A történetnek ereje van
Egy zsidó közmondás úgy tartja, Isten azért teremtette az embert, mert szereti a mesét. Jorge-Luis Borges szerint méghozzá annyira, hogy leereszkedett az irodalom színvonalára és diktált egy könyvet is. Álmok, küzdelmek, örömök, bukások, szerelmek, veszteségek, árulások – egyik történetből menthetetlenül keveredünk a másikba. Nem véletlen, hogy misztikusok, írók, történészek, filozófusok – más-más úton ugyan, de mind hasonló felismerésre jutottak ezzel az emberi sajátossággal kapcsolat: „A világ könyv.” „A könyv maga az ember, az ember maga a könyv.” „A történet világítja meg ki is az ember valójában.” „Ember és történet elválaszthatatlan egymástól, hiszen életünk színtiszta dráma, egyetemes esemény, melyben az ember maga sem más, mint történet.” „Muszáj, hogy meséljünk, mert mi emberek a történeteink vagyunk.” Történet és ember összetartozását, életünkre gyakorolt hatásait keveseknél figyelhetjük meg jobban, mint Orsós Jakabnál, aki szinte kötelességszerűen mesélte, és vetette papírra eleven történeteit családról, törzsről, vándorlásról, hányattatásról, „boldogulós” önmagáról.
Orsós Jakab 1920-ban született, úton Nagykanizsa felé, egy csak szavakkal élő, vándorló beás nemzetségbe. Születésének pontos ideje hivatalosan május 24., de valójában csak annyi tudható biztosan, hogy „nyíltak a vadrózsák, s a jó időben el kellett vinni a gyereket keresztelni”. Élete legnagyobb lépését, „az erdőtől az iskoláig” az 1928-as népszámálásnak köszönhetően tette meg, minek során a tanító összeírta, és iskolába parancsolta a cigányság „első madarait”. Fiatal éveire a második világháború nyomta rá bélyegét. A MAORT-nál, (Magyar-Amerikai Olajipari Rt.) dolgozott, mint olajfúró, amikor huszonkétévesen behívták katonának.
A háború befejezése előtt nem sokkal orosz hadifogságba esett. A fogság évei alatt bányában és egy repülőgépgyárban dolgoztatták, majd Szibériába egy favágásra kijelölt fogolycsoportba osztották be, ahonnan 1948-ban térhetett haza. Itthon egy erdőgazdaságban kapott munkát, ahonnan rövidesen visszatért az olajiparba, ahol negyvenhárom évig, egészen a nyugdíjazásáig technikusként dolgozott.
A munka, és az olajipari technikum elvégzése mellett kedvtelésből faragni kezdett, próbálta visszaidézni a fafaragó őseitől, teknővájó édesapjától ellesett mozdulatokat, mesterségbeli fogásokat. A holokauszt roma áldozatainak tiszteletére faragott kopjafája a babocsai emlékparkban áll. Szobrai különböző gyűjteményekben, magántulajdonban vannak. 1962-ben fafaragó munkásságáért kiérdemelte a népművészet mestere kitüntető címet.
Orsós Jakab azok közé az írók közé tartozott, akik „elsőként juttatták szóhoz magyar nyelven népüket”. Írásai az olajipar üzemi lapjaiban jelentek meg először, majd a Napjaink és a Műhely című irodalmi folyóiratoknak is rendszeresen küldött elbeszéléseket, minek köszönhetően Pándi Pál irodalomkritikus felfigyelt a tehetségére. Elbeszéléseit több antológia közölte: a Visszhang 1983-ban, az Egerszegi Füzetek 1983-ban és 1987-ben, valamint a Lüktetés. Első önálló elbeszéléskötete 1987-ben jelent meg Aki hallja, aki nem hallja… címmel. A szintén önéletrajzi ihletésű Gyökerezés 1992-ben látott napvilágot. Művei nemcsak itthon, de Németországban és Ausztriában is sikert arattak. 1990-ben a Pannon Tükör című folyóiratot is kiadó Zala Megyei Írók Egyesületének elnökévé választották. Tisztségét haláláig viselte.
