakozást. Meg egyre jobban szégyellte is magát. Ezért egy csokor virággal elment bocsánatot kérni, meg beszélgetni Mîrához, akit ekkor már nagyon tisztelt. A molnárral és Péter fiával is megismerkedett. Újabb szép történetekkel gazdagodott. Tîcának is vitt egy bokrétát. A nő mosolygott ezen a furcsa városi szokáson, hisz rengeteg, leszakítatlan virág között éltek, de azért nagyon megköszönte, mert érezte a jóindulatot.

Léczfalvy elment Patyu bácsihoz is. Együtt imádkoztak a kis kápolnában, majd hosszasan beszélgettek. Hol volt már az a gőgös úr, aki a faluba érkezett?

Egyszer csak arra lettek figyelmesek, hogy Janás is ott ül, nem messze tőlük, az egyik fa alatt s erősen forgatja a fejét, ráncolja a homlokát.

– Pszt! – suttogott Patyu bácsi, mutatóujját is a szája elé helyezve. – E fa alatt születtek eddig a legjobb ötletei. Azt mondja, hogy ez a „gondolkodófája”.

Közelebb húzódtak, figyelték mit néz, próbálták kitalálni, mit lát. Egyszerre erős zörgést hallottak. Egy süncsalád csörtetett elő. Az első szájában volt valami, amit kiejtett, amikor újabb zajt hallottak. Egy kóbor kutya loholt utánuk. Mindegyik sün összegömbölyödött, tüskéket meresztett, de az első, mielőtt ezt tette volna, egy kő alá nyomta orrával az ennivalót, amit imént lepottyantott. Amikor a kutya összeszurkálta az orrát, talpát a tüskés gombolyagok böködésével, s vinnyogva odébb állt, a sün folytatta a falatozást. Amikor a kutya visszarohant, hogy tegyen még egy kísérletet, megint a kő alá nyomta az ételt, s az újra pórul járt eb távoztával vígan evett tovább.

– Megvan! – ugrott fel Janás, majd amikor meglátta Patyu bácsiékat, lelkesen megmagyarázta: – Félbe kell hagyni az ebédet! – mondta, majd faképnél hagyta őket.

– De hiszen nincs is még ebédidő – mondta bizonytalanul Léczfalvy.

– Még soha nem értettem meg elsőre, de most már biztosan tudja… Ha azt mondja: „Megvan!”, akkor csakugyan megvan. Megnyugodhat, még ha nem is érti.

Az öregúr azonban egyáltalán nem nyugodott meg. Hazafelé végig maga elé mormogott: Mi az, hogy ne ebédeljünk? Hagyjuk abba? El se kezdtük! Lehet, hogy pont a felénél kell abbahagynunk? Mi köze ennek az egésznek a fiamhoz?

Léczfalvy úr egész nap hiába várta Janást, pedig csaknem kifúrta oldalát a kíváncsiság. Hiába faggatta Gazsi bácsit, ő sem tudta megfejteni, mit jelenthet az a mondat, hogy „Félbe kell hagyni az ebédet.”

– Az is lehet, hogy rosszul hallottam, s azt mondta, hogy „Félve kell falni az ebédet”, hiszen az a kutya kétszer is megszenvedte a mohóságát a sünök tüskéitől. De ennek sincs igazán értelme.

Végül nem bírta tovább, s másnap jókor korán útra kelt. Lett is nagy meglepetés, amikor az emberektől sorra érdeklődve, hogy merre is menjen, egyszer csak bokáig sárosan megjelent Janásék házánál. Ide is vitt egy virágcsokrot, amit bocsánatkérés helyett annak a Bukurijának szánt, akiről annyi szépet hallott, s akit, amikor először látott, félt felvenni a hintójába.

Bukurija azonban megelőzte. Megszólalnia sem maradt ideje, a lány kért elnézést tőle, hogy annyira bonyolultan mondta el neki az utat, de mindenképpen előbb akart hazaérni, mint a hintó.

