„Amikor megfestek egy képet, csak örömömet lelem benne (és)  elvesz attól, amitől bánatom van.”

Oláh Jolán interjúinak füzére:

„Nagyszüleimet nem ismertem, se apám, se anyám oldaláról. Tízen voltunk testvérek, hat fiú és négy lány. Apám zenész volt, de nem sokat keresett, a zenészeknek azelőtt nem volt valami nagy pénz, amit kerestek. Bátyám is muzsikus volt, tizenhét éves korában már a saját bandájában játszott. Anyám félvér volt, az anyja nem volt cigány, tehát mi olyan ’keverékek’ vagyunk.

Anyám igazi falusi asszony volt. Tizennyolc gyereket szült, nyolc meghalt, tízen maradtunk. Nagyon nehéz élete volt, keservesen nevelt minket. Éjjel font, köteleket csinált, törölközőt, azt vitte a faluba és eladta krumpliért, babért. Mindig nagy batyukkal jött haza, úgy vártuk, mikor még kicsik voltunk, az ablakból már néztük, hogy jön-e anyánk? Hozta az ennivalót, hurkát, kolbászt, mikor már disznót vágtak, s mi örültünk. Mindig adtak neki, ő meg ezért dolgozott éjszakánként. Volt egy 20 literes nagy fazekunk meg egy 15 literes nagy lábosunk, abban főzött anyám, és szegénynek, amikor elosztotta a gyerekeknek, alig maradt. Vidám asszony volt egyébként. De mi is mindnyájan még a munka mellett jártunk ide-oda, fáért, szénért, és dolgoztunk. Nem volt könnyű, de amikor fiatalok voltunk, nem fáradtunk el; én mikor mentem az erdőre fáért, énekelve mentem ki, énekelve jöttem be, letettem a fát és nekiálltam tíz gyerekre mosni teknőben, súrolókefével, így segítettem édesanyámnak.

Amikor édesanyám beteg lett, én tizenéves voltam, tizenhárom sem egészen. Megműtötték, de nem tudták, hogy mi a baja, ezért hazaadták, hogy itthon haljon meg. Ez nagyon fájt. ’Istenem, meghal anyánk!’ – mondták a többiek is. ’De nem fog meghalni – mondom – azért sem, mert én meggyógyítom!’ Negyven fokos lázzal hozta haza édesapám. És akkor én hozzáfogtam, elmentem a piacra, hoztam haza citromot, teát csináltam. Két héten keresztül én gondoztam édesanyámat, vizes ruhákat, útilaput tettem a sebre… Két hétig semmit sem aludtam. A két nővérem nem tudott úgy fenn lenni, de nekem olyan volt a természetem, hogy most is keveset alszom, nagyon keveset, én tudtam éjszakázni. És megcsináltam azt, hogy amikor az orvosok már lemondtak róla, akkor én egy hónap alatt jobbá tettem, felépült. S még 25 évig élt köztünk.”

„Én már tizenegy éves koromban dolgoztam, fákat ültettem. Hajnalban keltem, három órakor, a nagynénémmel. A főmérnöknek – vagy akkor még nem is úgy nevezték, a gazdának – ültettük a csemetét. Amikor az oroszok bejöttek, még akkor is csak a tizenharmadikban voltam, elmentem dolgozni a városhoz a kertészetbe öt évet. Utána – nem mondhatom, hogy megesküdtem, mert vadházasságot kötöttem – lett egy gyerekem tizenkilenc éves koromban. Akkor egy év kimaradt, hogy nem tudtam dolgozni. Amikor egyéves volt a kislány, elmentem dolgozni. Munka után mentünk fáért, szénért, a hátunkra kötöttük, eladtuk pénzért, úgy vettünk magunknak ruhát, mert kevés volt a pénz, amit kerestem, nekem meg a gyerekeknek is. Nagyon nehéz volt a sorsunk. Aztán leszámoltam a kertészettel és elmentem kőművesekhez dolgozni, ott is öt évet. Akkor is jártunk megint csak mindenhova, hogy még plusz keressek valamit, hogy meg tudjak élni. Még anyámmal laktam, és a kisebb testvéreim voltak még otthon. Édesapám meg már nem muzsikált, mert a háború után elküldték a zenészeket, nem kellettek, az üveggyárban volt fűtő, éjszaka járt dolgozni. Édesanyám megint beteg lett, műtét alá került, nekem kellett a gyerekekre, amíg férjhez nem mentek, meg nem nősültek, mosni, főzni, takarítani, munka mellett, és még az én gyerekem is ott volt. De amikor kicsi gyerek voltam, akkor is rájuk kellett vigyázni, azért nem mehettem iskolába. Sokan mondják, hogy a kicsi korukra nem emlékeznek, de én sok mindenre emlékszem.  1935-ben, amikor hároméves voltam, anyám otthon szülte meg az öcsémet, engem elvittek a keresztanyámhoz, és amikor hazavittek, és az öcsémet a kezembe tették, hát én olyan boldog voltam! Az is olyan régen volt, amikor az apám odaadta az ingét, hogy mossam ki, és én olyan büszke voltam! Nem tudom, hogy miért, de talán úgy van a természetem berendezve, hogy szerettem mosni, vasalni. A bátyám mikor megházasodott is, még egy ideig hozzám hozta ruháit, hogy ’te olyan jól tudod!’

