Budai Viktor a sárospataki Budai család első diplomása. A Bodrog-parti Athén focipályáiról hosszú utat járt be, mígnem egy bodrogközi falusi iskola katedráján találta magát. Viktorral kisvárosi gyerekkoráról, roma származásáról, hivatásáról és egy falusi többségi roma iskoláról beszélgettünk.
Nagyon jó helyen van a galéria, mi romák még nem nőttünk fel ehhez a szituációhoz. Mindannyiunknak bele kell tanulnunk ebbe a történetbe. A roma képzőművészet pár évtizedes, komoly mesterek állnak a képzőművészetünk mögött, viszont az a rendszer még nem alakult ki, hogyan képezhetjük az utánpótlást, mind az alkotókat, mind a befogadókat
Sokszor elengedtem már a gyeplőt. Mindig akkor történt velem valami jó dolog, valami feloldozás vagy előrelépés, amikor azt mondtam, hagyom az egészet, elég volt. Nagyon sokszor fel akartam adni a zenélést is. Tinédzserként azt éltem meg, hogy hiába tudom, hogy jó, amit csinálok, nincs eredmény, nincs siker.
Vannak emberek, akiknek a puszta jelenléte, a kisugárzása elég ahhoz, hogy feltöltődj, hogy boldogabbnak, erősebbnek érezd magad, jobbnak, reményszerűbbnek lásd magad körül a világot. A tábor tele volt ilyen emberekkel. Péli Tamás, Choli Daróczi József, Szentandrássy István, Nagy Guszti – én ott olyan sok jó dolgot kaptam, hogy az az egy hét egész évre feltöltött energiával.
Otthonról egyfajta büszkeséget hozok. Édesapám zenész volt, minek köszönhetően erős tartást kaptam. A zenészek a rendszerváltoztatás idején kiemelt státuszú csoport voltak. Utazhattak, jó pénzt kereshettek, ami büszkévé tette őket és a családjukat is. A főiskolán, illetve Pesten szembesültem először azzal, hogy romának lenni nehezebb sors. A férjemmel albérletet kerestünk, de hiába vittünk magunkkal két havi kauciót, munkahelyi névjegykártyát, nem akarták nekünk kiadni a lakást.
„Önreprezentációt akartam. Azt már láttuk, hogy egy nem cigány miként mutatja be a cigányokat – sokszor bár ne tenné –, nézzük meg mit mondanak magukról a romák.” Húsz évvel ezelőtt ezzel a gondolattal, és jó adag elszánással indult el a Független Színház Magyarország.
A Rácz Gyöngyi Közösségi Ház Újpesten, a Tél utcai lakótelepen áll. A házba lépve egy száz négyzetméteres kiállító térbe érkezünk, ahol százötven év elevenedik meg a szemünk előtt. A kiállítás 2014-ben jött létre, és az 1840-es évektől egészen 1990-es évekig dokumentálja az újpesti romák életét.
„Olyan voltam, mint Maugli, csak a természet létezett számomra. A fák, a formák, a fények. Azzal töltöttem a napjaim nagy részét, hogyan lehet megrajzolni egy levelet.” Balogh Tibor ezzel a hasonlattal érzékelteti mennyire elveszett az ember, ha nincsenek gyökerei, ha kötelékek, történetek nélkül érkezik bele a világba.
