Rideg falak

1.

Durva anyagú, szürke pokróc ölelte körbe. Ürességet érzett. Azt hitte, ez csak egy rossz álom, amiből hamarosan felébred.

– Gyere, fiú! – a nagydarab, egyenruhás férfi gyengéden tessékelte be a rideg irodába, amelyben egy sápadt arcú apáca méregette.

– Szerbusz, te biztosan Hugo vagy – érzéstelen hangon üdvözölte. – Nemsokára elkísérlek a hálóterembe, addig is ülj ide szépen, amíg beszélek ezzel a jó emberrel, aki idehozott téged.

A pokróc még mindig szorosan körbeölelte, úgy ült ott az idegen kanapén, várva arra, mi történik vele. Csupán hét éves. Túl sovány és túl ostoba. Szinte minden nap hallotta az apja szájából ezeket a szavakat. Abban is volt része nem egyszer, hogy az apja és annak ivócimborái folyton azon nevettek, milyen esetlen egy fiú. Hát most annak érezte magát. Nem tehetett mást, csak ült ott és várt. A szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Hallotta a kintről jövő beszélgetést.

– Akkor igaz?

– Igen nővér, minden, amit a telefonban elmondtam. A fiú apja rossz hírű alak, de nem az az igazi kemény legény. Gyáva, a szerencsejáték megszállottja. Ha lehetett volna, akkor a saját fiát is eljátszotta volna kártyán. Talán szörnyűség, amit most mondok, de jobb, hogy így történtek a dolgok. A fiú él. Ki tudja, mi lett volna, ha a kölyök is otthon van?

– A rossz vér akkor is ott csordogál benne.

– Na de nővér, nem lehet ilyen kegyetlen…

Az apáca nevetett.

– Mit gondol, kiknek a fattyai kerülnek ide? Tolvajoké, prostituáltaké, szegény mihaszna alakoké, akik kenyeret nem tudtak adni gyermekeik szájába, így hát mi etetjük őket. De nem csak a testüket tápláljuk, a szellemükkel is foglalkozunk. Sajnos csodákban e falak között nem nagyon van részünk. A rossz vér öröklődik. Tudja hányan szöknek meg? Hogyne tudná, és higgye el, nem azért, mert itt rossz soruk van. Hívja őket a kinti világ, a bűn.

A rendőr alig tudott szóhoz jutni.

– Tudja, ha már szóba hozta az eltűnteket, olykor elgondolkodom rajta, mégis mi elől szökhettek meg?

A nővér újabb nevetést engedett meg magának.

– Felesleges célozgatnia, itt minden rendben zajlik, isteni szeretetben neveljük az ittenieket.

– Legyen így, nővér! A jövőben azért még benézek, hogy ellenőrizzem, mi van a fiúval.

Miután a férfi távozott, az apáca visszatért a gyermekhez.

– Nos – kezdte a hideg tekintetű nő. – Csevegéshez már túl késő van, lesz még alkalmunk rá. Állj fel! Vedd le ezt a borzalmas pokrócot!

A nővér szinte letépte róla a takarót, ami eddig oltalmazta.

– Gyere! Megmutatom a szobádat.

A fiú követte a sápadt arcú nőt. A szoba, amelyben elszállásolta, a hatalmas és hideg épület első emeletén volt. Öreg, barna ajtón vezette be a sötét szobába, amelyben halványan a hold fénye pislákolt. A szoba tágas volt. Legnagyobb ijedelmére a sötétben tucatnyi ágyra lett figyelmes, amelyekben horkoló és mélyen szuszogó alakok aludtak. A nővér az ajtóhoz legközelebb lévő ágyhoz vezette. Halkan beszélt hozzá.

– Mostantól itt fogsz aludni. A párna alatt találsz pizsamát. A ruháidat hajtsd az ágy végébe. Holnap pedig megbeszéljük, mit is kezdünk veled.

