Jó lenne nyomot hagyni, megismerhetővé tenni a jövő generációi számára a korunkat

„Önreprezentációt akartam. Azt már láttuk, hogy egy nem cigány miként mutatja be a cigányokat – sokszor bár ne tenné –, nézzük meg mit mondanak magukról a romák.” Húsz évvel ezelőtt ezzel a gondolattal, és jó adag elszánással indult el a Független Színház Magyarország, hogy kimozdítva a komfortzónánkból, szétfeszítse elképzeléseinket romákról, együttélésről, sérelmekről, fájdalmakról, előítéletekről, alkalmazkodásról, színházról, összetartozásról. Húsz év nagy idő. Az ember ennyi évesen már túl van egy-két csalódáson, megtanult néhány kemény leckét, és belépett a nagybetűs életbe. De mire elég két évtized egy független roma teátrum életében? A színház konyhájának asztalánál az alapítóval, Balogh Rodrigóval beszélgettünk az elmúlt évekről. A visszaemlékezés egy pontján Rodrigó unszolására csatlakozott a beszélgetéshez Szegedi Tamás színművész, aki a színjátszó foglalkozás és az esti előadás közötti „holtidőben” éppen egy szakadást igyekezett megvarrni az egyik jelmezen.

– Rothadó madarak, Országépítők, A legnehezebb szó, sok olyan darabot játszotok, ami generációk fájdalmait, sorsát meséli, mintha egy terápia lenne minden roma és nem roma néző számára.

– Minden művészeti alkotás terápiás jellegű. Vannak olyan művészeti ágak, amelyek ezt jobban lehetővé teszik. A színház összetettebb: hiába akarok én ilyen-olyan terápiát, szembenézést, ha a befogadó nem tud azonosulni a szempontjaimmal félremegy az egész, rossz lesz a terápia. Amikor feldolgozunk egy sztorit, legyen az szülő, nagyszülő története, mindaz, amit ők megéltek, átfolyik a színészen, a nézőn, és mindenki mást gyúr össze, más valamit alkot belőle. És ez így is van rendjén. Én inkább arra szoktam gondolni amikor előadásokat rendezek vagy színdarabot írok, hogy mi az, amit a múlt, a múltbéli események adhatnak a jelenkor társadalmának, és ebből mi mit tanulunk? Ismernénk vajon a 19. század Oroszországát Csehov munkássága nélkül? Hát nem nagyon. Tennessee Williams, Eugene O’Neill, Arthur Miller drámái nélkül jóval kevésbé ismernénk, és értenénk nemcsak a modern amerikai demokráciát, de önmagunkat is. A drámairodalom, a színház nyomot hagy maga után, mesél a múltról. És tök jó lenne, ha a jövő generációja számára mi is hozzáférhetővé, megismerhetővé tennénk korunkat, ha lenyomatot hagynánk saját életünkről, társadalmunkról. Éppen ezért nagyon erőteljesen a jelenről mesélünk. Az már más kérdés, hogy sok generációt megmutatunk egy-egy alkotás során, hiszen nem is egy előadásunk három nemzedék életét, sorsát dolgozza fel. Nem véletlenül, hiszen a három generáció együtt értelmezhető pontosan és jól. A történeteken átívelve megtalálod a viszonyítási pontokat, felismerheted az összefüggéseket, el tudod magad helyezni, mert van mihez képested.

– A néző, aki először jár a Független Színházban, nagy felismerésként élheti meg, hogy még a sztereotípiákról is leegyszerűsítve gondolkodunk. Értem ezalatt azt, amikor egy roma fiatal nehézségeiről beszélünk, többnyire a többségi társadalom elutasítása, a kirekesztés kerül előtérbe. Arról senki sem beszél, hogy milyen nehézségekkel jár a közösségnek való megfelelés, az „elszakadás”.

