Olyan sosem volt, hogy ezt megérje csinálni, legalábbis nem abban az értelemben érte meg…

Néhány évvel ezelőtt Oliver Scott Curry, az Oxfordi Egyetem antropológusa számolt be arról a hatvan népcsoportban végzett kutatásról, amelynek konklúziója, hogy az erkölcsi értékek tekintetében sokkal több a közös bennünk, mint gondolnánk. Éljünk bár a távoli Japánban vagy a szomszédos Ausztriában, a világ minden táján egyetértenek abban, hogy a közösség érték. De vajon mitől olyan értékes számunkra a saját közösségünk? A közösség nem más, mint találkozásaink, örömeink színtere, ahol elmesélhetjük történeteinket, ápolhatjuk emlékeinket, megvitathatjuk gondjainkat, közös ügyeinket, ahol mindig akad egy-két segítő kéz a bajba jutottak számára. A Rácz Gyöngyi Közösségi Ház Újpesten, a Tél utcai lakótelepen áll. A házba lépve egy száz négyzetméteres kiállító térbe érkezünk, ahol százötven év elevenedik meg a szemünk előtt. A falakon képek és képek: muzsikusok, szegkovácsok, keresztelők, esküvők, békebeli karácsonyok, barázdált arcú öregek, ünneplőbe öltözött komoly tekintetű fiatal fiúk és ragyogó szépségű lányok. A kiállítás 2014-ben jött létre, és az 1840-es évektől egészen 1990-es évekig dokumentálja az újpesti romák életét. A múzeum és a közösségi ház megálmodója és létrehozója Molnár István Gábor, akivel többek között a húsz évig tartó kutatómunkáról, kultúráról, elköteleződésről, családról, fiatalokról, a közösség jelentőségéről
beszélgettünk.

– Kezdjük talán rendhagyó módon, az indulással…

– Újpest többek között arról nevezetes, hogy itt a legnagyobb az egy főre jutó helytörténészek száma, amit Kadlecovits Gézának, az újpesti helytörténeti kutatás meghatározó alakjának köszönhet a város. Az ő nevéhez fűződött többek között a 70-es években az iskolák számára meghirdetett vetélkedő-sorozat, amivel kíváncsivá tett kicsiket és nagyokat: mindenkit beoltott a múlt, az ősök iránti tisztelettel, többek között engem is. Igaz, velem könnyű dolga volt. Gyerekkoromat régmúlt történetek lengték át, öreg cigányok meséit hallgattam napestig. Volt azok között minden, zsebes iskolák, Rózsa Sándorok, távoli, varázslatos tájak. A 90-es évek második felére Újpesten már majdnem mindent megírtak, felkutattak, feldolgoztak: ipar, kultúra, épített örökség, de a helyi cigányság története még feltárásra várt. Először a vendéglátás múltjával kezdtem el foglalkozni, de ez önmagában nem volt annyira érdekes, nem volt annyira fogyasztható. Arra viszont jó volt, hogy bekerüljek az újpesti értelmiség köreibe. Gézát nagyon érdekelte az elképzelésem, és Dercze Tamás, Újpest akkori polgármestere is biztatott. Belevágtam és saját jogon folytattam a gyűjtést, mindenféle történészi ismeret nélkül, amit valamennyire kiváltott a naivitásom, a lelkesedésem. Volt néhány mellékvágány, amit meg kellett járjak, de a végül belejöttem, beletanultam a dologba. Hál’ Isten, a levéltárak helyett ösztönösen a családokkal kezdtem. Rengeteg történetet hallgattam meg, vettem magnóra. Napestig írtam, rendeztem a dokumentumokat, másoltam a fotókat. Mindezt munka után, hobbiból, szerelemből. A későbbiekben ez nagy okosságnak bizonyult. A feltárandó anyag generációról generációra rohamosan vész. Ha most kezdeném a kutatást, az anyag fele, háromnegyede, már nem állna rendelkezésre. Az utolsó előtti pillanatban nyúltunk ebbe bele.

– Hány ember munkája van a gyűjteményben?

