Jó lenne, ha a fiatalok megtanulnának segítséget kérni, és nem veszítenék el a játékosságra, az örömre való képességüket

Aki látott már néhány televíziós vetélkedőt, annak nem újdonság a tény, hogy soha nem az a versenyző győz, akinek a legjobb adottságai vannak vagy aki a legnagyobb tudással bír, hanem az a játékos, aki képes a tanulásra. Miért olyan fontos ez a képesség az iskolapadban és még azon is túl, életünk valamennyi területén? Miért van szükségünk önmagunk megismerésére, a körülöttünk lévő világ, a saját közösségünk, a gyermekeink megértésre, nyitottságunk megőrzésére? Tonté Barbara oktatási szakértő, a Romani Gasztro blog és könyv szerzője a saját tapasztalatain keresztül többek között ezekre a kérdésekre adja meg válaszait. A beszélgetés során szóba kerülnek még a család tudatos, erős, autonóm női tagja, a kisebbségi lét szépsége, és nehézségei, és végül, de nem utolsósorban egy édesanya szorongásokkal vegyes optimizmusa a jövő tekintetében.

– Ismerted a nagyszüleidet, a mamákat?

– Igen.

– Nagymamák, édesanyád, és te: három női generáció…

– Anyai nagymamám majd’ száz évvel ezelőtt 1938-ban született Debrecen zsidónegyedében. Ennyi idő alatt sok változás történt a világban, ezzel együtt az életünkben, a szokásainkban is. Ennek ellenére sok hasonlóságot is látok a három generáció életében. A második világháború, a gettóban eltöltött idő meghatározó élmény volt nagymamám számára. Ezeknek az embert próbáló éveknek köszönhette a kitartást, a jövőbe vetett bizalmat, a jobb sors reményét, a motiváció, az ambíció erejét, amit később tovább adott az édesanyámnak is. A válás az ő korában még nem számított természetes dolognak, de a mama olyan erős asszony volt, hogy ezt is meg merte lépni. Pestre költözött és csinált a kereskedelembe egy tök nagy karriert. Anyunak egy fokkal már könnyebb sorsa volt. Ő huszonkét évesen ment férjhez, amit a mostani huszonévesek korainak gondolnak, de abban a világban ez teljesen normálisnak számított. A munka mindhárom generáció életét végigkísérte: nagymamám, anyukám, és én is végig dolgoztuk az életünket. A tanulással már más a helyzet. Nekem több lehetőségem volt, mint nekik, de meg kell jegyezzem, a mostani generációknak jóval nehezebb a dolguk. Én be tudtam kerülni államilag finanszírozott helyre a szegedi egyetem jogtudományi karára. A mai fiatalság számára ez iszonyatosan nehéz, mert rengeteg plusz pontot kell összeszedni, ami minimum középosztálybeli pénzügyi helyzetet kíván a szülőktől. Elég, ha csak a nyelvtanulás költségeire gondolunk. De visszatérve a családom női tagjaihoz, nagyon autonóm, nagyon tudatos és akaratos karaktereket kell elképzelni.

– Nem egy klasszikus roma nő története sem a nagymamádé, sem pedig az édesanyádé. Meg lehet határozni egyáltalán mi jellemezi a roma nőket általánosságban?

– Ha megerőszakolom magamat, akkor sem tudok pontos választ adni. Egyszer hallottam valakitől, ha egy tulajdonságot kellene kiemelnie, mitől roma egy roma nő, akkor azt mondaná: reziliencia, vagyis alkalmazkodás, ellenállás, találékonyság. Az összes többi klisénk kisebbségi létből fakadó szubkulturális tulajdonság, amit a többségben is fel lehet fedezni. Én nem látok kőbe vésett mintázatot. Az észszerűség, az erő, a megújulásra való képesség gyönyörű dolgok. Egy időben sokat foglalkoztam roma ételek receptjeivel, melyek a túlélés, a találékonyság receptjei, mert arra tanítanak, hogyan legyen étel az asztalon a nagy szegénység közepette is.

