Muzsikusok

„Ha az erdő tisztásán, bujdosó holdvilágban, lobogó tüzek körül festői csoportban guggol és hever a fekete csapat, és dünnyögi azokat a tüzesen méla, fájdalmasan ujjongó, igazi cigány dalokat, amelyeknek dallamára itt-ott mintha emlékeznénk régibb népdalgyűjteményeinkből, úgy zsong fülünkben, míg előadásuk, színük, cifrájuk, a virágos sallang, a trillák, toldások, nyújtások, ismétlések mind igazi tiszta cigánytermék: ezeket az énekeket az, aki hallotta, nem fogja feledni soha.”

Hermann Antal, a kárpát-medencei cigányság dalainak és muzsikájának egyik első kutatója kicsit talán zavarosan ír, de szövegéből így is kiérzik a szeretet.

A régmúlt cigány muzsikusai

Nem tudom, hol találtam rá, nem tudom, igaz-e, de olyan szép, hogy idézem: „Cigány zenészek a történelem folyamán mindig Magyarországon éltek a legtöbben.”

Az okleveles anyagban 1489-ben bukkanunk az első cigány muzsikusokra. A hatalmas királyi ménesek birodalmában, Csepel szigetén, egy mulatsággal egybekötött díszes lovastornán muzsikáltak a cigány zenészek Mátyás itáliai feleségének, Beatrix királynőnek és vendégeinek szórakoztatására. Hogy II. Lajos cigány muzsikusai 1525-ben egyéb hangszereik mellett citerán (cythara), lanton, kobozon vagy tamburán játszottak, arról sokáig vitatkoztak a zenekutatók, ma a kifejezés mögött inkább a cimbalmot sejtik. Tudunk róla, hogy 1543-ban Izabella királyné cigány hegedűsökkel muzsikáltat, 1544 farsangján Lippa várában Szapolyai özvegyét még Fráter György is megforgatja. A lippai cigányok – állítólag – nem vonót használnak, nem is ujjaikkal pengetik a húrokat, hanem faverőkkel verik azt, és muzsikálás közben „torkuk szakadtából énekelnek”. Kármán Demeter nevét, a sokak állítása szerint legősibb magyar muzsikus-cigány nevet Tinódi Lantos Sebestyén 1553-as Erdélyi históriája őrizte meg. (Mások szerint semmi sem bizonyítja, hogy a név viselője cigány lett volna.) 1596-ban Pécs környékén Zrínyi György fogságba ejti a pécsi török bég Pápáról hazafelé igyekvő két cigány zenészét. Egyikük hegedűs, másikuk cimbalmos volt, de állítólag az énekléshez is konyítottak egy kicsit. A Batthyány Boldizsárnak küldött levélből kiderül, hogy az egyiknek „czimbáliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok a misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint az hárfát, csak az ujjaival kapdozza”.

Hajdanán Erdély is sok zenésznek adott otthont. A gyulafehérvári fejedelmi palota boltozatai alatt Bakfark Bálint pengette a lantot, a kertben láncos majmok csivogtak, páva rikoltozott, a folyosókon apródok és törpék, talján zsonglőrök, asztrológusok, festők, zenészek, karmesterek nyüzsögtek, magyar és cigány maskarák járták a bolondos mór táncot. János Zsigmond fejedelem lanton, Báthory István virginálon és orgonán játszott. A homoszexuális és vérbajos – mondták impotensnek is – Báthory Zsigmond nemcsak ravasz, érzékeny és kifinomult ember volt, zseniális sakkjátékos, de alattomos is, mint egy jezsuita. Jellemtelen és hisztérikus. De szerette a zenét. Állítólag ínyenc műértő volt és talán nem is rossz muzsikus. Játszott tucatnyi hangszeren, zenedarabokat komponált, a velencei Girolamo Diruta neki ajánlotta – Il Transilvano (Az erdélyi) címmel – orgona- és virgináliskoláját. Magyarok, németek, taljánok mellett sűrűn megfordultak Gyulafehérvárott cigány muzsikusok is. A csak hónapokig uralkodó egyetlen román fejedelem – Mihály vajda – 1599. évi gyulafehérvári bevonulását a kürtösök, dobosok, síposok, furulyások és vagy tíz cigány muzsikus harsány zenebonája tette ünnepélyesebbé. II. Rákóczi György és Báthory Zsófia lakodalmán magyar, német és cigány muzsikusok kísérték a vendégek táncát a gyulafehérvári palota tánctermében.

A barokk korban – mondjuk az 1600-as évek derekától – már nemcsak a királyi és fejedelmi udvarban, hanem a főpapi és főúri rezidenciákon is ott muzsikált a cigány zenész. Az egyik legnevesebb köztük gróf Csáky Imre (nagyváradi püspök, kalocsai érsek, 1717-től bíboros) cigánya, Barna Mihály volt, aki egy zenei viadalon több mint tíz nagynevű prímás elől happolta el a díjat. Tudjuk, hogy Thököly Imre udvarában is húzták a cigány zenészek. Nem kell száz év, tehát valamikor az 1700-as évek elején feltűnnek a kisnemesi kúriákban is. (Daniel Speer, a magyar Simplicissimus muzsikusnak vélt szerzője már 1660 körül is úgy tapasztalja, hogy minden magyar nemesnek van egy hegedűs cigánya.) A cigány zene kuriális muzsikává válik: magára valamit adó nemesnek saját bandája, de legalább néhány cigánya van, aki lakhat a kúrián, mozoghat szabadabban is, de mindenképp a birtokos tágabb háznépéhez tartozik. Intéző, vadőr, lakáj, darabont, cseléd – és aki énekkel, zeneszóval szolgál: a cigány muzsikus. Vörös nadrág, sárga csizma, zöld, kék vagy fekete mente, ha adott rá a rátarti úr – s futotta a bugyellárisából – irigyelt, szép sújtásos huszáregyenruhát kapott a banda. A bécsi Magyar Kurír 1787 nyarán arról értesít, hogy a császárvárosban egy Galánta környékéről érkezett, öttagú magyar „muzsikabanda” hódít, a „fekete hajú, fehér fogú” zenészek „kóta nélkül való muzsikálását mindenek bámulva hallgatják”. Annyira nélkülözhetetlen tartozéka lett az életnek a muzsikus, hogy 1765-ben, amikor Mária Terézia férje, Lotharingiai Ferenc meghalt, s eltiltották a cigányzenét, a kolozsvári városi tanács kérvényezte a tilalom feloldását. Felice Caronni – aki 1808-ban kifejezetten megcsodálja az erdélyi cigány kovácsok ügyességét (azt állítja, hogy még a városi kovácsok sem vetekedhetnek velük) – megemlíti, hogy a cigányság a muzsikálásban igen tehetséges, 1790 telén, II. Lipót magyar királlyá koronázásakor elbűvölően játszották és váltogatták a különböző zeneszámokat.

Bandák fénykora

Az 1700-as évek végére már ott vannak mindenütt a falvakban is: a cigány muzsikusok lettek az igazinak, eredetinek vélt és mondott magyar zene képviselői. A 19. század pedig a magyar muzsikus cigányok tündöklésének legfényesebb időszaka. Kialakul a ma már hagyományosnak mondott zenekari felállás és kialakul a stílus.