– Nem akarom leegyszerűsíteni a témát, de a színház meglehetősen a sztereotípiákra épül. Bocs, de ezt használjuk. A kontextus nem mindegy. Az, hogy időnként önironikusak vagyunk, szerintem egy felszabadult állapot, mert abban a pillanatban, amikor kacagni tudsz magadon, a dolgaidon, már közelebb is kerültél saját magadhoz. Ha van drámája a roma közösségeknek akkor talán pont az, hogy van egy görcs, egy feszülés, ami nem nagyon engedi meg, hogy jól legyen magával, még akkor sem, ha nevetni tud a dolgain. És most tök mindegy, mi ennek az oka. Nem mondom, hogy mindenki puszilja meg a saját vállát, amikor reggel felkel, de szerintem sokkal előrébb tudna menni ez a világ, ha egy picivel elégedettebbek lennénk, és tudnánk azt mondani: oké, ma is megteszem, amit meg kell tenni, hogy holnap még jobb legyen.

– Van igény a színházra ebben az érdekek vezérelte világban?

– Az érdekvezéreltség mindig és minden korban megvolt, és meg is lesz. A kérdés szerintem, hogy a színháznak van-e létjogosultsága? Amikor megjelent a televízió mindenki attól tartott, hogy véget ér minden, a színházaknak befellegzett. Máig él az elképzelés, ha videóra vesznek egy színházi előadást, akkor megcsappan a nézők száma, mert az emberek megnézik az előadást a televízióban, a moziban vagy a You Tube-n, holott az ellenkezője igaz: PR-szempontból bizonyított tény, hogy piacot hoz ez a fajta nyilvánosság. A mi esetünkben például egy sikersztoriról van szó. Tíz évvel ezelőtt a közönség soraiban egy-két roma nézőt lehetett látni, ma teljesen más a szitu, alsó hangon ötven-ötven százalék az arány. Mindannyian tudjuk ki az, aki pénzt költ kultúrára: a középosztály. Mert ő megengedheti magának, mert tudja, hogy a szórakozás pénzbe kerül. Elmegy, megveszi a mozijegyet, kikapcsolódik, hazamegy és kész. Ki az, aki színházi kultúrára költ, aki a szórakozásnak ezt a műfaját választja? Na, ez már eggyel magasabb szint. Ebből az aspektusból szerintem nagyon jól állunk a múlthoz képest.

– Vidékre szoktatok menni?

– Nagyon fontosnak tartjuk a vidéki közösségeinket. A támogatásnak, a segítségnyújtásnak, mi nem az általános formáját gyakoroljuk. Nem ruhaadománnyal, élelmiszercsomaggal érkezünk, hanem szellemi táplálékkal. Ezt viszont nagyon komolyan vesszük. Vannak oktatási programjaink, előadásaink, melyekkel adunk egy inputot, megmutatjuk lehetne máshogy csinálni a dolgainkat, de aztán hazajövünk, és itt mindig van egy hiányérzet: mit hagytunk magunk után pontosan? Az utóbbi időben ezért inkább arra törekszünk, hogy ne csak rövid, de középtávon is maradjon utánunk valami. A kollégákkal együtt elköltözünk egy-egy hétre, és addig nem jövünk haza, amíg annak a közösségnek nem lesz egy saját színházi előadása, amit nemcsak otthon, az övéinek tud bemutatni, hanem falunapokra, egyéb ünnepekre, eseményekre más falvakba is elvihet. Ez az ő kulturális termékük, ami róluk szól. Mindamellett nagyon fontos számunkra az elitista működés is, mert ki ne akarna részt venni hazai, illetve nemzetközi színházi fesztiválokon?

– Jó kapcsolatot ápoltok, más országok társulataival, színházi, kulturális tekintélyekkel, csoportokkal?

– Igen, és keményen meg is dolgozunk érte.

– Hány évvel ezelőtt kezdtétek?

– 2004-ben indultunk és 2007-be kaptuk a nevünket. Egy nézőnk, Bugyi Sándor nevezett el minket Független Színház Magyarországnak, majd készített nekünk egy honlapot is. Gyönyörűen felépített portál volt, amit két év után adott át nekünk: „Légy szíves, vegyétek át, mert már nem tudom ezt csinálni”.