– Ha már receptek, mesélnél kicsit arról, hogyan született meg a Romani Gasztro című könyved ötlete?

– Az első kisfiammal voltam gyesen és szerettem volna valamit csinálni, elsősorban magam miatt. Mivel gyakorlatilag be voltam zárva a négy fal közé, sokat főztem otthon és nagyon sokat gondolkodtam azon, mit adhatok örökül a gyermekemnek. A családom mindig is a gasztronómia szerelmese volt. Nálunk mindenki jól főz, remekül süt, még édesapám is kitűnő szakács volt, így adta magát a dolog. Eleinte az izgatott, miként lehet a hagyományos ételeket újragondolni, egészségesebb verzióba elkészíteni, de hamar szembesültem a problémával, hogy igen ám, de ezek a receptek nincsenek összegyűjtve. A roma kultúra ugyanis nem egy írott kultúra. A tudás, a történetek, a dalok szájhagyomány útján terjedtek: anyáról lányra, apáról fiúra, és így is maradtak fenn. Nagyon kevés könyvet találtam, ami ezzel foglalkozott. Ezért az írótársammal, Budai Zsanettel elkezdtük gyűjteni a recepteket, majd szép sorjában megfőztük és lefotóztuk mindet.

– Kanyarodjunk kicsit vissza a tanuláshoz. Említetted, nem volt kérdés a családnak, hogy tanulni fogsz…

– Az általános iskola kicsit traumatikus volt számomra, mert nem nagyon szerettek és rossz eredményeket hoztam. Szerencsére az angol nyelv nagyon érdekelt, már egész pici korom óta meg akartam tanulni angolul. És ez volt az én nagy szerencsém, mert az történt, hogy nyolcadik osztályban annyira felszívtam magam, hogy csináltam egy jó felvételit Szeged egyik legkeményebb gimnáziumába, speciális angol szakra, ahová fel is vettek. Emlékszem mindenki le akart beszélni. Azt mondták, menjek kereskedelmibe, mert abban vagyok jó, de én csak azért is kötöttem az ebet a karóhoz, hogy angolt szeretnék tanulni, és ha nem vesznek fel, csak akkor megyek kereskedelmibe. Középiskolába nagyon jól tanultam köszönhetően többek között a komoly támogatásnak, amit a családomtól kaptam. Sose volt kérdés, hogy még a legutolsóból is kiteremtik a könyvre meg a színházjegyre valót. Nálunk ez komoly prioritás volt. Azt hozzá kell tenni, édesapám a legtájékozottabb ember volt, akit ismerek. Nem telt úgy el nap, hogy ne vett volna könyvet a kezébe. Anyukám szintén nagyon intelligens asszony. Nem nagyon vitték azt a vonalat, hogy gyorsan legyen család, és az egyik percről a másikra kikerekedő karriertörténetben sem nagyon hittek, ezért mindig arra ösztönöztek: tanuljunk. A húgom és az öcsém is továbbtanultak, mindhárman diplomások vagyunk.

– Miért nem szerettek az általános iskolában?

– Rossz minőségű iskola volt: szegregált, elcigányosodott gettó iskola. A tanároknak pedig már abban az időben sem volt könnyű. Fáradtak voltak, fásultak. Engem pedig nem érdekelt semmi. Egyedül az angol és az irodalom mozgatott, mert magyar tanár szerettem lenni.

– A romaságoddal kapcsolatban milyen élményeid vannak?

