Tizenhat öregasszony vagyok – 2.

4. nap
Babrinka,  az árva

Ó, hogy az a…! Hát megint itt vannak? Hogy maguk milyen erőszakosak! Meddig akarnak még idejárni? Biztosan engem keresnek? Én Babrinka vagyok. Hogy nem így mutatkoztam be az előző napokon? Hanem? Higgyék el, a nevem Babrinka. Azt hiszik, hibbant vagyok? Elmondtam már maguknak az életem sorát töviről hegyire. Mire kíváncsiak még? Na, azért csak jöjjenek be, igyanak egy kávét vagy inkább teát, ha nem zavarja magukat a szegénység. Nem volt ez a lakás már vagy harminc éve tatarozva, nem tellett rá, piszkosak a falak, nekem meg már nincs erőm kifesteni, mesterembert meg nem tudunk megfizetni. Hiába dolgozik a férjem még most is. Szerencséjük van, már hajnalban elment, biztonsági őr egy bankban, ő biztosan elzavarná magukat, amiért ennyit zaklatnak. Szegénykémnek annyi nyavalyája van, mégis vállalja a munkát, mert az én nyugdíjamból még a rezsire sem futja. 

Míg lehetett, addig muzsikált, brácsos volt, tudom, nem így kell mondani, de ha azt mondanám, hogy brácsás, az nagyon gádzsós volna, mi nem mondjuk úgy sosem. Egy muzsikusnak az a halála, ha nem muzsikál. Ha dolgozni kell. Hát nem szégyen a munka, nem igaz? Más muzsikusok is beálltak biztonsági őrnek, a fiatalabbak taxiznak vagy ételfutárok lettek. Sajnálom őket nagyon, egész életükben tanultak, ezért? Mit szeretnének hallani? Csak tegyem a dolgom, ahogy máskor is szoktam? Jól van, épp takarítani készültem. De inkább leülök magukkal kávézni, ma még csak egyet ittam úgyis.

Arról meséljek, hogy milyen volt a gyerekkorom? Mit mondjak?

Nyolcéves voltam, amikor szülés közben meghalt anyám. Így lettem nyolcévesen a kisöcsém anyja. Míg iskolában voltam, addig apám gondoskodott róla, ő este elment muzsikálni, akkor meg én. El sem tudják gondolni, milyen rettegés volt bennem! Rémület a vesémben, a májamban, a gyomromban, hogy nem tudom ellátni a babát, kicsi voltam még én is, szükségem lett volna magamnak is az anyai szeretetre, s nekem kellett úgy szeretnem a gyereket, ahogy anyám szerette volna. Sokszor voltam türelmetlen, kiabáltam, ha sírt, én is sírtam vele együtt, annyira sajnáltam őt is, magamat is. Amikor boldogan, mosolyogva gőgicsélt, megcsipkedtem a karját, nehogy már jókedve legyen az istenadtának. Nem illett hozzánk a jókedv, a mosolygás, a nevetés pláne nem, azt gondoltam, hogy kötelező szomorúnak lenni, hátha azt jutalmazza meg az Isten, mert úgy éreztem, nem törődik többé velünk. Mindazonáltal sokszor pöröltem vele, miért vette el anyámat, miért adott ránk ekkora szükséget, mi bűnünk van, hogy ekkora bánatot tett belénk, mi bűne van a csepp gyereknek, aki sosem ismerheti meg a családi meleget.

Örültem volna, semmit nem akartam jobban, mint azt, hogy apánk asszonyt hozzon a házhoz, de évek múltával is síráson kaptam, ha azt hitte, nem látjuk. Összetöpörödött az egész férfi, kiszáguldott belőle a fiatalság ereje, gyenge, akaratnélküli semmivé vált. Ritkán azért mégis láttuk mosolyogni, olyankor révetegen bámult maga elé. Egy idő után rájöttem, hogy az anyánkkal átélt emlékeit idézi fel magában. Azt hiszem, nem mi, a gyerekei tartottuk benne a lelket, hanem az emlékei. Azok sem sokáig. A szörnyű csapás csakhamar bekövetkezett.

A rokonoknak nem kellettünk, egyikük sem bírt volna eltartani bennünket, mert mind olyan szegények voltak, sok gyerekkel, hogy az éhezés mindennapi vendég volt náluk. Így hát nekem kellett helyt állnom. Hála az égnek, ki tudtam verekedni, hogy ne vegyék el a gyámosok az öcsémet. Rángatott bennünket a sors, hiába akartuk megváltoztatni, Isten megint másként rendelkezett felettünk. Önámítás volt, hogy kezembe vehetem a sorsunk irányítását. Elhatároztam, hogy kiszökünk nyugatra a jobb élet reményében. A határon elkaptak bennünket. Engem lecsuktak, két év börtönre ítéltek, az öcsém meg javítóba került. Rám csattant a rács, s azt érzetem, ennyi megpróbáltatást nem lehet kibírni, hogy innen már nincs kiút, s már nem is akarok küzdeni. Kérnek még egy kávét? Ha nem, hát nem.