Én nem mondom, hogy olyan rózsás volt az életem, de szerettem játszani, szerettem a zenét, a filmeket. Hétéves voltam, amikor elvittek először moziba – és én nagyon, nagyon szerettem a régi filmeket, a régi színészeket, mert nagyon jók voltak. De nem volt akkor rá pénz, amikor még gyerek voltam, ezért elmostunk orvosságos üvegeket, rongyokat eladtunk, s abból megvettük a mozijegyet. Mi soha anyánktól tíz fillért nem vettünk volna el, apánktól se, inkább adtunk. Nem voltunk olyanok, hogy kiéljük a családot.

A testvéreim mind rendes munkásemberek lettek, gyárban dolgoztak, megházasodtak. Akkor már nekem is könnyebb volt. Harminc éves koromig anyámnál maradtam, akkor kerültem ehhez a férjemhez, akivel most élek. Ez sem olyan volt, mint amilyenre számítottam, vagy amit megérdemeltem volna, szóval nem volt egy rózsás életem. Aztán, amikor a bányában dolgoztam rakodóként már tizenhárom éve, egyszer csak lebetegedtem. A szívemmel kezeltek, ritmuszavaraim voltak, ezért nyugdíjaztak.”

„A festésre a párom mellett, már rokkantnyugdíjasként adódott lehetőségem. András már régóta foglalkozott festéssel, farostra dolgozott olajfestékkel, én rajzoltam. 1971-től kezdtem festeni olajjal. Senki nem látta. János bácsihoz jöttek nyugat-németek, akkor jöttek hozzám is. Lakatos Menyhért bácsi hozta fel hozzám őket. 6-7 éves volt a fiam, őt is megfestettem, az tetszett, megvették. Elvittek 10 vagy 15 képet, ilyen 20 filléres kis rajzlapot. Kérdezték, hogy adom? Hát, mondom, én nem tudom, nekem tetszik és gyönyörködök benne, még nem akarom eladni. Azt mondták, hogy ők megveszik, adjam el, jó lesz az nekem továbbra is festékre. Akkor jó, gondoltam, fejlesztem magam, tudok venni vásznat. 2500 forintot kaptam ezekért a kis képekért. Örültünk, és rohantunk az üzletbe vászonért, vettem anyagot, ezt-azt. Akkor elkezdtem vászonra is dolgozni.

Amikor megfestek egy képet, csak örömömet lelem benne. De van olyan, hogy nem örömből jön. Öt testvérem elment egymás után hat év alatt; amikor meghaltak, bánatom volt, akkor megint ehhez fogtam, minden halott után 40 képet megfestettem. Nem mentem sehová, leültem és festettem, mert azt éreztem, hogy elvesz attól, amitől a bánat van. A sok gondtól, bajtól, úgyhogy feltaláltam magam. Ha valami ér, akkor csak leszaladok a műhelybe – nagyon örülök, hogy ezt kaptuk, addig a szobában festettem.”

A szintén salgótarjáni festőművész Botos Zoltán visszaemlékezése:

Oláh Jolán az én emlékezetemben csak Joli néniként maradt meg, érthető, mivel első gyermeke Teri, talán egy évvel volt idősebb, mint én. Joli néni úgy van előttem, mint egy sovány finom vonásokkal megáldott arcú nő. Nagycsaládban nőtt fel a Cigányhegyen, ahol mindig kevés kenyér jutott, és nemcsak a lánytestvérek, hanem a fiuk is karcsúak maradtak.

