Romanesztán

Soha nem volt országuk, nem voltak területi követeléseik. Az évszázadok során állítólag fel-felmerült a gondolat, hogy saját államot alapítsanak, de minden ilyen kísérlet kudarcba fulladt. Cigányország nem volt, és talán soha nem is lesz. A történészek egy része azt állítja, hogy a 13–14. században a Balkánon már-már létrejött Romanesztán, de a török hódítás szétvetette az alakulófélben lévő államot. Később is gondoltak letelepítésükre, országhoz juttatásukra: legutóbb talán Dobrudzsában kívánták megalapítani Cigániát.

Sokan megfogalmazták már, hogy a cigány különleges nép, mert nem elég, hogy nincs országa, de a Föld népei közül az egyetlen, mely még sosem viselt háborút, seregei sosem vonultak más nép seregei ellen. Mások azt mondják erre, hogy az állítás történelmietlen, hiszen a cigány nem egy nép, hanem sok nép, nem egy nyelv, hanem sok nyelv, nem egy hagyomány, hanem sok hagyomány, a cigányság nemcsak háborút nem viselt – hadsereg nélkül hogyan is viselhetett volna? –, de nem volt soha diplomáciája, parlamentje, csendőrsége, önkéntes tűzoltósága, egyházszervezete és papsága, címere és lobogója, nemzeti sportuszodája vagy helyesírási szótára sem. A cigányságnak egy évezreden át nem volt semmije. Háza, földje, vára, kastélya, erdeje, kertje, folyója, bármi olyan tulajdona, amit bárki megirigyelhetett volna. Miért háborúzott volna? A válasz egyszerű: hogy mindez legyen.

Belátom, az állítás történelmietlen, nekem mégis tetszik – egy nép, mely soha nem háborúzott.

Még tiszta fejű, szelíd emberek is ártatlanul teszik fel a kérdést: miért nem élnek, dolgoznak, tanulnak úgy, mint mi? Miért nem olvadnak belénk?

Az egyszerű, romantikus válasz: mert nem akarnak eltűnni. Nem akarják elveszíteni önmagukat. A még egyszerűbb: mert ha akarnak, akkor sem tudnak beolvadni. Mert nem hagyjuk.

Erre még tiszta fejűnek és szelídnek látszó emberek standard válasza is gyakran ez: akkor menjenek haza. Otthon legyenek önmaguk. Ki hívta őket ide?

És ki hívott minket?

Cigány cionizmus?

Az elhagyott (elárvult, elcserélt, elrabolt) fehér gyermeket üldözöttségükben is jó kedélyű vándorcigányok nevelik föl. Ezt untig ismerjük az irodalomból. Ronald Lee önéletrajzi regényében, a Goddam Gipsyben megfordul a klasszikus, romantikus alaphelyzet. Ez esetben a mostohaszülők fehér kanadaiak, fogadott gyermekük cigány. Egyetem, házasság a szép fehér lánnyal, hivatal. A házasság zátonyra fut, a hivatalnak is lőttek, a főhős útnak indul, találkozik népével, a cigányokkal.

Tulajdonképpen itt kezdődik a könyv.

Az Istenverte cigány az előítéletek, a kétségbeesés, a nacionalizmus könyve. Kanada az előítéletek, a kétségbeesés földje. A cigány bevándorló számára nincs, vagy csak aljamunka van, az ország nem fogadja be. Nincs egyedül. Illegális bevándorlók, rezervátumból menekült indiánok, csavargók és kurvák, mohamedán feketék, törökök, tahó kelet-európaiak, kedveszegett balkáni görögök és szerbek, kábítószeresek, mélybe süllyedt nyomorultak dantei serege veszi körül. Menekültek. Ki innen, ki onnan, de mind tele fájdalommal, nemzeti gőggel és nosztalgiával. Gyűlölik egymást, az otthon maradottakat, a kanadai nyárspolgárokat. Gyűlölnek mindenkit; magukat is.