– Tartjátok még vele a kapcsolatot?

– Persze, egyik munkatársunk édesapja.

– Álmodtál gyerekkorodban színházról?

– Nem volt ilyen álmom, mert nem tudtam, hogy lehet. Amire emlékszem, az a hétfői színházi közvetítések a rádióban. Ezek nagyon erősen megmaradtak bennem. Körülbelül hatéves koromtól folyamatosan hallgattam az adásokat, másnap már modelleztem a hallottakat. Az, hogy színházi pályára álltam nem a véletlen műve, szerintem pont emiatt történhetett meg velem.

– Megvolt az a bizonyos fordulat az életedben?

– Igen, megvolt. A nyolcadik elvégzése után kertészeti iskolába mentem, és elsős voltam még, amikor betoltak egy versmondó versenyre. Nem akartam menni, de muszáj volt. Megtanultam a legrövidebb verset, becsülettel elmondtam és hazamentem. Amikor legközelebb találkoztam a tanárommal, aki benevezett a versenyre és el is kísért, kaptam tőle egy oklevelet és egy könyvet. Magyar fogathajtás – ez volt a címe, és bele volt írva a nevem, meg hogy második helyezett lettem. Csak néztem és gondolkodtam: kertészetibe járok és versmondásért kapok egy oklevelet? Rájöttem, másban is jó vagyok nem csak a földtúrásban meg a termesztésben. Később kiderült, semmilyen második helyezés nem volt, a tanárom csak úgy, biztatásképpen kitalálta. Ez a bizalom adott nekem egy jó nagy löketet. Elkezdtem versenyekre járni, majd átjelentkeztem drámapedagógia-francia szakra a gimibe. Onnan egyenes út vitt a színházi pályára.

– Azt nyilatkoztad egyszer, hogy te a pályán vagy, de nem vagy csapat tagja.

– A mainstreamre gondoltam, mert hiába voltam hét évig két budapesti művészszínháznak is a tagja, mindig partvonalon mozogtam. Persze ahogyan általában a színészekkel velem is elhitették néhányan, hogy te nagyon fontos vagy, de alapvetően mindig éreztem a lesajnálás attitűdjét.

– Kaptál jó, és szerethető szerepeket?

– Persze. A tolvajszerepek reciprokát is eljátszhattam, ha érted, mire gondolok. De játszottam persze mást is, Büchnert, Koestlert, kevésbé sztereotip szerepek is leestek a kamionról.

– Hogy jött a függetlenedés gondolata, a színház, ami mára összeforrott a neveddel?

– A Független Színház nem csak én vagyok.

– Tudom, de ez akkor is így van.

– Hét év után megtanultam annyit a kőszínházi stuktúrából, működésből, hogy azt mondhassam, elég volt a baszakodásból. Úgy döntöttem, a legszebb éveimet nem fogom arra pazarolni, hogy augusztus végén azt lessem, hol lesz kiírva a nevem a próbatáblán, melyik produkcióba játszom, vagy nem játszom. Nekem ez az életmód inkább taszító volt, mint bármilyen szempontból vonzó. A színészi lét végtelenül kiszolgáltatott. Filmezni nem nagyon engedtek el, mert rogyásig játszottam, nem volt mikor elmenni. Hét év alatt mindössze egy filmes munka jött össze. Plusz keresetre nem tehettem szert, ezért úgy döntöttem: viszontlátásra. Ezt nem dühből mondtam, hanem elszántsággal, egy olyan tudással felvértezve, amely képessé tesz arra, hogy vigyem azt a vonalat, amit fontosnak tartok. Önreprezentációt akartam. Azt már láttuk, hogy egy nem cigány miként mutatja be a cigányokat – sokszor bár ne tenné -, miért ne nézzük meg mit mondanak magukról a romák. Hozzá teszem, tisztában vagyok vele és elfogadom, hogy a nevem összenőtt a színházzal, de rohadtul nem vagyok egyedül. Egy brutál erős, összetartó kollektíva van velem. Nem mögöttem, nem köröttem, előttem, hanem velem, és én velük vagyok. Szerintem színházi alkotó, ha egy ilyet valaha megélne olyan mélységben, ahogyan én élem meg a mindennapokban, akkor örömében földhöz verné a fenekét.