Oláh Jolán meg Balogh Balázs András a Cigányhegyen Balázs János közelében laktak, annyira közel, hogy a János bácsi háza sarkától úgy 2-3 méterre lefelé 4 lépcsősor vezetett Jolánék otthonához. Egy szobájuk volt, meg egy konyhaféle, ami a szobájukhoz volt szorosan építve. A szobájuk elég sötét lehetett, mert ablak nem volt rajta némi fényt csak az ajtón levő hosszanti keskeny ablaktáblából kapott. A lépcső aljába jobbra volt a kis nyári konyha, nem mindig volt az ott, de egyszer csak ott volt. Bandi építette. Voltam náluk, mert Bandi behívott, hogy nézzem meg az új képeit. Akkor már Joli néni is festett, de titokban. Még Bandi elött is titkolta, félt, hogy az ura nem nézi jó szemmel.

Amikor már a Vásártéren laktak, Joli néni többször is hívott, nézzek be hozzájuk. A pincében kaptak olyan raktárfélét, ami valamikor szenespince volt. Ott tárolta Joli néni a már megfestett kartonjait. Talán láttam ott vagy 100 darabot is. Engem az ott teljesen elvarázsolt.

„Ha valamit elképzelek, akkor nekiülök, mert nem tudok írni, olvasni, csak keveset, de nagy örömöm van abban, hogy ha valamit elgondolok, azt meg tudom csinálni. És talán ebben fejezem ki, ami bánat és öröm. Ha a szoptatós anya jut az eszembe, akkor azt, ha fantázia, akkor azt, mert én a fantáziát is nagyon szeretem. Az megnyugvás külön. Olyan, mint a tisztulás, hogyha az anyaságból megyek át máshová. Itt van a Menekülés például, a hajó, de ez olyan összetétellel van, ahogy én szeretem. Bánszky Pál mindig csak az asszonyokat meg a szép nőket mondta, hogy azt fessem, mert azt olyan jól tudom. Én szeretem a szépet, meg a nőket csinálni, de engem minden izgat, és nem szeretem, ha elvonják tőlem. A tájképeket is szeretem vagy a vízesést. Ha odamegyek, gyönyörködöm az erdőt, a madarakat – a madár a mindenem. Szóval engem minden izgat és mindent szeretek, a szépet inkább, mint a rosszat.”

Bancsik György disszertációjában írja:

Jolán, egy a 20. századi, iparosodó városban született, Salgótarjánban, egy zenét kedvelő jóvoltából, aki letelepedési engedélyt adott 10 zenész roma családnak a Pécskő út végi birtokán a Csurgó­patak mentén. Az első telepeseket romungrónak nevezték a később letelepedettek. Életmódjukban, viselkedési szokásaikban a borravalós, a szokásosnál több jövedelemmel rendelkező szakmához tartozók életmódját követték. A szaporodó jövevények a patak mindkét partját és a domb alját is benépesítették már, amikor elkezdődött a helység közelebbi és távolabbi körzetében lévő falvakból a könnyebb, városi életre vágyók betelepedése. […] Jolán családja romungró, már nem beszélik a cigány nyelvet. A városi szegénység rétegéhez sorolhatók. Etnikailag sokszínű a Cigánydomb, s a háború után a bányák, gyárak dolgozói, segédmunkásai, az iparváros fejti ki szocializációs hatását. Jolán szereti a zenét, szívesen énekel, elsősorban magyar nóták, filmslágerek tartoznak repertoárjába. Sokat jár el hazulról táncolni a város vendéglőibe, ahol édesapja vagy bátyja húzza a városból odasereglő kikapcsolódni vágyóknak. Történetéhségét a moziban elégíti ki. Megvallotta egy interjú során, hogy ő sosem gondolkodott el cigány voltán, elfogadja hovatartozását, de nem identitásaként élte meg.

„Nem tudom azt elképzelni, pedig én is cigány vagyok, hogy mi a cigányság. Úgy belülről. Hogy miért vagyunk cigányok. Mert én úgy érzem magam, mint te vagy a másik vagy a negyedik, másként nem tudom érezni magam. Nem tudom azt érezni, hogy más vagyok, mint a másik – vagy a másik nem az, ami én. Vagy szoktam hallani a tévében, hogy a cigányok lopnak, de azt nem hallom, hogy lop a másik is, pedig azok is lopnak, és sokszor olyat, ami a cigánynak eszébe se jut, csak nem verik dobra. Vagy megölnek embereket, és nem tudom megérteni, hogy ez hogy lehet, ha cigány, ha nem cigány. Emberenként kéne megmondani. A háború előtt soha nem hallottam, hogy mondta valaki nekünk, hogy cigány, csak a nyilasok alatt. Mentünk a zsidókhoz, oda is bejártunk, de soha senki nem mondta nekünk, hogy cigányok vagyunk. Azt tudtuk, hogy hol lakunk, meg szegények vagyunk – mi úgy mondtuk, hogy vannak a gazdagok meg a szegények.