– Többnyire többesszámban beszélek, de tulajdonképpen egyedül csináltam végig. Persze mindig voltak, akik osztoztak a lelkesedésemben, Bogdán Béla, Bódi Zsuzsa, Szuhay Péter. Őket rendszeresen felkerestem, munkatársaimmá avanzsáltam. Rengeteg jó ötletet, hasznos tanácsot kaptam tőlük.

– Hogy fogadta az újpesti cigányság a fiatalembert, aki kazettás magnóval a kezében a múltjuk, a történeteik iránt érdeklődik?

– Újpesten szegkovács és muzsikus családok éltek szépszámban, illetve piaci kereskedők, de ők már jóval kevesebben. Sem egyik, sem másik nem értette mit akarok, miért akarom. A muzsikusok nagyon örültek nekem. Elmondták, hogy királyoknak, hercegeknek muzsikáltak, hogy ők a legjobbak, esetleg az apjuk jobb volt, meg a gyerek jobb lesz. Majdnem mindegyik ugyanazt mondta, de hát ennél én is többet tudtam! Zenészcsaládban nőttem fel, nagyapám, Rácz István, csellós volt Járóka Sándor zenekarában. Elkezdtem hát faggatni őket: Mit csinálsz bátya, amikor fölkelsz? Nem olyan volt, mint amikor egy íróval beszélget az ember, mert emlékszem, amikor Horváth Gyulával készítettem interjút, alig kellett kérdeznem. Úgy elmondta a történetét, szinte rímelt. Sokszor kellett visszamennem, nagyon sokat kellett nyüstölni őket, de végül megnyíltak, fölengedtek.

A szegkovácsok sem értették miért érdekelne bárkit, mikor kovácsoltak, hogyan tartották a kalapácsot? Nem tartották fontosnak, érdekesnek a munkájukat, hiszen már eljárt felette az idő. Ősi mesterségről van szó, ami apáról fiúra szállva hatszáz évig ugyanúgy létezett. Ezért a családtörténet felé indultam, onnan közelítettem meg a szakmát. Egy hetvennyolc éves néni, Patkó Erzsébet – rossz ezt így kimondani, hiszen a barátommá lett, és akkoriban még fiatalasszonynak számított – három-négy éves koráig vissza tudott emlékezni. Röntgen-memóriája volt, élővé tette ezt a letűnt mesterséget. Mai napig előttem van, ahogyan mutogatva mesél: „Úgy kellett a kokszot a kezembe fogni és a kalapáccsal eltalálni, hogy a körmeimet le ne törjem.” Az apró kokszdarabkák ugyanis jobban égtek, ezért a kokszot mindig összetörték.

– Megvannak még ezek a hanganyagok?

– Nincsenek meg. Sok hibát elkövettem, ez volt az egyik. Nem lett volna szabad a kazettákat letörölni, de akkor még nem ezt a kort éltük, a szalag pedig nagyon drága volt.

– Volt a családokban keserűség? Hiszen a világ, amit ismertek, szerettek, belaktak, eltűnt, szinte egyik napról a másikra.