1830-ig, talán a század derekáig tart a verbunkos nagy időszaka.

A Werbung a toborzás, a verbunkos pedig olyan férfitánc, melyet a Habsburg Birodalom országaiban együtt táncoltak a berukkoláshoz kedvet csinálók és a katonaélet szépségéről frissen meggyőzött „áldozatok”. A talpalávalót a toborzók mellé rendelt helyi cigányzenészek szolgáltatták. A korszak legnagyobb prímásának, Bihari Jánosnak olyan a híre és a vonzereje, hogy midőn 1810 tavaszán Berzsenyi Dániel végre felutazik Pest-Budára, hogy verseinek kiadatását intézze, szinte magára haragítja Kölcseyt és Szemere Pált, mert nem velük kávézik és váltja meg a világot, hanem inkább Biharit hallgatja egy városszéli fogadóban, s átmulatja az éjszakát.

A cigányzenekarok a 19. század derekára országszerte összeforrnak a magyar nemzeti mozgalommal. A cigány muzsikus bandák ott vannak az 1848/49-es szabadságharcban is, lelkesítenek, később vigasztalnak. Pityó József, az apostoli küllemű, daliás termetű prímás (ősz szakálla állítólag a térdéig ért) előbb osztrák katonazenekari vadászkürtös volt Itáliában, később mégis beállt bandástul Görgey seregébe, ott volt a véres és diadalmas branyiszkói nagy rohamnál is. Honvédzenekari karmester volt Sági Balogh Jancsi, Dombi Marci tizenhat tagú zenekara pedig a gömöri nemzetőrséghez szegődött el. A ’48 előtt Bécset, utóbb Angliát és Kínát is megjáró Kálozdi Jancsi számos ütközetben vett részt, tábori muzsikusként ott volt Buda ostrománál és Komáromban is. A mindig elegáns Sárközi Ferencet, a „legeurópaibb cigányt” Kossuth avatta hadnaggyá s nevezte ki a forradalom összes cigányzenészének főkarmesterévé. Többen is úgy emlékeztek vissza, hogy a Sárközi Ferkó bandájának előadásában hallották először a Kossuth-nótát.

Az 1848/49. évi szabadságharc bukását követő időkben a nemzet a cigányzenében a magyarság, a haza, a szabadság szimbólumát látta. Az irodalomtankönyvekben az áll, hogy Vörösmarty „vén cigánya” a nemzet szabadságvágyának és öntudatának megtestesülése. Biztosan igaz, de az is könnyen lehet, hogy amikor versét írta, talán éppen annak a Dudás Ferencnek az apjára gondolt a költő, aki Patikárus Ferencként az ötvenes években lett híres bandavezetővé. Az idősebb Dudás tanította ugyanis Vörösmartyt hegedülni. A „Patikárus” elnevezés azért ragadt a fián, mert játéka a kortársak szerint bűvös erejű és gyógyító hatású volt.

„Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.”

A magyar nóta

A magyar nótát és a népdalt sokáig szinte egynek tekintették, mára a zenetudósok meglehetős biztonsággal választják el a kettőt.

A 19. század második fele a magyar nóta korszaka. Úgy is hívják: népies műdal. Az utóbbi évtizedekben sokan lenézik, vannak, akiket a világból ki lehet kergetni vele. Még többen állítják, hogy mulatni semmi másra, csakis a nótára, a nótával lehet. Mulatni és búslakodni. A műfaj megteremtőjének Egressy Bénit tekintjük. Eredeti nevén Galambos Benjámin: színész, író, zeneszerző, Petőfi verseinek, Vörösmarty Szózatának megzenésítője. Ötvözte a verbunkos és a csárdás dallamvilágát a kor legnagyobb hazai költőinek soraival.

A magyar nóta magyar volt és mindig magyar is maradt. Az európai műzenei fejlődés alig hatott rá, viszont sokat szívott magába a népdalból. Igazi terjesztői pedig a cigánybandák voltak. Hazája nem a németes Pest-Buda, hanem a vidék. Az első nagy nótafa, Simonffy Kálmán (1832-1889) ceglédi volt, az első nagy cigány, Dankó Pista (1858-1903) szegedi. Biztos, hogy léteztek már előtte is cigány nótaszerzők, de a nóta ebben is hasonlít a népdalra, számtalan komponista kilétét nem is sejtjük.

A kiegyezés után a rohamosan iparosodó országban mást húzat a birtokát elvesztett, kesergő dzsentri, mást a városi polgár és a hivatalnok, mást a falusi kisbirtokos nemes és a paraszt. Azt mondják, a 19. század utolsó harmada nemcsak a cigányzene újabb korszaka, de egyben első nagy válsága is. A falusi muzsikus cigány a parasztság dalait játssza, az úri cigány viszont elfelejti a nép zenéjét, el a verbunkost is, helyettük romantikus, émelygős-érzelgős műdalokat, bús-borongós magyar nótát, „rettentő csárdásokat”, polkát, valcert, bécsi keringőt, operettet húz a polgár és a régi szép időket visszasíró, deklasszált úr fülébe.

Azzal együtt a cigány muzsikus ázsiója igen magas, Blaha Lujza 1896-ban mondott szavait az egész ország igaznak érzi. „Ti, akik annyi mosolyt varázsoltatok az ajkakra, annyi könnyet fakasztottatok a szemekben; ti, akik zokogó hegedűiteket annyi századokon át hűségesen megosztottátok a nemzet minden bújával és minden gyönyörűségével, dicsőségével, ti méltán megérdemlitek, hogy írásban és képben megörökítsenek benneteket, és kedveseinek legszebb emlékei között őrizzen meg a magyar.”

A századforduló tájára és az első világháborút megelőző másfél évtizedre a híres cigányzenészek és bandák száma is annyira megszaporodott, hogy felsorolásuk is oldalakat venne igénybe. Tíz-tizenhárom tagú bandák húzzák: két-három hegedű, cimbalom, bőgő, mellettük brácsa, cselló, klarinét. Hihetetlen, de 1900-tól 1945-ig naponta két új, összesen húsz-huszonötezer nóta születik.

A két háború közt sem csökken a cigányzene népszerűsége, sőt a prímásság nimbusza akkora, hogy – amint Koronczai Barbara remek cigányzenei összefoglalójában írja – „esetenként urak sem szégyelltek közönség előtt cigányprímásként fellépni”. A legnevesebb cigányprímások vállalkozókká lettek, szerződést kötöttek az étterem, a kávéház tulajdonosával, a fizetség akár napi száz pengő is lehetett. Az összeg felét a prímás vágta zsebre, csak a másik felét osztotta el zenekara tagjai közt. A prímás szigorú rendet tartott, zenészeinek – ha elégedetlen volt velük – bármikor felmondhatott. Az esti éttermi zenélés mellett rendszeresen próbáltak is. A délelőtti próbákon tanulták meg – ha kellett, akár meghívott karmester segítségével – az igényesebb, új darabokat. Mert a régi, hagyományosnak mondott repertoárt gyakorlás nélkül is minden zenésznek tudnia kellett.