– Születnek kortárs drámák? Vannak roma drámaírók?

– Két kötetet máris tudok neked mutatni, a Roma hősök; öt európai monodráma és Roma hősök; öt európai dráma. A könyvben szereplő művek a megszokottól eltérő módon születtek. Mondok egy példát. Az Országépítők szövegkönyvét kitettem a kollégák elé. Szegedi Tomi hazament a darabbal, amiben többek között volt egy rapp-betét, mire azt mondta: csinálok jobbat. Ezt a darabot akkor én írtam? Ki írta? Erre mondtam az imént, a csapat minden egyes tagja átfolyatja a pszichéjén, önmagán a szöveget, a történetet és kiköp valami sokkal jobbat, mint amit én vagy a munkatáram, Illés Marci megírtunk. Vannak színházi alkotók, akik azért írnak színdarabot, hogy előadás legyen belőle. És van, aki mindezt fordítva csinálja. Alina Serban bukaresti rendező egy-egy előadásból írja meg a drámát. Ez a színdarab akkor roma dráma? Nyilván az, de a színház gyűjtőművészet, mert hát mindannyiunk értékei, problémája benne van.

– Mi az, amit hozzá lehet tenni mondjuk Móricz Zsigmond Hét krajcárához?

– A dráma problémafókuszú, a társadalom, az életünk is problémafókuszú, és kevéssé értékalapú. Minket az értékek érdekelnek. Ez az, ami tök szépen tudja formálni a többség attitűdjét és szépen megerősíti a saját közösségünket.

– Színész vagy roma színész? Színház vagy roma színház?

– Interetnikus színház, ehhez mit szólsz? A színház tekintetében nem állnak meg a kutricák. Sokkal többről van szó. Személyes kapcsolatokról, többség és kisebbség viszonyáról, és még sorolhatnám.

– Amikor megérkeztem a beszélgetésre, Szegedi Tamással együtt éppen a gyerekeknek tartottál színjátszó foglalkozást. Mi kell ahhoz, hogy valaki jó színész legyen?

– Akarat. Azt akarom, hogy… Ezt minden reggel érdemes elmondani magunknak, mert akkor e mentén működik az ember, és akkor nincsenek kérdések. Persze nem mindenki ilyen ambiciózus, mint a mi közösségünk, na de ezért foglalkozunk az új generációval, ezért neveljük az utánpótlást. Azt mondjuk gyerekek, de tulajdonképpen a munkatársainkat képezzük, mert ezek a nyolc-tíz-tizenkét éves kölykök megnőnek egyszer, és elmennek szakirányú iskolákba, más színházakba végigcsinálják az inaséveket, és amikor betelik a pohár akkor visszajönnek hozzánk és munkatársaink lesznek.

– Mit tartasz a legnagyobb sikerednek?

– A munkatársaim összefogását, azt, hogy van Független Színházas identitásuk, ezt én egy csodának tartom.

– Hány ember dolgozik jelenleg nálatok?

– Igazán nem is tudom. A múlt héten talán negyvenöten dolgoztunk eltérő projekteken.

– Mikor nyílik reggelente a bejárati ajtó?

– A színházat nem úgy kell elképzelni, mint egy munkahelyet. Ez a hely egy bázis: arra van, hogy a kis megtartó közösségünket építsük. Számunkra a néző is a csapathoz tartozik. Nem is szoktunk hazaküldeni senkit sem. Arra biztatunk mindenkit, maradjon velünk az előadás után, beszélgessünk, igyunk meg egy pohár bort. Annak nagyon örülünk, hogy nem kell ácsorogni idegen helyeken, könyörögni, hogy engedjetek be hadd próbáljunk kicsit. Az elmúlt tíz évben éppen elég volt.