– Akkor még nem tudtam, hogy jó ember – hozta fel mentségként.

Sajnálkozott, hogy az apja nincs az otthon, mert így nem hívhatja be a házba. Kérte, értse meg: egy beás nő nem lehet egyedül a lakásában idegen férfival. Ez fontos szabály, muszáj betartani. Janás úgy ment el, hogy amire a tizenegyet harangozzák a templomban itthon lesz. Nem érdemes már visszafordulni – mondta – üljön le ide a vendégpadra! Pihenjen egy kicsit, én meg hozok kefét, meg vizes rongyot, hogy megtisztítsam a ruháját, cipőjét.

Miután végzett, egy kis punyával (cigánykenyérrel) és málnavízzel tért vissza, s mivel látta, hogy a vendég szívesen beszélgetne, megkérdezte, mellé ülhet-e, mert nem szeretné, ha kellemetlenül érezné magát emiatt.
Amikor Janás megérkezett, ott találta őket, szinte észre sem vették, annyira beszélgettek. Bukarija még nevetgélt is. Hálás volt az öregúrnak. Most jött rá, hogy milyen régen nem hallotta nagylánya nevetését. Meg is mondta neki. Léczfalvy meg azt felelte, hogy őt meg a lány tette vidámmá. Nagyon okos teremtés, szépbeszédű, dolgos, tiszta és jószívű.

– Bárcsak a fiam szerelme, az a Virág is ilyen lenne! – sóhajtott egy nagyot.

Janás nem hagyta, hogy sokáig sóhajtozzon.

– A bíró úrtól jövök. Megkérdeztem tőle, hogy megtehető-e, amit kitaláltam. Azt mondta, hogy igen, de csak akkor, ha a király is akarja. El kell tehát érnünk, hogy akarja. Mivel húznunk kellene az időt, a fiának azt kellene kérnie, hogy végig ehessen egy több fogásos ebédet a kedvenc ételeiből. Kérjen cigánykenyeret például a mi falunkból, pecsenyét egy másikból, ami szintén nagyon messze van, bort valami külországból…, tán még valami gyümölcsöt is, ami nem most érik. Amíg összeszedik, s odaviszik azt is, aki képes elkészíteni, akár egy-két hétbe is beletelhet. Halasztódik a kivégzés, ezért engedélyt kell kérni a királytól. (Az engedély oda- s visszaküldése, az elbírálás is napokat vesz igénybe.) Úgy kell kérni, hogy legyen benne az a mondat, hogy a fiú azt kéri, nyugodtan ehesse végig az utolsó falatig az ételt, s amíg a végére nem ér, ne végezzék ki. Ha még mindig időt kéne nyerni, mondjuk, a levesnél abbahagyja, s koplal néhány napig, míg a második fogásnak neki áll, aztán koplalhat megint egy ideig. Aztán, ha már nagyon nem bírja, neki állhat a harmadiknak, egészen az utolsó gyümölcsig. Ha benne van a mondat, s úgy kapja meg az engedélyt, senki nem sürgetheti.

– És mi van, ha a király nem engedi?