A nővér gyors léptekkel hagyta magára az idegen szobában. A fiú a párna alá nyúlt, kivette a pizsamát és mindent úgy tett, ahogy az apáca az orrára kötötte. Jó fiú módjára belebújt a kissé rugós ágyba, oldalára fordult és nyakáig húzta fel a takarót. Idegen, szomorú helyzet, és mégis ez volt a legkényelmesebb ágy, amiben valaha feküdt. Otthon a kemény parketta hívta álomországra, fájt is reggelente minden porcikája. Az ágy azelőtt csak álom volt, és most e szörnyű éjjelen végre megtapasztalhatta, milyen is egy szerény, de tiszta fekhely. Hangtalanul feküdt az ágyában, várta az álom édes csókját, de az nem jött. Helyette emlékek kísértették. A szüleire gondolt. Arra, hogy miért nem tudták szeretni? Hogy miért nem lehetett boldog gyerek? Aztán eszébe jutott, többé nem kell elviselnie ridegségüket. Ez könnyeket csalt a szemébe. Bármilyen sok rosszat is kapott szüleitől, szerette őket. A gyász még csak most kezdett el benne terjedni. Átfutott a fején, vajon gyors halált halhattak a szülei vagy kínok között hagyták itt a földi létet? Kis lelke sajgott, csendben pityergett, nem akarta, hogy a szobában lévők felkeljenek. Mindenki aludt, csend honolt a szobában, éppen ezért nem is értette azt, ami a szeme elé tárult. Sötét volt, a hold fénye szinte alig pislákolt már a szobában, mintha valami elvette volna fényét. Az öreg ajtó félig nyitva, hallania kellett volna, ahogy kinyílik, de nem hallotta. Látott valamit. Egy magas, sötét alak mozdulatlanul meredt a szobában lévőkre. A fiú megrémült, gyorsan becsukta a szemét, úgy tett, mint aki alszik.

2.

Az első napok voltak a legnehezebbek. Hozzá kellett szoknia új életéhez, ami tele volt szigorral és szabállyal. A fiú ezt mégis jó életnek tartotta. Fedél mindig volt a feje felett, a hasa soha nem volt üres, és még taníttatást is kapott. Régen sokszor hallotta: „szomorú az árvák sorsa”. Emlékei között töredékként őrizte azt a kellemetlen pillanatot, amikor egyszer az anyja elküldte az apjáért, aki épp a kocsmában készült halálra inni magát. Még mindig emlékezett apja bűzére, a hányás és az ital keveredett szagára. Emlékszik súlyára, hogy támasztéknak használta, és úgy kóvályogtak hazafelé. Az apja alig állt a lábán, megbotlott, ő rendes fiú volt, segítőkész, nem nevette ki apja részegségét, felsegítette, aki hálája jeléül alaposan fejbe kólintotta. Mégsem ez a legszomorúbb emléke erről a napról. A sarkon állt egy fiú, rongyos, koszos volt. Az apja is észrevette. „No látod fiam, szomorú az árvák sorsa! Ők nem kellenek senkinek!” Még mindig emlékszik, milyen undorral mondta, arra is emlékszik, hogy akkor feltette magának a kérdést: „ő kinek kell?” Családban élt, mégsem tudta, mi az a szeretet. Rideg falak közé kellett kerülnie, hogy megtapasztalja, milyen is a gondoskodás, a barátság, amikor az ember számíthat valakire. Önzetlen nővérek nevelték és tanították. Voltak köztük szigorúak, akiknek a közelében a levegő megfagyott. És akadtak kedvesebbek, akik mindig odafigyeltek, hogy valami szépet és bíztatót mondjanak a gyerekeknek. A jobb lelkűek figyelmesen ápolták a lelkét. „Szegény kis árva. A szüleit megölték.” Cincogták egér módjára.