– Ezzel kapcsolatban sosem volt szégyenérzetem. Otthonról egyfajta büszkeséget hozok. Édesapám zenész volt, minek köszönhetően erős tartást kaptam. A zenészek a rendszerváltoztatás idején kiemelt státuszú csoport voltak. Utazhattak, jó pénzt kereshettek, ami büszkévé tette őket és a családjukat is.  A főiskolán, illetve Pesten szembesültem először azzal, hogy romának lenni nehezebb sors. A férjemmel albérletet kerestünk, de hiába vittünk magunkkal két havi kauciót, munkahelyi névjegykártyát, nem akarták nekünk kiadni a lakást. Már a nyolcadik helyet készültünk megnézni, amikor a sógorom éppen kiköltözött a bérelt lakásából, ahová végre sikerült gyorsan becsusszanni. Ugyanez volt a lakásvásárlásnál is, ami valljuk be, a világ röheje. Emlékezetes volt az is, amikor a diplomaosztómon az egyik tanár odajött hozzám és azt mondta, „ugye tudod, hogy soha nem fogsz tudni elhelyezkedni a szakmában”. Ekkor én már hevesen bólogattam, mert tudtam, hogy igaza van és tudtam, hogy nem bántásból mondja, hanem csak fel akarja hívni a figyelmemet. Humánerőforrás menedzserként végeztem, és abban az időben, azon a területen még nagyon más kvalitások kellettek, mint amik nekem voltak. Ott már tudtam, hogy romaként nehezebb lesz.

– Történt valami pozitív változás az eltelt idő alatt?

– Nem tudok erre igazán válaszolni. Most is volt olyan, amikor költöztünk, hogy nem nagyon akarták kinyitni az ajtót, de az biztos nem is a mi lakásunk volt. Jelenleg a kisebbik fiammal vagyok itthon, szeptemberben készülök kimenni a munkaerőpiacra, de már ismerősökön keresztül keresem a lehetőségeket. Az idők során vastag bőrt növesztettem és nagyon tudatosan, terápiákon, önismereti tréningeken keresztül vetkőztem le a paranoid dolgaimat. Másoknak bolond naivitásnak tűnhet, de nem akarom mérgezni magamat azzal, hogy „hát ez biztos azért volt, mert ez vagyok”.

– Ilyen és ehhez hasonló helyzetekre a többség két végletes választ szokott adni. Egyik a görcsös megfelelni akarás, másik a harag.

– Sose éreztem, hogy valami nagyot vesztek azzal, ha valakinek nem tetszek. Talán fiatalabb koromban munkált bennem némi megfelelési kényszer, de ezt teljesen levetkőztem. A saját sztenderdjeimnek akarok megfelelni, ami elég kemény munka, mert magamhoz vagyok a legszigorúbb. Több év terápia, önismeret spirituális út van mögöttem, amit nem könnyű végigjárni, mert itt azért beköszön más is. Miért különböztetnek meg? Mert nő vagy? Mert alacsony vagy? Mert kövér vagy? Kapsz egy jó nagy csomagot, de nem lehet úgy élni, hogy azt figyeled, ez azért van, mert… Nagyon szűk, nagyon színtelen és szegény azoknak az embereknek a világa, akik folyton megkülönböztetik embertársaikat. Őszintén sajnálom őket.

– Amikor roma nőkkel beszélgetek, fel szoktam tenni a kérdést, hogy a párválasztásnál kizáró ok lehet, ha a férfi nem roma?

– A férjem magyar cigány zsidó, és az is igaz, hogy egy roma ösztöndíj keretében ismerkedtünk meg, de mindennek ellenére azt sem tudnám megmondani milyen egy cigányos férfi. Én ahhoz mentem, akit szeretek. Nekünk közös az értékrendünk, egyforma dolgok fontosak számunkra, és másodlagos, hogy milyen az identitásunk. Én ettől sokkal szabadabb vagyok. Szerintem inkább engem nem bírnának.

– Milyen kisebbségi létben élni?

– Egyrészt nagyon sokat ad. Gazdagabb élet, mert sok dologra érzékenyebb leszel. Mivel a saját közösségemmel dolgozom, az érzékeny hozzáállás nálam és a hozzám hasonlóknál hatványozottan igaz. A kommunikációt nagyban megkönnyíti a közös tapasztalat, a nyelv. Legyen az gyerek vagy asszony vagy férfi, érzem azt, aki szemben ül velem, érzem az ügyfelet. Másrészről meg ugye egy kötött pálya, mert mi se arról beszélgetünk, hogy mi van a munkaerőpiacon, mi az új trend a humánerőforrás-menedzsmentben vagy hogyan befolyásolja a mesterséges intelligencia az írást, a jövőnket? A másik szakmám szerint külügyi szakértő is vagyok, de sose arról kérdeznek, hogy mi van Trumppal vagy Bidennel? A nehézsége ennek a létnek, a saját közösségedben végzett munkának, hogy nehéz megúszni a neurózist?