– Nem. Nem jellemző. Számomra a munka közben derült ki, hogy amit látok és hallok, egy külön kultúra. A beszéd- és a gondolkodásmód, az étkezéstől kezdve az öltözködésig, teljesen más, mint a többségi társadalomé, vagy a földműves cigányoké. A muzsikus egy individuális népcsoport, amit Újpest hatványra emel. Hangulatokon tudnak evezni, úgy, mintha a beszéd csak másodlagos lenne. Tulajdonképpen mutogatnak, grimaszolnak, caccognak, hümmögnek, a szemükkel játszanak. Ha megkérdeztem milyen cimbalmos a Pipi, a Ripó Rezső, akkor így – jól kihúzva magát, hogy öt centivel magasabbnak, és szélesebbnek tűnjön –, ült a nyolcvanhat éves manusz és azt mondja: cohhoho uhahaha, óóóó, hmmmm! Ezzel el is mondta, hogy milyen jó cimbalmos a Pipi. Ezek a zenészek a mulatóval éltek együtt. Voltak közöttük világsztárok is. Nagy nevek, akik Boros Lajos, Járóka Sándor zenekarában állandó tagok voltak. A hangszert lenyelték, megették, mindent megcsináltak vele. Abszolút volt a hallásuk. Óriási a memóriájuk. Azt mondják az a világ teteje, aki a nóták felét kívülről tudja. Ők tudták. Ezzel keltek, ezzel feküdtek. A bandában muzsikálás közben nem tudtak beszélni így állandóan a szemük és arcuk játékával jeleztek egymásnak, ami aztán a sajátjuk lett, megmaradt. Rendkívül tudtak dicsérni, és úgy beszéltek, mint a vízfolyás. „Mennyit keresel ezzel?” – kérdezték. Valahogy megéreztem, nem szabad bevallani, hogy semmit. Ezért egy jó nagy számot mondtam, négyszeresét az akkori átlag fizetésnek. „Eeez iiigeen apukám.” „Óóó, de okos vagy.” Különleges íze volt a beszédüknek. Ha valakit vittem magammal és gyorsan beszéltek, nem értette, mit is mondanak. A kárpáti dialektusból való szókinccsel keverték a magyart. „Titi tány vót Erzsike.” Kicsi lány volt Erzsike. Mára ez teljesen eltűnt, kiveszett. A középgenerációból vannak még, akik tudják utánozni, de ez már nem a sajátjuk.

A szegkovácsok világa szintén egy nagyon erős, érdekes világ volt. Bartos Tibor író-műfordító mesélte, hogy az Árpád úton, a fogorvos mellett, a Fejes-házban volt egy nagy barna ajtó, és ő, amíg az apját a fogorvosnál kínozták, benyitott ezen. Olyan volt, mintha Indiába került volna. A szegkovácsok falnak támaszkodva verték a vasat. Szólt a cimbalom, az asszonyok bugyi nélkül, szoknyában replikáztak.

– Előfordul, hogy az idelátogató vendégek felismerik a nagymamát, nagypapát?

– Azért csináltam. Vannak fotók, amelyeken a szépapját, ükapját fedezte fel egy-egy leszármazott. Az irodában található képsorozat például a 2000-es évekből való. A fotókon mosolygó gyerekek már felnőttek, kitanultak egy szakmát. Egyik autószerelő lett, másiknak a gyerekei ide járnak. A szülők nagyszülők közül pedig sokan nincsenek már közöttünk. Ilyen pici időintervallumban mekkora változások történtek. „Jaj de kicsi voltam.” „Milyen csúnya voltam” – mondják sokszor a lányok, amikor meglátják magukat a képen. Akkor leszedjem? – kérdezem őket, mire nevetve, hevesen tiltakoznak: „Dehogy!” Ötven, hetven év távlatában még meghatóbbak a találkozások. Érkezett egyszer Kanadából egy család, ahol csak a nagyszülő beszélt magyarul, és meglátta magát gyerekként az egyik képen. Ezek a pillanatok megfizethetetlenek. Végül is én ezt elsősorban cigány közösségnek csináltam. Ezért válhatott a ház közösségi térré. Csöröglőtől a virrasztásig majd minden napra jut valami.

– A csöröglő mit jelent?

– Keresztelő. A nyolcadikból ballagás például nagyon megy a romáknál. Sok a zenei programunk, mert a zene közösségteremtő erővel bír, könnyen összehozza a gyerekeket, szülőket egyaránt. Rendszeresen tartunk könyvbemutatókat, beszélgetéseket, nagyon népszerűek például a Nőszirom-estjeink. Nemrég Olaszországból keresett meg egy család. Meghaltak a szülők, és a gyerekek keresték a rokonokat. Kérdezték, tudok-e segíteni? Huszonhét élő rokont találtunk.