Ronald Lee a cigány államra gondol, mert úgy érzi,
kell hogy legyen egy hely a Földön, ahol azok a cigányok
is otthonra lelhetnek, akik úgy érzik, nincs helyük
abban az országban, ahová születtek. Ronald Lee szerint
a népnek föld kell, ország, állam, vár és kastély, hadsereg,
írott hagyomány, történelem, nemzeti sportuszoda,
címer és lobogó, legendás múlt.

Jean-Pierre Liégeois szerint egyetlen olyan állam sincs ma a Földön, melynek polgára – ha cigány polgártársaira gondol – ne érezhetne lelkifurdalást. A párizsi Descartes Egyetem Roma Kutatási Központjának vezetője, aki még egyetemi hallgatóként került szoros kapcsolatba a cigányokkal (hosszabb ideig élt Spanyolországban, az andalúziai Granadában egy cigány családnál), azt mondja, hogy csak rossz, rosszabb és legrosszabb létezik. Itt-ott – keveseknek – talán tűrhető. Példaértékű nincs. Vannak államok, ahol érdekes próbálkozások folynak, léteznek remek cigány óvodák és iskolák, megint másutt a cigányok egy része kimondottan jólétben él. De nem megkülönböztetés nélkül. A Föld egyetlen országa sem dicsekedhet azzal, hogy területén általában minden rendben van cigányügyekben. A többségi iskolákból való kizárás, a kisegítő osztályokba történő irányítás, a kirekesztés, a gettósodás és a szegénység további növekedése jellemző Európa-szerte is. Kevés helyen valamelyes javulás, számtalan helyen még kilátástalanabb szegénység: ez a jelen.

Cigányország kéne, sóhajt fel sok cigány nacionalista, amitől a többségi nemzetek nacionalistáiban meghűl a vér. Indiában – hördülnek fel –, Dahomeyben, Grönlandon!

Pedig a cigányok (többségük bizonyosan) nem szeretnének „hazamenni” Indiába. „Tekintélyes részük – írja Tímár György – ugyanis ma már, hátrányos helyzete ellenére, szoros kötődést mutat az iránt az ország iránt, amelyben él.” És ugyanezt állítja azoknak a ciganológus szakembereknek a többsége is, akik igazán közel állnak hozzájuk, ismerik őket.

Az egyik roma weboldalon bukkantam a titokzatos Ariel Elíyahura, az állítólag Ukrajnából menekült, Jeruzsálemben élő félig zsidó, félig cigány angol–orosz tolmácsra, aki így beszél erről: „Ismerem a cionizmust. Félig zsidó vagyok, gyerekkoromban olvastam minden erről szóló könyvet, és magam is részese vagyok, hiszen idejöttem, izraeli állampolgár vagyok. De magam ellen kell hogy beszéljek. Mert bárhová utazom az arab országokban, egy árnyék állandóan mellettem van. A palesztin menekült alakja. Mindenhol mellettem van, és csak vele együtt látnak engem is. A hat-hét millió palesztin menekült ott van árnyékként minden izraeli életében. És ez egy rettenetes érzés. És én ezt nem kívánnám a mi népünknek, a romáknak, ha egyszer megjelenne Pandzsábban Romanesztán. Hiszen nekünk az az őshazánk. Nem szeretném, ha elmennénk az őseink földjére, és úgy alapítanánk országot, hogy erőszakkal, fegyverekkel kidobjuk onnan azokat, akik már réges-régen ott élnek, azután meg, ha külföldre megyünk, mindenhol követ bennünket a pandzsábi vagy a radzsesztáni menekült árnyéka. Legkevésbé se szeretném, hogy ez legyen a cigány cionizmus eredménye.”