– Kifejtenéd ezt egy picit bővebben?

– Többnyire projekteken dolgozom, ami azzal jár, hogy egyszer csak vége szakad a munkának, amit óriási veszteségként él meg az ember. Minden munka, legyen az a péké vagy tanítóé, beépül az ember személyiségébe. A projektek során sincs ez másképp. Ezért valóságos gyászmunkát igényel, amikor egyiket-másikat lezárjuk. Az emberi sorsokkal való találkozás sem mindig könnyű, még akkor sem, ha csupán pár pillanatig látunk bele valaki életébe. Egy alkalommal terepen dolgoztam, és a konyhában tettünk-vettünk az egyik asszonnyal, amikor bejött egy nő, odament hozzá, és suttogva tisztítószereket kért tőle. Az asszony szó nélkül pillanatok alatt a kezébe nyomta a kért dolgokat, majd mindketten, mintha mi sem történt volna, mentek a dolgukra. Nem tudtam mire vélni a jelenetet, furdalt a kíváncsiság, ezért rákérdeztem: mi történt itt? A faluban olyan tudatmódosító szert árultak az előző napokban, amitől kényszert éreztek a fiatalok arra, hogy öngyilkosok legyenek. A tisztítószert kérő nő fia a szer hatására felvágta az ereit. Megdöbbentő volt látni és érezni azt a beletörést az életbe, amikor már nincsenek kérdések, nincs düh, nincs semmi, csak a tudomásul vétel, a kellés, amivel az anya a tisztítószereket vitte.

– Húsz éves pályát tudhatsz magad mögött. Milyen állomásai voltak ennek a pályának?

– Mindig tanodák és a Bari Shej nagylány-projekt körül mozogtam. A munkám széles spektrumot ölelt fel. Főztem a nagylányokkal, foglalkoztam gyerekekkel, asszonyokkal vagy az oktatási hivatalban végrehajtott projekteket monitoroztam. Rengeteg tapasztalatra tettem szert, és elérkezettnek látom az időt arra, hogy a megszerzett tudást másik területen, a környezetvédelem vagy a demokratikus oktatás területén hasznosítsam. Mindig úgy éreztem, hogy tartozom a közösségemnek. Most úgy látom sok titán van születőben, és győzködöm magam rendesen, csinálják most már ők.

– Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

– Szakmailag két dolog volt nagyon fontos a számomra. Az oktatási hivatalban a Bari Shejben dolgozó mentoroknak a trénercsapat és tréning anyag összeállítása. Ezt én komoly szakmai sikernek könyvelem el, mert nagyon erős, jó minőségű anyag lett. A másik a Romani Gasztro blog és könyv.

– Baj, hogy mindig roma ügyek mentén kérdezősködök?

– Azt gondolom bajnak egyáltalán nem baj, de kihagyott ziccer. Mert roma szakemberek piszok érdekes válaszokat tudnának adni. Egyik erős példám még egyetemista időkből való. A Közép-Európai Egyetemen egy román fiúval tanultam. Ő is roma volt és őt is mindig roma ügyekről kérdezték, holott a középkori történelemnek a doktora volt és piszokul nem érdekelte a romániai cigányok helyzete, és azt szerette volna, ha többet beszélgetnek vele a középkori történelemtől. Vagy itt van például a húgom, aki szobrász-restaurátor. Vele művészetekről kell beszélgetni. Kállai Andrással, Oláh Norbival is inkább a képzőművészetről kell diskurálni, még akkor is, hogy az ő művészeti vitájuk a „roma művész vagy a művész, aki mellesleg roma”. Még ebben a kontextusban is inkább művészetekről lenne jó beszélgetni. Setét Jenőt például a demokráciáról kellett volna kérdezni és nem cigányügyről. Politikáról beszélgetni vele egy élmény volt, még úgy is, hogy nem feltétlenül értettünk tökéletesen mindenben egyet. De tanító volt, mentor volt, és nemcsak roma ügyben, hanem kommunikációban, a demokrácia kérdéseiben is. Nagyon sok tanár van, akiket teljesen szükségtelen romakérdésekről faggatni, hiszen annyira jók, hogy módszertant is taníthatnának a pedagógiai főiskolán. Inkább kihagyott ziccerek ezek. Szívesen beszélgetek én, mert azt gondolom nagyon fontos beszélgetések ezek, és valahogy mindig az ismerkedéssel kezdődik minden párbeszéd, csak most már legalább hatszáz éve ismerkedünk.