– A ház édesanyád nevét kapta…

– Anyám érdekes ember volt. 1968-ban végzett agrármérnök-közgazdász szakon. Elköteleződését az övéi felé otthonról hozta. Édesapja, a nagyapám családja háromszáz évre visszamenőleg kontrások, csellósok voltak. Mivel anyám nagyon jó képességű gyerek volt, taníttatták. Az egyetemről kikerülve félévet dolgozott a mezőgazdasági minisztériumban, majd jelentkezett az ELTE tanárszakára. Ifjú kommunistaként a Hazafias Népfront tanácsába is bekerült, ahol Kállai Gyula és maga Kádár János is felfigyeltek a tehetségére. Így került édesanyám az Országgyűlésbe. Pályafutása a Tisztelt Házban rövidre sikeredett: mindössze egyszer szólalt felt. Beszédében sérelmezte, hogy a szabolcsi cigánygyerekeket ugyanazzal a nyitott teherautóval viszik beiratni az iskolába, amivel a birkákat szállítják. Elmondta továbbá azt is, hogy a gyerekeknek le sem kell szállni az autóról, az iskolaérettséget vizsgáló személy ránézésre megmondja, melyik gyerek menjen kisegítőbe. Aczél György ezután a beszéd után leváltotta anyámat. Azt mondta, amiről beszél, nem elméleti problémák, hanem gyakorlati ügyek. Ezzel édesanyám bekerült a Művelődési Minisztériumba, mint cigánytéma-felelős. Országos hatókört kapott, hogy „tessék megoldani a problémákat”. 1996-ig ott dolgozott az Országos Pedagógiai Intézet közművelődési osztályán. Rengeteg eredmény fűződik a nevéhez, ami 1990-ben a kritikusai szemében nem tűnt soknak. A világ azóta nagyot fordult. Mára mindenkinek nyilvánvaló lett, hogy akkor, azok a mutatók nem voltak olyan rosszak, sőt. Gyerekkoromban, amíg a többiek nyaralni mentek, én anyámat kísértem, mert nem tudott hova tenni. Ezért úgy alakult, hogy tizenkét éves koromra én az ország összes cigánytelepét bejártam.

– Akkor rólad nem lehet elmondani, hogy nincs közöd a valósághoz?

– Nem. De ez nem biztos, hogy jó volt, át kellett élnem egy-két traumát. Nem ismertem azt a fajta nyomort, ami vidéken fogadott. Láttam olyan telepet, ami az erdő közepén állt, a lakott településtől tizennégy kilométerre. Víz, villany és minden nélkül éltek ott emberek. Anyám dolga az volt, hogy a cigánygyerekek bekerüljenek az óvodába. Ehhez többfrontos csatát kellett vívnia. Részint a családdal, a tanáccsal, a romákkal és a magyarokkal. Kilenc éves lehettem, amikor az egyik tanácselnök, az akkori szokás szerint berendezett irodában, a Lenin-kép alatt azt magyarázta anyámnak, hogy „Rácz elvtársnő engem a magyarok felakasztanak, ha beengedem a cigányokat.” Anyám rafinált volt, nagy diplomata, kiterjedt kapcsolati hálóval. Ismerte az állami vezetés színe-javát, ezért nem félt, és egy csomó minden ki tudott harcolni. A személyisége mellett ez mind közrejátszott abban, hogy sikerült véghez vinnie a dolgokat, sikerült meggyőznie az embereket. Egyszer az egyik szülő feljelentette a minisztériumban az iskolaigazgatót. Anyám lement hozzá, és megfordította a manuszt. Élete végéig ő lett a helyettese. Vele kapcsolatban nem egy polgárjogi harcost kell elképzelni, ennél sokkal több volt. Nagyon tudott figyelni az emberekre, bánni velük. Akit kellett megdicsért, akit nem, azt leszidta. Mindig tudta, mennyit és mit kell mondania. Azóta sem találkoztam ilyen jellemmel, személyiséggel. Megszállott volt, de meglett az eredménye. A beóvodáztatásoknak óriási eredményei lettek, akárcsak a cigányok iskoláztatásával kapcsolatos kutatásoknak. Hétfőtől vasárnapig járta az országot. Nagy levelező volt, és a tanítást élete végéig művelte. Mindig volt egy-két gyerek, akiket patronált. Az egyiket például a kukából halászta ki, mert guberálás közben beleesett. Odaadta neki a kabátomat, nekem pedig megígérte, hogy veszünk újat. A telepről is mindig összeszedte a gyerekeket, és nem csak cigányokat. Mindet megtanította írni és olvasni. Nem véletlenül kapta a ház a nevét, mint ahogyan a házba se véletlenül kerültünk. 1929. február 28-án itt született Dilinkó Gábor naiv festőművész 56-os forradalmár. A házat elbontásra ítélték, mert kilenc évig nem kellett senkinek. Dr. Molnár Szabolcs, volt alpolgármester, aki egy igazi polgár volt, nagyon sokat segített: fölkarolta a dolgaimat, a mániáimat. Balog minisztertől szintén sok támogatást, segítséget kaptunk.

