OSZTOJKÁN BÉLA

Egy roma a ködlovagrendből

„Ha volt és marad »ködlovagja« a 70–80-as években kibontakozó irodalmunknak, Hajnóczy Péter mindannyiuk közül az élen fog maradni” – mondta Mészöly Miklós Hajnóczy temetésén 1981-ben. Nem ő volt az első, akivel kapcsolatban ez a fogalom felmerült, előtte használták többek mellett Krúdyra, Máraira vagy Csáth Gézára is. Ahogy elnézzük magunk körött a világot, lassan a magyar irodalom nagyjai mind ködlovag-státuszba kerülnek, mondhatnánk, felépül egy ködlovagrend, amelynek tagjai felé nem fordul közfigyelem, alig-alig látszanak, műveikről kevés a tudás, csak a fogyatkozó értő olvasók forgatják őket. Különösen igaz ez a közelmúltban eltávozott, jelentős alkotásokat, életművet ránk hagyó magyarországi cigány írókra, köztük Osztojkán Bélára is.

Farkas Béla néven a Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyei Csengerben született 1948. február 8-án. Tíz éven át, 1966–1976 között esztergályosként és marósként dolgozott a Ganz-MÁVAG-ban. 1977-től lett szabadfoglalkozású író, mellette újságíróként is publikált. Részt vett a cigány civil önszerveződés első, meghatározó szervezetének, a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének a létrehozásában. 1989-ben megalapította a Phralipe Független Cigány Szervezetet, amelynek elnöke lett, majd a Magyarországi Roma Parlament szóvivője, később főtitkára. A rendszerváltozás után, 1990–1993 között az SZDSZ tagja volt. 1994-ben a Magyarországi Cigányok Szolidaritási Pártjának szóvivője, 1994–1995 között a Cigány Kisebbségi Önkormányzati Képviselők Országos Szövetségének elnöke. 1994-től a mezőladányi kisebbségi önkormányzat tagja, 1995-ben képviselőjévé választották az akkor megalakult Országos Cigány Önkormányzatnak, amelynek a második ciklusában, 1999-től alelnöke volt. 1995-től az ország egyetlen cigány nemzetiségi középiskoláját, a pécsi Gandhi Gimnáziumot működtető Gandhi Közalapítvány titkára. Alapító főszerkesztője a Világunk, az Amaro Drom és a Phralipe című lapnak, amelyekbe haláláig rendszeresen publikált. A Phralipében közölt írásaiért 1997-ben Bezerédj-díjat kapott. Nagyjából ennyi az elérhető, elsősorban a közéleti életutat kidomborító életrajz, ami nyilván fontos és nem megkerülhető, hiszen a magyarországi cigányok emancipációs mozgalmának motorját a hetvenes-nyolcvanas években az írók és művészek jelentették, azok, akik Magyarország legnagyobb kisebbségének életéről, szokásairól, traumáiról szóló művekkel teremtették meg a roma irodalmat és művészetet, gazdagították a magyar a kultúrát. Alkotás és közéleti szerepvállalás magától értetődően kéz a kézben járt, az önmegfogalmazás és a közösség felemelése – ahogyan évszázadokon át igaz volt a magyar irodalom és művészet esetében – egymást feltételezte.

A rendszerváltoztatás aztán elhozta nem csak a cigány értelmiségen belüli polarizációt, de a két szerep (közéleti és alkotói) eltávolodását egymástól, ami óhatatlanul a művekre vetülő figyelem apadásával járt, hiszen már rajtuk kívüli szempontok is befolyásolták azt. Lehetett volna tenni ellene persze, ha felrémlik egyáltalán, hova vezethet ez az út, de reálisan nem volt elvárható, hogy a cigány irodalom más pályát írjon le, mint a magyar, amelyik olyan rapid módon számolta fel társadalmi presztízsét, hogy mélyebb vizsgálata, okainak felfedése vélhetően sok munkát ad majd az eljövendő korok társadalommal, művészettel és ezek kölcsönhatásával foglalkozó tudósainak.

Osztojkán Béla költőként indult egy olyan korban, amikor ez még számottevő értékkel bírt és a kiemelkedés, a megbecsülés ígéretét hordozta.