Eleinte félt, félt az új helyétől, az új világtól, amibe akarata ellenére csöppent. A falak között élve rádöbbent, az életét nem kérte és mégis megkapta. Jogában állt volna választani, nem olyan szülőket nézett volna magának, akik annyit kínozták, bántották testét és lelkét. Az intézmény falai ridegek, mégsem cserélte volna el. Biztonságban érezte magát, úgy hitte, talált egy menedéket, ahol erőssé válhat, és majd, ha felnőtt férfivé válik, lesz valaki a nagyvilágban. Az első este, az érkezése sokszor kísértette. Nem akart rágondolni, minden porcikájával tiltakozott ellene, mégis felrémlett előtte az a valami, ami a sötét szobát kémlelte. Azóta az este óta takaróját a fejére húzza, reménykedik a mély, zavartalan álomban, hogy többé nem látja azt a valamit. Azzal nyugtatta magát, biztos csak képzelte, hisz az a nap maga volt az átok. Az észérvekbe kapaszkodott, próbált megfeledkezni a félelmetes, fura dolgokról.

Sokan laktak az intézményben. Fiúk és lányok. Kicsik és nagyok. Ők voltak, akiknek nem jutott szerető otthon. Kik e szerény falak közt kénytelenek létezni. Hideg, rideg falak, mégis melegség folyt az ereikben. Születtek szép barátságok, tiszta szerelmek, összetartás. Ágnes nővér és néhány hű követője azonban nem látták ezeket a szép érzéseket, ha rájuk néztek, csak a rossz vérből származó gyerekeket látták. Koloncokat, kiket hív a világ bűne. Bűnben fogantak és egy nap bűnben is fognak meghalni.

Olykor egy-egy gyerek eltűnt. Nyomot sem hagytak maguk után. Egymás közt a srácok megvitatták, mégis mi történhetett? Senki sem hitte, hogy lenne köztük bárki is, aki az utcán szeretne élni. Nem volt magyarázat, vagy ha volt is teória, csendben lenyelték. A rettegést érezni lehetett a levegőben.

Egy nap esős időre ébredtek az otthon lakói. A fiúk úgy tervezték, délután fociznak egyet, de ezt a tervüket az eső elmosta. A közös pihenőben társasoztak, olvastak, csendben beszélgettek, amikor az egyik fiú, Robin, feldúlt képpel berontott közéjük.

– Hát veled meg mi történt? – kérdezte törött fogú Sam.

Robin haragosan meredt rájuk, majd mikor megbizonyosodott róla, hogy nincs nővér a közelben, elmondta, mi az, ami ennyire felzaklatta.

– Emma eltűnt! – a körülötte lévő fiúk tátott szájjal néztek Robin-ra. Senki nem tudta, mit mondhatna, hisz Emma, Robin kishúga.

– Ágnes nővért nem érdekli, azt mondta, elege van belőlük, azokból, akik úgy hálálják meg a jót, hogy elszöknek. – Robin-t nem sok választotta el attól, hogy nagyfiú létére sírva fakadjon. – Én hiába mondtam, hogy nem szökött meg, hisz még csak egy kislány! Nyolc éves, mégis hova mehetne? Különben is, egymást nem hagynánk hátra, soha! – Robin fiatal volt, nagyon magas, arca ifjú, elméje gyorsan járt, nem hagyta, hogy Ágnes nővér, vagy bárki más fittyet hányjon húga eltűnésére. Robin a fiúra nézett, aki nemrég még elveszetten érkezett a falak közé.

– Te, Hugo, te tudsz nekem segíteni! – Hugo rettegett, eszébe jutott az első éjjel, amit az intézményben töltött. Gyermeki gondolat kerítette hatalmába, úgy érezte, Robin a fejébe lát. Tudja, hogy látott valami furát, igaz csak egyszer, de látta. – Jár hozzád az a rendőr, Johansen, ha jól emlékszem. Szeretnék vele beszélni! – Hugo elvörösödött kerek arcával bámult a fiúra, olyan ostobának érezte magát, csak egy bólintásra futott tőle, így jelezte, értesíti a rendőrt, aki hetente meglátogatja őt.

