Kalandozók

A cigány kalandozások nem voltak véresek és pusztítók, mint mondjuk a 9–10. századi kalandozó magyarok, az Afrika felől támadó arabok vagy a vikingek hadi vállalkozásai, de azért a cigányok kis népvándorlása is kalandozás volt a javából. Békés kalandozás. Nyelveket tanultak, szokásokat, mesterségeket hagytak oda és sajátítottak el újakat, vissza-visszatértek ugyanoda, köröztek, ismerkedtek, válogattak – keresték a helyüket.

És loptak.

Ne tagadjuk, ha egyszer tény, hiszen a legkorábbi tudósítások is rendre felróják nekik: loptak, tolvajkodtak. Kivált asszonyaik. Akik kártyából, tenyérből, felhőből, parázsból, hajszálból vagy csontból jósoltak, s akiket – írja a kortárs krónikás – mindig nagyszámú zsebmetsző gyermek rajzott körül.

Hogy miért indulnak el? Miért tartanak északnak és nyugatnak? Nem tudjuk. Hivatkozhatnánk ismét a török terjeszkedésre, de ez sem feltétlenül igaz. Hiszen közismert, hogy a törökök türelmesebbek, tulajdonképpen közönyösek voltak a vallási kérdésekben. Nem térítettek, ha fizették az adót, békén hagyták a keresztényeket is. Cigányokkal, zsidókkal nem sokat törődtek. Az viszont megint bizonyos, hogy ahol a frontvonalak húzódnak, ahol évszázadokon át újra és újra rabolva, dúlva, mindent felperzselve és lerombolva vonulnak, ütköznek meg egymással támadó és felszabadító seregek, ott nem sok jóval kecsegtet a jövendő. Talán ezért igyekeztek, ha tehették, a békésebbnek gondolt Nyugat irányába.

Sokak szerint, ha eddig nem is, ekkor már valószínűleg szakosodni kezdtek. Egyes csoportjaik lassanként főfoglalkozású zenészekké, mutatványosokká, mások mesteremberekké, kovácsokká, lakatosokká, rézöntőkké, fafaragókká, kosárfonókká, vályogvetőkké lettek. Vannak olyanok, akik szerint a szakosodás már jóval korábban végbement, mások szerint akkor kezdődött el ez a folyamat, amikor már erőszakos letelepítésükön törik a fejüket ellenségeik. Nem kevesen vallják, hogy a mindenkori cigány népesség nagyobb hányada máig sem hajlandó hosszú távon egyetlen munkafajtát végezni. Még ha van is ebben igazság – hiszen a cigány ember valóban nem tűri jól a monoton munkát –, az állítás pejoratív rétegét nyugodtan lenyesegethetjük, hiszen a cigányok tehetsége sem tagadható. Bizonyára ekkor is igaz, amit az erdélyi szász Michael Lebrecht – aki 1792-ben, Nagyszebenben jelentette meg művét az erdélyi nemzetekről és azok karakteréről – majd évszázadok múlva elismer. „Minden cigányra jellemző vonás – írja Lebrecht – a kiváló ügyesség bármiféle kézműves munkában, amit mondhatni első látásra eltanulnak. Fával, vassal, rézzel, cinkkel és más fémekkel dolgoznak, mindent tudnak majmolni, de nem munkálják meg alaposan az anyagot, és megelégszenek azzal, ha termékük már elnyerte formáját.” A jövendőmondásról feltehetően egyik csoport asszonyai sem mondtak le.

A délről, a Balkán félsziget felől áramló, szivárgó cigányok a 15–16. században tömegesen szóródtak szét egész Európában. Magyarországon 1416-ban említi őket először hiteles forrás: az erdélyi Brassó városa mellett táborozik „az egyiptomi Emaus úr” és több mint száz fős kísérete.

Magyarországi megjelenésük után, illetve azzal párhuzamosan mind több európai országban bemutatkoznak. Hildesheim városi évkönyvében 1417-ben találunk rájuk utalást. Ugyanerre az évre emlékezve a lübecki Hermann Cornerus azt írja Chronica novella című művében, hogy „a sosem látott horda” Svábföldről érkezve egészen a tengerig, Hamburgig, Rostockig hatolt. Csapatokra szakadozva, de egyetlen vezető, grófjuk vagy hercegük irányítása alatt haladtak, lehettek vagy háromszázan. (A szintén lübecki krónikás Rufus szerint még többen, talán négyszázan is.) 1418-tól megint délnek tartanak: Frankfurtban, Strasbourgban, Colmárban, Augsburgban marad írásos nyomuk az ezüst fülbevalót viselő, jövőbe látó Heidéknek (pogányoknak). A svájci Zü­richben, Bázelben, Bernben is említik őket a krónikák. A következő esztendőben Franciaországban is megjelennek a „rettenetes emberek”, akiket szaracénokként is emlegetnek az írások. Savoya hercegének menlevelét mutogatják Châtillon-sur-Chalaronne városkában. Alig valamivel később „András, Kis-Egyiptom hercege” St. Laurent-ben tűnik fel több mint száz fős kíséretével. 1419 októberében Provance nem fogadja őket nagyon lelkesen, nem is ragadnak le, Szilveszter táján már Németalföldön hajtják lovaikat, szamaraikat. A menlevelek működnek, mert ha sokhelyütt tartanak is tőlük, mégis engednek az ajánló soroknak, nem tagadják meg az alamizsnát a zarándokoktól, általában ellátják őket kenyérrel, sörrel, borral, árpával és más gabonával, hallal, szalmával. 1420, Brüsszel. 1421, a flandriai Bruges, Hainaut, Artois, Tournai. Itt már nem szaracénokként emlegetik őket, éppen hogy szaracénok által elüldözött, igaz keresztényekről regélnek a városi iratok. Vezetőik: András herceg, Mihály herceg s bizonyos Sir Miquiel. Ugyanazon év őszén Burgundiában, Arras városában is megjelennek az „egyiptomi idegenek”. A szemfüles krónikás azt is észreveszi, hogy a császári menlevél védelmét élvező, saját grófjuk által vezetett, sötét bőrű, hosszú hajú és szakállú, fülbevalós egyiptusiak, akiknek asszonyai turbánosak voltak, három nap s három éjjel nem váltottak ruhát.