Cigány zene? – Magyar zene?

„Minket leginkább érdekelhet a cigányoknak nem babonás, hanem reális varázshatalmú bűvös eszköze, a hegedű. Ez tette őket hazánkban egészen kivételesen a nemzet egyik szerves elemévé, a legáltalánosabb hatású művészet, a zene letéteményeseivé. Ennek köszönhetik a cigányok azt a kiváltságos állást, amelyet az egész világon csak itt, nálunk foglaltak el, ahol szabad kényök-kedvök szerint részben szintén hajléktalanok, de nem hontalanok. Csapongó lelkük, mely a pária szívósságával mindenütt ellent tudott állani a haza fogalmának, Magyarországon nem zárkózhatott el a sokszor elnyomott, de meg nem tört büszke, nagylelkű, honszerető, szabad nemzet géniuszának ihlete elől.”

Vajon ki lehet a hazafias érzületű, büszkén tirádázó szerző?

Nem más, mint József főherceg Ő császári és királyi Fensége. Egy Habsburg. (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben sorozat hetedik magyarországi, Erdélyt tárgyaló kötetében.)

Liszt Ferenc 1859-ben remek kis könyvet jelentetett meg A cigányokról s az ő magyarországi zenéjükről címmel. Nem történeti, hanem zenetörténeti jelentőségű az írás, de olyan romantikus pátosszal és szeretettel, már-már csodálattal ír a cigányságról, hogy nem állom meg, hogy ne idézzem néhány gondolatát.

„Európa egyik népe oly hirtelen bukkant elő a homályból, hogy senki nem tudja, honnan is származik. A hódítás vágya nélkül szivárgott kontinensünkre, és nem tartott igényt állandó lakóhelyre. Fel sem merült benne, hogy egyetlen falatnyi földet is kisajátítson; ám ellenszegült minden erőszaknak, amely csak rövid időre is szolgaságba akarta hajtani… Ennek a népnek nem volt emléke magáról, s nem táplált reményeket… Túl büszke volt ahhoz önnön szomorú fajára, hogy más népekkel összekeveredjen… Úgy tűnik, azért létezik még mindig, mert visszautasítja, hogy mássá legyen, mint ami, nem tűr kordát és igát, nem fogad el semmiféle szabályt, ami megváltoztathatná, ami szétszórná vagy kiirtaná. Ez a nép mintha állati sorban élne; nem akar tudni semmiről, ami nem önmaga. Korok múlhatnak el, változhat a világ, háborút viselhet vagy béke hona lehet az őket befogadó ország, ők nem törődnek mindezzel, közönyösek maradnak, s ha kell, inkább lecserélik urukat vagy megváltoztatják szokásaikat… Maguk sem tudják, jönnek-e avagy mennek, nincsenek hagyományaik, nem írnak évkönyveket. Egy faj, melynek se vallása, se törvényei, melynek nincs megfogható hite, nincs életvitele szabályozva, melyet a rút babona, a ködös szokások, a nyomor és a megaláztatottság tart össze, és mégis minden sanyarúság és nélkülözés ellenére csökönyösen megmarad önmagának, ragaszkodva sátraihoz, rongyaihoz, éhségéhez és szabadságához… Olyan nép ez, mely bűvkörébe vonja a civilizált nemzeteket, varázsa éppoly megmagyarázhatatlan, mint amennyire meg nem törhető, ez a hatás mint ősi, misztikus örökség, korról korra vándorol, s baljós híre ellenére fajtájának életkedve, ereje és szertelen bája ujjongó lelkesedést vált ki legnagyobb költőinkből.”

A taszító és vonzó cigány alakjának dicshimnusza.

De nem ez a lényeg. (Különben úgy tartják, hogy a könyv zenével foglalkozó részét nem is Liszt, hanem a kedvese, Carolyne de Sayn-Wittgenstein írta.) A fontos az, hogy Liszt szerint az a muzsika, amit világszerte magyar zenének ismernek, valójában nem a magyarok, hanem a cigányok zenéje.

Ne feledjük, 1859-et írunk.

Tíz éve verte le egy nagyhatalom és egy világbirodalom – a Habsburgok osztrák császársága és a cári Oroszország – az 1848/49. évi magyar forradalmat és szabadságharcot. Tíz éve ismét erőszakos németesítés folyik országszerte. Magyarországon magyarul tanulni, hivatalt intézni egyformán nehéz eset. Kossuth az emigrációban magyar légiót szervez, Angliában és Amerikában toboroz híveket a magyar szabadság ügyének. Az osztrák megtorlás elől tízezrek menekültek el az országból, magyarok ezrei harcolnak az Itália szabadságáért és az olasz egységért küzdő hadakban, a dél-amerikai államok függetlenségéért harcoló seregekben. És Liszt előrukkol azzal, hogy a magyar muzsika nem magyar.

Ignotus 1920 körül, a Nyugatban emlékezik vissza a huzavonára. Hatvan év telt el azóta, írja, s újabb világhírű magyar muzsikusok, Bartók Béla és Kodály Zoltán erősítik meg azt, amit Liszt Ferenc géniusza hajdanán megsejtett. És hozzáteszi, hogy ettől még tény marad az, hogy a legigazabb magyarság több nemzedéke ebben a cigánymuzsikában vélte felismerni lelke legtitkosabb rezdülését is.

Ignotusnak sincs teljesen igaza. Mert Bartók és Kodály nem ezt mondja.

Akkor hát mi a valóság? Végül is a cigányzene cigány zene vagy magyar zene?

Állítólag a külföldi zenetudósok is megzavarodnak olykor, nem könnyű őket meggyőzni arról, hogy a cigányzene valójában magyar zene, nem tévesztendő össze a cigányok saját zenéjével, de azért mégsem magyar népzene.

Bartók Béla így mondja: „Amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigányzene. Nem cigányzene, hanem magyar zene: újabb magyar népies műzene.”

1933-ban a rádió megszavaztatta hallgatóit a műsorok népszerűségéről. A legtöbb szavazatot a cigányzene kapta: 93 százalékot. Két évvel korábban jelent meg Bartók cikke – Cigányzene? Magyar zene? –, melyben ugyan kikéri magának, hogy a cigányzenének nevezett magyar népies műzenét értékesebbnek tartsuk akár az autentikus népzenénél, akár egyéb muzsikáknál, de más munkáiban később elismeri, hogy a vidék, a falu zenészei a cigány muzsikusok, akik többségükben valóban „paraszti műsort”, vagyis valódi népzenét játszanak, tehát őrzői a hagyománynak.