Négyezer éve

Nincs még bársony idő,
és a holdudvar a szerelmesek
gyülekező helye:
Halottak találkozásait idézik
a frissen omlott hegygerincek,
itt borulnak el a vadvirágok
és itt kapnak szívrohamot a riadt-
szemű nefelejcsek –
s mert forgószelet tanakodnak
az összecsókolódzó gyülekezők,
a pusztaság fölött
sisakba öltözik a Nap
s a vihardalok elderülnek rögtön.

Emlékezz a porba fekvő
templomokra, a száműzött
robinzonpapokra, hol szivarmáglyán
illanó messiások kardalát
zokogja minden kocsma.

Csizmája van a hatalomnak.
Csizmákkal verik a dobot.
Piramis-idők emelkednek a távoli
éjszakából
s mire a Nílus áradása
végképp betetőzne,
fejekre lép a győzhetetlen
farkas arcú Úr.

Úton

Haj erecske erecske,
mért állsz utamba,
hajad kibontva,
mért nincs befonva,
rakva szépen keresztbe.

Erecske erecske haj,
mosdanék benned,
odébb kell menned,
vagy átengedned,
öledre hajlik a gally.

Mostan hát elcsobogok.
Mondottam néked,
ki kéne térned,
vagy inkább félned,
én érted nem dobogok.

Azért azt megmondhatom,
bármilyen furcsa,
a lelkem tudja,
mellednek csúcsa,
édes volt kispatakom.

Első könyve, a Halak a fekete citerában címmel 1981-ben, a második, Hóesés hűségben 1983-ban jelent meg. A cigány és a magyar hagyományokat, legendákat és mítoszokat egyként befogó versek sajátos hangú, öntörvényű alkotót mutattak. Az ebben az időszakban kapott elismerések, a Szépirodalmi Könyvkiadó Nívódíja 1982-ben a SZOT-díj 1985-ben és a Magvető Könyvkiadó Nívódíja 1986-ban az olvasói mellett a szakmai figyelemről és elismerésről tanúskodtak.

Első prózakötete 1985-ben jelent meg Nincs itthon az Isten címmel. Négy elbeszélésének szereplőiről egyként elmondható, hogy a lét peremén élő emberek, olyanok, akiket testileg és/vagy lelkileg megnyomorított, maga alá gyűrt az élet. A művek fájdalmas sorsokat, a szükség szorításában alakuló viszonyokat mutatnak be megrázó erővel. A megjelenített valóság ábrázolásához igazodó hagyományosan építkező nyelv az idősíkok váltakozása az élőszóbeli történetmondás struktúráját követi.

Az Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen című regényből két évtizeden át jelentek meg részletek különböző folyóiratokban, egy idő után vissza-visszatérő kérdést vetve fel: befejezi-e a szerző valamikor is a regényt. Ma már tudjuk, húsz évig írta  .

A halmosi cigány telep története egy csillaghullást követően kezdődik, ami után a százesztendős Harangos Eszti megjövendöli a világvégét, aminek okozója az emberi gonoszság mellett a telep mögött elterülő halastó. A tavat hajdanában maguk a cigányok kotorták ki, megtisztítva a mocsaras, lápos területet. A halállományt szintén saját kezükkel a Szamosból telepítették a tóba, remélve, boldog hellyé tehetik otthonaikat, lesz mit egyenek, lesz mit eladjanak, lesz miből pénzt csináljanak. A népi demokrácia győzelmével azonban új idők köszöntöttek az országra, köztük a cigányságra is. A halastavat államosították, majd azzal nyugtatták a megélhetésüket féltő embereket, hogy az új világban mindenkinek lesz munkája, senki nem fog éhen halni. Ennek jegyében össze is terelték a telep valamennyi lakosát, és áttelepítették őket Békevárosba, ahol felügyelet mellett a munkásosztállyal együtt építették a szocializmust. Harangos Eszti aki vénsége okán sehová sem kellett, fejébe vette, hogy nem engedi a közösséget tönkre tenni, szétzilálni. Makacsságának és rábeszélőkéjének köszönhetően lassan majd’ minden család visszaszállingózott régi otthonába, a temető lábához.

Az újabb sorscsapás nem váratott sokat magára a Halmon: „Kör-körös hurokra kerített kötelem így hát készen áll, erős kicsi házam gerendája is, félni nem félek, holnap délben szép ruhámban meghalok – százéves öregasszonyt kötélen lógni ez a világ úgysem látott még.” Harangos Eszti felakasztotta magát, de előtte még elintézte az apátlan-anyátlan kis unokája Mojna dolgát, akinek életét Átyin Jóska, a nagydarab magyar gazda keserítette. „Szent ritkaságot”, egy varázslatos órát adott el a legénynek, azt hazudva, hogy száz évre húzta fel, s a gazdája éppen ezért száz évig fog élni.