El kellene kezdenem a takarítást, hogy mire hazaér a férjem, tisztaság legyen. Ma nem főzök, maradt még tegnapról, abból nem kínálom meg magukat, éppen csak annyi van, amennyi kettőnknek elég lesz. Be kell osztani még a falatokat is.

Tetszik maguknak az életem ugye, ilyen elbeszéléseket várnak a romáktól, börtön, nélkülözés, szenvedés születéstől fogva. Ilyen a tipikus cigány élete. No, segítsenek csak port törölni, én meg elrakosgatom a helyükre a széthányt dolgokat.  Azt mondják, közben folytassam? 

Az utógondozóm segített munkát és szállást találnom, naná, hogy elvették a lakásunkat. Egy étteremben lettem mosogató, munkásszálláson laktam. Ott, az étteremben ismertem meg a férjemet. Céltáblája voltam a muzsikusoknak is, a többi dolgozónak is az előéletem miatt. Otromba tréfáiktól, gúnyolódásaiktól, na meg persze a molesztálásaiktól iszonyú sokat szenvedtem. Még a nőknek is voltak pikáns megjegyzéseik, mint akik ki akarnak kezdeni velem.  Valamelyikük kitalálta, hogy prosti voltam, azért ültem. Aki mellett nincs férfi, az szabad prédának tekinthető, gyanítom, ez a mai napig is így van. Nem is igyekeztem megvédeni magam, mert erre nem készített fel sem az apám, sem a börtön, sem a pártfogóm. Eltűrtem a fogdosásaikat, nem mertem visszaszólni egyiküknek sem, mert féltem, hogy visszakerülök a börtönbe, még egy évet nem bírtam volna ki.

Na, ne legyenek már olyan együttérzőek, ne sajnáljanak, ez az én történetem, minden embernek megvan a saját keresztje, amit hordoznia kell! Gondolom maguknak is van. Nem akarnak most maguk mesélni nekem?  Higgyék el, szívesen meghallgatnám, hogy hol, milyen körülmények között nőttek fel, hogyan jutottak el hozzám, mert arról még nem is szóltak.

Jól van, megértettem, azt szeretnék, ha én folytatnám.

A férjem nem adott a mendemondákra, a csúnya pletykákra, meg akart ismerni. Ő lett a támaszom, és leszoktak a bántásomról. Azt is belátták egy idő után, milyen alapos munkát végzek, sőt, azt is megcsináltam, ami nem az én dolgom volt.

Egymásba szerettünk Lajosommal, összeházasodtunk, az első dolgunk volt magunkhoz venni az öcsémet. Ahhoz már késő volt, hogy muzsikus legyen, nem is nagyon érdekelte a cigányzene, meg más se, az intézetben olyan fiatalokkal volt együtt, akik rossz útra terelhették volna, de még időben közbeavatkoztunk. Leérettségizett, egyetemet végzett, visszament a nevelőintézetbe gondozónak. Ma már unokái vannak, ők a mi családunk.

Most már nyugalomban élünk, mert nem kívánunk többet annál, amink van, csak a rezsi ki legyen fizetve, az számít.

5. nap
A láthatatlan

No lám, ma sem hagynak magamra! Feltett szándékuk, hogy engem bosszantsanak vénségemre.  Azért lehet, ha nem jönnének, már hiányoznának, meg hát lassan kezdem megkedvelni magukat. Tudom, mesélnem kell magamról, de már nagyon szeretném megismerni magukat, hogy kiknek tárom ki a szívemet. Egy fiatalember és fiatal leány. Maguk egy pár? Nem? Csak évfolyamtársak. Értem, biztos nem vonzódnak egymáshoz? Pedig illenének egymáshoz, mindketten szőkék, kék szeműek, és ugyanaz érdekli magukat, a cigányság. Higgyék el, minden elmúlik, nagyon gyorsan elmúlik, használják ki a fiatalságukat, mert az egyik pillanatban még úgy érzi az ember, hogy övé az egész világ, a másikban meg már azt, hogy elment mellette az élet. Ne tegyenek semmit sem kényszerből, csak azt, amihez kedvük van, szeressék egymást, szerelmeskedjenek sokat, mert lesz idő, amikor már nem lesz kivel vagy, ha lenne is, már nem megy. És a végén azt érezzük, hogy huss, annyi ideig tartott csak, akár egy sóhajtás.