Nem folytatom a sort, ebből is láthatjuk: a cigányok megérkeztek. Itt vannak Európában. Húzzunk határvonalat, s jelentsük ki önkényesen, hogy ez a találkozás nagy pillanata. A 15. század eleje. Amikor az európai ember találkozik az idegennel. A nagyon mással, a kirívóval. A cigánnyal, aki akkoriban még nem európai ember.

És hogy miként zajlik a találkozás?

Mindent számbavéve azt mondhatjuk, barátságosan. Nem színtelen világ a korabeli Európa, van itt látványosság nélkülük is – eretnekek, szerzetesek, zsoldos- és martalóchadak, kereplővel vonuló leprások, messzi földről érkező kalmárok tünedeznek fel országútjain, városainak és falvainak vásárterein táncosok, akrobaták és muzsikusok, törpék és óriások produkálják magukat, rongyos kéregetők mutogatják üszkös és gennyes sebeiket, hitszónokok kínálják szellemi portékájukat –, a cigányok mégis feltűnést keltenek.

Európa eleinte türelmesnek mutatja magát. Pedig csak kíváncsi. Vajon kik ezek a különös idegenek? Honnan jöttek? Hová tartanak? Mik a szokásaik? És főként, mit akarnak? Mik a szándékaik? Amíg az újdonság íze tart, addig tart a béke és a barátság is. De aztán egyre többen jönnek, az európaiak lassan kiismerik kiismerhetetlenségüket, és elkezdődik az üldöztetésük is.

De maradjunk még a találkozás pillanatainál.

Az otthon ülő mindig vár valamit a messziről érkezőtől. Ritka árucikket, csípős kalandot, borsos történetet, fűszeres híreket. Mesét. Az érkező is számít valamire. Meleg fogadtatásra, otthonra, anyagi javakra. A cigányok nem voltak ügyetlenek, nem pazarolták el a Bizáncban, Krétán, Korfun, a Modon melletti hegyen, Kis-Egyiptomban töltött időt. Megfigyelték a Szentföld felé igyekvő zarándokokat, a papokat és a városi szenteskedőket, s mire Közép- és Nyugat-Európa felé vették az irányt, már pontosan tudták, mivel kell előrukkolniuk. Vagyis készültek. Tökéletes mesét tálaltak fel Európának. Egyszerűt és világosat. Sir Angus Fraser a spanyol cigányok kifejezését kölcsönvéve „nagy csel”-nek nevezi ezt a fogást, s könyvében külön fejezetet szentel neki.

A mese

A cigány a tegnapra nem emlékszik, a holnappal nem törődik, a mának él, mondták a régiek. Vajon miféle mesével álltak elő a saját múltjukat illetően? A lehető legjobbal. Az európai ember vallásos buzgalmára, hitére alapozva építették föl az előadást. A kérdésre, hogy kik is volnának ők, egyszerű a válasz. Megtért bűnösök. Szomorú sorsú, nyugtot nem lelő, alamizsnát és szállást kérő zarándokok. Vezeklők.

Hogy ez miért olyan nagy üzlet?

Ne feledjük, a 15. század elején járunk. A középkori engesztelő zarándoklatok az előző egy-két évszázadban élték fénykorukat, de a peregrinus még sokáig különös jogokat élvez. A cigány találékonyság és alkalmazkodóképesség egyik legszebb példája ez, hiszen zarándoknak mondani magunkat remek ötlet volt, egyszerre több haszonnal is járt. Először is a szívre, az érzelmekre és a hiúságra hatott. Segíts rajtam, az elesetten, te, aki erősebb vagy nálam. Szánj meg, szerencsés ember! Jól jársz, ha segítesz, mindjárt jobban érzed magad. Hiszen segítséged jó cselekedet. A zarándokot támogató ugyanis maga is részesül a zarándoklat jótékony hatásából. Már ez is elég lenne, de emellett a lex peregrinorum, vagyis a zarándokok törvénye még védi is rendjének tagjait. Ráadásul az egyház szigorúan intette – még kiközösítéssel is megfenyegette – mindazokat, akik akadályozni, zaklatni merészelték a zarándokot. És még valami – „utazóknál”, csavargóknál ez sem utolsó szempont –: a zarándok sok helyen mentesült az út- és hídvámok megfizetésének kötelme alól.

Igaz, a tisztelet és segítő szándék mellett rögvest feltámadt a zarándokokkal szembeni gyanakvás is, mert minden korban léteztek olyan léhűtők, akik vezeklő zarándoknak adták ki magukat, hogy élvezhessék a peregrinusok számára biztosított előnyöket.

Több változatban is előadták a mesét, és hosszú ideig be is jött, működött a „nagy csel”.

Az egyik változat szerint a cigányok hazájukban, Kis-Egyiptom földjén letértek a keresztény hitről, a pogányság borzasztó bűnébe estek, de aztán megtértek. Azóta vezekelniük kell, nyugtot nem lelve, földönfutókként zarándokolni a világban. Sokszor hangzik úgy a történet, hogy a szaracén hódítók kényszerítették őket keresztény vallásuk feladására. A másik verzió sem bonyolult. E szerint a cigányok nem segítettek Máriának és Józsefnek, amikor összetalálkozván velük, azok arra kérték őket, segítsenek egyiptomi menekülésükben. Önzők voltak, nem segítettek a Szent Családnak, ezért bűnhődniük kell.

