Fakanalas Janás

(részletek)

Fakanalas Janás híre és neve bejárta az országot, sokan hallottak már róla. Úgy beszélték el – jócskán kiszínezve – a történeteit, mintha csak mesét mondanának. „Okos, mint a Nap!” – állították mindenütt, s még csak nem is sejtették, hogy egy beás cigány hasonlattal méltatják az eszét.

Az a gazdag úr sem volt tisztában ezzel, aki nagy feltűnést keltve, pompás, kétlovas hintón érkezett meg Janás falujába, hogy tanácsot kérjen tőle. Már a település határánál megállt, ahol egy szép kis fakápolna állt. Épp egy hajlott hátú öreg férfi araszolt a bejárata felé. Leparancsolta kocsisát a bakról, hogy gyorsan kérdezze meg az öreget, erre lakik-e az a híres Janás. Amikor látta, hogy a férfi bólogat, ő is lekászálódott, s csatlakozott hozzájuk.

– És csakugyan olyan okos ez az ember, ahogyan mondják? – kérdezte.

– Okos ám! Okos, mint a Nap! Csavaros eszű ember a javából! Nincs is hozzá fogható tán az egész földkerekségen sem! És tényleg itt lakik, közöttünk – büszkélkedte el az idegeneknek Patyu bácsi (mert, hogy pont ő volt az, akit megállítottak).

Az áradó dicséret gyanút ébresztett a hintón jött úrban.

– Találkoztál már vele, vagy te is csak meséket hallottál róla?!

– Hogyne találkoztam volna? – válaszolt méltatlankodva. – Janás a barátom. Ezt a kis kápolnát is ő építette nekem, mert télidőben már nem tudok a templomba becsoszogni.

A gazdag úr megcsóválta a fejét. „Öreg hazudozó!” – gondolta magában. Majd pont egy ilyen jöttment ember a barátja. Nem egy olyan történetet hallott már Janásról, amelyben püspökökkel meg királyokkal cimborált… Kell is neki egy ilyesfajta senkifia, barátnak?! Sarkon fordult, s indult is volna tovább, de az öreg megkérte a kocsisát, hogy kapaszkodhasson a karjába, és segítse el a kápolnáig, mert igen nehezen jár.
A fiatalember örömmel és tisztelettudóan támogatta, ameddig a gazdája visszament a hintóhoz. A kápolnába is belépett. Elcsodálkozott, hogy milyen szép minden benne. Ügyes ember ez a Janás – gondolta – ha ő faragott ki itt mindent. Sokáig azonban nem bámészkodhatott, mert az öreg azonnal kikérdezte, kik ők, s milyen ügyben járnak? Csak akkor nyugodott meg, amikor kiderült: semmi rosszat nem akarhatnak Janásnak.

– Menjünk már, Miska! – mordult rá az úr, amikor visszaült a bakra. – Keressünk valaki kevésbé hazudósat!

A falu első házainál megint megálltak. Az összesereglő kíváncsiskodó asszonyok és gyerekek megerősítették, hogy valóban jó helyen járnak. Mindegyikük tudott Janásról valami jót, s egymást túlkiabálva igyekeztek azt az idegen úr tudtára adni. Az meg a fejét fogta, mert egy-egy mondaton kívül szinte semmit sem értett a hangzavarból. Attól meg szörnyen megijedt, hogy egyszer csak férfiak csoportja vette körül. Hatalmas szekercéket szorongattak a kezükbe, s fenyegető szavakkal kérték számon rajta, vajon nem akar-e rosszat Janásnak. Pökhendi válaszával csak felkorbácsolta az indulatokat. Még szerencse, hogy Miska, a kocsisa szót értett velük.

Vágtattak egy darabig, majd megálltak a malomnál. Azt akarták megtudni, hogy miként ismerhetik fel azt a házat, amelyben a híres Janás lakik. A molnár valami egészen furcsát mondott.