Akkor hallottam először, mikor kenyérért álltunk sorba anyámmal meg a húgommal, és minket, gyerekeket kihúztak a sorból, hogy cigányok vagyunk. Rosszul esett, de az anyámat benn hagyták, mert ő világosabb bőrű volt, mint mi. Mondom: ’Nem baj, mert legalább te kapsz!’ Ugyanúgy, mint az én gyerekem, aki az iskolában hallotta, előtte soha, hogy cigány. Jött haza: ’Anya, azt mondták nekem, hogy cigány. Mi az a cigány?’ Mondom, sajnos, fiam, én sem tudom, mi az, de azok vagyunk.” (A Cigány-kép Roma-kép film forgatása során, 2000-ben osztotta meg velünk e mondatokat Oláh Jolán.)

Dékei Krisztina megemlékezése a Magyar Narancsban, 2006 január 5-én (részlet)

Amitől kiemelkedik többi, fájdalmasan mélyről induló sorstársa közül, az az elszántsága, ahogy körülményeivel és betegségével dacolva mégis meglelte, majd újra és újra megteremtette a szabadság egy kicsinyke területét. Egy vásznat, lepedőt vagy csupán egy farostlemezt, amelyre ecsettel vagy ujjal vitte fel a festéket, hogy a szivárvány színeivel és tágra nyílt szemű alakokkal felépítsen egy tündéri, de reális világot. […] Összekuporodó és önmagukba bújó, sötét hajú, magányos asszonyok színes álomtájakban, narancsvörös-citromsárga fák tövében. Apró, egymáshoz tapadó házak sötét ég alatt, a nap felé szárnyaló madarak. Képek álom és mese határáról, egy sosem volt birodalomból, melyet egy közösség tarka és érzelemgazdag kollektív tudata őriz, ahol a gyötrelmes hétköznapokban fel-felragyognak az éles, tiszta és ártatlan színek.

Junghaus Tímea: A tudatállapotok szivárványának festője (Oláh Jolán). Amaro Drom 2005/11. (részlet)

Oláh Jolán oeuvre-jének értelmezésére általában a naiv (roma) művészet kategóriáján keresztül kerül sor. Így szerepel a Bánszky Pál által írt A képzőművészet vadvirágai, 100 népművészeti és naiv alkotó című albumban is, és így jelent meg az autodidakta cigány képzőművészek tárlatain 1979-ben, 1989-ben és 2000-ben. Az első megközelítés, amely Oláh Jolán művészetét nem kizárólag a népi vagy naiv művészet keretein belül értelmezi, és kísérletet tesz az életmű beillesztésére a magyarországi kortárs művészetbe és művészettörténetbe A második nem (Nőművészet Magyarországon 1960–2000) című kiállítás, mely 2000 szeptemberében az Ernst Múzeumban volt látható. Oláh Jolán művészete a bizonyíték arra, hogy tévednek azok, akik a naiv művészetet érdekes, romantikus, de a „high art”-hoz képest valamiféle kezdetleges, csökkent értékű, alacsonyabb rendű művészetnek tartják. A művészeti érték nem az iskolai bizonyítványoktól, nem a stílustól függ elsőrendűen, hanem a benne rejlő és kisugárzó teremtőerőtől, alkotói üzenettől. Az a nézet, miszerint a roma művészet barbár, primitív, egzotikus és naiv, olyan álláspontot jelenít meg, amely nem vesz tudomást az elmúlt több mint negyven év kulturális, művészeti és teoretikus fejleményeiről. A kisebbségek kulturális gyakorlatainak értelmezését egy tudományelméleti fordulat segítette elő, melyre „kulturális fordulatként” hivatkozik a szakirodalom.

Oláh Jolán versei

Fohász a csillagokhoz

Csillagok, csillagok,
fénylő csillagok.
Óh, jajj, mit látok.
Zord felhő közeleg,
sötétbe, feketébe,
vágtató paripák, villámok.
Az egyik vérzik.
Csillagok, csillagok.
Ez nem, ez nem lehet,
hogy ti eltűntök,
mert az egyik már elvérzett.

Születésnap

iszonyú csend van
néma ajkak
nézzétek, én is sírhatnék
de mosolygom
mert tavasz van
mert a tavasz szülötte vagyok
hallgassátok, már nevetek
a visszhang is nevet
hallgassátok, hogy nevetek
mert tavasz, mert tavasz van
mert a tavasz szülötte vagyok

Összeállította Kőszegi Edit és Szuhay Péter