Más legenda is létezik a cigányság szentföldi szerepére vonatkozóan, ám egészen más előjellel. Connie Fletcher, a chicagói Loyola Egyetem professzornője 1990-ben, New Yorkban jelentette meg könyvét What Cops Know, Amit a rendőrök tudnak címmel. Fletcher több mint száz chicagói rendőrrel beszélgetett el, akik bizonyos vonatkozásban elismeréssel nyilatkoznak a cigányokról. „Remek tolvajok – állítják a kopók. – Titokzatos tehetségük van arra, hogy behatoljanak az emberek otthonába, és megleljék értékes tulajdonaikat.” A rendőrök szerint nagypénteken mindig sok cigány lop, mert úgy tartják, Krisztus megengedte nekik a lopást. Hogy miért? Mert a cigányok éppen Jeruzsálemben tartózkodtak, amikor megfeszítették Jézust. Valamelyikük szemet vetett az egyik vasszögre, amivel fel akarták feszíteni a keresztfára, és szépen zsebre is dugta azt. Ezért a Megváltó mindkét lábfejét egyetlen szeggel ütötték át. Krisztus pedig azt mondta, hogy attól fogva a cigányok lophatnak kedvükre: nem lesz bűnükül felróva. Léteznek különböző helyi legendák is, például a spanyolországi Rocío hatalmas Mária-búcsújába ma is díszes szekereken érkező andalúziai cigányok közt akadnak olyanok, akik szerint Szűz Mária apja, Szent József ugyan payo volt, vagyis nem cigány, de édesanyja, Szent Anna viszont cigány. Ezek szerint Jézus félvér, mert felerészt cigány, felerészt zsidó, vagyis payo vér csörgedezett az ereiben. Patrick Leigh Fermor két „gonosz legendát” is említ könyvében: az egyik szerint a cigány kovácsok „öntötték a zsidók Aranyborját”, a másik szerint Krisztus „megfeszítéséhez egy cigány kovácsolta a szögeket, amiért egy renegát démon büntetésül hasonló szöget dugott a fenekébe”.

De maradjunk az eredeti mesénél. Eltévelyedett keresztények, a pogányság bűnéből az egyház kebelébe visszatért nyomorult zarándokok ők.

Milyen egyszerű, milyen emberi történet! Zseniálisan egyszerű. Hiszen felkelti a pártoló, atyáskodó figyelmet. A megtért bárány különben is fontosabb Istennek, mint a bűntelen, a sosem tévedő. És még valami, ami fontos. Kereszténység és pogányság, Jézus Krisztus, Szentföld… Ha esendő, rosszra hajló emberekként is, de már belül vannak az idegen kultúra sáncain. (Mindkét történet emlékeztet Ahasvérus, a zsidó varga legendájára, aki a Via Dolorosán megütötte Krisztust, ezért ítéletnapig tartó bolyongás lett a büntetése.)

És hogy mi a mese eredménye?

Figyelem, szállás, támogatás, királyi, császári, pápai menlevél.

Fraser szerint Luxemburgi Zsigmond magyar király majd német–római császár talán éppen a Boden-tó partján fekvő Lindauban, a konstanzi zsinat idején állíttat ki nekik menlevelet az 1410-es években. Az eredeti oklevél nem maradt fenn, de a krónikás Sebastian Münster majd másfél évszázaddal később, 1550-ben kiadott Cosmographia universalis című munkájában leírja, hogy Heidelberg közelében táborozó cigányok megmutatták neki ama lindaui Zsigmond-menlevél egyik másolatát. Nagy Pál erősen kétkedik. Hol van az a menlevél? Ki látta? Éppúgy kétkedik egy másik, szintén Zsigmondnak tulajdonított, 1422 áprilisára keltezett, Szepes várában kiadott menlevél kapcsán is.

A császári menlevél sem rossz, de azért az igazi a pápai oltalomlevél lenne. 1422-ben Bázelban már állítólag olyan is van a tarsolyukban. Egy bolognai krónika szerint az 1422 nyarán a város alatt tanyázó cigányok vezetője azt állította, hogy a magyar király fosztotta meg birtokaitól, s ítélte őt és népét engesztelő zarándoklatképpen évekig tartó vándorlásra, egyebek közt a római pápánál teendő peregrinációra. Egy korabeli, ám kevéssé szavahihető forrás arról is tud, hogy Rómában V. Márton pápa fogadta a „zarándokokat”, az egyiptomi menekültek szedett-vedett csapatát. 1424-ben és 1426-ban cigányok tűnnek fel Regensburgban, 1427-ben Párizsban, Amiens-ben látták csoportjaikat. 1429-ben Nijmegenben, Utrechtben, Rotterdamban, 1430-ban Leidenben, Metzben, Konstanzban, 1432-ben Szászországban, Erfurtban, 1434-ben a Majna menti Frankfurtban és Hamburgban, 1435-ben Bruges-ben látják őket. Spanyol földön először Aragóniában hallunk róluk: V. (Nagylelkű) Alfonz adományoz menlevelet a kis-egyiptomi „Don Johan”-nak, majd Tomás grófnak, aki 1435-ben a Pireneusok egy vadregényes vidékén, a Somport-hágó közelében ennek segítségével lépi át népével együtt ingyen, azaz a szokásos vámtarifa leszurkolása nélkül a határt.

Skandináviát, Oroszországot eleinte mintha elkerülnék, a La Manche csatornán sem kelnek át, de nem sok idő kell ehhez sem. Poroszországban, Moldvában, mint láttuk, hamar megjelentek, Lengyelországban, Litvániában, Lodomériában is. Az orosz források szerint 1500 körül tűnnek fel az orosz lakta földeken, és ez idő tájt érkeznek meg Nagy-Britanniába is. Az 1530-as évek végéről ránk maradt első romani nyelvemléket is Angliában – Fraser szerint feltehetően egy Sussex megyei pubban – jegyezhették le mint „egyiptomi szöveget”. (Amelyet Andrew Boorde 1547-ben megjelent Fyrste Boke of the Introduction of Knowledge, A Tudásba Való Beavatás Első Könyve című munkája tartalmaz. A karthauzi szerzetes orvosdoktor – maga is traveller, azaz utazó – az általa bejárt európai királyságokról és azok népeiről ír esszégyűjteményében.) Stockholmban 1512-ben tatárokként emlegetik őket, svéd elnevezésük egészen a 17. századig ez is marad.

Szép teljesítmény! A cigányság hatvan-nyolcvan, olykor száz-ötszáz fős, elvétve egy vagy kétezer lelket számláló csapatai végigportyázzák egész Európát. 1416-ban tűnnek fel Magyarországon, és száz évbe sem telik, ott vannak Oroszországtól Portugáliáig, a spanyol Andalúziától Skóciáig mindenütt. Nem jártam utána, de valahol azt olvastam, Kolumbusz egyik hajóján is szolgáltak cigányok. A kitoloncolt, gyarmatokra küldött, mondjuk úgy, deportált cigányokról viszont bizonyosan tudunk.

Üldöztetés

Különben miért éppen őket ne üldöznék?