– Akkor ügyek mentén mégis össze tudnak fogni emberek.

– Ez nem erről szólt. Az a jó cigány ügy, amiból van nagypolitika. Mi, a kollégákkal ezt jól el tudtuk kerülni. Ha a történetünkből egy kis fogaskeréknyi hiányzik, akkor kudarcot vallottunk volna. Ha engem az újpesti értelmiség nem vesz a keblére, akkor a politika sem vett volna komolyan. Egyik lépés mindig hozta a másikat. Nem az volt, hogy hopp, itt van egy bödön pénz. Rengeteg a társadalmi munka mind a mai napig. A ház köveit az újpesti cigányok rakták le. A ház falait szintén ők festették le. A külső tatarozást pedig a városnak köszönhetjük.

– Ritkaság számba megy, hogy pátosz, és elvek puffogtatása nélkül beszéljünk efféle dolgokról.

– Dunát lehetne rekeszteni azzal, amit a közösségépítésről nap mint nap elbeszélnek, én amióta az eszemet tudom, inkább csinálom. Lakatos Menyhért, Péli Tamás, fű, fa virágtól évtizedeken át azt hallgattam, milyen fontos lenne egy roma könyvtár, ezért amikor ott volt a lehetőség, akkor ezt nem kellet újra kitalálni, csak meg kellett csinálni. Egy csomó mindent kiokoskodtak már a romák, csak nem a megvalósításban erősek. Rossz ez a projekt-világ. Mi mindig szerettük, élveztük, amit csináltunk. Mert olyan sosem volt, hogy ezt megérje csinálni, legalábbis nem abban az értelemben érte meg…

Egy időben, amíg nem volt a Szentandrássy Galéria és nem működött a Romano Kher, ideszorult a fővárosi roma közösség, de azt is be kellett vállalni.

A baj az, hogy a cigányság el van szakadva a cigány közélettől. Például, ha elmegyek egy könyvbemutatóra, van ott olyan, akit nem ismerek? Az már egy nagy csoda, ha vannak öten-hatan, akiket nem láttam még soha. Ennek nem így kellene működnie. Nálunk szerencsére más a helyzet. Mi alulról építkezünk, és itt van egy óriási mag, ami az újpesti cigány közösség, akik valamilyen szinten, de velünk vannak. Felneveljük a gyerekeiket, akik eltűnnek ugyan öt-tíz évre, de aztán visszajönnek. Száz-kétszáz emberrel foglalkozunk aktívan. Igyekszünk megoldani a szociális problémáikat. Ez itt a cigány önkormányzat is. Leváltani nem lehet, kilencvenhét százalékkal szoktuk megnyerni a választásokat.

– Február 23-án emlékeztünk meg a romák ellen elkövetett sorozatgyilkosság áldozatairól. Sajnálatos módon a tragédia nem igazán él a köztudatban. Sem a többségi társadalomban, sem a romaságéban.

