Jelen írásom egy 2020-ban indult kutatásomon alapszik, melyet a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet (Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Kolozsvár) néprajz szakos hallgatójaként kezdtem, majd dolgoztam fel mentorom, egyetemi tanárom, Könczei Csilla néprajzkutató, dokumentumfilm-rendező irányításával. A téma helyszínén 2017 óta végzek antropológiai kutatásokat, s ha ezeket a nyilvánosság elé tárom elbeszéléses vagy írásos formában, mindannyiszor egy általam választott fantázianévvel jelölöm a települést. Így teszek most is.
Kutatásom helyszíne egy északkelet-magyarországi, Tisza menti falu: Pájaszló. A település igen izolált, 25 kilométerre fekszik a legközelebbi város, mely autóval vagy helyközi buszjárattal közelíthető meg. Lokálisan igen nehéz jól fizető állást találni, így a lakosság a helyi önkormányzat által kínált közmunka programban vállal munkát. Népessége 2000 fő körül mozog, etnikai összetétele szerint magyarok és romák lakják. A KSH által 2011-ben végzett népszámlálás során az összlakosság 29 százaléka vallotta magát romának.
Kutatásom a magyarországi szocialista romapolitikák fényében vizsgálja a pájaszlói romák körében megkísérelt kényszerasszimilációs célú lakókörülmény-javítást: a ,,CS”-lakás programot. A program egy 1961-es párthatározat nyomán jött létre, amely a magyarországi ,,romakérdést” volt hivatott megválaszolni, megoldani a lakhatási helyzet pozitív irányba való elmozdításával, azaz az úgynevezett „csökkentett komfortfokozatú” lakóépületek kiutalásával. A magyarországi szocialista politika bár kényszerasszimilálni kívánta a romákat azáltal, hogy megakadályozta az etnikai önbesorolásukat, mégis a szegregátumok meglétét és konzerválását támogatta.
A következőkben a pájaszlói romatelep lakásprogram előtti állapotát és az ott élők életmódját, életkörülményeit mutatom be releváns megszólalók beszámolóival kiegészítve. Az interjúalanyok nevei hasonlóan a település nevéhez fiktívek.
Pájaszló roma lakossága, mint a térség többi roma közössége, a romák ún. romungro csoportjába tartoznak, azaz magyarcigányok. Ennek a rromani, azaz a cigány nyelvet leghamarabb elhagyó roma csoportnak a nyelvi asszimilációja befejeződött1. A szóban forgó település roma lakossága kizárólag a magyar nyelvet beszéli, bár az élőbeszédben pár rromani kifejezés is tettenérhető.
K. EMÍLIÁT kérdeztem Pájaszló nyelvhasználatáról a múlt század elején, közepén:
,,A nagyszüleim, szüleim tudtak valamennyire [cigányul], de inkább azok beszéltek, akik másfelől jöttek, odaátról, a Tisza másik oldaláról, Szabolcsból… azok jobban. Mi csak a magyar nyelvet tudtuk.”
A pájaszlói romák egy-két kivételtől eltekintve a 90-es évekig izoláltan, egy helyi szegregátumba szorulva éltek. A romatelep a Tisza töltés tövében feküdt, a falu egyértelmű, fizikai értelemben vett perifériáján. 1978 előtt, a ,,CS”-lakások átadását megelőzően, saját kezűleg épített lakásféleségekben, úgynevezett putrikban2, földburgyékban3 élt a helyi romák nagyobb része. Elvétve akadtak tehetősebb családok, akik jobb komfortfokozatú hajlék építésére voltak képesek.
D. JÓZSEF így emlékezett:
,,Igen. Hát a telepen, a járón ([értsd: a Tisza töltés feljáratánál], ahogy jövünk lefelé, két oldalt laktak még akkor a cigányok. Nem is jó még mesélni se! Középre ilyen ágas volt téve a gerenda alá, hogy ránk ne szakadjon, ha esik az eső… vagy ha lesett – mert akkorába az eső se úgy esett, mint most – , amennyi edény volt, mindet le kellett rakni a földre, hogy nehogy bent is olyan sár legyen, mint kint. Oszt’ ha telement az edény, kiöntöttük. Meg még akkor az ágy is… négy karó volt leütve, ilyen kétágú karók… arra voltak ilyen keresztfák, meg megint keresztfák… hogy az a kis szalma… de reggelre mind ott volt a földön. Bútor… [nevet] esetleg az áruházban, ha látott valaki olyat.”