Mit tehet egy szegény özvegyasszony, aki a hatóságtól kap egy fenyegető levelet, amelyben az áll, hogy az Urának, aki már öt éve nyugszik a temetőben, ekkor és ekkor meg kell jelennie a bíróság előtt, mert a kútfúrást, amivel a családnak a betevőt keresi, engedély nélkül végzi? Hát elpanaszolja gondját-baját egy olyan embernek, aki hús a húsából, vér a véréből, „aki képzettsége révén, úgymond előreküldetett, de mégsem szakadt el a legsűrűbb-töményebb cigány közegtől”, hanem nagyon is szívén viseli az övéi sorsát. A szegény özvegyasszony története Idézés a túlvilágra címmel jelent meg a Zala megyei Hírlapban 1952-ben. Ez az írás volt az első, ami nyomtatásban megjelent Orsós Jakab tollából, és akkora indulatokat gerjesztett, hogy a bíróság elnöke személyesen kereste fel őt is és az özvegyet is, hogy elnézésüket kérje a bürokratikus ügymenet miatt. A siker bebizonyította, a történetnek ereje van: képes elrendezni még egy szegény özvegyasszony dolgait is ebben a zűrzavaros világban.
„Az én drága anyám úgy halt meg, hogy az apám háborúban volt, ő pedig a három gyerekkel egyedül kóborolta a világot. Egyszer egy csendőr szemet vetett rá, mert nagyon szép asszony volt, megleste az erdőben és megerőszakolta. Anyám haza sem jött, mert a lábai nem bírták hazahozni a szégyen súlyától: végzett magával.
Az volna a legjobb, ha a rossz emberek mielőtt világra jönnének, elvesznének. Csak hallgatna meg az Isten! Mit vétettem én a világnak? A világ vétett nekem! Ahogy mindenkinek, nekem is jogom volt a világra jönni és még nem részesültem a földön annyi jóban sem, hogy a hivatalnok elfogadja a köszönésemet, ha bemegyek az irodájában. Én elevenen lakom olyan lyukban, amilyenben a más ember holta után porladozik.
Márpedig az ember csak addig ember, amíg a szufla benne van, utána már akármilyen rangkórság ette, por lesz belőle. Hát én úgy gondolnám, hogy addig kellene az embert emberségben részesíteni, amíg él. Ha már meghalok, akkor mit ér nekem ha a gödröm mellett sírnak, engemet meg szegény Nacának sajnálgatnak!
Hát bolond vagyok én? Hol vannak már a holtak? Talán még a poruk is belekeveredett a levegőbe, mint a finomliszt. Most szívjuk a tüdőnkre, szívünkre, epénkre. Isten engem úgy segéljen, ha ezen a földön ennyi rossz ember valamikor is volt! Úgy váljak én kővé, ha nem mondok igazságot!”
Naca című novellájában Orsós Jakab egy olyan asszony mellé ülteti az olvasót, akire sietségében vagy zavarában az utcán talán rá sem tekintene, most pedig egy szoknyás prófétát lát benne, aki szinte egyszuszra kántálja el a sorsot, amit őseinek, neki, de még az unokáinak is viselni kell. Úgy mondja, morzsolja a szavakat, mint a rózsafüzért, látszik, hogy évtizedeken át hányta-vetette magában az életet és benne a maga dolgait: sodródást, igazságtalanságot, hiábavalóságot. Mindezek ellenére Naca azt állítja többet volt boldog életében, mint nem. Sárral tapasztott falát kovásszal felragasztott amatőr fotók borítják, és nevetve mesél arról, hogy „égett az egész cigánytanya az irigységtől”, amikor lányával együtt beültek a Dino mercedesébe. Orsós Jakab elbeszéléseiben van valami szárnyas, ami köszönhető annak, hogy megőrizte a szóbeliség fürgeségét. Nem időz a tragédiák fölött, nem részletezi, nem kommentálja azokat, mert tudja, hogy a rossz úgy dermesztheti kővé az embert, ha nem vigyáz, akár Nacát a valótlan szavak.