– Könnyen megtalálják. Túl a faluvégén, a vályogvető gödrök mellett áll a viskója. Ha vár, hívom a feleségemet, s ha felveszik, ő megmutatja pontosan az utat, hogy el ne tévedjenek.

Ez aztán már végképp feldolgozhatatlan volt a hintó utasának. Vályogvető gödrök mellett másutt cigányok élnek. A fene se érti ezt a fickót. De ha olyan szép kápolnát épített, mint amit láttak, miért ne lehetne épp ott egy fából épült palotája. Biztos csak tréfából nevezte ez a behemót ember „viskónak”. Épp itt tartott az okoskodásban, amikor megjelent Mîra, s bemutatkozott, hogy ő a molnár felesége. Amikor meglátta, hogy cigány, még a hideg is végigfutott a hátán. Majd pont egy ilyen cigányfélét vesz föl a hintójára?!

– Köszönöm, de a férje – feltéve, ha tényleg a férje – már kellőképp eligazított. Odatalálunk egyedül is mondta – ridegen.

Mîra csak megvonta a vállát, s kézen fogott két kisebb gyereket, akikkel nevetgélve visszaszaladt a házba.

A kocsis, meg az öntelt gazdája persze alaposan eltévedt. Csak a következő falu közepén lett számukra gyanús, hogy már túlhaladhattak az áhított célon. Megálltak, s vártak, mert messziről egy fiatal nőalakot láttak közeledni. Gondolták, majd megkérdezik tőle is az utat. „Hisz ez cigány!” – állapította meg az úr magában, amikor már csaknem odaért hozzájuk. Tüstént visszaszállt a fülkéjébe. Onnan utasította a szolgáját:

– Kérdezd meg, Miska! –, de azért ő is fülelt, hogy mit hall.

– Hogyne tudnám az utat, amikor magam is odatartok.

– És mit akarsz a nagyhírű Janástól? – szólt le hozzá fentről az úr.

– Lássuk csak, mit is akarok? – morfondírozott vidáman Bukurija (mert, hogy ő volt a lány, akit megállítottak)

. – Először is elújságolni azt, hogy újabb levelet kaptam a szerelmemtől, aztán megmelegíteni a vacsorát neki. Neki és a testvéreimnek…

– Ők is ott szolgálnak veled? – kérdezte az úr.

– Dehogy is szolgálnak! Családtagok!

– Hát kije vagy te tulajdonképpen ennek a híres-neves Janásnak?

– Ő az én édesapám.

– Azt ne akard mondani, hogy ez a Janás cigány!

– Márpedig az. Teknővájó beás cigány.

Az idegen úr lángpiros lett. Két tenyerébe temette az arcát, úgy ingatta némán a fejét. Egy idő múlva valami zokogásféle hallatszott a tenyere mögül, de azt Bukurija már nem hallotta. Miután elmagyarázta a kocsisnak, hogy juthatnak el a házukig ott hagyta őket. (Jó hosszú, kerülőutat mondott nekik. Ő maga a legközelebbi kanyarig szép kényelmesen lépkedett tovább, majd hirtelen egy nagy fa mögött eltűnt. Egy rövidebb úton, szinte futva tette meg az utat hazáig, hogy időben hírül adja: egy úrforma keresi őket. (Sok jó ugyanis még soha nem származott abból, ha gazdag ember keresett egy szegény cigányt.)

A fiatal kocsis a kanyarig kísérte a szemével a lányt.

– De szép járása van! Épp oly bátran szólott ez is, mint a cigány asszony a malomnál! Milyen büszke cigányok ezek! – állapította meg elismerően.