– Olvastam, hogy annak idején a Gellért hegyen is tartottatok előadásokat.

– Volt akkoriban két és fél kilométeres színpadtól kezdve elég sok minden. Nagyon nagy flash volt nézőnek, színésznek mindenkinek.

– Változott valami az elmúlt évek alatt roma-ügyben?

– Én már mondtam kapásból egy változást. Egyre többen vannak a nézőtéren. Engem mi érdekelne más ezen kívül? Politikai síkon, a magyar társadalom egészében persze nem sok minden változott. Az „oszd meg és uralkodj” politikája Aczél óta működik, és elég jól, mert rendre bedőlünk neki. De azért el kell ismerni, hogy az elmúlt években nem nagyon volt példa arra, hogy a Nemzetközi Roma nap vagy a roma holokauszt áldozatainak emléknapját együtt ünnepeltük volna mi romák. Zárványként, elszigetelve minden szervezet fontosnak tartotta a megemlékezést a saját körein belül. Most már tök más a szitu. Összefogunk egymással, még ha nem is mindenki, de három-négy szervezet biztosan, és mi mindig betagozódunk valahová, mert jó együtt gondolkodni, együtt csinálni a megemlékezéseket. Az összefogás kultúrája picit erősödött az évek alatt.

– Fontos, hogy legyen roma értelmiség?

– Mindennél fontosabbnak tartom, mert az a motorja mindennek. Az értelmiség az, ami nyomot tud hagyni, tanítani tudja a jövő generációját, tök mindegy, hogyan, alkotásokon keresztül vagy egyéb módokon. Azt már láttuk, milyen az, amikor nincs értelmiség. A második világháború, a deportálások idején híján voltunk a szellemi vezetőknek, pedig nem ártott volna, ha valaki figyelmeztet bennünket, menjünk kicsit más irányba, mert ott nem szedik össze a cigányokat. Fogalmunk sem volt arról, hogy a vágóhídra megyünk. Azt gondolom, ugyanúgy, ahogy az írásbeliségünk, az értelmiségünk is fejlődött mind számban, mind tudat tekintetében is.

– Hozzád nem nagyon áll közel az „áldozati szerep”. Inkább optimista alkat vagy, nem igazán szeretsz szenvedni.

– Erről a Tomi tudna mesélni.

– Szokott szenvedni? Mesélj Tomi!

Szegedi Tamás: – Vannak dolgok, amik mélyen érintik az embert, akár igazságtalanságok vagy ha azt tapasztalod, valaki lehetőséghez jut és azt nem egy közösség, egy cél érdekében használja, hanem önös érdekeinek rendeli alá: karriernek, saját meggazdagodásának. Ez nagyot tud ütni. De tény, ha szétszóródunk és máshol működünk, dolgozunk, akkor az első, ami szembe tűnik a többieknek, hogy ránk Független Színházasokra nem a kétségbeesés, a siránkozás a jellemző. Nálunk legfeljebb olyan van, hogy harmadik-negyedik nekifutásra azt mondjuk: el kéne gondolkodni, hogy megéri-e ezzel, vagy azzal foglalkozni? Nem kéne máshová pakolni az energiánkat? De szerintem ez a normális. Fel kell ismerni ha valami nem működik, majd elengedni is tudni kell.

Balogh Rodrigó: – Igaza van Tominak, valamikor tényleg magam alatt vagyok, mert érthetetlen, ha valaki nem csinál semmi jó dolgot, pedig megtehetné. Aztán gyorsan tovább lépek, és nézem a saját portánkat: mi mit tudunk csinálni, hogyan tudjuk előrébb vinni a saját dolgainkat.

Szegedi Tamás: – Ez nem feltétlen elzárkózást jelent. Nem ülünk fel a dacnak, nem sértődünk meg, hanem azt mondjuk, mi lenne, ha megkeresnénk? Ha odamennénk? Akkor végre történne ott is valami jó dolog.