Együtt írnak tanulmányt rólam? Hát arra a tanulmányra kíváncsi lennék, majd mutassák meg feltétlenül. Csak egy dolgozat lesz az egyetemre? De aztán nehogy hazugságokat sorakoztassanak fel benne! Én is szoktam ám internetezni, nahát, hogy mi minden ostobaságot olvasok rólunk! Maguk is észrevették?

Jól van, mondom, engedelmesen teljesítem, amire kérnek. 

Amióta csak emlékezem, mindig szerelmes voltam. Legelőször egy fába. Ott állt a cigánytelep közepén girbegurba törzsével, kuszán hajlott ágaival egy akácfa. Lehettem úgy hatéves, reggel, ahogy felkeltem, első dolgom volt odamenni hozzá, ha tél volt, ha nyár, átöleltem, és simogattam, elmondtam neki, mit álmodtam, s azt is, hogy őt szeretem a világon a legjobban. Ez persze nem volt igaz, mert anyámat jobban szerettem, de nem akartam bánatot okozni a szerelmemnek. Nem igaz, hogy nem lehet többet szeretni egyszerre.

Volt egy háromlábú kutya is a telepen, ma sem tudom, ki volt a gazdája, de őt ugyanolyan szerelemmel szerettem, akárcsak a fámat.  Türelmesen megvárta, míg a fát megölelgetem, csak azután somfordált oda hozzám. Az ő szerető hűsége ma is betölti a szívemet melegséggel. Megpuszilgattam ezerszer is, elsuttogtam neki is, hogy őt szeretem a világon a legjobban. Akkor még tudtam repülni is, felszálltam a házunk tetejére a gólyákhoz, vittem nekik békát.

Anyám hívogatására tarkalepkeként toppantam elébe. „Na, megállj te lyány, már megint nem bírsz magaddal!” – kiáltott rám rémülten, én meg a sivítós hangja miatt ijedtemben láthatatlanná váltam, s elrohantam a közeli boltba. Elemeltem egy csokit, s még helyben be is zabáltam. Az eladó néni, csak azt látta, hogy lebeg a csoki a levegőben, kibontódik, és lassan fogyni kezd. Megpróbálta elkapni a lopott jószágot, de én ügyesebb voltam, gyorsan bekaptam, és vicsorító farkassá változtam íziben. Szegénykém mentem elájult félelmében. Ártalmatlan képpel pofozgattam, természetesen már látható voltam, de miután arra sem tért magához, lelocsoltam egy fél vödör vízzel. Ez hatott. Jöttek a vásárlók, s kérdezgették, mi történt a boltos nénivel, ő még kicsit kóvályogott az eséstől, emiatt nem is hitte el senki a meséjét. Én meg csak annyit mondtam, hogy a földön fekve eszméletlenül találtam rá, és gyorsan kioldalogtam, nehogy bajba keveredjek.

Most nem hiszik el egy szavamat sem ugye? Azt gondolják, bolonddá akarom tenni magukat. Pedig higgyék el, gyerekkoromban repülni is tudtam, és bármivé változhattam, amivé csak akartam. Mára elvesztettem ezeket a születési rendellenességeimet, de ha láthatatlan akarok lenni, az megy. Megmutassam? Inkább nem?

Szóval arról beszéltem, hogy én mindig szerelmes vagyok. Az első férjemet az utcán láttam meg. Istenem, milyen szép volt! Fekete göndör haja volt, kimagaslott a többi ember közül, zöld szeme úgy világított, akár a Hajnalcsillag a sötét égbolton. Jött velem szemben, rám nézett és tovább ment. Semmi jelét nem mutatta annak, hogy megjegyzett volna magának. De rosszul esett, hogy csak így el tud menni mellettem! Hiszen én is vagyok olyan szép nő, mint ő férfi, nehogy már ne legyen az enyém! Na, akkor én láthatatlanul követtem mindenhová, mert feltett szándékom volt azonnal, hogy hozzá megyek feleségül. Meg akartam ismerni, ki ez a férfi, aki egy másodperc töredéke alatt képes volt a szívem legmélyére befurakodnia magát.