Noha hűvös idő volt, Bukurija homlokán gyöngyözött a veríték, míg szaladt, hogy megvigye a hírt. Bárhogy sietett azonban, mégis elkésett. Többen toporogtak már a házuk előtt. Ott volt a Jancsi gyerek, akit Mîra szalajtott át hozzájuk a malomból a hírrel, de megérkezett Peti is. Ő egyike volt azoknak a baltás férfiaknak, akik körülvették az idegeneket, hogy kitudják, nem akarnak-e rosszat Janásnak. Amikor aztán azok a lovak közé csapva nagy hirtelen elmenekültek a válaszadás elől, még gyanúsabbak lettek. Hát persze, hogy lélekszakadva rohant Peti is jelenteni a veszélyt. Segítségként még két szomszéd is vele tartott, hátha támogatás kell Janásnak. Ameddigre Bukurija befutott, már szinte mindent tudtak, csak épp a lényeget nem: valójában mit akarhat ez a mindenkivel nagyképűen és sértőn viselkedő férfi. Bukurija még ki sem szuszogta magát, újabb hírhozó érkezett. Klárika volt az. Sajnálta, hogy Patyu bácsi olyan egyedül van, s pont ma vitt neki egy kis maga sütötte pogácsát, meg némi dohányt, amit a nagyapja küldött. Az öreg aztán azonnal visszafordíttatta.

– Megkért, hogy szaladjak, ahogy csak tudok, s mondjam el, nem kell félni. A kocsis elmondta neki, segítségért, tanácsért jönnek, nagyon messziről. Az úr apja egy fiúnak, akit halálra ítéltek, s azt vette a fejébe, hogy Janás bácsi kitalálhat valamit a megmentésére. Bármi pénzt megadna, hogy megmenthesse egyetlen gyermekét. Már elúszott a fél vagyona az ügyvédekre, perekre, de azt mondja a kocsis, a másik felét sem sajnálná.

– Mi vagyok én? Csodatevő? – morgolódott Janás. Ha azok nem tudtak segíteni, én hogyan tehetném?

A többiek azonnal találgatni kezdték, kikben márthatta meg a kését, hány embert mérgezhetett a halálba, mennyi családra gyújthatta rá a házat az a fickó, ha fölkötésre ítélték. Hiába találgattak, s vártak, teljesen rájuk esteledett, az idegenek nem érkeztek meg, a kíváncsiskodók így szépen hazamentek.

– Hála Istennek! – sóhajtott Janás. – Van nekem bajom gyilkos atyja nélkül is elég.

Bukurija is megnyugodott, ennyi embert nem tudott volna étellel kínálni. Ezért elővette azt a flaska bort, amit a már majdnem-apósa küldött Janásnak. Megint összekuporgatott egy kis pénzt, hogy a drágábbik borból, küldhessen, amit az apja annyira szeret. A legkisebb fapoharakat tette a lány Peti és a két szomszéd elé, azokat is csak negyedig töltötte, de ott hagyta az üveget is. Most, hogy leszedte az asztalt, örömmel látta, hogy milyen rendesek voltak Petiék, egyikük sem öntött utána.

– Apukám! Az öreg megint küldött neked bort. Több mint fél üveggel megmaradt.

– Az finom lesz! – mondta Janás, de nem engedte, hogy a lánya neki is töltsön. (Ezerszer bánta már, hogy egyszer úgy bedicsérte ezt a szinte ihatatlan lőrét, de csak örömöt akart szerezni a kondásnak.)

– Tegyük el valami ünnepre!… Vagy kínáljuk meg ezt a fura uraságot, ha mégis erre enné a fene. Se téged nem vett fel, se Mîra fiát a flancos hintójába, megérdemli, hogy megkínáljuk… Hadd lássa, hogy tudunk mi is urizálni!

Bukurija igyekezett a vacsorakészítéssel, égett a keze alatt a munka. Hagymát, szalonnát pirított, paprikát karikázott és tojást ütött rá. Odatette a szép tepertős pogácsákat is. Klárika nekik is hozott. Apját és a testvéreit hívta az asztalhoz. Anyja és Lacó ma Gazsi bácsinál vacsorál, csak jóval később jönnek majd haza.

Ahogy beszélgettek falatozás közben, Janás egyszerre azt kérdi:

– Elmeséled nekünk, mit üzent a Ferkód, mi van a levélben, vagy titok?