– Mit tehetnénk annak érdekében, hogy változzanak a dolgok?

– Műhelymunkák szakmai beszélgetések, rengeteg közösségfejlesztés. Lehet naiv felfogás a részemről, de én mélyen hiszek a közösség erejében, és szégyellem kimondani: még mindig szükség van az érzékenyítésre. Nem azért kell harcolni, hogy elfogadjanak, szeressenek. Elég, ha nem bántanak, ha békén hagynak bennünket. A politika polarizálódásának köszönhetően sajnos nem tudunk a dolgainkról rendesen beszélgetni. És a helyzeten csak tovább ront a szélsőséges eszmék erősödése.

– Gyakran hallani, a kor egyik tünete az elbutulás, amit szokás az okos kütyük, az oktatás, a véleménybuborékok számlájára írni. Mint oktatási szakértő, mint édesanya hogyan vélekedsz erről?

– A generációk közötti feszültségekről olvasok éppen egy nagyon izgalmas könyvet, Generációk harca a figyelemért, amiben a szerző Steigervald Krisztián arról beszél, mennyire nem értjük meg egymást. Más a fontos az ipszilon generációnak, egy alfának, egy veteránnak és ez nem feltétlenül elbutulást jelent. Mind máshogyan gondolkodunk, mások a fontossági sorrendek. Az én generációm még könyvekből tanult. Most már itt vannak a kütyük. Adatot, információt már nem érdemes bemagolni, hanem új készségeket érdemes fejleszteni. Igaz, ezzel az új generációk elvesztenek egyfajta rálátást, helyette viszont technológiai tudást, elemzőkészséget kapnak, és nagyfokú kényelmet, ezért nehéz rávenni egy tizenévest arra, hogy elolvasson egy könyvet. Másrészt az oktatási helyzet, amit én is mint szakember tapasztaltam, valóban katasztrofális. A nagypolitikai folyamatok nem kedveznek annak, hogy intelligens, tanult, jó érvekkel felvértezett emberek kerüljenek ki az iskolapadokból. Tizenhat évre leszállították a kötelező iskolai korhatárt, az egyetemekre bekerülni nagyon nehéz, és ha egy gyerek látja, hogy elérhetetlen távolságra van számára a diploma, még vágy szintjén sem fog megfogalmazódni benne a továbbtanulás. Ezért nem is fog tanulni. Pedig jó volna olyan világban élni, ahol egy hentes is egy jó tudással, alapkészségekkel bír.

– Optimista vagy pesszimista vagy a jövőt illetően? Gondolok itt a klímaváltozásra, a mesterséges intelligencia hatásaira a mindennapi életünkben.

– Objektív optimista vagyok. Nagyon szeretem a történelmet, és azt látom, hogy a történelem során sokszor volt az emberiség hasonló helyzetben, igaz ennyire rosszak még sosem voltak a kilátásaink. Mégis úgy gondolom, az emberi találékonyság sok mindent meg fog oldani. Másrészről két gyerekem van, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szorongok, nem érdekel, milyen világot hagyunk rájuk. Ha nem hinnék a kutatásokban, a fejlesztésekben, az emberi értelemben, úgy érzem, meg is bolondulnék. A mesterséges intelligenciára per pillanat nagyon zabos vagyok, mert éppen elveszi a munkámat.