Ariel Elíyahu zsidóknak és cigányoknak is egy kicsit „csodabogár” lehet, de ezért el tudom képzelni, hogy nyilatkozatát hallva a zsidó nacionalisták hördüljenek fel, hogy az egészen más. Az Ígéret Földje, Izrael és Júda nem hasonlítható össze Indiával: a történelmi helyzet nem ugyanaz.

Roma nacionalizmus

Nem új keletű téma: a hatvanas évek végétől Magyarországon is cikkek sorát írták, melyekben különböző társadalomtudósok arra hívták fel a figyelmet, hogy a cigányság a végén még nemzetté lehet, holott nem az. Voltak, akik attól tartottak, hogy éppen az engedmények, a türelem teszi majd őket azzá. Mások szerint a beolvasztási szándék kovácsolja őket eggyé. Megint mások attól óvtak, hogy komoly tudósok foglalkozzanak a nyelvükkel (nyelveikkel), néprajzukkal (néprajzaikkal): „ez támasztja majd fel a szunnyadó öntudatot”, mondták. „Magyarországon például milyen cigány szokásokat, hagyományokat kelljen felkarolnunk? – kérdezi egy cikkíró az 1970-es évek derekán. – Milyen cigány hagyományőrző klubokat kelljen támogatnia az államnak? A hatalmas többségét, akik nem is tudnak cigányul, csakis magyarul, s akiknek minden hagyománya egykori magyar népi hagyomány? Vagy inkább az eredetileg szerb, esetleg román hagyományt? Amit átvettek, felszedtek, magukkal hordoznak, míg le nem kopik, s új nem jön a helyébe? Mit kell ápolni azon, ami nincs?”

Mi a cigányság? Fogalmi, terminológiai zavarodottság volt észlelhető. Kik ezek a magyar honfitársak? Nép? Népcsoport? Nemzetiség? Etnikum? Történelmi etnikum? Néprajzi etnikum? Egyáltalán – egyetlen közösségnek mondható a cigányság? Ha annak akarjuk tartani, milyen alapon tartsuk annak? Mi a közös minden cigányban? Van valami, ami a spanyolországi, amerikai vagy magyar cigányban, az oláhcigányban és a szintóban, a palesztinaiban és az írországiban, a chilei „pingvin”-ben, a buenos aires-i „orosz”-ban vagy a tűzföldi „koreai”-ban is feltétlenül azonos? Ha igen, akkor mi az? Valaha sokat példálóztak azzal, hogy a Szovjetunió körülbelül százötvenezer lelket számláló cigánysága nemzetiségi státust és azzal járó kulturális önállóságot kapott, így Moszkvában például cigány színház működött. Csakhogy ez így nem volt igaz. A cigányság sosem volt a szovjet birodalom társult népeinek egyike, hanem csak etnikai csoport. A mintegy félmilliós cserkesz, a kétszázezres burját közösség mint önálló nép (нарoд), saját autonóm területen élt. Még az alig húszezer lelket számláló csukcs vagy a még kisebb vogul nép is autonóm körzetben, saját önálló oktatással, irodalommal, művészettel és sajtóval létezhetett. (Hogy mit ért, milyen mértékű volt ez az önállóság, az persze megint más kérdés.) A moszkvai cigány színházban pedig általában orosz nyelven játszottak orosz (vagy külföldi) szerzők által írt, cigány témájú darabokat. (Ki dönti el, hogy egy cigány színház ilyen formán történő működtetése jó-e, vagy inkább rossz?)

A nemzetiségnek saját nyelve, területe, vallása, történelmi tudata, identitása, vagyis önazonosság-tudata (kötődése, összetartozás-érzete) és kultúrája van. Mi van meg mindebből a cigányoknál? Szétszórtan élnek, nemcsak Magyarországon, de Európában, sőt az egész világon. Közös nyelvük nincs, saját – vagy legalább közös – vallásuk sincs. A vér? Szerintem ebbe ne bonyolódjunk bele! Csak annyit, hogy a fajelmélet „hőskorában” maguk a németek sem nagyon találtak nem kevert, „tiszta árja vérvonalú” cigányokat. (A cigány nép majd’ minden csoportjának egyede éppúgy kevert, mint bármely magyar, angol vagy japán ember.) Akkor hát mi a közös nevező? Történelmi vagy közösségi tudatuk? Öntudatuk? Írásbeliségük? Saját kultúrájuk… „Áhh! – legyintettek sokan –, miről beszélünk!? Egyetlen állítás helytálló a földkerekség összes cigányára. Soha egyetlen cigány sem végzett és végez termelőmunkát.”