Európa sosem nyugodt, de a 15. században nagyon nem az. Angliában Wyclif még az előző század végén intézett támadásokat a romlott pápaság, a gonosszá lett koldulórendek ellen, s hirdette meg az emberi értelem és az isteni kinyilatkoztatás harmóniáját. Vörös posztócsuhás, mezítlábas „szegény papok” koldultak a falvak, városok piacain. Flandriában eretnek begardok, a halkan, mormolva imádkozó lollardok tűntek fel, nyomukban a nagy cseh, Husz János lépdel. Őt Konstanzban 1415. július 6-án máglyán égetik meg. (Pedig neki is volt császári menlevele.) Tanítványa, Prágai (Faulfisch) Jeromos püspök a következő évben követi mesterét a tűzhalálba. Pápák és ellenpápák, táboriták és keresztes lovagok gyilkolják egymást, 1418 májusában a burgundiak Párizsban tömegesen mészárolják az Orléans család híveit, az armagnacokat, ugyanekkor a spanyol föld északi részén, Galiciában a „guerra irmandiña”, a bortermelők testvériségeinek háborúja zajlik. A pápák „babiloni fogsága” idején elszegényedett, néptelenné lett Rómában klánok birkóznak egymással. Toledóban, Madridban, Logroñóban, Barcelonában, Sevillában a kikeresztelkedett mórokra ugyanolyan buzgalommal vadászik a szent inkvizíció, mint a tettetett kitérőkre. 1431-ben Rouenban az eretnekséggel és boszorkánysággal vádolt Jeanne d’Arc alatt gyúl máglya, három évvel később, a hatodik csehországi hadjárat után egyszerre több száz huszitát égetnek. Üldözik, kitaszítják, leprosoriumokba szorítják, kürt, csengő vagy kereplő használatára kényszerítik a poklosokat, vagyis a leprásokat. Üldözik az ördöngösnek mondott hisztériásokat, börtönbe zárják (vagy szentként tisztelik) az elmeháborodottakat, üldözik a lykanthropokat, a farkaskoldusokat, akik feltehetően kitaszított, erdőn-mezőn élő, elvadult idióták vagy torzszülöttek lehetnek. Üldözik a zsidókat, a boszorkányokat, az eretnekeket, a fogyatékosokat, a vagány csavargókat, Magdolna leányait, vagyis a szabad nőket. Éppen a cigányokat ne üldöznék?

Kisebb-nagyobb csapatokban vándorolnak. Sötét bőrűek, fekete hajúak, mások a szokásaik és másként öltöznek, mint az európaiak, asszonyaik olykor különösen szépek, látják a jövendő titkait. Az lenne csoda, ha a cigányok nem keltenének feltűnést. Az lenne rendhagyó, ha éppen őket hagynák békén, ha éppen őket nem üldöznék. Ráadásul a keresztény európai ember most is a démonaival birkózik, mindenütt boszorkányt, tévelygő eretneket, ördöggel praktikáló mágust, Belzebub szolgáját, gonosz varázslót sejt.

Vajon mi történik, ha a cigányok nem lopnak? Ha nem vonulnak mindenünnen tovább újra és újra? Ha letelepednek?

A válasz kézenfekvő. Nyomtalanul eltűnnek. Hasonulnak és felszívódnak.

Csakhogy ők nem akartak hasonulni. Nem akartak felszívódni. Nem érezték elveszettnek magukat. Dehogy akartak megváltozni! Dehogy akartak másként élni! Azok akartak maradni, akik addig is voltak. Köszönték, jól érezték magukat a bőrükben. Akkor is igaz, amit Liszt Ferenc négyszáz évvel később ír róluk: hogy úgy élnek a többi népek csoportjai közt, mint a falfű, mely a vakolatlan kövek réseiben, hasadékaiban tenyész.

Ekkor, a 15. század elején, a találkozás pillanatában nyomban kiderül valami. És ez a valami nagyon fontos. Hogy a megérkező cigányság öntudatos. Önmaga, és az is marad. Európa elhitte a meséjüket – támogatták őket. Ha ezzel megelégszenek, ha levetik viseletüket (vagy egy részét), ha úgy kezdenek gondolkodni, viselkedni, mint a többség, talán befogadják őket. De ők nem tudtak, talán nem is akartak úgy gondolkodni, úgy viselkedni, mint a többség. Nem akarták, hogy befogadják őket. Ezen az áron nem. Az is lehet, hogy nem is tudták, hogy nem akarják.

Hogy aztán ezzel veszítettek vagy nyertek?

Nem tudom.

Kivédhettek volna sok-sok kínt, üldöztetést. De nem biztos, hogy megmaradnak annak, amik. Cigányoknak.

Mikortól mutatkozik ellenszenv?

Hamar. Már a legelső krónikás feljegyzésekben rendre azzal találkozunk, hogy szemérmetlenül és ügyesen lopnak. Lopnak, amikor alamizsnát osztanak nekik, lopnak jövendőmondás közben, lopnak a városi lakásokban és boltokban, falusi vásárokon, lopnak ruhát, pénzt, élelmet, ágyneműt, ékszert, jószágot, mindent elemelnek, amihez csak hozzáférnek. Az egyik krónika arról panaszkodik, hogy amíg a városi asszonyok a jósnőt hallgatják vagy a cigány mutatványost figyelik, hátul jó nagy darab anyagokat kivágnak a felső ruházatukból.

