Kórház

a cigány lánynak rövid lesz a haja, a teste szép és íjas,
de a szeme tompa és fénytelen, ahogy átnéz a kórházi
szobákat elválasztó üvegen – s egy éjjel, amikor
a szívem összevissza ver majd, a szomszéd kórteremben
kigyulladnak a neonok: nővérek és orvosok sürögnek.
kint holdfényben úsznak a házak, a kertek, s vonyítanak
a kutyák, de nem fogom hallani, mert másra figyelek,
mert mindent elnyom a lány üvöltése-torkaszakadása.
dobálja magát az ágyon, ahová lekötözik meztelen
testét, s egy lepedőt borítanak rá, amit folytan lemozog,
és csöpög belé az infúzió, és megtelik a szívem vinnyogó
félelemmel, és hajnalban alszom el, amikor bereked
a vinnyogás. és másnap csak fekszik a cigány lány
mozdulatlan testtel az ágyon, már nem kiabál,
hallgat makacs ajakkal, s a fehér lepedőben olyan lesz,
mint egy tört szemű fekete angyal. és amikor ezt
a verset írom, már nem emlékszem, hány napig
fekszik ott infúzióra kötve, kiüresedett szemmel, csak
hogy egy reggel riadtan bámulom hűlt helyét, és
találgatom, találgatjuk a szobatársakkal, vajon
átvitték-e másik osztályra, vagy meghalt. tizennégy
éves leszek akkor, két hónapig kórházban élek, és
önszorgalomból naponta sokszor megmérem
a pulzusom. azt mondják, legyek ágynyugalmas.
fel sem kelhetek, csak ha vécére megyek, és majd
vonul a vizitmenet, tanakodnak ágyam végénél
a doktor nénik, s a főorvos bácsi egyszer megkér,
amikor a szomszéd ágyon egy nálam kicsivel fiatalabb
lányt vizsgál (koedukált kórterem), hogy fordítsam el
a fejem, s én elpirulva megteszem, miközben
hangosan veri a szívem: milyen lehet – én istenem –
milyen? egy szélhámos vallomásai, legyen ez a címe
a könyvnek, amit majd akkor olvasok. évtizedek múlva
már nem fogok emlékezni belőle semmire, csak
a címére, s hogy elég vaskos. thomas mann írta,
akitől nem olvasom el a varázshegyet, s ezt később
röstellni fogom. fekszem majd a kórházi ágyon,
kezemben a könyv, s fölötte bámulom a fiatal éjszakás
nővér lusta mozdulatait, ahogy lázmérőkkel,
injekciókkal bíbelődik. és lelassul az idő, megáll.
újra kéne olvasnom azt a regényt, hátha ismerősen
magába rántana a cselekmény, az örvény – s amikor
fuldokolva felnéznék belőle, látnám, ahogy
a kilencedik emeleti kórházablakon leselkedik be
a sötét, de én inkább a szép éjszakás nővért bámulnám.
és akkor hirtelen megrepedne a csönd, és újra
elindulna az idő, és én mennék vele, és akkor még
azt hinném, lesz beleszólásom, hogy hova.