Bukurija meglepve nézett a kosarába. Azt hitte, hogy kikandikál onnan a levélke, vagy kiesett. De ott volt a helyén.

– Honnan tudtad meg? – kérdezett vissza.

– Elfelejtetted, hogy cigány vagyok? Ha egy cigány nem tud olvasni az arcokból, ki se tegye lábát kunyhójából! Sürgősen tanuld meg ezt a jó anyádtól, a cigány asszonynak még inkább tudni kell ezt!

– Azt íratta, hogy még mindig kezelik a kórházban, s egyelőre továbbra sem engedik haza. Nagyon el lehet szegénykém keseredve. Érződik minden mondatán. Azt viszont most sem írta meg, hiába kérdeztem, mi baja. Kard érte-e, vagy meglőtték, ló tiporta-rúgta?

Mindenesetre azt üzeni, hogy minden percében hazagondol: rám meg az apjára, meg persze rátok is, anyuval. Szerelmes belém! Azt mondta a tollba, hogy javul az állapota. De ez látszik is. Emlékszel, apu, az első kórházi levélre? Milyen csúnya volt az a virág, amit rajzolt? Alig találtak vissza magukba azok a kusza, remegve rajzolt vonalak. Most meg! Nézd milyen szép! Még mindig nem olyan, mint régen, de sokkal-sokkal szebb, mint az előző két üzenetében volt.

Janás is megnézte. A levélbe szokás szerint bele sem olvasott. Úgy hajtotta össze, hogy csak a virágot lássa. Most is hosszasan szemlélte azt a virágot. Nagyokat sóhajtott, majd látván, hogy a gyerekek, s köztük Bukurija, le nem veszik a szemüket róla, magyarázatot is adott a sóhajtózásra.

– Csakugyan egyre szebb. Úgy sajnálom szegényt! Majd megszakad a szívem, úgy sajnálom. Látszik, hogy mennyire jönne már haza. Meg az is, hogy csakugyan nagyon-nagyon szeret téged.

Bukurija megnyugodva vette tudomásul, hogy az apja nemcsak az arcokból, hanem a vonalakból is többet olvas ki, mint mások a betűkből. Hát még akkor, hogy megörült, amikor kis szünet után további mondatokkal nyugtatta.

– Örülj, te lány, hogy sokáig van Ferkód a kórházban. Ha nagy lenne a baj, már régen hazaküldték volna. Jó lesz még a harcba, azért nem engedik. De ne feledd a kórterem falai közt nem éri el sem lándzsa, sem kard, sem ágyúgolyó.

Valóban tudott az arcokról olvasni. Pont a lányáéról ne tudott volna? Látta, hogy csak most nyugodott meg igazán. Nem szokta becsapni, most mégis kénytelen volt rá. Szegény kislányom! – gondolta magában. Még nem gyűjtött elég erőt, hogy elmondja az igazságot.

Fakanalasék kunyhójánál csak másnap reggel tudták meg, hogy hova lett az az úr, aki Janást kereste. Tîca hozta a hírt, hogy az idő tájt éppen Gazsi bácsi házában ébredezik.

