Pengesztrájk

Történt egyszer, hogy a kés, amely épp a kenyeret szelte megállt, meredten nézte a félig levágott karéjt, mert tudta. Érezte, hogy ez most valami változás. De tudta a lány is, aki péntek este az utolsót vette le a kisbolt polcáról, a derékfájós szállító, aki fütyülve rakodta a kocsiról, tudta a pék is, aki epebetegségére sárga mentás cseppeket ivott, tudta a búza is, aki együtt ringott ezer társával a malom melletti földön, ahova mindig sárkányt eregetni jártak a szeplős gyerekek, tudta a föld is, amelyben lilás kukacok nyüzsögtek. Mind tudták valahonnan ezt. De nem szóltak. Mígnem a hétfői ropogós újság hasábjain meg nem jelent: a kenyér megdrágult.

Zavarban volt a kukac, egész családjával értetlenül védekezett, épp úgy, mint a búza vagy a malomkerék „Ártatlanok vagyunk. Talán a pék vagy a szállító tehet róla!” A szállító nem nyilatkozott, sem a kasszás néni, aki új viszérkrémet kapott múlt csütörtök reggel.

A kés tudta, hogy ezt az ügyet nem lehet már felgöngyölíteni és hogy ellenállását kifejezze eme rejtett és érthetetlen ügy miatt, amelyben senki nem vállalja a felelősséget, tüntetőleg úgy döntött kicsorbul.

Senki mást nem büntetett ezzel meg, csak a tulajdonosát, aki kénytelen volt egy új kést venni ilyen nehéz időben, amikor se szó, se beszéd, így felment az ára a kenyérnek.