Elég nehéz volt besurranni utána a lakásba, mert épp csak annyira nyitotta ki az ajtót, amin befért. Albérletben lakott, egy garzonban, de amilyen kicsi volt a lakás, olyan mocskos, és rendetlen. Lehevert a díványra, de az olyan volt, mint a kutyaalom. Percek múlva már horkolt. Mondjuk ez eléggé taszított, de így is kellett nekem. Én fogtam magam, s kitakarítottam a konyhát, amilyen csendben csak lehetett, aztán a fürdőszobát. Még mindig aludt. Besötétedett mire végeztem, kicsit megnyitottam a konyhaablakot, s másnap is elmentem hozzá. Nem volt otthon, bemásztam az ablakon, szerencsére nem zárta be. Felkutattam a szobája minden zugát, hátha megtudom legalább a nevét, nem találtam semmit. Nekiláttam rendet tenni, a szennyest kimostam, már csak a felmosás volt hátra, amikor betoppant.

Nem zavartattam magam, elkezdtem felmosni a parkettát, rémülten elkapta a felmosó nyelét, én meg hirtelen látható lettem, de mielőtt megszólalt volna, ismét láthatatlan voltam, s ez így ment vagy öt percig. Szegénykémnek, micsoda riadalom volt a szemében, nem értette, mi történik vele! Jó hangosan kinevettem, és kiosontam a lakásból.

Addig-addig követtem, feljártam hozzá, míg ki nem derítettem, kellek-e neki.  Azt hitte, boszorkány vagyok, s mindenfélét tudok varázsolni, hogy mellettem nem lesz semmire sem gondja, mert bűbájjal előteremtem, azt, ami számára elérhetetlennek bizonyul. Luxusautó, luxusutazás, luxusruhák, luxuslakás, még luxuskurvák is.  Miután csalódott bennem, szó nélkül faképnél hagyott az első házassági évfordulónkon.

Hogy búsultam-e utána? Őszintén szólva, eszem ágába sem jutott, mert üres volt a feje, mint az elkorhadt fa belseje. Ebből a tapasztalatból okulva a következő kiszemelt férjjelöltemnek nem árultam el, milyen adottságom van, de azért nála is bevetettem, ha arra volt szükség. Márpedig volt.

Az udvarlás idején is éreztem, hogy valami különös titkot rejteget, de elhárítottam magamtól a gondolatot, mert a tiszta szerelmet akartam megélni vele, nem holmi turpisságok, hazugságok, manipulációk árán. Meg aztán azt is gondoltam, ha nekem lehet titkom, neki miért is ne lehetne. Ugyan nehéz volt megállnom, hogy ne kutassak utána, de féltem, hogy valami olyasmi derül ki róla, ami miatt majd nem kell nekem.

Halálosan szerelmes voltam, imádtam minden mozdulatát, a dohányillatú pirosbarna bőrét, a gyémánt csillogású szemét, finom művészkezét, és a takarosan formás lábát! Meg azt, hogy mindig gondosan ápolta magát, és az öltözete is kifogástalan volt ahányszor csak találkoztunk.

Már a felesége voltam, amikor észrevettem, hogy egyszer egy hónapban eltűnik, s hajnaltájt keveredik haza. Nem volt italszaga, nem volt rajta idegen nő nyoma, sem egy hajszál, sem egy rúzs vagy púderfolt. A szerelme ugyanolyan szenvedélyes volt, amilyen a kapcsolatunk kezdetén, elhalmozott mindenféle ajándékkal, parfümöt, virágot, aranyat kaptam tőle, nem kellett hozzá semmilyen alkalom, szabadnapján vacsorázni vitt a legdrágább éttermekbe, szóval semmi változást nem fedeztem fel benne.

Kíváncsiak ugye, mit titkolhatott. Hát én is az lettem. Megkérdeztem tőle többször is, de annyiszor hárította el a választ, zavartan mellébeszélt, még el is vörösödött kínjában. Hát hogy a csudába ne akartam volna kideríteni, mit rejteget előlem!

Egy idő után rájöttem, hogy pontosan négy hetenként maradozik el. Nem tudtam mire vélni, mi ez a négy hét. Nagyon izgultam, hogy kiábrándulok belőle, olyanra bukkanok az életében, ami szakításra kényszerít. Sokáig halogattam, míg végre döntésre jutottam. Láthatatlanul követtem őt.

A temetőben már vártak rá, lehettek tán húszan is. Egy sír körül álltak, s felemelt kezekkel imádkoztak a teliholdhoz gazdagságért. „Ez a sír tele van, az én zsebem is. Segíts Luna, segíts Luna!” Valami ilyesmit skandáltak, a lábukkal adták a ritmust, a fejüket ide-oda fordítgatták egyre sebesebben, míg extázisba nem kerültek. Másnap beadtam a válópert, azóta egyedül élek, még egy házassággal nem kísérleteztem. Jobb egyedül nekem. Nem kell alkalmazkodnom senkihez, de amit egy férfitől akarok, azt elveszem. Mindig volt és most is van szeretőm. Én nem lennék képes szerelem nélkül élni.

(Folytatjuk)