  – Már aludni készült, amikor ránk kopogott – mesélte. – Szerencsére Klárika nyitott ajtót, mert ha én, vagy Lacó teszem, valószínűleg elmenekül. Ez mindjárt kiderült, amint Gazsi bácsi asztalhoz ültette, és valósággal folyni kezdett belőle a panasz. Hogy ő az ország másik csücskéből idejön erre az Isten háta mögé, hogy segítséget kérjen attól a nagyhírű Janástól a bajára, s erre kiderül, hogy az a fickó csak egy cigány. Hogy kérdezősködött a faluban egy ősz öregtől, aki azt mondja, hogy a legjobb barátja egy cigány. Aztán megáll a malomnál, s ott meg az derül ki, hogy a molnár is egy cigány nővel él együtt. Egy helyütt meg ennek a cigánynak az újabb cimboráival futott össze, akik szekercékkel fenyegették meg… Bement a templomba is, hogy imádkozzon. Ott meg egy olyan faragott képet látott, amin egy tökéletesen cigány arcú szent volt. Milyen őrült volt, hogy ideindult – sopánkodott egyfolytában. Aztán azt is elmesélte, hogy előbb az uraságunknál kért szállást éjszakára, mert a lovaknak is pihenniük kell, meg ilyen környéken nem mert éjszaka útra kelni, de ott is pórul járt. Először szívesen fogadták, de amikor Janást szóba hozta, nagyon megdühödtek rá. Elmondattak vele néhány történetet, amit hallott róla. Amikor azonban  a harmadik Janás-mese is úgy ért véget, hogy a csavaros eszű – királyokkal és tündérekkel – barátkozó férfi alaposan rászedi, megbünteti a kegyetlen földesurat… Nos, akkor valósággal kidobták a kastélyból. Azt mondták, hogy ha úr létére ilyeneket terjeszt, menjen a falusi putrikba aludni, ott a helye. Miska, a kocsisa tudta meg a kocsmában, hogy a vak Gazsi bácsinál esetleg megéjszakázhat. Meg sem kérdezte, számolatlanul tett le az asztalra néhány bankót.

Klárika vitte be a felmelegített bablevest, s míg kanalazták a kocsisával, egészen belemelegedett a beszélgetésbe. Amikor bementem leszedni a tányérokat, éppen felváltva dicsérték a főztömet. Hanem amikor ez az úr meglátott, az összes szín kiszaladt az arcából. Mi tagadás, a résnyire hagyott ajtónál hallgatóztam egy kicsit, miután kimentem. Azt mondta Gazsi bácsinak, hogy mivel vak, biztos nem tudja, hogy egy cigány nő, aki mosogat nála. Az öreg meg azt felelte vidámkodva, hogy ő aztán csakugyan nem lát semmi különbséget egy cigány meg egy nem cigány ember között. Csak a jó, meg rossz embereket különbözteti meg. Különben is mi baja a cigányokkal? No, erre aztán az idegen szájából áradt ránk a sok mocsok. Ami rossz elmondható az emberekről, azt mind a cigányokra ragasztotta. Gazsi bácsi, csak akkor szólt, amikor végre abbahagyta. Ott volt a kastélyban – mondta az öreg –, láthatta, hogy még az urak sem egyformák. Hogy gondolhatja, hogy minden cigány egyforma? Idejött, mert mindenféle csodatörténetet hallott egy emberről, alaposan kiszínezve. Mégse jött rá, hogy nem szabad hinni mindenféle mesebeszédnek? Agyon dicsérte a bablevest. Azt mondta, hogy életében nem evett még ilyen jót. Látja, így van ez, ha az ember csak a tetteket értékeli, s nem kötik gúzsba a javarészt másoktól kapott félelmei. Mert, hogy azt a levest bizony az a cigányasszony főzte, aki előbb kivitte a tányérokat. Évek óta ő főz rám, mos rám.

Nagyokat nyelt az úr, de nem szólt. Balszerencséjére azonban ekkor nyitott be Lacónk, és a szokásos vidámságával közölte Gazsi bácsival, hogy ne aggódjon, ő az istállóban alszik majd kint a kocsissal a szalmán, Klárika dolgait átvitte hozzám, az ágyneműt is áthúzta, szabad lett a vendégszoba.

Az úr Gazsi bácsi füléhez hajolt. Nem hallottam, mit mondott, csak Gazsi bácsi válaszát. – Na és ha cigány, az unokám vőlegénye! Nem is kívánhatnék jobb férjet neki.

 A vendég erre kirúgta maga alól a széket, s alig lehetett visszatartani.