Az utóbbi állítás ugyan nem igaz, mégis elfogadhatnánk kiindulópontnak. Mert ha egyetlen szóval kibővítjük, akkor talán közelebb kerülhetünk az igazsághoz. A cigány ember önszántából nem szívesen végzett és végez termelőmunkát. Persze így azért ez sem igaz, de ez már legalább megbeszélhető. A nyugat-európai újabb antropológus generáció vizsgálódásai ugyan megerősíteni látszanak, hogy a cigányság általuk vizsgált szeleteiben az emberek általában nem szívesen végeznek termelőmunkát, ám erre egyrészt feltehetjük a kérdést, hogy vajon ki az, aki – ha választhat – inkább szorongatja a csákánynyelet, mint a banánturmixos poharat, másrészt mit kezdjünk ennek az általánosításnak a tükrében a magyar építőiparban évtizedeken át dolgozó tízezrekkel, a magyarországi bányákban szigorú siktákban (nyolc órás vagy hosszabb műszakokban) robotolók ezreivel?

Nem folytatom, nincs értelme a jóindulatú kétkedők, az örök rosszmájúak, a hivatásos gáncsoskodók, a nemzetüket féltő naivok és a valódi szakértők vitáit boncolgatni. Fölösleges is, mert az 1970-es évek végén színre lépő új kultúrantropológus gárda és a „résztvevő megfigyelés” más hívei is sorra fogalmazták meg a vélt vagy valós azonosságokat.

Mi az, ami mindenütt igaz?

Sok kutató, így például a magyar Erdős Kamill vagy a hatvanas évek derekán Oxfordban diákoskodó, majd Grattan Puxon karavániskolájában tanító Thomas Acton (aki ma a Greenwich Egyetem szociológia tanszékén a cigánytudomány vezetője) hamar észrevette és meg is fogalmazta, hogy a néprajztudósok sokáig nem tettek egyebet, mint hogy az egzotikumra vadászva ugyanúgy írták le a sátoros cigányokat, ahogy a 19. század romantikus festői örökítették meg őket. Az aranykort idéző pásztoridillek azt a hamis képet erősítették, hogy a cigányok holmi térben és időben is távoli, hagyományosnak mondott, paradicsomi szelídségű, természetközeli társadalomban élnek. Patrick Williams is azt mondja, hogy a kutatónak nem a cigányság különlegességét kell hangsúlyoznia, mert akkor egzotikusnak és archaikusnak tünteti fel őket, azt sugallva, hogy ezek az emberek egy tőlünk távoli, festői világban élnek. Holott a cigányoknak nagyon is a mi világunkban, velünk kell boldogulniuk.

Kíséreljük meg a lehetetlent, próbáljuk meg csokorba fogni, hogy a különböző kontinenseken, különböző országokban, az országokon belül különböző cigány csoportok közt különböző korokban és más-más módszerekkel vizsgálódók milyen azonosságokat véltek és vélnek felfedezni. (Pontatlan ez így, hiszen a lehetetlent nem ezen rövid összefoglaló szerzője, hanem a cigányságot megismerni igyekvő kutatók kísérlik meg.) Lássuk, ha félresöpörjük előítéleteinket és elfeledjük az árkádiai hangulatú képeket is, mi marad, ami valóban azonos a cigányság különböző csoportjaiban?

