Minden rendben van

Körben állnak előttem a kisfiúk és kislányok. Kíváncsian néznek és kérdéseket tesznek fel.

– Mit ettél ma?

– Ki vagy?

– Hogy hívnak?

– Honnan gyöttél?

– Meddig maradsz?

– Mit fogol itt csinálni?

– Hány testvéred van?

– Hány éves az anyukád?

– Neked van fiúd?

Egy elálló fülű, hétéves forma kisfiú toppan elém a kör mögül.

– Engem Rúbennek hívnak. Begyössz hozzánk, jó? Megmutatom a tabletemet.

– Nekem van mobilom – mutatja izzadt tenyerében szorongatott mobiltelefonját az egyik kislány.

– Most kaptam vissza – mondja Rúben. – A tabletet.

– Zálogba vót. Most hozták a családit – igazít el az öreg Szajkó. Fürkészi az arcom: – Látom nem érti – állapítja meg.

Szajkón kívül a többiek természetesnek tartják, hogy egy nyelvet beszélünk. Egész történeteket mondanak el egy szóban, félmondatban, utalnak valamire, valakire. Érteni akarom. Keressük a közös nyelvet. A közös nyelv az, ha én bólintok. Legyen, amit én akarok hinni. Ez zavarba hoz.

Egyesek cigányul beszélnek. Abból egy kukkot sem értek. Amúgy az a legjobb. Csak hallgatni, amit nem értek szó szerint, de érezni, érzek.

– Anyám testvérétő’ kaptam. A Leilától. A születésnapomra. Csak nekem van itt ilyen.
– Az kurva – súgja a fülembe egy tíz éves forma fiú. – Néz rám. Várja a hatást. – Ennek az anyjának a testvére. A Leila. Kurva.

Nem úgy reagálok, ahogy várták. Nem szörnyülködöm, nem sajnálkozom, nem ítélkezem, nem húzódok el, nem okoskodom.

– Gyöjjön má’ velem! – kezd erre teljes erőből húzni magával egyszerre több gyerek is.
De az elálló fülű kisfiú nem enged.

– Engem Rúbennek hívnak. Begyössz hozzánk, jó? Megigazítja a haját és a többiekre förmed: – Velem gyön! – A szeme könnyes lesz, annyira bedühödik, amikor néhány nagyobb gyereknek sikerül elszakítania őt tőlem. – Dögöljetek meg, akkor is velem gyön! Az én barátom! – toporzékol.

Ökölbe szorul a keze. Legszívesebben elrohanna. Nem teheti, mert akkor ott kellene engem hagynia.

– Cső cica, van gazdád? − hajol hozzám egy kiöltözött tizenhárom évesnek látszó fiú. Kacsint.

A kisebbektől jól elkülönülve kigyúrt, tetovált fiúk állnak. Összeröhögnek.

– Vele megyek, mert ő hívott először – mutatok a nagy fülűre.

– Az bolond! – vihognak a csapatban álldogáló lányok.

– Bolond iskolába jár!

– Kukázik!

– Hajléktalan!

– Vigyázzon mer’ ótvaros – mondja a továbbra is törleszkedő srác gúnyosan.

Ellenállhatatlannak érzi magát. A többiek folytatják Rúben ócsárlását. De mintha arra volnának kíváncsiak, elhiszem-e.

– Vissza van maradva!

– Nézzed má’!

– Ez? Tíz éves? – lökdösik a kisfiút a kislányok.

– Vigye diliházba!

Az elálló fülű kisfiú rám néz, alig hiszi, amit az előbb mondtam, hogy vele megyek. Letörli a könnyeit.

– Na, mi van néger? Tiéd a csaj – löki meg erre a kamasz, amelyik „cicának” szólított.

– Mennyé’ csak jányom – bíztat Róza mámi. Úgy szól hozzám, mintha tényleg a gyereke lennék. De hiszen csak most érkeztem. Az ő nevét is véletlen tudom. – Ne is törő’ggyé velük. Nem kell.

Elindulok a kisfiúval. Nem tudom miért érzem magam jól, de biztosan tudom, hogy minden rendben van.