– Engedni fogja. Könnyen jár az ember lába, ha a maga táncát járja – így tartja a beás mondás. Persze pénz kell hozzá. Le kell fizetni a királyi csillagjóst, hogy jelentse az urának, baljós csillag-állást lát az égen, ami négy hétig is kitart. Úgy látja, hogy közeledik a király halála. Az ő csillaga mindössze két nappal élheti túl egy másik csillag hullását, amely egy kivégzésre váró fiatalemberé. Várjon hát, amíg eltelik a négy hét, akkor elmúlik a veszély. El kell a királyhoz a legbölcsebb cigány kártyavető figyelmeztetését is, aki félti az uralkodót, mert koronahullást mutatnak a lapok. Ne végeztessen kis mostanában senkit, várjon vele legalább egy újabb holdtöltéig. Mert ha az alatt veszik az életét valakinek az ő szándékával, csak egy, legfeljebb két nappal éli túl a király. A levél megírásáról majd én gondoskodom, Tîcám majd megírja. Fel kell aztán fogadni egy helyi cigány tenyérjóst is, s odaküldeni a királyi palotához. Ki kell tanítani, hogy ő is ugyanezt jövendölje. Úgy tudni, hogy nagyon babonás a király, biztosan megrémül attól, hogy minden jövőlátó ugyanattól óvja. Kapva kap hát azon, hogy húzzák az időt. Nem állíthatja le a kivégzést, hisz maga parancsolta. Ártana a tekintélyének, ha úgy tenne. De így, hogy csak haladékot ad, semmit sem csorbul a híre. Ennyi idő, csaknem egy hónap pedig elég kell, hogy legyen. Ha Miska visszajön, vágtasson is haza, intézze a dolgokat! Az úr ne vele menjen, de ha megtudtunk mindent, szintén siessen vissza. Majd megkérjük az itteni legügyesebb kocsist, hogy juttassa haza a birtokára. Ha fizetségként, megkapja a lovat, amivel visszajöhet, higgye el, szélvészgyorsasággal érnek majd haza.

Az öreg Léczfalvy nem győzött lelkesedni. Azt sem tudta, fusson-e vagy táncoljon örömében. Bukurija azonban nem engedte el. Az apjával együtt behívta a kunyhóba, hogy nézzen körül, lássa, miként élnek. Bukurija kistestvérei olyan csendben játszottak odabent, hogy észre sem lehetett venni őket. Most letették a fakockákat, s tisztelettudóan felálltak és illőn köszöntötték a vendéget. A vendég látta, hogy mennyire szűkösen, szegényesen, de mégis tisztaságban élnek. Megsimogatta a gyerekek fejét, s ahogy lefele nézett rájuk, Janás bocskorára vetődött a szeme. Az is teljesen tiszta volt.

– Pedig ő is arról jött, ahonnan én, és mégse sáros. Ezt vajon, hogy csinálta? – kérdezte magában.

Két napot kellett még várakozniuk, amíg Miska megérkezett a Léczfalvy-birtokról. Beszámolt arról, hogy megtett mindent, amit kértek tőle, egyet kivéve. A kincskeresésről nem szól, mert félt, hogy a rokonok ahelyett, hogy előadnák, inkább elteszik maguknak, ha megtalálják. Janás persze nem bírta, ki, hogy ne kérdezzen gúnyosan és azonnal közbe:

– Nocsak, nocsak! Hát mégsem a cigányok lopnak arrafelé, hanem az úri pereputty?

– Hát – vakargatta a fejét Miska –, én biztos nem tenném tűzbe a kezemet értük.

– Okos voltál, Miska fiam – dicsérte meg a gazdája –, erre Janás nem gondolhatott, nem ismeri őket. Te fogod megkeresni, megtalálni. A jutalom is a tied lehet, de ha ott leled, ahol Janás gondolta, a fele jutalmat majd elküldjük neki…

– Arra kell, hogy legyen, másutt nem lehet. Annak, aki elrabolt gyorsan meg kellett szabadulnia a kincstől. Nyilván elásta valahol, ahová könnyen visszatalál hosszú idő múlva is. Mert gondolhatja, hogy a rendőrök titkon figyelik. Valami kőrakást, falat, vagy fát keress, Miska! Ott kell annak lennie, nem messze attól, ahol az a paraszt megtalálta az ásót. Valahol a kocsma felől a paraszt lakása felé vezető úton.

Szegény Miska, nem sokat pihenhetett. Meghallgatta, hogy most mit kell intéznie, átvette a pénzeket, meg a Tîca által írt levelet, eltette Klárika, neki sütött pogácsáit, és nyargalt is már az eddig istállóban pihent másik hátán.

Alig tette ki a lábát, új vendég érkezett Gazsi bácsihoz. A csendőrparancsnok volt az. Megérkeztek a válaszok Janás kérdéseire.