Sokan megfogalmazzák, hogy nincs egységes cigány kultúra – hiszen annyira különböznek egymástól –, de létezik a sokféleség egysége. A különböző nyelvi és kulturális kölcsönzés cigány ötvözete. Szép hasonlatot használ a cigány kultúra megragadására Vekerdi József: „A cigány asszony minden ruhadarabját ugyanazokban a boltokban vásárolja, ahol magyar, francia vagy német asszonytársa, ám a készen kapott elemek összeállítása olyan sajátos módon történik, hogy az tévedhetetlenül a cigány asszony jellegzetes öltözékévé lesz.”

Jasmine Dellal, az Amerikai cigány („A stranger in everybody’s land” – Idegen a mindenki földjén) című, 1999-ben forgatott dokumentumfilm rendezője azt írja, hogy minden cigány közösség más. A rendezőnő anyai ági nagyszülei a második világháború idején a zsidó üldözések elől Lengyelországból menekültek Indiába. Jasmine – aki irodalmat, francia és spanyol nyelvet hallgatott Oxfordban – három országot mondhat hazájának: Angliát, Indiát és az Amerikai Egyesült Államokat. A filmjével tucatnyi díjat besöprő alkotó azt állítja, a nem cigányok, a gádzsók egyik országban sem tudnak semmit a cigányokról. Ha valami mégis él a fejükben, az az előítélet. Pedig nincs két egyforma cigány közösség. Ha újabb és újabb cigányok közé jutsz el, észreveszel azonosságokat is, de mindig – kivétel nélkül mindig – felfigyelsz új dolgokra. Jasmine Dellal szerint éppen ez a cigányság lényege.

Sokak szerint az intenzív jelenlét a jelenben; az is a cigány kultúra egyik leglényegesebb vonása. A magyar cigánykutatás doyenje, Kemény István 1976-ban azt állítja, hogy a cigányság kultúrája a szegénység kultúrája is, hiszen a „cigányok legtöbb csoportjának életét elsősorban a hiány jellemzi, a megfelelő kereset és jövedelem, a jó lakás, a kielégítő ruházkodás és étkezés, az egészséges ivóvíz, az iskolázottság és a nem cigányokkal való versenyképesség hiánya”. De hozzáteszi, hogy körükben számos jót is tapasztalunk, olyan többletet, „amely egész életünkre szóló élmény marad: a személyes kapcsolatok melegségét, a személyiség spontaneitását, a pillanat örömeivel való élni tudást”.

Jean-Pierre Liégeois úgy véli, hogy ha nem is tudnánk megfogalmazni, hogy mi is a cigány identitás, az biztos, hogy az erőszakos letelepítés szétveri azt. A földhöz láncolt cigány legmeghatározóbb vonását veszíti el a kultúrájának. A változás és a változáshoz való állandó alkalmazkodás lehetősége nélkül nem élet a cigány élete.

Michael Sinclair Stewart angol kultúrantropológus a nyolcvanas évek derekán másfél évet élt egy magyarországi település oláhcigány közösségében. Ő azt állítja, hogy a befogadókedv is a cigányság sajátja. Ha valaki velük él, közülük választ párt, beszéli a nyelvüket, megtartja a szokásaikat, az cigány. Akkor is, ha vér szerint nem az. Patrick Williams ugyanezt állapítja meg a kalderásokról, igaz, sietve hozzáteszi, hogy a befogadás szűk körű, csak a befogadó csoportra érvényes. Választani kell. Ha valaki kalderássá lett, az ne haverkodjon a szintókkal vagy a romungrókkal. Nem cigánnyá lettél, hanem kalderássá.

Ebből következően az is minden (írjuk inkább, hogy sok) cigányra érvényes, hogy a cigány csak a gádzsóknak létezik. Tehát az identitásnak mindig (nagyon sok esetben) sajátja a nem cigány világhoz való viszonyulás. Ezzel kapcsolatban fogalmazható meg, hogy a cigány kultúra része (a hagyomány fenntartásának egyik eszköze) az ellenőrzés minden formájának elkerülése. Nem összeütközni a hatalommal. Az éberség, a szüntelen gyanakvás a gádzsó hatalommal és annak intézményeivel szemben, az is a cigány identitás egyik legfontosabb alkotóeleme.