1422-ben Bolognából kergetik ki „a világnak e legravaszabb tolvajait”, a lakosságnak pedig pénzbírság és kiközösítés terhe mellett tiltják meg, hogy szóba elegyedjenek, jövendőt mondassanak velük. 1423-ban Regensburg kapuin csak kis csoportokban eresztik be a falakon kívül sátrat verő cigányokat – akik különben Zsigmond állítólag Szepesvárott kelt menlevelével utaznak, s magukat magyarországinak mondják –, mert tudják róluk, hogy „igen ügyesen tudták megszerezni azt, ami nem az övék”. (Hogy létezett-e a mondott Zsigmond-féle menlevél, s ha igen, eredeti volt-e vagy hamis, azt ma nehéz eldönteni. Hogy valamiféle passzus mégis létezhetett, amellett szól az is, hogy László vajda, a cigány csapat vezetője nem rukkolt elő a vándorló cigány csoportoknál amúgy bevett zarándoklatmesével, s hogy Szepes hatalmas vára akkoriban valóban királyi tulajdon volt.) Párizs püspöke 1427-ben szintén kiátkozás terhe mellett tiltotta meg a város polgárainak, hogy cigányokkal jósoltassanak, s ki is zavartatta Egyiptom leleményes zarándokait a város falain belülről. Barcelona 1447-ben tiltja ki, két év múlva, 1449-ben Frankfurt már be sem ereszti őket. Németalföldön olyan sűrűn látogatják grófjaik vezetésével a városokat – Damméba például 1460-ban hétszer térnek vissza a váltságdíjért –, hogy ezzel már egész egyszerűen egymás üzletét rontják, saját hitelüket teszik tönkre. 1463-ban Bambergben csak azért kapnak pénzt, hogy mielőbb továbbálljanak. 1471-ben Svájcban is törvényt hoznak ellenük, 1482-ben Brandenburg tagadja meg az áthaladást a területein. A század végére az itáliai Velence és Milánó is olyan rendeleteket hoz, amelyekkel elűzni és távol tartani igyekeznek az egyre mohóbb cigányokat. 1497-ben, 1498-ban, 1500-ban a Német–római Császárságban kémkedéssel vádolják s kitoloncolják, egyúttal törvényen kívül helyezik őket. Ez nem kevesebbet jelent, mint felhatalmazást arra, hogy bárki erőszakosan léphessen fel ellenük. 1522-ben írja a Bajor Krónika szerzője, Johannes Aventinus az 1439. esztendőről, hogy akkor a cigányok tolvaj népe zúdult a bajor tartományokra, „loptak, csaltak, a betevő falatot rablással és jövendőmondással keresték meg”. A Szent Szűz és a gyermek Jézus magára hagyása, valamint a vezeklő zarándoklat motívuma is feltűnik. Mindez azonban hazugság, állítja a krónikaíró, mert az a valóság, hogy a cigányok valóban a kereszténység árulói, vagyis kémek.

Francia területeken tovább tart a barátság, 1494 őszén például Metz városa mellett közel ötszáz cigány ver sátrat a Moselle partján, s „egyiptom hercegnőjének” frissen született gyermekét a város egyik templomában, tekintélyes polgárokból álló egész keresztszülői kar asszisztálása mellett tartják a keresztvíz alá. Francia krónikákban gyakran találkozunk a „csehországi Kis-Egyiptom grófja”, a „csehországi nemzet hercege”, „Kis-Egyiptom cseh alattvalóinak grófja” elnevezésekkel: emiatt terjedt el Franciaországban a cigány szinonímájaként a bohémien elnevezés. 1504-ben Rouenból még a menlevéllel rendelkező cigányokat is kiutasítják. 1539-ben I. Ferenc kiutasít minden „csehet” az egész országból, de rendeletét még maga sem veszi komolyan. 1561-ben IX. Károly két hónapot ad nekik, hogy az utolsó szálig elhagyják az országot. Aki elrejtőzik vagy visszaszökik, arra vesszőzés vagy gályarabság vár.

Csakhogy a törvényeket, rendeleteket hol betartják, hol nem. Ráadásul egyre hitelesebben játsszák szerepüket, a népet mindenhol megbűvölik, megbabonázzák. Hisznek nekik, mert hinni akarnak. És a jövőjére, sorsára, szerelmének alakulására kíváncsi ember, legyen az városi polgár, paraszt, kereskedő vagy nemes úr, nem tud ellenállni a kísértésnek. Sokhelyütt a tiltó rendelkezések ellenére is jósoltatnak velük. Azt hiszem, megkockáztathatjuk, hogy az irántuk megnyilvánuló, olykor megmagyarázhatatlannak tűnő királyi és fejedelmi kegy hátterében is egy-egy ügyes, találó jóslat rejtőzhet. Ugyanis a királyok is hiszékenyek, ritkán agyafúrtabbak alattvalóiknál.

1499-ben Spanyolországban a Katolikus Királyok, Izabella és Ferdinánd hatvan napot adnak nekik arra, hogy letelepedjenek, földesurat, gazdát keressenek maguknak, vagy elhagyják az országot. Portugáliában 1526-ban, 1538-ban, 1557-ben hoznak olyan rendeleteket, melyek alapján ha nem telepednek le, elűzhetik, rabságra vethetik őket. III. Krisztián, Dánia és Norvégia ura előbb 1536-ban, majd 1554-ben három hónapot ad nekik a koronája alá tartozó területek elhagyására. Finnországban – mélyen délen, Öland szigetén – először 1559-ben említik őket a források, amelyek arról is tudósítanak, hogy a Svédország felől behajózni kívánó „fekete tatárokat” nyomban vissza is küldték oda, ahonnan jöttek. Az Angliába szivárgó cigányok száma az 1520-as években megsokszorozódhatott, mert néhány emberöltővel későbbi angol krónikások valóságos cigány inváziót emlegetnek. Egy 1530-as törvényben azt olvashatjuk, hogy a magukat egyiptomiaknak mondó idegenek településről településre jártak, tenyérből jósoltak, „kifinomult módszerekkel rászedték az embereket”, sok rettenetes bűnt és rablást követtek el. A törvény előírta azt is, hogy attól fogva „egyetlen ilyen ember sem teheti be a lábát” Anglia földjére, a már ott tartózkodóknak pedig – börtönnel fenyegetve őket – tizenhat napot ír elő a távozásra. Rómából, Ferrarából lótolvajlás miatt zavarják el őket a 16. század második felében. Még a Trentóban ülésező, végtelen hosszúra nyúló zsinat is foglalkozni méltóztatik velük, 1563-ban kizárja a cigányokat az egyházi szentségből.