Harangos Eszti halála után Mojna bujkálni kényszerült a gyámhatóság elől. Így történt, hogy szemtanúja lett, amikor egy furcsa öreg mérget szórt a tóba, majd szőrén-szálán eltűnt. A hatóságok Mojnát gyanúsították meg a dologgal. Mivel nem találták a fiút, Bábi Jóskát, tették hűvösre. A tónak nem látta több hasznát az állam, egy dologra volt jó csupán: elárasztani a Halmot, földönfutóvá tenni a cigányokat, visszakényszeríteni őket Békevárosba. A gátat éjszaka, egy nagy esőzés alkalmával kezdték aláásni. Mojna összeszedve bátorságát, Átyin Jóskától kért segítséget, aki a háborúból ottmaradt, földbe rejtett gránátjaival segített a cigányoknak berobbantani az árkot, megállítva ezzel a vizet. „Átyin Jóskát azonban vérben ázva rakták fel egy katonai szekérre.” Letelt a három hónap, amire Harangos Eszti a „szent ritkaságot” valójában beállította. „Menj el a házamhoz, mondd meg anyámnak, adja oda neked azt a szép kecskefejű órát, amit a nagyanyádtól vettem. Az a bolondos öregasszony azt mondta, száz évig él, akinek a tulajdonában van. Kérd el öcsém. Élj száz évig. Hátha neked sikerül…”

Osztojkán Béla Átyin Jóskának nincs, aki megfizessen című regényét a mágikus realizmus egyik remekműveként tartják számon, párhuzamot vonva Gabriel García Márquez Macondoja és az Isten háta mögötti Halomnak nevezett „csöppnyi sziget” között, amit évszázadokon át a magyarok jócskán alábecsültek a cigányok ellenben „országuknak-hazájuknak, születésüknek és haláluknak mondták”. A temető alatt elterülő cigánysor történetét előszeretettel emlegetik úgy is, mint a cigányság mítoszát, ami egy letűnt világot mesél, megmentve a feledéstől Csengőt, a virágokkal beszélgető szépséges cigánylány időtlen alakját, a holtak menyasszonyát, a málészájú Szent Pityut, aki a legszemrevalóbb menyecskét szerezte meg magának Békevárosban, Harangos Esztit, aki bensőséges viszonyt ápolt az útszéli pléhKrisztussal, a Halom lakóinak hányattatásait, egy sötét, embertelen korszak tragédiáit, amikor angyalszárnyú leányok talán utoljára látogattak a szegény cigány otthonába, mert „a földön már nem fogott többé sem az átok, sem a parancsolat”, amit az Istenfiú adott az embereknek.

Átyin Jóska visszarepít bennünket a múltba, egy zárt, megváltás nélküli világba, ahol az idő hármas osztása érvényét veszítve egyre csak körbe-körbe forog. A Halom lakóinak a múlt sohasem zárul le, a jövő sohasem tudatosodik. Világukban nincs írott szó, csak az elbeszélés, a mese, ami olykor elvesz, elhagy bizonyos dolgokat, máskor pedig hozzáad, színezi az eseményeket, így növelve a varázslatot, a csodát, így hidalva át az élet érthetetlen, fájdalmas dolgait.

Osztojkán Béla két prózakötete 2008-ban megjelent francia nyelven a párizsi Fayard kiadó gondozásában, Az örök rabok című terjedelmes írásban ajánlotta őket olvasói figyelmébe a Le Monde. A cikket író Jean-Luc Duoin „lenyűgöző regénynek” ítélte a könyvet. Itthon nem jutott ennyi a szerzőnek, sokan azt sem tudják, hogy az író egyáltalán befejezte a részletekbe közölt művet, megjelenése után visszhangtalan maradt.

Aki ma Osztojkán Béláról és műveiről szeretne tájékozódni, kevés fogódzót talál, ami lehet, hogy felszínes korunk sajátja. Egy biztos, az életmű itt van, megtalálható, és szerzőjét a ködlovagrend halhatatlanjai közé emeli.

Haluska Ibolya