Minden kutató megfogalmazza, hogy az egyik legfontosabb azonosság
a hihetetlen alkalmazkodóképesség és rugalmasság. Az „elmerülés”
az ellenséges közegben, mely ugyan lehet gyanakvó és maga is elzárkózó,
kirekesztő, mégis egyben territórium, a cigányok megélhetésének forrása.

Sheila és Matt Salo szerint is mindenütt része a cigány önazonosságnak az óvatosság, a védekezés, a rugalmas elzárkózás, valamint a független, nagy egyéni szabadsággal járó munkavégzéshez való ragaszkodás.

Sokan a halottaktól és a tisztátalanságtól való rettegést (a mulót és a marimét) is minden cigányra nézve igaznak tartják. Sir Angus Fraser szerint ez a kettő a cigány kultúra meghatározó eleme. Olyan igazán ősi és saját hiedelem, mely még az európai létezés előtti múltban gyökerezik.

Identitás, történelmi tudat, nyelv

A történészeknek másként jár az agyuk, mint a „résztvevőknek”, másfelől közelítenek. Sokan megfogalmazzák, hogy a cigány értelmiség világszerte megkísérel a cigányság számára valamiféle egységes identitást, azon belül egységes történelmi tudatot teremteni, és sokan a cigányság történetét mint szenvedéstörténetet szeretnék felmutatni. Cigány értelmiség és gádzsó történészek (valamint gádzsó történészek és gádzsó történészek) közt arról is vita folyik, hogy beszélhetünk-e egyáltalán a cigányság esetében nemzeti fejlődésről (vagy az utóbbi évtizedek kétségtelenül felmutatható eredményei csalókák, látszateredmények). Abban a legtöbben egyetértenek, hogy a nem „romlott”, vagyis a hagyományaihoz legalább valamelyest hű cigány közösség értékrendjének alapköve nem a magántulajdon, hanem valami más. De mi más? Sokan egyértelműen a családszeretetet, a rokoni összetartást, a közösségvállalást, „a mindenki egyért, egy mindenkiért” hétköznapi gyakorlatát nevezik meg, mely érvényesül kocsmai verekedésben, bíróságon, munkavégzés vagy szórakozás közben, tulajdonviszonyokban egyaránt. Sokan ezt nem fogadják el általános érvényűnek. A cigányokra vonatkozó, sokunk által alig-alig ismert levéltári forrásanyagot feldolgozó Nagy Pál például azt állítja, ha történeti távlatban vizsgáljuk a kérdést, akkor korántsem biztos, hogy a feltétlen összetartás és egymáshoz ragaszkodás alapelve mindig igaznak bizonyul. A cigány katonaszökevények vallomásaiból azt tudjuk meg, hogy gyakran a saját közösségük taszította el őket, hogy több jusson a többieknek.

Cigány történelem, identitás, öntudat? Cigány nemzetté válás? Cigány patriotizmus? Cigány nacionalizmus vagy cigány cionizmus? Óriási viták folynak erről még a cigányságon belül is. Az 1965-ben Párizsban megalakult Cigányok Nemzetközi Bizottsága, a CIT (Comité International Tsigane) 1971-ben megszervezte az első cigány világkongresszust, melyen tizennégy ország cigány küldöttei cigány nemzeti lobogót és cigány címert választottak és szavaztak meg. 1978-ban a második világkongresszuson már huszonhat ország cigányai képviseltették magukat – India nagyszámú delegáltjával az élen. Küldötteiket beválasztották az ENSZ-be, annak Emberjogi Bizottságába, az UNESCO-ba. Sokak szerint a második világháború nehezen feldolgozható traumája ösztönzően hatott az ötvenes évektől egyre gyorsabban terjedő pünkösdista mozgalomra, mely hamarosan már-már az európai és amerikai cigányok saját anyaszentegyházává lett.