O. SÁNDOR emlékei a földkunyhókról:
,,Hát olyan volt abban az időben, olyan házunk volt, hogy hát ilyen bunkerlakás, tudod… ilyen föld… le kellett menni a földre, az egy méterre ki volt ásva, oszt’ akkor úgy meg volt alakítva egy helyiség és olyan góróval, meg evvel-avval volt, tudod megcsinálva. Hát rossz volt, az biztos! Mert se fürdő… fürödni semmi, semmi se olyan környezetben…
T. JÚLIA beszámolója:
„Hát ezek a putrik… az olyan volt, fiam, hogy… szalmán aludtunk. Szegény anyámék szalmán… földön feküdtünk. Fából volt a »dikó«4 csinálva nekünk. Kabátok voltak az ágyba… a dikóra teringetve. Meg úgy, hogy lent a szalmára teringetve. Úgy aludtunk a földön, fiam.”
A helyi romák életmódja szervesen összefüggött a folyó közelségével, avagy épp az életmódbeli sajátosságok eredményezték a folyóközeli tartózkodást: a pájaszlói romák többnyire vályogvetéssel, teknővájással, halászattal és vesszőmunkával, kosárfonással foglalkoztak. Ezek a mesterségek mind könnyen művelhetők vízközeli helyszíneken. A vályogot a nem roma falubelieknek vetették, de a saját hasznukra is, mivel abból is építették hajlékaikat. Sok kunyhó készült a paticsfal-szerű technológia szegényesebb kivitelezésében.5
K. EMÍLIA és családja vályogvetéssel foglakozott tavasztól őszig:
,,Hát még a legapróbb pulya is vetette, mindenki részt vett benne, az egész család. […] Hát először a földet fel kellett ásni. Rászórtuk a búzának meg az árpának azt az apró törmelékét. Lelocsolták, kapával felvágták és akkor… hogy mondjam… ilyen lapátforma volt meg kapa. Ki, hogy rakta a ,furikba6, oszt’ úgy tolták, így sorba a sárt, aztán akkor ilyen vályogformával meg vetettük a vályogot kifele. Úgyhogy jó volt az abba az időbe, mert valahogy, hogy mondjam neked, nyáron nagyon jó volt, mert meg tudtunk belőle élni úgy, ahogy… abban az időben 100 forint nagy pénz volt; megmondom őszintén! Már tényleg, hogy még akkorában 15-20 forintért lehetett venni egy malacot.”
A Tisza ugyanakkor folyamatos veszélyben tartotta az ott élőket: tavasszal és ősszel hatalmas áradások keletkeztek, melyek víz alá temették minden alkalommal az egész telepet. A folyó az árvizes időszakon kívül is állandó veszedelmet jelentett, különösen a gyermekekre nézve.
F. KATALIN, aki gyermekkorát a pájaszlói ,,régi” szegregátumban töltötte, így emlékezett:
„Ott volt az a hatalmas víz… ott kuruttyoltak a békák… minden. Hát féltünk… meg a gyíkok, siklók… ilyenek voltak. Nagy fű. Nem nagyon járkáltunk mi amúgy, mert féltünk. A víz ott volt előttünk. Egy pocsolya volt az egész. Az, tényleg…anyám annyira féltett minket… mindig mondta nekünk, hogy se az ablakot, se az ajtót ne hagyjuk nyitva, mert bármi bemehet. És tényleg, hogy úgy volt, ahogy mondta, hogy hát arra keltünk fel, hogy kuruttyol a béka.”
Halászokkal napjainkban is találkozhatunk a településen, ám a szigorú halászati törvények, és a helyiek számára jobbára megfizethetetlen igazolvány-váltások illegalitásba kényszerítik az évszázados halászmesterséget. A Tisza közelsége és az egyre inkább kontroll alá helyezett halászati tevékenységek több tragédiát is eredményeztek a régmúltban.