A barátság ritka kincs, a család még annál is nagyobb, a kettő együtt talán nem is létezik. Ágnes nővér sokat prédikált a vér fontosságáról. Mintha az határozná meg, hogy a vértestvérek tisztelik és szeretik egymást. Hugo ezt ostobaságnak tartotta. Neki volt családja, szülei vére folyt az ereiben, mégis mit kapott tőlük? Míg éltek kaptak minden alkalmon, hogy őt megalázzák és bántsák. Az a sok testi fenyítés, hát tényleg ennyit érne a vér?

Johansen rendőrt alig ismerte, mondhatni idegenek voltak egymásnak, a nagy szakállú férfi mégis szívén viseli sorsát. Hetente benéz hozzá, beszélget vele, pedig csak egy idegen. Johansen az egyik látogatása alkalmával még egy névjegyet is adott neki, amelyen a telefonszáma volt. „Amikor úgy érzed, nincs, aki segítsen, hívj!” Tudta, hogy a férfi komolyan gondolta, amikor felajánlotta neki a nemes gesztust, de ezt egyáltalán nem volt könnyű kiviteleznie. Ágnes nővér minden mozdulatukat figyelte, telefonhoz jutni lehetetlen feladat. Várhatott volna a hétvégéig, de azt nem tehette. Robin a barátja, jó volt hozzá, a barátok pedig segítenek egymásnak. Turpisságra volt szüksége, na meg egy jó adag kurázsira, hogy belopózzon Ágnes nővér irodájába, ahonnét telefonálni tudott. Ebben a merész küldetésben segítség kell. Törött fogú Sam gondoskodott róla, hogy Ágnes nővér ne legyen az irodája közelében, neki csak telefonálni kellett. Remegő testtel lépett be az irodába, nyúlt a telefonhoz és akaratlanul is eszébe jutott, amikor a szürke pokróc alatt dideregve ült, és várt. Gyorsan tárcsázta a számot, majd mikor Johansen felvette, izgatottan beleszólt.

– Hugo vagyok! Baj történt, jöjjön gyorsan! – szélsebesen hagyta maga mögött Ágnes nővér rideg irodáját, rohant vissza a barátaihoz, hogy elmondja teljesítette megbízását. Egy kicsit még mindig remegett, de büszke is volt magára, amiért szabályt mert szegni. Ágnes nővérnek rengeteg szabálya volt. Csak egy félnótás merne megszegni egyet is belőle, tudva, mi szigorú büntetés várható utána.

3.

A fiúk a folyosó végén bújtak meg, tisztán hallották a rendőr és Ágnes nővér heves vitáját.

– Mégis hogy gondolta… – ismételgette a rendőr. – Mégis, hogy a fenébe… Jelentenie kellett volna!

Ágnes nővér hideg, magasra emelt hangja fenyegető csapás volt a fülelőknek.

– Figyelmeztetem – élesen csattant fel a nő -, vegyen vissza a stílusából! Jelentettem jó pár gyerek eltűnését, és mi lett a vége? Talán egyet is megtalált? Talán egynek a hollétéről tudunk valamit? Szökevények! A szökevények pedig tudják, mit kell tenniük, hogy senki ne találhasson rájuk. Az illető pedig lány volt, nem újdonság az ilyen, a lányokat mindig elcsábítja valaki.

Törött fogú Samnek és Hugonak szüksége volt minden erejükre, hogy visszafogják Robin-t, aki be akart rontani az irodába. Egy ideig sikerült feltartaniuk, de a nagyfiú erősebb volt tőlük. Robin bevágta az iroda ajtaját, üvöltözve támadt a nővérre.

– Egy gyerekről beszél! Még csak egy kislány! A testvérem! Nem volt oka elszökni!