 – Hova futnál, fiam? – kérdezte Gazsi bácsi szelíden. – Aki mérges, csakis rosszul dönthet. A harag a legrosszabb tanácsadó. A rémeid, a félelmeid még a vágtató lovaknál is előbb érnek oda, mindenhová, mint te. Ezt a bölcs mondást egyébként éppen Janástól hallottam… Tudod, én csak a hangokból látok, nemcsak a mondatokra figyelek, mint mások. Nem csak a mondataidból alkottam volna ítélet, hallomásból, mint te, a cigányokról. Annak alapján – már meg ne haragudj! – csak egy felfuvalkodott, előítéletekkel megvert buta fajankónak hinnélek. Arra, hogy valójában szeretetreméltó és emberséges ember vagy az meleg hangszín vezetett rá, mellyel a szolgád válaszolgatott neked. Hidd el, ezt a hanghordozást a mi uraságunk kastélyában, ahonnan kikergettek, soha senki nem hallotta még. A te hangod súlyos félelmeket, kétségeket hordoz. Nagy bajban lehetsz. Igazán azonban akkor leszel bajban, ha úgy térsz haza, hogy meg sem próbálkozol azzal, ami miatt idejöttél. Ha csalódsz abban, amiben reménykedtél, az nagyon fáj, de ha nem próbálkozol meg valamivel, ami esélyt adott volna jobbá tenni a sorsot, azt soha sem fogod megbocsátani magadnak.

Az úr erre visszaült, az asztalra borult és zokogni kezdett. Megsajnáltam. Bementem, és kértem a tenyerét, hogy jövőt jóslok neki. Olyan eltorzított hangon szóltam hozzá, ahogy ezek a bolondok a cigány beszédet képzelik:

 – Jáj, jáj, tekintetes úr! Nágy bájt látok a családodban… Látok, látok! A jányod… Nem, nem! Jáj dehogyis! A fiád van nagy bájban. A te szerelmetes nágy fiád. Rácsokat látok. Börtönyt! Börtönyben van azs a síp ember. Varnyak kárognak a börtönytető fölött. Halálra szánták. Kötelet látok…, ákásztófát…, hóhért… (Elsápadt és iszonyat ült kivörösödött szemeire) – Jáj, jáj! – folytattam gyorsan. – De ne fíjjen az úr, gálámbok gyünnek, fehér gálámbok, a varnyak tovaszállnak, a rácsok lepattannak, a börtönykapu kinyílik… Látok, látok! Az ifiúr kigyün rajta. Mit kigyün? Kiszálád a maga karjaiba. Látok, látok! A ténsúrral ölelkezik a börtönykapuban.
Felragyogtak a szemei, s egyfolytában a tenyerére meredt, hogy lehetett mindezt abból kiolvasni. Egy kis szünet után a magam hangján folytattam.

– Hát így képzelte, ugye? Ha be akartam volna csapni, itt abba is hagynám… Látom, nem érti… Az első férfi, akitől irányt kérdett, aggódott, hogy bajt hoznak Janásra, ezért kifaggatta a kocsisát és gyorsan üzent neki Klárikával. Klárika Gazsi bácsi unokája. Őt már ismeri. Ó szolgálta fel a vacsorát. Én még ismeretlen vagyok az ön számára, bár már ismeretlenül is gyűlölt. Engedje meg, hogy bemutatkozzam! Tîca vagyok, Janás felesége.
 – Léczfalvy Géza – állt fel, s mutatkozott be, csodálkozó tekintettel, megrendülten.

Aztán még csak azt mondtam neki, hogy azok a varjak persze ott köröznek még a fia felett, de ha van a világon valaki, aki képes elhajtani őket, az csakis az én galamblelkű férjem, aki olyan okos, akár a Nap.

Janás fejcsóválva átölelte, Tîca pedig olyan szeretettel bújt hozzá, mint egy kiscica. Épp hogy csak dorombolni nem kezdett.

– Ide akart hintózni – mondta el a történet végét –, de jó gúnyosan mondtam neki, maradjon. Csak nem merészkedne egy cigányok közé, egy cigánytanyára? Úgy láttam szégyellte magát, de ezt csak Gazsi bácsi tudná megmondani. Mindenesetre azt ígértem, hogy még délelőtt átsétálsz hozzá.