A becenevén Bizsuként ismert Dilinkó Gábor Újpesten született 1929. február 8-án, egy kilencgyermekes roma családban. Anyja betegsége és szülei válása miatt nyolcéves korában állami gondozásba került. Négy elemit végzett, s mint lelenc gyerek paraszti családok nevelkedett. A második világháború után anyja magához vette, s a nagybátyjánál a szegkovács mesterséget kezdte tanulni. 1947-ben meghalt anyja. 1948-ban Dilinkó leszerelt a sorkatonaságból, s bőrgyári munkás lett. Az 1956-os forradalom idején a Corvin közben harcolt, súlyos sebesülésekkel esett fogságba. A forradalom leverése után tizenkét évi börtönbüntetésre ítélték. 1963-ban szabadult, 1975-től foglalkozott komolyabban a festészettel.
Az az érdekes a Balázs János-i művészetben, hogy ha őt az ember nem is túl nagy figyelemmel, csak egyszerűen ránéz, el tud úgy varázsolni és magához tud úgy láncolni, a szimbólum erőteljes hangulati és színbéli hatásával, hogy közvetlen utána nem kerülhettük azt ki, hogy ne legyen egy gondolati folyamat, aminek mentén ezt fölfejti a kép üzenetét vagy legalábbis annak a részleteit.
Osztojkán Béla költőként indult egy olyan korban, amikor ez még számottevő értékkel bírt és a kiemelkedés, a megbecsülés ígéretét hordozta. Első könyve, a Halak a fekete citerában címmel 1981-ben, a második, Hóesés hűségben 1983-ban jelent meg. A cigány és a magyar hagyományokat, legendákat és mítoszokat egyként befogó versek sajátos hangú, öntörvényű alkotót mutattak.
Lakatos Menyhért 80. születésnapjára
Jövőre lesz ötven éve, hogy megjelent Lakatos Menyhért Füstös képek című regénye, amely mérföldkő a magyarországi roma közösségekről szóló szépirodalmi művek között.
„…nem cigány író vagyok, hanem író cigány, mert a származásomról nem tudok lemondani. Nem az irodalom szempontjából: ez jelenti emberi tartásomat, önmagamat. Ezt a közeget jobban ismerem, mint a csillagvilágot. Én a cigányság életét kívánom bemutatni, a cigányság sorsát, társadalmi helyzetét.” S ezt tette.
Kemény fickó volt, az egyszer biztos! Keveset beszélt, de szavainak súlya volt, és a rémült tekintetekből ítélve, talán ütéseinek is…. Különben az egész ember rengeteg súlyt cipelt. Súlya volt a tekintetének, súlya volt az érzelmeinek, érzéseinek.
Szepesi József a salgótarjáni cigánydombon született. Szobafestő-mázoló szakmát tanult és felnőttként közgazdasági technikumot is végzett levelező tagozaton. Volt rakodómunkás, de dolgozott tűzhelygyárban és öntödében is. Első verseit a Nógrád Megyei Hírlap közölte.
A sequoiabeszéd felfelé építkező, intenzitásában sűrűsödő, fokozódó mondanivaló folyama asszociációk egymásba fonódásából, ritmusosan szinte egy-egysorosokban váltakozó költészeti munka, mely önmagában álló nagykölteményként is olvasható.
1950. augusztus 15-én született Mohácson. Első versét 1973. áprilisában közölte a Magyar Ifjúság. Versei országos napilapokban és folyóiratokban jelentek meg. Első riportját 1980-ban publikálta az Új Tükörben, egy munkásszállás életét mutatta be, és ezért rögtön kidobták állásából és szállásáról.
Indulása idején azt a célt tűzte ki maga elé, úgy hozza létre a maga festészetét, hogy egyben cigány képzőművészetet teremt, s ezt a művészetet bekapcsolja az európai képzőművészet áramkörébe. Ennek a kultúrateremtő programnak a kibontakozását a roma alkotó értelmiség s ezen belül a művészértelmiség leglényegesebb és legsürgetőbb feladatának tartotta.
Péli érzékeny és tudja sorsvállalása van. Erős, hiteles emberként vallja, hogy a magyarországi romák kriminálisan szétzúzott és sértett, nemzetiségi jogait semmibe vevő léte helyett emberhez méltó élet jár minden magyar romának. Nem fellengzős kirohanása ez Péli Tamásnak, hanem mély meggyőződése.
Költő volt, műfordító, tanár és még oly sok szerepet vállalt magára és vitt fáradhatatlanul. Személye munkássága és öröksége megkerülhetetlen a magyarországi roma társadalom emancipációjának folyamatában