– Azt írják – lobogtatta a papírt –, hogy a fiatalúr által meg nem nevezett nőt nem keresték, mert a vádlott azt nyilvánvalóan csak kitalálta, hogy mentse magát. Megnevezni sem tudta. A szekeres kötelét megmérték, kipróbálták. Jóval rövidebb volt annál, hogy a tetőről le lehessen ereszkedni vele az ablakig. A parasztember szavát elhitték, mert a felesége is megerősítette, hogy az ásót kint felejtette a szántóföldön. Félt, hogy ellopják, azért ment a kocsmából egyenest oda, hogy hazavigye. A két ivócimborát odavitték az ablakhoz, a kis ember a nagynak válláról, bárhogy nyújtózkodott, bármint állt a lábujjai hegyére, egy tenyérnyi mindig hiányzott ahhoz, hogy elérve az ablakpárkányt felhúzhassa magát. Arra is válaszoltak, amit én írtam a kérdésekhez. Nem találtak létranyomot az ablak alatt, de ezt azzal magyarázzák, hogy a rablás utáni órákban olyan erősen zuhogott az esőt, hogy minden nyomot elmosott. Ezért nem találtak lábnyomokat sem. Segít ez valamit az úrnak, Janás? – kérdezte a parancsnok.

– Azt hiszem, hogy nagyon sokat. Ha valóban mindenkit elfogtak, aki szóba jöhetett, akkor tudom már, hogy ki volt, azaz inkább: kik voltak a gyilkosok, csak abban vagyok bizonytalan, hogy miként tehették. Klárikám! Szaladj át a Meszes bácsihoz! Kérdd meg a fiát, hogy segítsen nekünk, jöjjön át, ha ráér!… Ő a legmagasabb fiú a faluban. Igazi égimeszelő! – magyarázta az Léczfalvynak.

Nem sokat kellett várniuk. A Meszes-fiú félbehagyta a krumplihámozást, még a kötény is rajta maradt úgy sietett, amikor meghallotta, hogy Janás kért segítséget tőle.

– Menjünk oda a nagy eperfához! Klárikám, te is gyere! – mondta Janás.

Mindannyian felkerekedtek. Gazsi bácsi is odasétált velük. Janás néhány erősebb deszkát, fűrészt, szöget, kalapácsot és egy kést is összeszedett, mielőtt elindult. A többiek meg, a csendőrparancsnokkal együtt vártak, s találgatták, hogy vajon, mit akarhat.

Amikor minden együtt volt, Janás, a Meszes-fiú vállára állította Klárikát, feladatta a kést és azt kérte, hogy a lány álljon lábujjhegyre, nyújtózzon olyan magasra, amilyenre csak tud, s jelölje be késsel, ameddig ér. Miután lejött a magasból, Janás a deszkát hozzámérte, s a válla magasságában vágta le. A másikat is ehhez igazította, majd egy harmadikkal áthidalta, s kisebb lécekkel s jó néhány szöggel kimerevítette, nehogy összedőljön. Gyorsan végzett. Egy furcsa pad lett, amit az eperfa törzse mellé helyezett.

– Klárika válla nem bírná el Gábor súlyát – magyarázta, majd bakot tartott a fiúnak, hogy felléphessen erre a magas állványra. – Gáborkám, most te is nyújtózz olyan magasra, amilyenre csak tudsz, s húz egy csíkot odafenn a fán! Próbálj te is lábujjhegyre állni!

Egy felhördülés jelezte az eredményt. Gazsi bácsi nem várt magyarázatot, csak azt kérdezte:

– Mennyivel van feljebb?

– Kéttenyérnyivel! Amennyivel magasabb, annyival hosszabb is a karja – magyarázta döbbenten a csendőrparancsnok. – Erre nem gondoltam – mondta csalódással a hangjában.

– De a városi rendőrök sem – vigasztalta Janás, majd megkérdezte leírná-e, tanúsítaná-e, amit látott… – Szerintem írja azt, hogy maga jött rá, és végeztette el a kísérletet, hagy pukkadjanak meg, hogy egy falusi csendőrparancsnok, itt, az Isten háta mögött, okosabb, mint ők!