Borges könyvről szóló esszéjében azt írja, a könyv az emlékezet, és a képzelet meghosszabbítása. Orsós Jakab történeteivel közel száz évet őrzött meg számunkra, amivel felemelte, a közös emlékezetbe helyezte övéit: a kilencféle módon síró asszonyok tűrését, a teleket, nyarakat, az apát, amint a faluba érve „szinte vonyítani kezdett: üüüüssstttffffoollltooozznniii!” Bura Rezső prímást, aki olyan náci bálteremben muzsikált, ahol „minden férfi össze volt kapaszkodva egy nővel, de a szerelemnek minden lángja hiányzott belőlük”. Az orosz munkatáborban eltöltött éveket, a cigányok életvitelét felforgató változásokat, férfiakat, amint a maguk módján az élet dolgait elemezték.
Képzeljük el, hogy belépünk egy könyvtárba, ahol megszámlálhatatlanul sok könyv sorakozik a polcokon. Egyik Japánba repít, másik az ókori Babilonba, harmadik a Bodrogzug egyik viskójába, de csak akkor – figyelmeztet a lelkész és költő Emerson, ha kinyitjuk és olvasni kezdjük őket. Orsós Jakab elbeszéléseit különösen fontos megismerni, mert képzeletünknek segítségre van szüksége. Magunktól képtelenek vagyunk elgondolni, átérezni, átlátni és megérteni száz év történetét. Nélküle Naca egy észrevétlen cigány öregasszony marad, akit érzéketlenül, értetlenül bámul a saját előítéleteihez, gondolati sémáihoz leláncolt világ.
„Ahogyan most végignézek az életemen, hát, bizton mondhatom, hogy boldogulónak érzem magam. És boldognak is. 78 éves koromban még mindig keresem, és meg is találom a boldogságot. A szerelemben is, meg kell mondanom. A családban is. Négy gyerekem van, mind tanult, mind boldogult. Az unokám is elvégezte már az egyetemet.
Na most, még arról akarok beszélni, ami nekem az életben a legfontosabb. Ahogy hazajöttem a háború után a fogságból, azon nyomban láttam, hogy nekem ez a hivatásom. Hogy mi? Az, hogy a cigányokért tegyek valamit. Tettem is értük, nem is keveset. Arra csábítottam el õket, hogy dolgozzanak – munkát is találtam nekik, kijártam közéjük a cigánytanyákra, érted? Meg se tudnám számolni, hogy hányszor. Már 43 éve dolgoztam az olajiparban amikor egy szép napon azt mondja nekem a vezérigazgató: – Nézze, itt kétezer ember teremt értéket a munkájával. Maga egy a kétezer közül – más is elvégezheti azt, amit maga. De amilyen értéket a cigányok között teremt, abban senki más nem helyettesítheti. Menjen! Tegye most már egész nap, amire eddig a szabadidejét áldozta! A fizetését persze megkapja minálunk ezután is. Jó lesz így?
De mennyire, hogy jó volt!
Aztán nyugdíjas lettem. Amit addig, azt tettem azután is. Ezt teszem most is, 78 évesen. Engem ezalatt egyetlenegy cigány soha meg nem bántott. És ha azt mondom nekik, hogy erre menjetek, hát akkor erre mennek. Milyen fizetség lehetne nagyobb ennél?” (Rendkívüli történet)
A szerencsét próbáló szegénylegénynek a népmesékben sok akadályt kell leküzdenie ahhoz, hogy elnyerje a királykisasszony kezét és fejére kerüljön a korona. Ehhez helyén kell legyen nemcsak az esze, de a szíve is. Orsós Jakab számtalan próbát kiállt, köztük a legnagyobbat: úgy lépett ki a születésével járó skatulyából, úgy „került fejére korona”, hogy soha nem szakadt el az övéitől. Gondolhatnánk, egy ilyen izgalmas, kalandos életet egyszerű papírra vetni, ha ennyi mindent megélt, az írónak könnyű dolga van. De tévednénk, nem is kicsit. „Ha azt mondanám, hogy Orsós Jakab született elbeszélő, akkor igazán keveset mondanék. Nem ismerek rajta kívül embert, akiben ilyen mennyiségű eleven történet élne. Ami a lélek ritkán adódó belső képességére utal, a nyugodt megfigyelés és az elmélyült megértés képességére. Aki történetében látja a világot, annak tudnia kell, hogy honnan jövünk és merre tartunk. Ismernie kell a rendet és a zűrzavart. Érezni kell önnön helyét az emberek, a tárgyak és a jelenségek között, ebben nem szabad tévednie.” (Nádas Péter)
Haluska Ibolya