A zsinóros kék lajbi

A hagyományos cigányzenekari viselet eredetének legendája is az 1848/49. évi szabadságharchoz kötődik. A honvédseregeket kísérő, lelkesítő cigánybandáknak nagy volt a becsülete, így hát tagjaikat tisztekké léptették elő, kaptak is piros tiszti gúnyát. Igen ám, de ezután úgy hullottak a muzsikusok, mint a legyek. Vonultak a seregek a csatába, a prímás húzta elől a bandájával, arra meneteltek a hadak, az osztrákok orvlövészei meg szépen kilődözték őket, mert külön pénzjutalmat kaptak minden vérébe fagyott magyar szabadságharcos tisztért. A debreceni Boka Károly, aki Kossuth Lajos kedvenc prímása volt, nem nézhette tétlenül a dolgot: kihallgatást kért a kormányzótól. Engedélyezze a prímásoknak – mondta –, hogy piros helyett kék zubbonyt viseljenek, mivel ők vannak kitéve a legnagyobb veszélynek. Ha látják az osztrák mesterlövészek, hogy nem katona, hanem csak egy szegény muzsikus cigány halad a sereg élén a bandájával, talán nem lövöldözik le őket. A prímások, hogy még egyértelműbbé tegyék az ellenség lövészei számára, hogy ők zenészek, még a mente két ujját is letépték. Azóta visel a cigánybanda prímása zsinóros kék, a többi zenész pedig piros lajbit.

Pokolra kell annak menni – Milyen az igazi muzsikus?

Nem csak a dudás, minden muzsikus tejtestvére a bolondnak, a csavargónak, a vágáns költőnek, a koldusnak, a vásári mutatványosnak és a garabonciásnak. Szabad, mint a madár, jön és megy, eltűnik, aztán amikor már nem is várják, visszatér megint. A muzsikust mindenki lenézi és mindenki irigyli egy kicsit. A muzsikus igazi széltoló, művész is meg léhűtő is. Szórakoztat, mulattat, tehát a kegyedet keresi, de le is néz téged, földhözragadt embert. Hajdanán az egyház tiltotta, bűnre csábító, istentelen veszedelemnek tartotta a táncot, és a templomon, a szent egyházon kívül felzendülő muzsikát is. A mulatozó, felhevült, megittasult embert a vérpezsdítő muzsika bizonyosan lépre csalja. A zene szolgáltatója, a muzsikus tehát az ördög cimborája, a pokol küldötte. Volt idő, amikor Lengyelországban a zenészek szentkép közelében le sem ülhettek, a német muzsikusoknak pedig megtiltották, hogy szakállt növesszenek, egyikmásikójuktól még az egyházi temetést is megtagadták. A reformáció győzelmét követően némely puritán szellemű egyház kedélytelen lelkészei és gyomorbajos hívei még a középkor szerzeteseinél is nagyobb ellenszenvvel viseltettek a tánc, a muzsika és egyáltalán mindenféle szórakozás iránt.

A muzsika és a muzsikus bűnre csábít. Ezért a zenélés megvetett, lealacsonyító foglalkozás. Nem is igazi mesterség. Csakhogy az állandó kitaszítottságban élő cigánynak nincs mit veszítenie, ha zenésznek áll. Eddig azért alázták meg, mert cigány. Eztán mint muzsikust fogják lenézni. Mert a muzsikus mind léhűtő, henye népség. Nappal alszik, mint a róka meg a denevér. Alkonyattal elkezd fészkelődni, vakarózni: akkor öltözködik, keni-feni a bajuszát, amikor a rendes ember már az ágyra gondol. A többség – paraszt, polgár, sokáig a nemes úr is közéjük tartozik – nem is akar zenélni. Hallgatni, azt igen! De csinálni?! Semmi pénzért! Jöjjön valaki más. Lehet messzi földről érkezett idegen is. Német vagy talján. Lehet akár szerecsen is. Leginkább mégis cigány. Jöjjön, mert szomorú mulatság, sikerületlen ünnep az, ahol zeneszó nincsen. Jöjjön a cigány, mert nem élhetünk muzsikaszó nélkül.

És hogy milyenek azok a legendás cigányok?

A túrkevei muzsikusokról írja Hagymásy Sándor, de megállapításai általában is igazak. A cigánybanda nem csak lakodalmakban játszott, ott voltak a kaszinók vacsoráin, bálokban, korcsmákban, név- és születésnapi mulatságokon, alkalmi ünnepeken, kastélyokban, udvarházakban, lacikonyhákon és vasútállomáson. Ha nincs banda, nincs hangulat. Mert ezek a muzsikások nagyon tudták, mitől vidul a magyar ember. Húzták andalítón, húzták keservesen, húzták frissen és dévajul, húzták veszettül. De nem csak húzni tudták, mert jó mulattatók, szórakoztatók is voltak. „Talpraesett beszédmodorukkal, bohémes viselkedésükkel a szép muzsikaszó közben jó hangulatban tartották a mulatozókat.” Ha kellett, szívet facsaró búcsúztatót húztak a sírkertben, aztán összepakoltak, mentek a keresztelőre. A tekintélyes embereket – nevük napján, lehet, számításból is – maguktól is rendszeresen zeneszóval felköszöntötték. Éjjeli zene, dorbézoláshoz aláfestő muzsika, köszöntő és búcsúztató, nekik mindegy. Vérbeli zenészek voltak. Ma úgy mondjuk, profik. Akkor elég volt azt mondani: a cigány, a cigánybanda. A cigány muzsikus nem alázatos, de ha kell, alázatoskodik, nem udvarias, de ha kell, tisztelettudó. Ha azt várják tőle, süket és vak, nem is létezik. Ott sincs, csak a kísértete húzza a vonót. De lehet egyetlen pajtása, édestestvére helyett édestestvére is a fejét búsan lógatva mulatozónak. Ha úgy hozza a sors, szemtelen, mint a piaci légy, máskor dühös darázsként döng-dong áldozata füle körül.

Koronczai Barbara találóan fogalmaz: „a zenész nem csak játszik – gyakran ő maga is játékszer”. Előfordul, hogy a klarinétos hanyatt fekve fújja, de az sem ritkaság, hogy a lakodalomban „valaki budira kísértesse magát a zenekarral, és azok körülállva a deszkaépítményt a megfelelő pillanatban tussal kísérjék” az odabent zajló eseményeket. „A fiatal Dankó bandájának prímását egyszer leeresztették egy kútba, és ott kellett muzsikálnia, hogy a kesergő még szomorúbban szóljon.”

Az ördög bőkezű úr, de kemény kezű gazda. Akár halálba is űzi a szolgáit. A zenészek is korán halnak. (Sorolhatnám Charlie Parkertől Jim Morrissonig, Mozarttól Bob Marleyig.) Igaz, azt is mondják, hogy a muzsikusok közt sem több a pokoljáró, de mert szemünk előtt ég, lobog, serceg életük gyertyalángja, hamarabb vesszük észre, ha baj van velük. Az egyik első magyarországi pokoljáró – akiről tudunk is – Bihari János. A reformkor prímás csillaga. Talán az első magyar cigányzenész, akinek igazi kultusza volt. Liszt, Kazinczy, Berzsenyi is lelkendezve beszél róla, főpapokat, fejedelmeket, mágnásokat, koldusokat és szegény mesterlegényeket is elvarázsol, megríkat a muzsikája. Egész vagyont keresett és herdált el, aztán keresett megint és megint. De mindig fuldoklott a pénzben, el kellett tékozolnia mindent, míg végül valóban koldusbotra jutott.