– Megírom én, persze, hogy megírom, de csak, ha tényleg nem bánod – lelkesedett a csendőrfőnök.

– Kettőbe írja, hogy Léczfalvy úr is magával vihessen egyet belőle. Ha lehet, akkor az ő példányát megírhatná itt, Gazsi bácsinál, mert neki, amint megvan, indulnia kell. Klárika rohant valami ételt csomagolni. Tîca szaladt, hogy az öregúr ruháit az utazóládába hajtogassa. A Meszes-fiú azon kötényesen szaladt a kocsmába elújságolni, milyen fontos ügyben vett részt. Lacó is eliramodott, hogy áthívja azt a legényt, aki már korábban magára vállalta a kocsis szerepét. Janás sietett befogni a hintóba a Léczfalvy úr által minap vásárolt lovakat, s közben az elejétől a végéig megismételt mindent, amit hazatérve tennie kell a mellette tébláboló öregnek. Nem lehetett megállapítani, melyikük izgul jobban.

A távozó úr, az indulás előtt kifizette Gazsi bácsinak a szállás árát. Csak utólag derült ki, hogy Janásnak is hagyott nála pénzt. Nem is keveset. Azért nála, mert félt, hogy Janás visszautasítaná. Ettől a cigánytól, miközben oly szegény, és annyira okos, még ez a butaság is kitelne – mosolygott magában, miközben búcsúzkodva, hosszan átölelte.

Két hónap múlva Miska ismét hintóval érkezett. Nemcsak az öreg, a fiatalabb Léczfalvy is benne ült. Velük érkezett egy nagyon úriasan öltözött, ébenfekete hajú, kreolbőrű gyönyörű cigány nő is. Ő kalderás cigány volt. Jöttek, hogy ők is megismerhessék azt a híres Janást, akinek egyikük az életét, s mindkettejük a boldogságát köszönheti. Az öregúr is ragyogott az örömtől.

– Ugye milyen szép? Ugye milyen kedves? – kérdezte suttogva mindenkitől. – Sajnos okosnak egyáltalán nem mondható, de mit csináljak, ha fiamnak ő kell? – tette hozzá, de ez utóbbit csak Gazsi bácsinak árulta el.

– Minden úgy történt, Janás, ahogy kitervelted, mondtad – újságolta Miska, miután mindannyian átsétáltak, s leültek a kocsmában.

– Ma mindenki az én vendégem! – kiáltotta az öreg Léczfalvy – ma Janás eszét ünnepeljük.

– Áthívták a bíró urat, a csendőrfőnököt, Meszelős Gábort, sőt bevárták Gazsi bácsit is, akit hintón hozott oda Miska. Nagy tapssal és éljenzéssel fogadták, amikor leszállt. Ott volt az egész Fakanalas család. Köztük ült egy szomorú, félkarú fiatalember is. Bukurija, ölelgette, csókolgatta, igyekezett jókedvre hangolni. Virág Klárika mellé telepedett, aki igyekezett eltakarni őt Lacó szeme elől. Gazsi bácsit, az öreg fogta karon s ültette a szomszédos székre.

– Csak szívességből hoztam ide őket – mutatott Miska vidáman a Léczfalvyak felé. Meg még haza is úgy viszem őket. Kaptam tőlük is pénzt, hogy a saját lábamra állhassak. Csak nem leszek továbbra is mások szolgája. Még ha szeretem is őket!

Amikor már mindenki feloldódott, egymás szavába vágva mesélték el a történteket. A megtalált és tanúnak vitt Virágról, a gazdag hozományért megbékélt rokonairól, arról, hogy a ma már férje valóban elrabolni készült, de a lány rokonai alaposan eltángálták. Még jó, hogy meg nem késelték! Némi pénzért a paraszt is bevallotta, hogy nem sajátja volt az ásó. Később újabb összegért Miskának meg is mutatta, hol találta.

