Nomád ima

Eljöttem onnan, hová tartozom,
és többé nincsen földi otthonom
Sosem vártam, hogy értsétek: mi az
mikor csupán egy emlék nyújt vigaszt
Hová a lélek visszamenekül
s mi már elveszett, azzal elvegyül
S olyan teljesen ott van a Nincs-ben
mint a magából kiürült Isten
Nincs saját ágyam, nincs saját ajtóm
egy világon át űz fogathajtóm:
maga az Élet – kezében korbács
ringlispil a sors – alvilág-tornác
s kocsimba zárva öklömnyi Éden
megmaradt abból, ami volt régen.

És minden éjre vetve vár
a rettenetes ravatal

melybe a lélek halni jár
akkor is hogyha nem akar
A sötétre tárul a kar
de újra bezárul a kör
a skorpió magába mar
a fényre sújt az árny-ököl

Valójában már magam sem értem
hogy nem szakad meg a szívverésem
dobolásában hogy ilyen konok? –
beleremegnek a belső romok
és visszhangozzák parttalan dalát:
egy elveszetten megmaradt hazát.
És nincsen olyan, hogy másik otthon!
Végigvándorlok hát e poklon,
vánszorogva, vagy olykor rohanva,
ráhagyatkozva egy néma hangra.
Bízva magam egy képtelen képre –
amiben fogan jövőm emléke.

Nincs életem, sem halálom,
s determinált, hogy méltatlan
a valósághoz az álmom!
Idegekkel átszőtt paplan-
-testem vágyom hogy levessem
Mért is kellett hogy ily gyarló
valójában megszülessen?
Vágná már le égi sarló!

És porom fölött állna már az Úr,
s a régi lenne örökre az új!