Néhányan a legnagyobbak közül

Czinka Panna
1711–1772
Bandája a 18. század második felében az egyik első négytagú – hegedű, kontra, cimbalom, bőgő – zenekar. Sajógömörön született, Lányi János gömöri földbirtokos taníttatta Rozsnyón. Tizenkilenc évesen hozzáment egy kovácshoz, bandája későbbi bőgőséhez. Vele és két sógorával alakította meg nagyhírű bandáját. Nem volt szép, mint híresztelték, sőt inkább csúnya lehetett. Drága ékszerei bizonyára voltak – melyik cigány asszonynak nincsenek ékszerei? –, de már a sírba is vele temetett Amati hegedű nyilván megint legenda. Komoly vagyont hagyott fiára, de nem mind a muzsikálásnak köszönhette, hiszen a férje műhelye is jól működött.

Bihari János
1764–1827
A nagy verbunkos szerzők közül, amilyen Csermák Antal (1774-1822), Lavotta János (1764-1820) vagy Rózsavölgyi Márk (1789-1848), csak ő volt cigány, de ő volt a legnépszerűbb is. A reformkor leghíresebb prímása, nemzeti kincs, igazi sztár. Mindenki imádta, az arisztokrácia a tenyerén hordozta. 1800 körül költözött Pest-Budára, s ekkortájt alakította meg változó, leginkább öttagú bandáját. Pozsonyban országgyűlés, koronázási bál, Pesten és Budán farsang, szüreti bál nem eshetett nélküle. Még Bécset is meghódította, állítólag Beethoven, később Liszt is szívesen hallgatta virtuóz játékát. Többször leáldozott a csillaga, aztán felragyogott megint. 1824 telén felborult a szekere, bal karja úgy törött el, hogy soha nem lett már a régi. Magányosan, elfeledetten halt meg.

Kálozdi Jancsi
1812–1882
A bécsi konzervatóriumban tanult, ahová Esterházy Pál herceg támogatásával jutott be. Tábori zenészként ott volt a szabadságharc sok csatájában, 1851-ben Londonba menekült, ott hangversenyezett, egyebek közt cseh fúvosokból is zenekart alapított. Három éven át a kínai császári hadsereg legfőbb katonai karmestere. Innen ismét visszakerült az angol királyi udvarba, ahol – Eduárd-csárdás címmel – csárdást szerzett az angol trónörökös tiszteletére.

Rácz Pali
1830–1886
Az 1860-as években lett Pest-Buda leghíresebb prímása. A forradalom és szabadságharc után Milánóban katonáskodott, őrmester lett, nyalka legényként szemet vetett rá egy gazdag olasz szép leánya, akit el is vett feleségül. Hazaköltöztek, ám a hozománynak hamarosan a nyakára hágott, mehetett vissza – a város örömére – muzsikusnak. Londonban a királynő előtt játszott a bandájával, olyan hangversenyeket adott, hogy a város szenzációjává lett – éppen úgy, mint 1900-ban Párizsban a flamenco, a cante jondo andalúz cigányai. A tizenöt tagú zenekar muzsikásai magyaros díszruhát viseltek, fantasztikus sikereket arattak, előadásaik végén a különben hűvös ítéletű londoni polgárok tomboló tapsviharban törtek ki, pecsenyevörösre tapsolták a tenyerüket. Büszke, öntudatos cigány volt, bandájába csakis olyan állhatott be, aki tudott cigányul. Jókai róla mintázta Fekete vér című regényének főhősét, Barkó Pált.

Dankó Pista
1858–1903
A legnagyobb nótaszerző. Szatymazon született, Szeged mellett. Tizenöt évesen már bandát alapított. Budapestre szerződve Blaha Lujza lett az egyik fő támogatója. Ő maga nem volt nagy prímás, dalai is mások feldolgozásában jelentek meg, néhányukat, főleg a csárdásokat, népdalként dalolták. Tüdőbajban halt meg, temetésén ötszáz cigány húzta, a búcsúztatót Tömörkény István mondta. Országra szóló gyásszal és pompával temették el, 1912-ben Szegeden szobrot állítottak neki.

Czutor Béla
1863–1909
A híres-neves „Béla cigány” Hódmezővásárhely egyik jeles alakja volt. Tizenkét tagú bandájával az Öreg Sas vendéglőben muzsikált, de ott volt a nagy bálokon, a kaszinó estjein is. Sikerének csúcsán a divatos üdülőhelyeken, Tátrafüreden, Margitszigeten, Herkulesfürdőn, Brassóban lépett fel a zenekarával. Pósa Lajos dalának szövege is őt idézi: „Vásárhelyi sétatéren Béla cigány muzsikál, Hajlik ide, hajlik oda liliomszál, rózsaszál.”

Radics és Magyari
Radics Béla (1867–1930) játékát hallva Debussy így sóhajtott fel: „Így képzeltem el az igazi cigánymuzsikát!”. Radics sok híresség, például Erzsébet királyné kedvenc prímása volt. Leányát idősebb Magyari Imre (1899–1940) vette el, aki tán még Radicsnál is többre vitte. Ő volt az első cigány muzsikus, akit – 1925. december 2-án – a Magyar Rádióban is hallhattak a rajongói. A Magyari család legendáriuma szerint Radics egyetlen gyűrűből, a császári rajongó egyik ajándékából házasította ki a gyermekeit.

Mint a mesében – A cigány legény és a hercegkisasszony

Radics Lajos felesége egy francia gyáros leánya volt. Erdélyi Náci gazdag szegedi polgárlányt vett el. Bogár Patikárus Ferenc egy párizsi csokoládégyáros lányára vetett szemet, feleségül is vette. Berkes Marcinak bárónő feleség jutott. Az 1858-ban született Rigó Jancsi Párizsban egy belga hercegtől csábította el asszonyát, aki különben egy amerikai milliomos lánya volt. A Vasárnapi Újság újdondásza 1896-ban úgy számolt be az esetről, hogy Rigó Jancsi a gyönyörűszép, aranyszőke Ward Klárát, Chimay Caramon belga herceg feleségét az előző évben ismerte meg – Amerikában. A Brodway egyik népszerű éttermében muzsikált, ahol ott tartózkodott a fiatal nő is. Hogy személyének vagy zenéjének varázsa vonzotta a szépséges dámát, azt nem tudjuk, de azt igen, hogy a muzsikás után szökött Párizsba. A legenda egy másik változata szerint Párizsban kezdődött a románc. Lényeg a lényeg, a milliomos hercegné is elvált, Rigó Jancsi is elhagyta feleségét, a kaposvári Barca József prímás leányát. Botrányos esetük érdekelte a sajtót, a pletykára éhes közönséget, 1905-ben, midőn Budapesten a Rémy Szállóban időztek, lovas rendőrök vigyázták a bejáratot és a kirakatokat, hogy a rajongók be ne hatoljanak. A legenda úgy kerekedik egésszé, ha eláruljuk azt is, hogy a szerelem nem lángolt sokáig. A csapodár amerikai milliomos leány (kora Paris Hiltonja) gyorsan ráunt a Jancsi vonójára is, azután nem muzsikával múlatta magát tovább. Katonatisztek és vívóbajnokok következtek, míg egy talján izomembernél, egy hotelportásnál kötött ki. Rigó Jancsi állítólag szegényen halt meg a húszas évek végén – az egyik verzió szerint Amerikában, a másik szerint itthon.