– „Mi nem vagyunk azok.” Nincs olyan, hogy ez a mondat ne hangozzék el valahol, valamikor, még a legsötétebb bőrű ember esetében sem. „Milyen szerencse, hogy rajtam nem látszik.” „Én nem vagyok olyan, én dolgozok, én nem csalom meg az uramat.” Nap mint nap hallani ilyeneket, és ehhez hasonlókat. A cigányság egy jelző lett, egy minőség: rossz, egy kerülendő valami, a társadalom legalsó osztálya, amihez nem szívesen tartozik az ember, inkább eltolja magától, amikor és ahogyan csak tudja. A magyar társadalomnak pedig szüksége van erre a rosszra, hogy elmondhassa, nem ő a legszerencsétlenebb, a legszegényebb: vannak tőle lejjebb is. Ennek fenntartásán jobb- és baloldali politika sosem vesztek össze.

– Lehetséges ezen változtatni?

– Két út van. Egyik: felpörög a gazdaság, és fölszívja az alsó társadalmi csoportokat és tulajdonképpen a cigányság asszimilálódik, vegyesházasságok útján elkeveredik. Ez a politikai elit vágya. A másik variáció, hogy a cigányság önmagában erősödik meg, és úgy válik részben politikai tényezővé is. Köztes megoldások szerintem nincsenek, de az elsőnek azért adok több esélyt, mert a magyarságnak történelmi okok miatt óriási rutinja van a beolvasztásban.

– A cigányság a 15. század végén érkezett Magyarországra, és még most sem asszimilálódtak úgy, mint mondjuk a szlávok vagy a németek, még a nyelv is él, sokan beszélik.

– A nyelv nem rajtunk múlott, és kár lenne szépíteni, mert nagyon sok már a cigányok között a nyelvet nem beszélők aránya. Újpesten 1945 előtt kilencven százalék beszélte még a nyelvet. A következő generáció már csak értette, az utánuk következő már azt se. A szocializmus időszakába Újpesten megszűnt a kárpáti, nem beszéli már senki. Más kérdés, hogy sok szót ismerünk, sok szót akár használunk is, de ez nem beszéd. Van pár oláhcigány család, akik hagyományőrzők, de már náluk is van képzavar.

– Az asszimiláció nem jár együtt az identitás elvesztésével?

– Szerintem csak azzal jár. Ma Budapesten nincsen cimbalomtanuló cigány. Van két klarinéttanuló, de ebből cigánybanda nem lesz. Ha sürgősen nem történik valami, tulajdonképpen kihal a cigányzene. Visszatanulni pedig százszor, ezerszer drágább lesz, és nehezebb. A fiatalokat persze érdekli a kultúra, de nem direkt módom. Az iskolát beletettem egy múzeumba, így a tanodának lett egy múzeuma, a múzeumnak egy tanodája. Nem kezdtem el őket nyüstölni a kultúrával, de mindig látják maguk körül, ezért érdeklődnek. Ha akarják beszélek róla, ha nem akarják, akkor nem. Néha nagyon nagy ostobaságokat adnak elő. Innen-onnan, otthonról összeszedett sztorikat, amit meghallgatok, aztán megpróbálom őket a helyes irány felé terelgetni. Két fajta gyerek van a cigányoknál. Vagy nagyon szépek, vagy nagyon csúnyák, vagy nagyon okosak, vagy nagyon buták. Vagy azt mondja szerencse, hogy rajtam nem látszik, vagy azt mondja, nem szereti a magyarokat. Mind a két véglettel foglalkozni kell: magyar kultúra, roma kultúra egymás mellett van a polcon. Egyik se kisebb, másik se nagyobb. Ezt természetesen nem így mondom el nekik, hanem odafigyelve arra, mi az, amit ők akkor, és ott megértenek. Voltam én olyan táborban, ahol a vezető radikális, számon kérő módon azt a kérdést szegezte a gyerekeknek, „mit tettetek a cigányságért”? Én már gyerekként tudtam, ilyet nem fogok csinálni. Önérzetesek, törvényként hiszik, amit az apától, anyától hallanak. Ezt tiszteletben kell tartani, nem szabad megsérteni, megsebezni az önérzetüket, ész nélkül lerombolni a dolgokat. Egyszer, egy bulin iszogattunk, és amikor már kezdett mindenkinek megjönni a bátorsága, Csüngő, aki a munkájáról kapta a nevét, mivel a kukásautó oldalán áll, időszerűnek érezte előadni, ő nem hiszi, hogy Indiánól jöttek a cigányok. Tudtam, hogy nekem címezte a mondókáját, de úgy csináltam, mint aki nem hallotta. Még egyszer megismételte, majd hozzátette, hogy a cigányság szerinte a tizenharmadik elveszett zsidó törzs. Egyem meg a vacsorádat, egyem meg a szívedet – mondom neki, vitatkoztam én veled arról valaha, hogy hogyan kell csüngeni? Ha felmész a tizedik emeletre félsz a lépcsőn? Miért nem? Mert bízol a mérnökökben, akik a házat megtervezték Ez egy tudomány. A történelem is ilyen tudomány. A következő hónapban persze szintén megtalált, de a többiek közül jópáran biztosan elgondolkodtak a dolgon, mert a romáknál a vezér mindig a legmélyebb hangú, a leghangosabb ember.