A cigányok nemigen zavartatják magukat – ezt ékesen bizonyítja a rendeletek szaporodó száma –, ügyesen kibújnak alóluk, nyilván olyan térben mozognak, ahol nehezen ellenőrizhetők, sőt, az ellenük indított hajsza miatt maguk is kegyetlenebbé válnak, mind nagyobb kompániákba tömörülve sarcolják az isten háta mögötti vidékeket. Tíz esztendővel a trentói kiközösítő határozat megszületése után, 1663-ban Milánóból űzik ki őket a következő indokkal: az állam „eldugott részein a legnagyobb mértékben visszaélnek a szegény parasztok bizalmával, sarcolva azokat, és számos rablást és egyéb szörnyű bűnöket követnek el”. Az ellenük kiadott korábbi rendeleteket semmibe veszik, a legcsekélyebb félelmet sem mutatva „még az állam újabb vidékeire merészelnek lépni, nagy sokaságban fosztogatva”, legféktelenebbül „a legkisebb helyeken, ahol nem lévén elegendő számú férfiember, nem tudnak védekezni ellenük”. És persze most sem mindig könnyű szétválasztani cigányt és az egyszerű, „becsületes” talján haramiát, elvadult zsoldost, szutykos, toprongyos csavargót. Talán nem is olyan nagy az igyekezet a megkülönböztetésre. Ponse de Leon milánói rendelete szerint a cigányok „mind arcátlanabbá válnak e nagy szabadságban, sőt sok más bűnös életű is, akik nem cigányok, de ilyennek színlelik magukat, csatlakoznak a csapataikhoz…”. Cesare Campana, a török és keresztény háborúk kortárs krónikása egy 1572-ben történt pármai esetről így számol be: „Párma uradalma szintén nagy háborgatást szenvedett azon közönséges rablóktól, akik, nemzetségükre nézvén, cigányok, mintegy háromszáz fő, a lehető legnagyobb titoktartás mellett bevették magukat egy házba, amit abban az uradalomban vásároltak, ahonnan azután szertekóboroltak különböző irányba, és rablásokat és tolvajlásokat követve el oly nagy dúlást vittek végbe azon a vidéken, hogy immár semmilyen dolog nem tűnt biztonságosnak nem csak az utazók, de maguk azon hercegség helybéli lakói számára sem. Kitudódván végül az igazság (…), kiküldött a herceg nagyszámú népet lóháton és gyalog, hogy számoljanak le a gazokkal. Körülfogván hát a házat, mindnyájukat megölték, és látták, hogy bent a házban emezek néhány nagy vermet ástak, ahol a rablott zsákmányt őrizték…”.

Magyarországon is ismerünk hasonló eseteket. Sopron vármegye törvényszéke (sedes judiciaria) 1602. február 20-án úgy határoz, hogy a „cigányoknak nevezett magyar egyiptomiaknak június hó első napjáig el kell hagyniuk a megyét, akit azután elcsípnek, annak összes javait elkobozzák”. Ugyancsak Sopron vármegye közgyűlési irataiban, 1608-ban találjuk nemes Jánosfai Mikó Tamás feljelentését, miszerint cigányok erőszakoskodtak vele a saját házában, megkötözték kezeit, megverték, s egy másik kúriába magukkal is hurcolták. Kolozsvár közgyűlése 1585. január 15-én határozatot hozott arról, hogy „azon leányok pedig, akik csak maguk szennyezésében laknak valaki házánál, vitessenek kalitkába, s ott tartassanak harmadnapig, akkor a cigányok kísérjék ki a kapun.” A prostituáltakat kísérő cigányok darabontok vagy hóhérok lehetnek.

Emlékezzünk csak vissza, Bernhard von Breydenbach 1483-ban tolvajoknak és csalóknak, német földön magukat egyiptominak hazudóknak mondja a modoni cigányokat. A másik zarándok, Arnold von Harff, a kölni lovag, aki két évvel Breydenbach után jár Kis-Egyiptomban, szintén átlát az „üldözött keresztények” szép meséjén, s a kémkedés vádjával is előáll. Johannes Aventinus, a Bajor Krónika szerzője 1522-ben nevezi kémeknek őket.

Ahogy terjeszkedik a török, mind gyakrabban vetődik fel az ötlet: a cigányok török kémek.

Végül is logikus. Akár lehetnének is.

Örökké úton vannak, hadászatilag fontos információk birtokába kerülhetnek. Tudjuk jól, mindenkor és minden hatalom felhasználta a távolsági kereskedőket, a hittérítő prédikátorokat és egyéb utazókat, miért ne kísérelték volna meg használni a mozgékony cigányokat?

Európa pedig hisztérikus. Ha valaki az 1500-as évek elején szemügyre vette a világ térképét, könnyen arra a következtetésre juthatott, hogy annak néhány nemzedék múltán muzulmánná kell lennie. Az iszlám – Granada 1492. évi keresztény visszafoglalásával – nyolcszáz év után kiszorult ugyan az Ibériai-félszigetről, de mindenhol másutt győztesen tört előre: Abesszíniában, Szudánban, a keleti és a nyugati partvidéken egészen Dél-Afrikáig. Indiában Babur nagymogul dinasztiájának muszlim császársága éppen a magyar állam mohácsi összeomlásának évében, 1526-ban keletkezett, s az indiai iszlám már a Dekkán csücskéig terjeszkedett, és még mindig nem torpant meg, híveinek száma rohamosan gyarapodott Hátsó-Indiában, a maláj Indonéziában, az oroszországi sztyeppe tatárai között. Európában 1453-ban a rohamosan terjeszkedő Török Birodalom révén végleg leszámolt az összezsugorodott Bizánccal, bekebelezte a Balkánt, majd Buda 1541-es elfoglalása után Magyarország középső részét is.

Különben is ingerlékeny ez az újkorát kezdő, öreg Európa. Új vallások és új világok, hitviták és vallásháborúk gyötrik. Jézus Társaság, Szent Hivatal, könyvnyomtatás, nemzeti nyelvre fordított Bibliák, Machiavelli, Erasmus, Johannes Faust együtt. 1500-ban Európa nagyobbik része még vagy római katolikus, vagy bizánci ortodox keresztény, a század derekán viszont már a népesség harmada valamelyik reformált egyház híve. 1523-ban Brüsszelben már protestánsokat égetnek. Királyok, főurak, főpapok cserélgetik, dobják el a vallásukat mint koszos alsóneműt. A reneszánsz és a protestantizmus mellett és nyomán nemcsak a világosság, de terjed a babona, a sötétség is. Udvari mágusok, alkimisták, okkultista doktorok működnek mindenütt, boszorkányok tízezrei alatt gyúlnak a máglyák. (A máglyák, amik alá gyakran éppen cigány cinkosok, azaz hóhérok dugják oda a szurkos fáklyát. Mert ne feledjük, hogy a 15. és a 16. század fordulóján az erdélyi Nagyszeben, Brassó, Kolozsvár számadáskönyvei szerint nemcsak kőművesmunkákért és kutyapecérkedésért, de gyakran akasztásért, nyakazásért, kínzásért, csonkolásért, vízbe fojtásért, karóba húzásért, lófarkán történő meghurcoltatásért fizet rendszeresen a cigányainak a város. Igaz, az sem lehetett ritka, amikor cigány bakó gyötörte a cigány áldozatot.) Akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy Morus Utópiájával indul, s Campanella Napvárosával zárul a forrongó 16. század. Morus Utópiája derűt áraszt, barátságos, kellemes világ, az elgyötört domonkos „saeculum novum”-ja helyenként majdnem olyan taszító, mint amilyen háromszáz esztendő múlva Aldous Huxley-é lesz.