– A magyar kultúrához milyen a viszonyotok. Lesz olyan, hogy csapattagok lesztek? Mert a roma kultúrát még mindig külön emlegetik.

Balogh Rodrigó: – Nem lesz mindig így. A többségi társadalom tagjai közül nagyon sokan szeretnének körülöttünk lenni. Nagyon sokan érdeklődnek, rengeteg színdarabot kapunk – és nem csak romáktól –, hogy mutassuk be. A Radnóti Színház nemrég csinált egy kiállítással egybekötött beszélgető estet az Eötvös10-ben, ahová elsőként hívtak meg minket. A cigány narratíva most még erős a fejekben, de egy ponton majd el fog tűnni. Már van átjárás a két kultúra között.

– Igen, de ez együtt jár az identitásvesztéssel.

Balogh Rodrigó: – Bármivel jár, állunk elébe. Azok is mi leszünk, és nem szabad szégyenkeznünk majd miatta. Nincsenek végleges dolgok. A kamasz is eltávolodik a családjától, majd felnőttfejjel visszatér.

– Térjünk egy kicsit vissza azokba az időkbe, amikor hol itt, hol ott próbáltatok.

Balogh Rodrigó: – A Tomi albérletébe dolgoztunk meg az enyémbe, az övébe meg az övébe. Azt szokták mondani, ami nem öl meg az megerősít. Minket ez az időszak nagyon megedzett, összekovácsolt és ezt a helyet, ami a miénk, rohadtul tudjuk értékelni. Én csak az öröm részére emlékszem vissza.

Szegedi Tamás: – A hiány valamiféle kreativitást is felszínre hozott mindannyiunkból, mert meg kellett találni a problémáinkra a megoldásokat. Például a Gellért hegyen díszlet hiányában a színészek álltak, ültek, csüngtek a fán énekelve, ami emelte az előadás minőségét, adott hozzá egy csipet hangulatot, varázslatot. Már magáért az ötletért is rajonganak a nézők. Egy jól megkonstruált gondolatból hívogató truváj lett. A színház sokrétegű dolog, nem csak a történettel tud hatni, hanem azzal is, hogyan van előadva, megmutatva a sztori. Kreativitásra a teátrumon kívül is nagy szüksége van az embernek, mert nem mindegy miként alkalmazkodsz a környezetedhez, a váratlan helyzetekhez. Például volt idő, amikor a trénerképzés az én albérletemben zajlott. Ez úgy nézett ki, hogy van a saját élettered, amiben a mindennapjaidat éled, miközben tudod, nemsoká jönnek a többiek, és pillanatok alatt egy olyan helyet kell varázsolnod a lakásból, ami alkalmas kell legyen a közös együttlétre. Az egész tér hangulata megváltozik.

Balogh Rodrigó: – Bejönnek a vendégek, és elkezd élni a hely, és amikor elmennek, tök üres lesz.

Szegedi Tamás: – Olyankor kell elmenni kutyát sétáltatni.

– Ez az örök fiatalság titka. Az ember nem foglalkozik azzal, hogy már kilenc óra van és kezdődik a sorozat.

Szegedi Tamás: – Mozgásban tart, az biztos, és kortalanná tesz. Nekem amúgy nincs is tévém. Így több idő jut az olvasásra, a semmittevésre, amikor csak úgy vagyok. Ezek a percek jót tesznek a mentális egészségemnek. Nem jó az állandó kényszer, hogy csinálnom kell valamit.

Balogh Rodrigó: – Egyébként akkor is csinálsz valamit.

Szegedi Tamás: – Végül is igen, mert előbb-utóbb jönnek a gondolatok, kezdődik az ötletelés, ha akarom, ha nem.

– Hány éve vagy a színháznál Tomi?

Szegedi Tamás: – Lassan tizenöt éve.