– Na látja, Johansen, a rossz vér… Agresszió és düh.

– Megvan rá az oka – felelte a rendőr. – Mégis ki tűrné, hogy így beszéljenek a szerettéről? A fiú ismerte és ha ő azt állítja, nem volt oka elcsellengenie a kislánynak, akkor az így van! – a férfi Robin felé fordult. – Nyugodj meg fiam, kiderítem, mi történik ezen az átkozott helyen!

Ágnes nővér sápadt arcán gúnyos fintor jelent meg.

– Na ne mondja… És mégis mit tesz most ez a jó rendőr, hogy rájöjjön, hova is szöktek a gyerekek?

– Beköltözöm.

4.

Johansen négy napja vendégeskedett az intézményben. Fáradtnak látszott, alig hunyta le a szemét, egyfolytában a folyosókon járőrözött, beszélgetett a bentlakó gyerekekkel, apácákkal, és azzal a maroknyi alkalmazottal, akik az épület körül dolgoztak. Az egyik éjjel, takarodó idő előtt, Hugo Johansennel beszélgetett. A rendőr épp valami vicces történetet mesélt gyerekkorából, de Hugo nem igazán tudott a mókás sztorira figyelni.

– Mi a baj, fiú? – kérdezte a rendőr.

Hugo egy ideje azon rágódott, talán el kéne mondania, amit az első éjjelen látott. Egészen eddig nem érezte úgy, hogy beszélnie kéne a dologról, próbálta a képzeletére fogni, de tegnap éjjel ismét feltűnt az a valami – majdnem a gatyájába csinált, rettegett, úgy érezte, veszély leselkedik rá. Összeszedte bátorságát és elmondta a tapasztaltakat. Azt hitte, hogy a rendőr jót fog rajta nevetni, de nem így történt.

– Szóval azt mondod, az a valami hangtalanul közlekedik, kinyitja a háló ajtaját és onnan leselkedik? Éjjel nem nagyon aludtam, róttam a köreimet, nem érzékeltem semmilyen furcsaságot. De ettől még hiszek neked. Az ilyen helyeken könnyű elképzelni, hogy valami rossz lakik. Kettőnk közt szólva, Ágnes nővér a legrosszabb itt lakó. Még fényes nappal is ijesztő látvány szegény asszony. Éjjel pedig bátor ember, aki a szemébe tud nézni. – A rendőr barátságosan Hugora mosolygott. – Lehet, hogy ő volt az a kukkoló, persze nem rossz értelemben! Csak ellenőrizte, hogy mindenki jól van e.

Hugonak nem volt kedve erősködni azon, hogy az a valami biztos, hogy nem Ágnes nővér volt. Jobbnak látta elfogadni Johansen érvelését. Kissé csalódottan hajtotta aznap álomra a fejét.

Órákkal később arra ébredt, hogy Johansen a vállát rángatva ébreszti.

– Csak halkan, fiú, kelj fel!

Hugo nehezen nyitotta ki a szemét. Alig bírta eldönteni, álmodik vagy ez most tényleg megtörténik. Az ágya szorította, nem akarta kiengedni oltalmazó öleléséből, de a fiú bízott a rendőrben, ezért hát, ha nehezen is, kimászott a meleg takaró alól. A férfi halkan suttogta.

– Gyere, menjünk a folyosóra, a barátaid már ott vannak.

Viseltes pizsamájában ballagott a folyosóra, ahol tényleg ott volt két barátja, törött fogú Sam és Robin. A fiúk is pizsamát viseltek hozzá hasonlóan.

– Mi történik, miért kellett felkelnünk? – a kérdés törött fogú Sam szájából csusszant ki. Johansen mosolygott.

– Találtam valamit! – jelentette ki büszkén.

– A húgomat? – Robin szeméből ki is pattant az álom.

A rendőr tovább mosolygott.

– Meglehet. Az út végén őt is meglelhetjük, indulás!