A nemzetnek nyelv is kell, amit mindenki ért és beszél, ami összetart. Sir Angus Fraser azt írja, hogy az egyetlen és mindenki által elfogadható „nyelvért folytatott küzdelem csupán egyetlen aspektusa annak a néhány cigány vezetőben újabban ébredt szándéknak, hogy hidat építsenek a hosszú története során sokfelé szakadt népük egyes csoportjai közé”.

Nehéz ügy. Vekerdi József írja egy régi-régi cikkében, hogy természetesen „senkinek sincs joga cigány anyanyelvű egyéneket az általuk választott nyelv szabad használatában gátolni”, ám ugyanúgy „nincs joguk egyes cigány értelmiségieknek vagy nem cigány támogatóiknak a cigány tömegek számára az etnikai elkülönülést követelni, például külön cigány óvodák, külön cigány osztályok, külön cigány lakótelepek létrehozását javasolni, ha ezt nem maguk az érintett cigányok kívánják”.

Jó messzire szaladtunk a nyelvtől, de nem baj.

A fentebbi gondolatokkal valószínűleg mindenki – cigány és nem cigány, értelmiségi, muzsikus, teknővájó vagy paraszt is – egyetérthet. Mégis micsoda indulat feszíti a sorokat. Mennyi sértettség és harag halmozódhatott fel a kitűnő orientalista, szanszkritból fordító ciganológus szerzőben – és elsősorban az általa emlegetett „egyes cigány értelmiségiekben”. Talán az utóbbiak „nem cigány támogatóit” kell a legkevésbé sajnálnunk. A nagy hírű nyelvész azt is írja, hogy bármerre vetődik is az országban, mindenütt olyan cigány emberekkel találkozik, akik ellenállnak „annak a kívülállók részéről elhangzó szeparatista gondolatnak, hogy a cigányoknak ’önmaguk megvalósítása’, ’etnikai tudatuk megőrzése’ érdekében saját közösségükben kell lakást biztosítani, és külön cigány munkabrigádokat, külön cigányklubokat kell szervezni”. A cigányok nem igénylik ezt a felülről rájuk erőszakolt ’identitást’, írja a nyelvtudós, majd a szélsőséges megnyilvánulások egyik szép példájaként, elrettentésül idéz egy fiatal cigány költőt, aki „cigányul nem tud” ugyan, mégis így fújja a harci riadót: „Nem szabad felszámolni engedni a cigánytelepeket, mert akkor a cigányságunkat veszítjük el. Inkább éljünk nyomorban, de maradjunk meg cigánynak!” A cigányságot politikai célok elérése érdekében manipuláló „nem cigány körök” leleplezéséül szolgál a cikk utolsó passzusa is: „A »Cigány Világszövetség« néven ismert szervezkedés nyelvtől és kultúrától függetlenül, faji alapon kívánja egységes nemzetté tenni a világ cigányságát. Különös, de nem véletlen, hogy a »Cigány Világszövetség«-et egy nyugatnémet neofasiszta szervezet, a »Gesellschaft für bedrohte Völker« támogatja. A Cigány Világszövetség végső célkitűzése Cigányország (Romanesztán) létrehozása Európában. Egyelőre nem mondták ki, melyik állam területéből kívánják kihasítani.”

