Háború II.

Balogh Attilának

Hosszú háborúban haldoklik
a föld,
kezéből kipotyognak
az összetört évszakok,
arcunk felismerhető még
az összecsúszott idők
síkjai közt?
ott egy lábnyom…
aztán semmi,
mindent
egy földbolygó takar be,
olyan könnyen borítékolható
minden élet
és minden halál
– ma, a postás ide
a lábát ne tegye!
vakító tisztára mosta
a házat Mónika,
egy kislány hintázik
az udvaron boldogan,
cipője sarka a földet,
lábujja az eget érinti,
s ahogy száll vele a hinta:
úgy éringeti lába az eget,
a földet,
ég, föld, ég, föld,
ég, föld, ég, föld,
alatta a sötét föld,
felette a neon ég,
lényünk milyen hosszúságú
a létezésben?
érzem, a várakozás
hosszabbítás minden időben,
estére megtelünk álmossággal,
kezeink, lábaink hazaérnek
a takarók alá,
akkor találkozásunkból
kicsordul egy másik,
s az összecsúszott beton
és neonsíkokon
ott egy lábnyom…
aztán semmi,
az adathalmazok
háborújába visznek,
egy boríték hosszúságában
és szélességében
elfér mindened,
valamilyen számító
még rövidebbre vág,
fekszel az adathalmazok közt
vízszintesen,
ott várod meg a halált,
egy pislantásnyi idő alatt
letörli arcodat
egy ujjhegy,
lefagyasztott sarkad
még emlékszik
az eget, földet érintő
hintamozdulatokra,
cipőd sarka a földet,
lábujjad az eget
érintgette,
szállt veled a hinta:
ég, föld, ég, föld,
ég, föld, ég, föld,
lényünk milyen hosszúságú
a létezésben?
érzem, a várakozás
hosszabbítás minden időben,
aztán megérkezik valaki,
valami,
elindultok a beton
és neon
összecsúszott síkjai közt,
és ott egy lábnyom…
aztán semmi,
mindent
egy földbolygó takar be,
olyan könnyen borítékolható
minden élet
és minden halál
– ma a postás ide
a lábát ne tegye.