Kádár és a dzsentri-hagyomány

Békési Ágnes remek könyvét, a Muzsikusokat bemutatva D. Magyari Imre tesz egy kis kitérőt, és elmeséli, hogy Dublinban látott egy plakátot, rajta Joyce fényképével, s a következő felirattal – Én megírtam az Ulyssest. Te mit csináltál? – „Azóta gondolkodom – írja 2003-ban a híres prímás unokája –, mit felelhetnék neki.” Aztán belevág és – tisztelegve a szociológus írónő hatalmas, szép munkája előtt – mintegy mellékesen maga is elárul ezt-azt a muzsikusokról, „erről a látszólag szem előtt lévő rétegről”, melyről mégsem tudunk sokat. „Budapesten – írja – 1963-ban még nyolcvanhét zenekar volt, ma csupán tíz, vidéken még rosszabb a helyzet. Egy-két év évtized, és a cigányzene műfaja visszahozhatatlanul a múlté, s nem lesznek, akik erről a múltról szemtanúként beszélhetnének. Ennek okairól a könyv nem sokat beszél, nem ezt tekinti feladatának. Az egyik interjúalany megemlíti a rendszerváltást, igaza is van, hisz rendszert váltott a vendéglátóipar is – de néhány bekezdést az ízlésváltozás elemzése is megért volna. Az akáclombbal, árvalányhajjal, csillagtalan sötét éjjel ékes nótákat se nagyon elemezték még esztétikai szempontból. A Kádár-rendszer fenntartotta azokat a vadászós-mulatozós dzsentroid hagyományokat, amik a cigányzenét éltették, ezek eltűntek, ha nyomokban léteznek is még.”

Ki a muzsikus cigány?

Először is nem cigány.

Nem tagadja a cigányságát, de nem is mondja. Ha kérdik, ki ő, azt mondja, muzsikus. Vagy egyszerűen bőgős. Zongorista, cimbalmos, hegedűs.

Szociológiailag különben szépen leírható ez a réteg. Muzsikus cigányok azok a hagyományos éttermi, vendéglői, kávéházi cigányzenészek, akiknek ősei is azok voltak, s ha rajtuk áll, utódaik is azok lesznek (vagy még többek: klasszikus vagy jazz-zenészek).

Békési Ágnes 2000-ben kezdte a munkát, megfigyelései annyira frissek, érdekesek és pontosak, hogy az alábbiakban többször is idézni fogok tőle. Azt írja, hogy munkája közben számos hírneves zenésszel került kapcsolatba, akik természetesnek vették, hogy eredeti néven szerepeljenek az interjúkban, ugyanakkor rendkívül foglalkoztatta őket a gondolat, hogy a dolgozat (cikk, riport, könyv) milyen címmel jelenik majd meg. Amikor elárulta nekik – Muzsikusok –, minden esetben megkönnyebbült mosoly volt a reakció. „Egy fiatal dzsesszzenész ki is fejtette, hogy ő teljes mértékben vállalja ugyan a cigányságát, de elsősorban zenész, s csak ezt követően cigány. Ha ez egy »cigány dolgozat« lesz, akkor abban nem szeretne név szerint szerepelni. A »Muzsikus« címnek nagyon örült. »Hát én is muzsikus vagyok, az jó lesz!«”

„Egy másik, nemzetközi hírű, külföldön élő művész – írja Békési Ágnes – kifejezetten igényelte, hogy ha már időt szakít a velem való beszélgetésre (több koncertjének a meghallgatása és számos telefonbeszélgetés után vettem rá, hogy adjon interjút), akkor saját néven szerepeljen. Én erről lebeszélni nem akartam, de hangsúlyoztam az anonimitás előnyeit. Mégis ragaszkodott a név szerinti interjúhoz, és ahhoz, hogy az elkészült szöveget küldjem el neki korrigálásra. Többhónapnyi vívódás után ezt meg is tettem. De a módszer annyira ellenkezett eddigi munkastílusommal (soha, egyik interjúalanyomnak se adtam oda utólag a leírt szöveget, hiszen minden adatot megváltoztattam), hogy óvatosságból egy erősen meghúzott interjúvázlatot küldtem el, megkímélendő beszélgetőpartneremet a felesleges szembesülésektől. A reakció drámai volt. Külföldről hívott fel telefonon, feldúltan, hogy semmiképpen nem járul hozzá a közléshez. Biztosítottam róla, hogy az engedélye nélkül nem használom fel a szöveget. Megkérdeztem, hogy leírtam-e valamit, amit ő nem mondott. Erre nevetett, s azt válaszolta, hogy nem, de így leírva másként hat, mint elmondva. Megbeszéltük, hogy korrigálja a szöveget, s elküldi nekem. Ez azóta sem történt meg, pedig találkoztunk koncerteken, s újra ígéretet tett. A kifogásolt szövegrészekben a cigánysághoz, a cigány kultúrához, a muzsikus léthez való viszonyról beszélt. Nagyon költőien, differenciáltan, szépen. Mégis, ahogy fölmerült a valódi veszélye annak, hogy gondolatai publicitást kapnak, esetleg bekerülnek a szakmai közbeszédbe, elbizonytalanodott a várható fogadtatás tekintetében. Csak találgatni tudnék, hogy melyik rétegnek a reakciója aggasztotta jobban. A roma muzsikusoké vagy a gádzsó közönségé. Esetleg a gádzsó muzsikusoké.”

Békési Ágnes szépen összefoglalja azt is, hogy őt magát mi ragadta meg a leginkább.

„A muzsikus cigányság körében egy olyan koherens, erőteljes kulturális értékeket hordozó népességcsoportra találtam, mely értékek az eddigieknél jóval nagyobb nyilvánosságot érdemelnek. Különösképpen a családi szocializációs folyamat egyedisége, kidolgozottsága fogott meg, s az a sajátossága, hogy szorosan összefonódik a muzsikus szakma továbbhagyományozódásával. Az intim szféra és a szakmaiság ilyen mértékű összefonódása, amely a preindusztriális korban Európa-szerte jellemző volt a családok mindennapi életére, a modernizáció során megszűnt. A családi élet és a szakmai kör radikálisan kettévált, ez alapvetően megváltoztatta a gyerekek szocializációját és a felnőtt-életet egyaránt. Ezért tehát, amikor mintegy véletlenül rábukkantam ennek a »premodern« szocializációs formának a továbbélésére a muzsikus cigányság körében, felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon mik az okai ennek a továbbélésnek, s mi a »hozama«. Hogyan segíti elő ez a sajátos szocializáció a cigány kultúra továbbélését egy olyan körben, mely önmagát a leginkább integráltnak tekinti a cigányság többi csoportjához képest, s amely ugyanakkor igen erősen ragaszkodik saját tradícióihoz. Az »egyszerre magyarnak lenni és cigánynak lenni« problematikája az egyik központi kérdése az öndefinícióknak, s a rendszerváltás óta eltelt idő azt bizonyítja, hogy ez az öndefiníció egyre kevésbé vihető át a mindennapi élet interakcióiba.”