Tett pár lépést Johansen, de a gyerekek továbbra is egy helyben álltak, értetlenül néztek egymásra. A férfi visszafordult.

– Mire vártok? Kövessetek!

Némi vacillálás után a fiúkat legyőzte a kíváncsiság. Libasorban haladtak, elől a nagydarab szakállas rendőr vígan dúdolászott, ők csendben követték, nem gondoltak semmire, semmi rosszra, bíztak benne. Az útjuk az alagsorban ért véget, ahova szigorúan tilos volt lemenniük. A remete gondnok lakott ott. Ő volt az egyetlen bentlakó munkás a nővérek és a gyerekek mellett. Soha nem beszélt, alacsony ember volt, vékony testalkatú, vállig érő őszes, beteges haja ápolatlanul keretezte ábrázatát. Johansen egy kisebb barna ajtóhoz vezette őket, benyitott rajta, jelezte a fiúknak, kövessék. Törött fogú Sam lépett be utoljára a helyiségbe, a rendőr bezárta maguk mögött az ajtót. Fény alig pislákolt a szobában, és még elviselhetetlen bűz is kínozta az orrukat.

– Nagyon büdös van itt és alig látok! – mondta törött fogú Sam.

– Csak nyugalom! Nemsokára mindent látni fogtok!

És így is történt. A szobában világosság lett. Volt ott egy öreg franciaágy, szekrény, egy kerek asztal, körülötte székek.

– Helyezzétek kényelembe magatokat!

A rendőr háttal állt nekik, úgy tűnt, mintha valamit keresne. Hugo és törött fogú Sam az asztalnál foglaltak helyet, Robin állva maradt és kitartóan bámult a férfire.

– Miért jöttünk ide? És hol van a gondnok? Ez az ő szobája, nem?

– Bizony, bizony – Johansen hangja furcsán csengett. Eltűnt belőle az erő és a barátság. – Ez a gondnok szobája már sok-sok éve. Egy ideje már el kellett volna mennie. De oly nehéz itt hagyni ennyi ártatlan lelket.

A rendőr megfordult, de többé már nem a barátságos, nagydarab, szakállat viselő Johansen volt, hanem az alacsony gondnok, kit mindig kerültek. A két ülő fiú köpni-nyelni nem tudott, Robin távolodott a gondnoktól, halálra rémült. Nem tudta felfogni, mi történik.

– A testvérek. Illő lett volna megtanulnom, hogy a testvérekkel nem szabad szórakozni, hisz a jó nővér is mondja nektek, „a vér bizony fontos dolog!”

– Mit csinált a nyomozóval? Mi ez az egész? Mit akar tőlünk?

Robin félt, ahogy mindenki a szobában, mégis neki volt egyedül mersze kérdéseket feltenni, de az is lehet, a félelem kényszerítette szómenésre. Az a valami nevetésre nyitotta vékony száját, úgy tűnt, mintha bogarak másznának elő belőle, gonosz kacajt hallatott.

– Az az ostoba zsernyák többé már senkit nem zavar! Egy másik életben talán nem lesz oly buta, hogy egy fiú szavaira árnyakat megy keresni. Ahogy ezt kimondta, Hugora helyezte tekintetét. – Téged nem bántottalak volna. Sebaj! A hús, az hús! Nem válogatok! – még egy utolsó vigyort megengedett magának, majd könnyűszerrel végzett Robinnal. Hugo és törött fogú Sam kővé dermedtek a rettegéstől, csak bámulták, ahogy a gondnok eltünteti Robint. A gondnok teste továbbra is vékony volt, tekintete sötét, árnyéka viszont mozgott, mintha önálló életet élt volna, dagadt és dagadt, élvezte az extra lakoma ízét. Robin után törött fogú Sam következett, Hugo pedig egyfolytában azt hajtogatta magának, „ébredj fel, ébredj fel, ez csak egy rossz álom!”