Az ellenséges Európában a cigányok egyik országból a másikba futottak, menekültek, beilleszkedni nem engedték őket – olvasom egy tanulmányban.

Nem is akartak. Lehet, hogy nem is engedték őket, de nekem úgy tűnik, hogy nem is akartak. Ez nem ítélet, elmarasztalás, feddés vagy dicséret, hanem megállapítás. Szinte semmit nem tudunk arról, hogyan éltek, miként töltötték az időt egymás közt, amikor nem szerepet játszottak, nem szegeződtek rájuk kíváncsi tekintetek. Azt hiszem, jól megvoltak. Büszkéknek gondolom őket. Dölyfös kéregetők, önérzetes koldusok, pökhendi hamis grófok. Egyik kései magyar kutatójuk azt mondja róluk, hogy a felfuvalkodottságig rátartiak, még ha rongyos is az ülepükön a nadrág. De ha dicséretüket zenged, verebet fognak neked, olyan hálásak.

Csapdában

A 16. század második felére Európa majd minden országában kitelt az idejük. Egyre ritkábban veszik be az egyiptomi zarándokmesét, egyre türelmetlenebbül igyekeznek megszabadulni tőlük. Mind gyakrabban találkozunk velük a különböző forrásokban, rendeletekben, törvényekben, peres iratokban. Bűnözőknek, pogányoknak, csavargóknak, koldusoknak, kémeknek tartják őket. Most már valóban reménytelen a helyzetük, hiszen ha nem akarnak lopni, tolvajkodni, rabolni, jövendölni, hanem munkából szeretnének megélni, vagyis azt kínálják, amihez értenek – kupeckedés, kovácsolás, üstfoltozó vagy lakatos tevékenység –, akkor sem találkoznak rokonszenvvel, mert versenytársat látnak bennük a helyi mesterek.

Egyetlen szerencséjük, hogy törvény és végrehajtás soha nincs szinkronban. Ha a törvényeket betűről betűre betartatták volna, ma nem lennének Európában cigányok. A rengeteg és egyre szigorúbb törvény létezése viszont éppen arról árulkodik, hogy a kérdést soha nem sikerült megoldani.

Nem érdemes országról országra haladva vizsgálódnunk, hiszen lényegében hasonló folyamat zajlik mindenütt, az üldözés hol itt hevesebb, hol meg amott. A lényeg, hogy általában is kijelenthetjük, a 16. század közepétől és végétől nem könnyű Európában cigánynak lenni. Bármily hihetetlen is, a Török Birodalom az, ahol a legjobban megy a soruk. Mozgásukban nem korlátozzák őket, adót fizetnek, bányákban dolgoznak. Zenészekként, táncosokként ott vannak az ünnepi rendezvényeken, de szívesen foglalkoznak prostitúcióval is. 1530-ban például nagy Szulejmán rendeletben igyekszik szabályozni a konstantinápolyi és szófiai cigányprostitúciót. Medvetáncoltatás, fafaragás, üstfoltozás, seprűkészítés – ezek a Török Birodalomban is megszokott cigány foglalkozások. Legtöbben mégis kovácsok, fegyverkészítők, puskaművesek, lakatosok és lókupecek.

De térjünk vissza nyugatra, ahol nagyon is rosszul alakulnak számukra a dolgok. Angliában például minden cigányt elüldöznének, kitoloncolnának, csak a gyermekekkel és az életmódjukat megváltoztatni, a vándorló cigányok közül kiválni szándékozókkal, a letelepedőkkel tennének kivételt. A törvények a legszigorúbb büntetőeljárásokat is megengedik, egészen a kivégzésig. A cigányperek anyagaiból kalodába csukásról, korbácsolásokról, deportálásokról, megbélyegzésről (a fül hüvelyknyi vastag tüzes vassal történő átlyukasztásáról), akasztásokról értesülünk. Hogy a tömlöcök nincsenek velük tele, hogy viszonylag rövidebb időre vetik őket börtönbe, annak nem az emberségesség a magyarázata, hanem az, hogy sokallják a táplálásuk költségeit. Ráadásul bonyolódik a dolog, hiszen ha nem is jutnak be újabb csoportok a brit szigetekre, a maradottakat olykor nehéz fülön csípni, hiszen a cigányok szemfülesek, százféle módon igyekeznek kibújni a rendelkezések alól. Születendő gyermekeiket megkereszteltetik, anyakönyvbe jegyeztetik, egyre sűrűbben szólnak a források úgynevezett „álegyiptomiakról”. Ezek nem annyira a cigányság soraiba állt gádzsók volnának, hanem olyan cigányok, akik már nem jövevények, hiszen Anglia földjén születtek és megkeresztelték őket.

Változik, alakul a világ? Változik a törvény is.

Ha nem foghatók meg így, megfoghatóvá tesszük őket amúgy. A törvények immáron egyiptomiak módján ruházkodó és beszélő, bitang életet élő csavargó tolvajokról beszélnek. Mindegy, hogy angolok, walesiek, skótok, egyiptomiak vagy álegyiptomiak, zargatják, hajszolják őket. Az egyiptomi, a cigány nem etnikum,
hanem küllem és életmód.