A kapuőr-effektus

Az interjúalanyok, akiknek kiválasztásában néprajzosok is segítettek a szociológusnőnek, szívesen vállalták vele a találkozást. Azt remélte, írja Békési, hogy egyik beszélgetőtársa majd ajánlja a következőnek, így halad előre. Csalódnia kellett, mert beszélgetőpartnerei ugyan a bizalmukba fogadták, személyes ügyeikről is beszélgettek vele, mégsem küldték tovább másokhoz.

„A jelenség akkor vált föltűnővé, amikor egyik interjúalanyom az első beszélgetés után maga ajánlotta fel, hogy elvisz zenész ismerőseihez, de miután három interjút is készítettem vele az ő kezdeményezésére, valamilyen külső ok miatt mindig elhalasztódott a dolog. Végül fölhívta a figyelmemet egy rendezvénysorozatra, ahol kéthetente roma zenészek lépnek fel. El is mentem a következő hangversenyre, ahol találkoztunk, de eleinte egyáltalán nem vállalta fel a velem való ismeretséget. Csak amikor néhány alkalom múlva a magam kezdeményezéséből ismerősökre tettem szert (lévén a hangversenyek közönsége állandó), akkor elegyedett velem beszélgetésbe. A közönség soraiban jószerivel én voltam az egyetlen nem cigány, a többiek a fellépő zenészek szűkebb családja, ismerősei, kollégái, riválisai. Tehát itt egyértelműen fel kellett volna vállalni, hogy egy gádzsit (nem cigány nőt) visz be a zárt cigány közösségbe. Az első alkalmakkor föltűnést keltettem, a szervező hölgy kedvesen, de gyanakodva érdeklődött, hogyan kerültem oda. Több hónap után azonban elfogadtak, ha nem jelentem meg, megkérdezték, miért maradtam el. Tehát ilyen, félig-meddig konspiratív körülmények között váltam egy muzsikus közösség elfogadott tagjává, ahol senkinek sem kellett személy szerint vállalni annak az ódiumát, hogy idegent visz az övéi közé. A jelenséget kapuőr-effektusnak neveztem el, mert nagyon hasonlít a szituáció arra a képzeletbeli helyzetre, amikor az utazó a város kapujában álló őrrel elegyedik szóba. Az őr alig várja, hogy beszélgethessen valakivel, híreket kapjon az idegen világból. Magáról is sokat és szívesen beszél. Bizalmas, meghitt kapcsolat alakul ki utas és az őr között. Az őr nyújtaná a beszélgetés idejét, bebocsátásról mégse lehet szó. Ezt ugyanis tiltják a város törvényei. Ezek a törvények pedig szigorúak, mert félelmeken alapulnak.”

Kannások és Jazz-zenészek – Műfajok

Sokan és sokféleképpen csoportosították már a muzsikus cigányokat. Játszott zenéjük alapján manapság öt nagy csoportot szoktak megnevezni.

Komolyzenészek. Általában olyan családok sarjai, melyek sok, de legalábbis több generáció óta a verbunkosból kifejlődött klasszikus cigányzenével foglalkoztak. A kávéházi, vendéglői zene hanyatlását követően álltak át, hogy gyerekeik már „igazi művészek” legyenek.

Az „igazi muzsikusok”, vagyis a hagyományos cigányzene művelői. A műfaj utolsó nagy virágkora a hatvanas-hetvenes években volt, akkor voltak a legkapósabbak, akkor voltak igazán tehetősek és irigyeltek. Az olcsó gépzene elterjedése és az ízlés változása az oka, hogy mindinkább háttérbe szorultak. Gyerekeik éppen olyan tehetségesek, ismerik a műfaj minden csínját-bínját, de ezen a területen nincs szükség rájuk, mert úgy tűnik, a cigányzenés éttermek kora letűnt.

Az eredeti cigány népzenét játszók, a „kannások” viszont egyre többen vannak. Nem igazán képzettek, nem virtuóz a játékuk, de divatosak. Leggyakrabban oláhcigányok. Ők a hazai és külföldi cigány- vagy népzenei, nemzetiségi fesztiválok szereplői.

A tánc- és szalonzenészek legfeljebb négyen-öten állnak össze (dob, hegedű, basszusgitár, szintetizátor, olykor cimbalom), de párban vagy egyedül (dobgéppel, szintetizátorral, harmonikával) is fellépnek. Mindent tudnak, repertoárjuk vegyes, Liszt, Brahms, Bartók, Haydn sem okozna gondot nekik, de általában divatos vagy nosztalgikus könnyűzenét, katonanótát, népdalt, magyar nótát várnak tőlük. Többségük kifejezetten képzett zenész, nem erről a műfajról álmodott.

A jazz-zenészek felmenői is általában zenészek voltak. Ez tulajdonképpen majdnem ugyanaz a csoport, mint az első, csak a gyerekek – akik ma már apák vagy nagyapák is lehetnek – a klasszikus zene helyett a jazz felé mentek.

Érdekes a csoportok viszonya egymáshoz, melyet Koronczai Barbara szerint a távolságtartás jellemez. A „kannások” állnak a peremen, az egész kultúrájukra rányomja a bélyeget az, ahogy a többiek a zenéjükről gondolkoznak.

„Nem tudjuk elválasztani a zenét a fajtabeli különbségtől. Nem merek hozzájuk közelíteni. Amíg ők meg nem teszik az első lépést, addig én biztos nem. A kinézetük rettent meg elsőre. Nem is ijedtséget, hanem viszolygást vált ki. A hanghordozásuk. Emelkedettebb. Meg a kinézetük.” „Szakmailag most mondjam azt, hogy semmit nem látok benne.” „Igazából engem nem foglal le ez a zene.” „Ez az ő zenéjük, nem a miénk.” „Ha azt mondjuk, hogy a kanna hangszer, akkor nem tudom mi a hegedű vagy a cimbalom.” Nem ritkák a beszólások sem: „Mennyit ér ez a mester-kanna?” „Ki kéne már hangolni azt a kannát, testvér!”.

Muzsikás cigánynak oláhcigány lakodalomban muzsikálni? Az sem egyszerű dolog. „Jó pénz, de veszélyes. Mindjárt elátkoznak, ha nem muzsikálunk el valamit. Vagy belevágnak egy kést az asztalba, és azt mondják, hogy »Addig muzsikálj, amíg ez el nem dől!«” Azt mondják, a temetés se jobb. „Olyan az, mint a lakodalom. Esznek, táncolnak. Borral itatják a halottat. Utána meg odatartják ugyanazt a poharat a te szád elé, hogy igyál. Majdnem agyonütöttek, mert nem akartunk inni.”

És fordítva? Mit gondolnak a „kannások” a többiekről? A zenéjüket elfogadják, de megvetik őket, mert nem beszélnek cigányul, nem tartják a hagyományokat. Ennek ellenére sokat tanulnak tőlük. Olyan is előfordul, hogy beállnak közéjük muzsikálni.