Balogh Rodrigó: – Egyszerűen odatapadtunk egymáshoz. És nagyon jókor, nagyon fiatalon tettük mindezt. Olyan szakmai és emberi kapcsolat van közöttünk, hogy nehéz így hibázni. Igaz, a színházban nincs boncasztal, itt nagyot nem lehet véteni, viszont teremteni, értéket alkotni egy ilyen kollektívában maga a csoda, a szárnyalás. Ettől függetlenül nem vagyunk a színház „rabjai”, sokfelé pörgünk. Fontosnak gondolom, hogy mindenkinek legyen meg a maga önálló világa.

Szegedi Tamás. – A színház egy szellemi bázis, megtartó hely minden szempontból. Ügyelünk arra, hogy a pályakezdő kapjon elég feladatot, és bíztatjuk, induljon el, járja be a saját kis útját, menjen el képzésekre, más színházakhoz, majd tapasztalatokkal gazdagon térjen vissza hozzánk.

Balogh Rodrigó: – Mert ezzel nemcsak önmagát fejleszti, de picit minket is tanít.

– Hány roma színház van Magyarországon?

Balogh Rodrigó: – Nyári Oszkár, a Karaván, Jónás Judit a Cinka Panna Cigány Szíházzal, a Romano Teatro Társulat, Miskolcon Horváth Kristóf, aki a versek, a slam poetry vonalán tevékenykedik, és végül mi, a Független Színház. Roma reprezentáció tekintetében jól állunk. Európában tizenöt országban működik roma társulat, többségükkel nagyon jó kapcsolatot ápolunk: vannak közös pályázataink, projektjeink. De sok országban siralmas a helyzet, főként Nyugat Európában. Tomiék holnap utaznak Berlinbe, a Nemzetközi Roma Napra viszik A Kaméleonlány című előadást. Hogy miért kell importálni egy roma témájú előadást? Mert nekik nincs. Németországban a cigányok nem azért vannak, hogy a kultúrát csináljanak, hanem hogy építsék a nemzetgazdaságot, kőművesek, ácsok legyenek, vagy a török bevándorlókat tanítsák, mert a kutya nem hajlandó erre rajtuk kívül. Ez a funkciójuk és pont.

– Tudtok előre tervezni?

Balogh Rodrigó: – Nem kiabálunk. Tudjuk jól, más független színházak meddig látnak. Nálunk extrém frankó a helyzet, szervezeti szinten is brutál erősek vagyunk. Múlt héten volt nálunk egy spanyol meg egy angol szervezetfejlesztő. Tartottak egy tréninget a munkatársaknak, majd két nap után három aprócska működési pontra hívták fel a figyelmünket, melyekkel természetesen foglalkozni fogunk.

– Akkor nem csak repülni tudtok…

Balogh Rodrigó: – Tök jó ezt kimondani: meglehetősen erős lábakon állunk.

– A beszélgetés során hangsúlyosan jelent meg a válaszaidban…

Balogh Rodrigó: – Folyton engem helyezel előtérbe.

– Mert úgy indultunk, hogy veled beszélgetek.

Balogh Rodrigó: – Értem én, de amikor velem beszélsz, akkor nem egy egyszemélyes döntéshozóval beszélsz. Persze, ha kell, nem szoktam elugrani a döntések elől. Te mit gondolsz erről Tomi?

Szegedi Tamás: – Amikor van egy ötlet, egy lehetőség, akkor mindenki elgondolkodik azon, mit tud beletenni a dologba. El tudja-e képzelni magát benne. Nem más jelöli ki a helyed, nem más utasít, hogy küzdjél meg a feladattal, nem aggatja rád senki a korcsolyabajnok szerepét.

Balogh Rodrigó: – A saját vállalását teljesíti mindenki.

Szegedi Tamás: – Ha pedig nem akar színpadra állni, akkor jön és foglalkozást tart a gyerekeknek.

Balogh Rodrigó: – Nem hagyjuk, hogy eltávolodjunk egymástól, senkinek sem engedjük el a kezét.

Haluska Ibolya