– Ennyire része volna az életünknek?

– Igen. A céges hírlevelek nagy részét már az MI írja. A gyerekeinknek már azt kell megtanítani, hogy a MI által megírt szövegeket hogyan javítsák, fejlesszék fel.

– Világpolitika?

– Benne lennék, ha elkezdenénk emberiségben gondolkodni.

– Mit jelent számodra az anyaság?

– Most éppen tipródást. Nagy felelősség, hogyan csináljam jól. Milyen értékeket adjak át a gyerekeimnek, és azt hogyan csináljam. Mit tegyek azért, hogy kiegyensúlyozott, boldog emberek legyenek? Szülőnek lenni, anyának lenni óriási munka, de a két gyerekem nélkül nem lenne teljes az életem. Mondom ezt éppen akkor, amikor ordít a kisebbik. A viccet félretéve, nagyon sok mindenre tanítanak, benne tartanak úgymond a világban. Ezért velem sosem fordulhat elő, hogy azt mondjam, „Bezzeg az én időmben! Ezek a mai fiatalok!” Igyekszem megismerni, megérteni a világukat, és minden erőmmel azon dolgozom, boldog gyermekek, boldog felnőttek legyenek.

– Nem titok, hogy mindkét fiatokat örökbe fogadtátok.

– Tizennégy éves korom óta tudom, hogy ez így lesz. Ezt a férjem előtt sem titkoltam soha, és mindketten azonnal tudtuk, nem volt kérdés egy pillanatra sem, hogy örökbe fogadó szülők leszünk. Döntésünk olyan természetes volt, hogy nem is tudok róla igazán beszélni. Olyan, mintha arra kérnének mondj a vízről valamit. Mondhatod, hogy a hideg mellett van meleg víz is, hogy többnyire pohárból isszuk, ha kedvünk tartja tehetünk bele citromkarikát, hogy víz nélkül képtelenek lennénk élni, de valójában nem tudnád szavakba önteni a lényeget, az érzéseidet.

– Hogyan fogadta a döntést a két család?

– Örültek. Az Ivánék családjában már volt örökbefogadott gyerek, és az én családom is teljesen természetesnek vette a döntésünket. Mindenki a legnagyobb nyitottsággal és szeretettel fogadta őket. Veszekszenek, hogy melyik gyerek kire hasonlít.

– A beszélgetés során feltűnt, mennyire nagy szerepet játszik az életedben a tanulás. Nemcsak az iskolai, hanem az a bizonyos mindenből, és állandóan.  Életednek ebben a szakaszában mi az, aminek szükségét érzed, mi az, amit szívesen tanulnál?

– Művészetek és filozófia. Most ez a kettő érdekel leginkább. A művészetekben való jártasság – képzőművészet, film, színház, zene –, úgy gondolom, nélkülözhetetlen az igényes, ha úgy tetszik, az értelmiségi léthez. A világot sokféle módon leírhatjuk és elbeszélhetjük: matematika, fizika, gazdaság, politika, művészetek nyelvén. Ma leginkább a gazdaság a politika nyelvét beszéljük. A filozófiáról azt gondolom, megtanít gondolkodni, megérteni a világot és benne önmagunkat.

– Mit tanácsolnál a fiataloknak? Mi az, amit feltétlenül meg kell tanulniuk ahhoz, hogy jól tudjanak boldogulni, élni?

– Először is tanuljanak meg segítséget kérni: szülőtől, tanártól, pszichológustól, önkormányzattól. Legyen szó bármiről, tanulásról, mentális problémákról, próbáljanak segítséget keresni. Ha lehetőségük van rá, menjenek terápiára, vagy keressenek közösséget maguknak a világhálón. Másodszor figyeljenek oda a testi-lelki-szellemi egészégükre, és ne felejtsenek el játszani, örülni. Mert az örömnek rengeteg forrása van: tánc, sport, közösség, művészetek, festés, főzés, zenélés, csak élni kell vele.

Haluska Ibolya