Gipsy New Orleans? – Budapest

Lehetne, mondják sokan. Ki szomorúan, ki dühösen, elkeseredetten vagy lemondóan. Magyarország egyik különlegessége, büszkesége lehetne. Hungarikum. Képzeljük el Granadát, Sevillát – sőt akár egész Spanyolországot – a flamenco nélkül. Gondoljunk bele, milyen lenne a salsa, rumba, bolero nélkül, milyen lenne zenészek és muzsika nélkül Kuba. Valaha, nem is olyan nagyon régen, ha megérkezett az idegen Magyarországra, a cigányzenét hallani akarta. Mára a muzsikus dinasztiák szinte teljesen eltűntek az éttermekből.

Számok

Az 1893-as cigányösszeírás szerint Magyarországon (Budapest és Erdély nélkül) 16337 muzsikából élő cigány élt. Egy 1963-as statisztika szerint a Trianonban harmadára csökkent országban 9929 cigányzenész tevékenykedett, s közülük 3159 állandó vendéglátóipari alkalmazásban állt (a többi idény- vagy kisegítő muzsikus volt). Ugyanekkor cigányzenekar 393 (csak Budapesten 87) működött. Sárosi Bálint becslése alapján 1968-ban még mindig 7-8000 volt tehető a hivatásos cigányzenészek száma. Nem hivatalos források szerint az 1980-as évek végén a magyarországi éttermi cigányzenészek száma 5000, az ezredfordulón pedig már csak 3000 lehetett, s a hagyományos cigányzenekarok száma tíz alá csökkent.

Cigány és zene

Azt mondják, cigány és zene ugyanaz.

Elsőre igaznak tűnik. Jusson csak eszünkbe Tony Gatlif varázslatos filmje, a Latcho Drom (Jó utat). Az út hosszú, de elképzelhetetlenül színes, magával ragadó. India, pontosabban Radzsasztán, Egyiptom, Törökország, Románia, Magyarország, Szlovákia, Franciaország, Spanyolország. És végig zene. Semmi szöveg, csak muzsika. A cigányzene bölcsőjétől Andalúziág, a flamenco szülőföldjéig. Hindu cigányok, kígyóbűvölők, aztán a Nílus muzsikusai, Isztambulban klarinét sír és visít, Clejaniban a tangóharmonikás Taraf de Haidouks vérfagyasztó balladája a Conducatorról, a vezérről, Nicolae Ceauseşcuról szól, nyírségi „kannások”, francia cigány gitárosok Django Reinhardt földjén. Tudjuk, hogy hivatásos zenészként működtek és működnek a Balkánon, Dél-Európában, Észak-Afrika egyes területein, valaha Oroszországban is. Már legősibb őseik, indiai dédapáik is mulattatással, muzsikával, tánccal keresték a kenyerüket.

A valóság mégis az, írja Koronczai Barbara, hogy nálunk a 18. század második feléig a muzsikálás a cigányok megélhetésében nem játszott jelentős szerepet. Az 1770-es évek összeírásai szerint például Baranya megyében a cigányoknak mindössze két-három százaléka élt muzsikálásból. Az 1782. évi statisztika összesen 1582 cigány zenészről tud. (Ami azért nem kis szám, az akkori összcigányságnak akár öt százaléka is lehet.)

Azt mondják, a cigány muzsikusok nem alkotóművészek, hanem zseniális előadók.

Biztosan igaz.

Azt is mondják, hogy nincs saját zenéjük. Ami saját, az az előadásmód. Mindegy, hogy orosz zene, magyar, angol, román, bolgár vagy spanyol, a cigány magába szívja, s úgy adja elő, hogy félreismerhetetlenül cigánnyá lesz.

Micsoda színesség ebben is. A görög cigányok muzsikáján a török katonazene és a klezmer hatása érződik. Burgenlandi „roma-pop”, „szinti-swing”, verbunkosból támadt magyar cigányzene, andalúz Tomatito és Camarón de la Isla, Django Reinhardt (akit még Woody Allen „második legjobb gitárosa” is irigyel) és a manus-jazz. A cigányok az őket körülvevő többségtől nemcsak szavakat, meséket, szokásokat tanulnak el, hanem zenét is. Az indiai eredet nyomait erősen felfedezhetőnek vélik például a flamencóban. A balkáni cigány zene is megőrzött valamit a keleti hagyományból, erre is utalhat a sok fúvós és ütő hangszer. Magyarországon, Romániában a vonósok és a cimbalom vált jellegzetes hangszerükké, míg Spanyol- vagy Oroszországban a gitár. A sokszínűség hasonlósága. Csakúgy, mint nyelvben és viseletben. De ami igazán hasonlóvá teszi a cigányok zenéjét, az az előadásmód. A szenvedély. Az érzelem.

Táncaikat sokáig rejtették, csak egymás közt, magukban járták. Illetve ez is kettős, mint egész életük. Létezhet tánc kifelé, az idegennek, és létezhet belső használatra is, a léleknek, a szívnek. A granadai cigányokról mondják, hogy kevés nagyobb szerencse érheti az idegent, mint az, ha hajnaltájt valahogy közéjük csöppen, amint ücsörögnek, maguknak énekelnek az Albaicín és a Sacro Monte barlanglakásai előtt. A japán és amerikai turistabuszok már visszagurultak a szállodákhoz – a cigányok magukban, maguknak játszanak, és ilyenkor nem a nők, a kifestett gyereklányok tánca, hanem a férfiak szívszorító éneke megrendítő.

Mik a jellegzetes stílusjegyek? Vonzódás a bővített másodhoz. Rubato, azaz felettébb szabad előadásmód. Csúszkálós, glisszandós intonálás közben félhang-távolságnál kisebb hangközök érintése. Erős improvizáló kedv és képesség. Ezt hozták Indiából. Minden mást „gyűjtöttek”.

Taraf de Haïdouks

Beszélni kellene sok-sok kitűnő zenészről, énekesről, zenekarról. Itthoniakról és külföldiekről. Franciákról, spanyolokról, magyarokról. Francia, spanyol, magyar cigányokról. Stephane Grappelli, José Merce, Oláh Ibolya, Juhász Miczura Mónika, a most meghalt bőgővirtuóz, Pege Aladár. A magyar jazz idős vagy szinte még gyermek óriásai olyan sokan vannak, hogy meg sem próbálom őket felsorolni. Csak egyetlen zenekart említek. Egy romániai cigány bandát. A Taraf de Haïdouks ma a világ egyik leghíresebb cigány zenekara, és nem azért, mert tiszteletbeli tagja Johnny Depp. Hanem azért, mert csodálatos zenét játszanak. A Bukaresttől körülbelül hatvan kilométerre lévő Clejani község Cigánia nevű falurészéből indultak világhódító útjukra. Tucatnyi hegedűs, harmonikás, gitáros, nagybőgős, egy csomó énekes. 1995-ös lemezük az év világzenei produkciója volt, 2002-ben a BBC Rádió World Music díját is elnyerték. Népszerűbbek külföldön, mint otthon. Johnny Depp privát partira hívogatja őket Hollywoodba. A tizenhárom személyes cigányzenekar Európa, az Egyesült Államok és Japán legnépszerűbb fesztiváljain szerepelt már; zenéjükben a mai könnyűzenét keverik régi román, török, szerb, bolgár muzsikával.

(A szerző 2007-ben megjelent Cigányok című  esszéalbumának szövegéből)