K. GYÖRGY nehezen vallott múltjának ezen sötét óráiról:
,,Elmentünk halászni és jöttünk hazafele. Aztán ott a járónál, ahol van most a gátőr… ott lementünk. Úgy akartuk, hogy az erdőn keresztül megyünk. Hát nem erdő volt akkor, hanem gyümölcsös; végig gyümölcsös volt. Aztán egy illető megzavart bennünket, és nekiszaladtunk a víznek. Nem tudott úszni, és belefulladt… az öcsém. […] Ki akartam vinni a vállamon, mert én tudok úszni, ő nem tudott úszni… leesett a vállamról és ott maradt.”
A pájaszlói romák önszerveződő, zárt közösségben éltek. A többségi társadalommal szembeni izolációjuk egészen a közelmúltig megőrizte szokásrendjeiket, a közösségi élet régi formáit és normáit. Lakóépületeik elhelyezkedése általában a rokoni szálak nyomát követte: a család terjeszkedésével, gyarapodásával épültek az újabb háztartások – egymás közelségében.
K. EMÍLIA így számolt be egykori szomszédsági helyzetéről:
„… a Dankó úton volt a lakásunk. Nekünk így volt… apáméknak úgy mellettünk, nagyapáinknak ugyanúgy. Meg a fiúnak, Petinek… aki már meghalt.”
A szocialista Magyarország kényszerasszimilációs romapolitikai intézkedései, áttelepítési dekrétumai számos önszerveződő roma közösséget vertek szét, érvénytelenítették az évszázadok alatt begyakorolt és ismert szokásrendeket: a teljes bomlás állapotát idézték elő. A pájaszlói romák mentesültek a kitelepítések, közösségfeloszlatások kényszere alól, így egészen a közelmúltig megőrizték társadalmuk zárt, archaikus elemekre építkező jellegét.
Azt, hogy miként valósult meg a településen a ,,Cs”-lakás program, milyen következményeket okozott a falu össz- és roma társadalmában, egy következő számban fejtem ki.
1 Számontartunk olyan romungro, magyarcigány közösségeket, akik beszélik a rromani nyelvet.
2 „…a földfelszín alá mélyülő nyeregtetős lakóépület, amelynek felmenő fala nincs. Legtöbb esetben egyetlen egységes térből állnak, legfeljebb bejáratuknál választanak le kisebb előteret. – A kiásott putriház gödrét
kitapasztják. Tetőzetük szelemenes. Burkoló anyagul nádat, gallyat, kukorica-, napraforgószárat használnak, amit gyakran kívülről vastagon leföldelnek, s letapasztanak. Belülről szintén kitapasztják, gyakran meszelik.” Ortutay, 1981: 282.
3 „…földbe ásott, de gyakran felmenő falakkal is rendelkező lakóépület, amelynek két-három helyisége van.” Ortutay, 1979: 217-218
4 Fekvési alkalmatosság.
5 Az épület gerendavázát, a koszorú és a talpgerenda között, függőlegesen beékelt karókkal töltötték ki. A karókat nyír, fűz, gyertyán vagy juharvesszőkkel, hasítékokkal vízszintesen befonták. Azután pelyvás sárral kívül-belül több rétegben betapasztották.
6 Talicska.
Az online ima a romani használati lehetőségeinek kiterjesztéséhez is hozzájárulhat. A romani számára egy új, formális nyelvhasználati színtér jött létre, ahol a nyelv a roma és az interetnikus nyilvánosságban, és írott formában is megjelenhet
A kulturális tőke birtokosai saját pozíciójukat, illetve annak átörökítését több fronton és különféle mechanizmusokkal védelmezik. Ezzel összefüggésben nagyon fontos megállapítanunk, hogy mit tekintünk érvényes tudásnak.
A történeti nyelvészet két csoportra, konzervatív és pararomani változatra osztja az eurázsiai romani nyelvet, melyek közül Magyarország területén az előbbi van használatban