Nem néztem utána a veszélyeztetett népek üdvéért küzdő hajdani vagy ma is működő társaságnak. Nem érdekel. Ahogyan az sem, hogy vajon igazuk van-e azoknak a cigány értelmiségieknek, akik ma azt mondják, hogy Vekerdi József a szocialista állam cigányügyi korifeusaként az asszimiláció, a beolvasztás (sőt a fajelmélet) híve volt. A valóság mindig bonyolultabb, összetettebb annál, hogy jó lelkiismerettel igent vagy nemet, feketét vagy fehéret lehessen mondani. És persze végül szinte mindig igent vagy nemet, feketét vagy fehéret kell mondanunk. Abban viszont egészen biztosan mindannyian egyetérthetünk a Bibliát cigány nyelvre átültető, cigány nyelvjárási szótárak garmadáját készítő, cigány meséket fordító nyelvtudóssal, hogy a cigányság rosszhiszemű politikai manipulálása bűn.

Visszatérve a nyelvre.

A közös cigány nyelv létrejöhet-e valaha? Létrehozható-e vajon?

A válasz sokféle. Még cigány írók, alkotóművészek is kételkednek abban, hogy létrejöhet valaha egy olyan, nyelvek és nyelvjárások fölötti, közös cigány nyelv, melyre a Kalevala, a Háború és béke vagy az atomfizika tankönyve egyformán lefordítható. Ugyanakkor gádzsó nyelvészek azt mondják, hogy minden elképzelhető, hiszen a nyelv alakítható, változtatható, tervezhető és viszonylag gyorsan fejleszthető.

Cigánia és a „cigányok apostola”

Szuhay Péter írja valahol: „Arra nem tudok válaszolni, hogy az Európa különböző országaiban, sőt a világ különböző pontjain élő romák megfogalmazzák-e a legnagyobb diaszpóra kulturális azonosságát, létrejön-e az egész földi világon átnyúló roma kultúra vagy legalábbis annak identitása.”

És hogy létrejön-e valaha Romanesztán, a cigányok hazája?

Ki tudja. Talán jobb, ha nem. Talán mindenütt az integráció a jövő útja. Mert ha nem lennének cigányaink, és mi nekik, akkor mindketten – pontosabb, ha úgy írom: együtt – veszítenénk valamit. Nem is keveset. (Ezt a sort olvasva bizonyosan sokan felhördülnek, és mondanak is valamit. De a felhördülés, a morgás, a káromkodás senkin sem segít. Ráadásul a mondat nem panel, tartalmatlan, érzelgős fordulat, araszolás a befejezés felé. Nem annak szántam. Gondoljon, ki mire akar. Cigányzenére, varjúpecsenyére, Erdélyre, emberségre, székelyföldi autónómiára, kitelepítésekre, december 4-i népszavazásra, csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezményre, falurombolásra, cionizmusra és haláltáborokra, 1990 „fekete márciusán” a marosvásárhelyi üvöltésre: „Ne féljetek, magyarok! Megjöttek a cigányok!”.) André Barthelemy így írt valaha Cigányországról: Vannak, akik egységes „cigány népről, cigány államról álmodnak, amelyet egy önjelölt fővezér Romanesztánnak nevezett el. Ez a vajda, aki midőn cigánnyá változott, rögtön egyhangúlag megválasztotta magát vezetőnek, és területet követelt, akár Szomáliát, akár egy lakatlan szigetet a Csendes óceánon. A cigányok, akik értesültek e szándékokról, megrémültek: most aztán elküldik őket a tengeren túlra, ahogyan nagyszüleiket küldték el annak idején Cayenne-be. Miért nem mindjárt az Antarktiszra? A császárpingvinek között Őfelsége nem lett volna idegen elem.”

Jó oka lehetett a „cigányok apostolának” a szarkazmusra, de mi maradjunk csak itthon, figyeljünk a magunk ügyére. Mert ha a honi szegények tömegeire, a falu- és városszéli viskókra, a nyomortelepekre, a reménytelenül leszakadókra gondolunk, és arra, hogy valahogyan, valamiért képtelenek vagyunk segíteni, ha beismerjük a közönyünket, a tehetetlenségünket és a tehetségtelenségünket, akkor talán jó lenne, ha mégis lenne Romanesztán.

(Részlet a szerző Cigányok című képes esszékönyvéből.)