– Sok roma fiatal megy értelmiségi pályára?

– A sok enyhe túlzás. A magyar átlagot alulról sem karcoljuk, és ezeknek a fiataloknak a nagy része meg is szűnik cigánynak lenni. Mert az esetükben nem arról van szó, hogy ők cigány értelmiségiek lesznek. Természetes módon ők a kis családjuknak akarnak élni. Sokat ér nekünk, hogy segítettük őket a tanulásban, mert annál nagyobb dolog nincs az előítélet lebontására, hogy a körzeti orvos vagy a tanító cigány a faluban. Én nem bántom azokat, akik kimennek. Minek kéne ebbe a közéletnek nevezett pocsolyába belemenni. A roma és a magyar is tele van ripacsokkal, magamutogatással. Olyan posztokat olvasok a facebookon, ami katasztrofális. Tartalom, stílus nulla. Nem csoda, hogy a cigányságtól elvált ez a rész: nincs már közük egymáshoz.

– A Roma reprezentáció Magyarország közterein című könyvet is évekig csináltátok, kutatva az ország legeldugottabb településein is, hogy mennyi hely jutott a roma közösség hőseinek, nagyjainak, a közös történelmünk nagy pillanatainak. Kimondhatjuk, hogy megszállott ember vagy?

– Mindenki olyan, amiben felnő. Vagy az ellentéte. Én olyanok mellett nőttem fel, mint Lakatos Menyhért, Péli Tamás, Szentandrássy István. Nagyon szerettem őket családilag, de nem akartam ezzel foglalkozni, nem akartam cigány lenni. Anyám erre azt mondta: „Akkor ne legyél. Legyél az, aki akarsz.” Két világot láttam. Egyik a mérhetetlen nyomor, a kirekesztés. Másik anyám baráti köre: a legcsinosabb nők, a legjobb ruhákban, Choli-versekkel a kezükben, finom parfümillattal. A kettőt nem tudtad gyerekfejjel összetenni. A kilencvenes évek elején a romák el kezdtek okoskodni. Botcsinálta politikusok lettek nyolc osztállyal. Úgy kezdtek beszélni, mint egy egyetemi tanár, ahogy a rádióban, tévében hallották. Anyám ekkor is nyugalomra intett: „Fiam mindenki az, aminek gondolja magát, senkit sem kell bántani.”
Másik nagy leckét Dercze Tamás polgármestertől kaptam, aki kétharmados többséggel húsz éven keresztül irányította Újpestet. Ő arra tanított engem, ha megdobnak kenyérrel, ne vegyem észre, „de ha valaki megdob kővel, arra borítsd rá a Gellért hegyet, döngöld bele a földbe”. Mindig bevált.

– A beszélgetés alatt egyszer sem hallottam tőled a szokásos kliséket…

– Az a jó, amiben érzed a valódiságot. Sok mindenben nincs valódiság, legtöbb dolgunk olyan, mint a muzsikus. aki harminckét foggal tud mosolyogni, mégis neki jól áll ez a pillanatnyilag nagyon szeretlek, nekünk azonban sokszor ártott.

Haluska Ibolya