– Nem volt nehéz meglelni azok után a kincset sem. Pont, ahogyan Janás sejtette, egy kőhalom jelölte a helyét. A rendőrök jelenlétében ástuk elő. Az örökösöktől megkaptam az ígért jutalmat is. És itt a jutalom fele, nyújtotta át Janásnak egy borítékot.

– A király csakugyan megijedt, engedélyt adott a hosszú étkezésre, de szerencsére nem volt szükség rá. Amire megjött, a csendőrparancsnok úr levelét olvasva, már le is tartóztatták a két bűnöst. Rájuk ijesztettek, talán el is tángálták őket, így bevallották a bűnüket. A kisebbik, fiatalkorában erőművész volt egy cirkuszban. Azért bírta el azt a magas fickót – mesélte az öreg,

– Pedig már felkészültem a halálra. Azt hittem, örökre elvesztettem a szerelmemet. Azért mentem aznap megkérni a kezét, mert elárulta, hogy jön a karaván érte, s férjhez vinnék valami ismeretlen cigány emberhez. Virág egyszer régebben elmesélte a szöktetés szokását. Szeret engem, hozzám jönne – ezerszer elmondta. Nem adták, megvertek, s amikor visszamentem volna a létrával, elfogtak. Azt gondoltam, hogy hét határon túl van, attól féltem, hogy szörnyű bajba keverem, ha elmondom, kihez mentem. Apám, a barátaim előtt meg titkolnom kellett a kilétét. Mifelénk mindenki gyűlöli a cigányokat. Apám is. El sem tudtam képzelni, hogy így megváltozik. Vele is csodát tettek, de amit mesélt az itteniekről, abból megértettem, hogy mi miatt változott meg ilyen gyorsan. Köszönök mindent. Egy élet kevés lenne, hogy mindezt megháláljam.

– Ez itt a béke szigete – vette át a szót újra az öreg. A fiam elvette ezt a csodaszép cigánylányt. Nemcsak szép, hanem kedves is. (Talán meg is okosodik idővel – súgta Gazsi bácsi fülébe.) Aztán újra fennhangon így folytatta. Nagyon szép pár. Gyönyörűek lesznek az unokáim. Odahaza azonban az esküvő után alig álltak velem szóba, két hét elég volt, s már úgy gyűlöltek, úgy viselkedtek velem, mintha magam is cigány lennék. Hát, nem könnyű cigánynak lenni! Nagyon szégyellem, hogy nem is olyan rég én is pont olyan voltam, mint ők. Ti tettetek rendes emberré. Nemcsak Janásék, az is, ahogy láttam, a bíró úr, a csendőrfőnök, a tanító úr, Gazsi és Patyu bácsi, a molnár, a pap, meg a többiek is viselkedtek vele, velük. Hogy mindenki annyira szereti. Köszönöm mindenkinek! Otthon nem maradhattunk meg. Én még csak meglettem volna, de a menyemet is unokáimat nem hagyhatom bántani… Miska egyedül fog innen hazamenni. Amit most mondok, neki sem árultam el. Meglepetésnek szántam. Tegnap írták alá a papírokat. Eladtam az ottani birtokot, és kissé magas áron, de megvettem a ti gonosz földesuratoktól a falut és a környékét is.

Óriási kurjongatás, éljenzés kezdődött. Összeölelkeztek az emberek a kocsmában. Némelyek örömükben pityeregni kezdtek. Amikor elcsitultak folytatta:

– Ideköltözünk. A birtokhoz egy jószágigazgató is kell, s amennyiben Bukurija kedvese elvállalná, őt nevezném ki, remek fizetéssel. Egy kis házat is kapna, feltéve ha Bukurija lesz a felesége… És kellene egy kondás is. Minél öregebb, annál jobb! Bukurija apósa pont megtenné.

– Egyet kérnék csak a falvam népétől – fordult a többi asztalnál ülők felé. – Maradjatok pont ilyenek, amilyenek vagytok!