Egy 1713-as angliai törvény a „cigánynak mutatkozó vagy az egyiptomiakat utánzó csavargókra” és minden olyasvalakire vonatkozik, „aki jártasnak mondja magát fiziognómiában, tenyérjóslásban vagy ezekhez hasonló gonosz tudományokban”. 1577-ben Angliában született cigányokat akasztanak, 1596-ban Yorkshire-ben 196 cigányt (és cigány módra élő csavargót) fülelnek le egy razzián, több mint százat ítélnek halálra, végül azt a kilencet akasztják fel, aki nem Angliában született, hanem beszökött az országba. 1650-ben tizenhárom embert kötnek fel; a vád nem több, nem kevesebb: vándorcigányság. Skóciában még 1714-ben is kivégeznek embert, akinek egyetlen bűne a cigánysága. A cél, eltüntetni, észrevehetetlenné tenni őket. Visszatoloncolni a születési helyükként megjelölt településre, aztán ott is tartani mindannyiukat. Aki tovább mozog, azt kitoloncolni vagy kivégezni. Még az 1822-es angliai „Csavargótörvény” is néven nevezi őket a csavargók és szélhámosok mellett.

Portugáliában 1538-ban olyan rendeletet hoznak, ami lehetővé teszi, hogy az országban született, tehát ki nem toloncolható cigányokat az afrikai gyarmatokra, később Brazíliába lehessen deportálni. 1674-től bevett gyakorlat a nőket a gyarmatokra, a férfiakat a gályákra küldeni. Franciaországban a kézre kerített cigány nők és gyermekek fejét leborotválják, a férfiakat megkorbácsolják, száműzik vagy gályarabságra ítélik. Védekeznek, ahogy tudnak. Egyre kisebb csoportokra szakadoznak, a hatóságok figyelő tekintetétől távol eső tájakra, erdős-hegyes vidékekre húzódnak. Szívesen települnek határok közelébe, ahol ha baj van, könnyen elszelelhetnek a másik ország, fejedelemség területére. Még olyan is megesik, hogy rablónak állnak, bandákba tömörülnek. 1726-ban például, amikor Hessenben kézrekerítik a már nyolc éve működő, rettegett Hemperla-bandát, kiderül, hogy tagjai közt igen sok a cigány. Kerékbe törésük, felakasztásuk, lefejezésük olyan nagy esemény, hogy Gissen város összes előkelősége kivonul ebből az alkalomból, a vesztőhely körül közlekedési dugó támad, úgy összetorlódnak a pompásabbnál pompásabb hintók. A nagy francia forradalom előtt felmerül Dél-Amerikába, Guayanába történő önkéntes kitelepülésük eszméje is. Még Napóleon is szentel nekik némi figyelmet, konzulsága idején fegyveres erővel fogdosnak össze a Baszkföldön több száz cigányt, akiket előbb Louisianába deportálnának (némely források szerint egy részükkel meg is teszik), majd inkább berukkoltatják őket a seregbe, a többieket pedig dologházakba, menhelyekre zárják. Amúgy a legtöbb országban a katonaság az egyik menekülési lehetőség számukra: Svédországban rendszeresen sorozzák őket, a 18. század végén Poroszországban is megpróbálkoznak a besorozásukkal. A tudós H. M. Grellmann, a ciganológia úttörője, bár nem szereti őket, annyit elismer, hogy katonának használhatók, jól tűrik a megpróbáltatásokat, állóképesek: példaként azt hozza fel, hogy vannak olyan magyar regimentek, amelyekben minden nyolcadik rekruta cigány. Egy 1787-es magyarországi körözőlevél szerint „a cigány hűséges a posztjához, ha katonáskodásra fogják, és testi keménysége éppen erre teszi a leghasználhatóbbá”.

Németalföldön sem jobb a helyzet, mint Európa más vidékein: megvesszőzéssel, korbácsolással, megbélyegzéssel kezdődik, aztán kényszermunkával, gályarabsággal folytatódik. Olyan kegyetlenül és következetesen hajtják végre a törvényeket, hogy Németalföldről évtizedekre eltűnnek a cigányok. A német fejedelemségek területén az utolsó Heidenjacht, vagyis cigányvadászat 1728-ban zajlik. A mainzi érsek még 1714-ben is olyan törvényt szentesíttet, melynek alapján ítélet nélkül kivégezhetnek valakit azért, mert cigány módra él. Gyermekeket és nőket korbácsolnak, zárnak élethossziglan dologházakba. Német földön hasonló a helyzet, mint Nagy-Britanniában: a harmincéves háború (1618–1648) nyomán földönfutóvá lett parasztok, elbitangolt zsoldosok, gyilkos haramiák csapatai járják az országutakat, bujdokolnak az erdőkben, barlangokban, romok között.

Csirkefogók, szélhámosok, kóborló martalóchordák vagy cigányok? Egyre megy! Cigány fajta nincs is, mihaszna rablók gyülevész hordája ez! Végezni kell velük!

A Habsburg Birodalomban a felvilágosult abszolutizmus uralkodói az 1760-as évektől más eszközökkel próbálkoznak: megkísérlik a cigányságot kényszerletelepíteni, asszimilálni. Viseletüket, nyelvüket tiltják, a családokat szétszakítják, gyermekeiket nem cigány nevelőszülőkhöz adják, férfiaikat katonának sorozzák, állandó lakhelyre kényszerítik őket. Magyarországon 1782-ben felmerül a kannibalizmus vádja is. Nagy Katalin Oroszországa sem akar lemaradni; ott is megpróbálják letelepíteni a többségükben vándoréletet élő cigányokat. August Friedrich Pott német filológus 1844–45-ben, Halléban megjelentetett kétkötetes nagy munkájában (Die Zigeuner in Europa und Asien) orosz forrásokra hivatkozva másfél millióra becsüli az oroszországi cigányok számát. (Ne feledjük, a birodalom nem olyan régen foglalta el Besszarábiát, ahol nagy számú román cigány rabszolga tengődik.) Még ha a szám ezzel együtt is feltehetően túlzás, nem kevés embert érintenek a törvények. Szentpétervárról kitiltják őket, ami persze csak a szegény cigányokra érvényes, hiszen – miként a birodalom összes nagyvárosában – a cárok fővárosában is sok muzsikus él meg kitűnően a virtuóz játékának köszönhetően. I. Sándor cár cigányrendeleteinek célja sem volt más, mint Európa bármelyik uralkodójáé: a cigányok minél előbb éljenek emberhez méltó életet, vagyis telepedjenek le és olvadjanak be a többségbe. Aki nem rendelkezett névre szóló úti okmánnyal és állandó lakóhellyel, és többedszerre is tetten érték, azt Szibériába száműzték.

(A szerző 2007-ben megjelent Cigányok című esszéalbumának szövegéből)