Tizenhat öregasszony vagyok – 3.

6. nap
A gádzsó

Hogy merészelnek benyomulni a lakásomba? Hogy az előző napokban is itt voltak, és akkor nem volt semmi gond? Kedves és készséges voltam, szívesen meséltem magamról. De hát kicsodák maguk? Egyetemisták? Na és mit akarnak tőlem? Még hogy én cigány vagyok? Cigány!? Hát én ezt kikérem magamnak! Színtiszta magyar vagyok, olyan magyar, hogy magyarabb nem is lehetnék! Se tót, se román, se sváb, se szlovák, de még török vér sem keveredett sosem a családunkba. Mi kérem ragaszkodtunk ahhoz, hogy a család el ne korcsosuljon holmi más népekkel keveredve. Na, cigánnyal meg pláne! Mi kérem mindig lenéztük őket, megvetettük őket! Hát azok nem is emberek tán! Némelyiknek olyan csúnya majomarca van, homlokába benőve a retkes haja, karmaik vannak köröm helyett, alattuk meg olyan fekete kosz, hogy az embernek kifordul a gyomra tőle. Bélemből utálom őket! Tolvaj gazember mind a csecsemőtől az aggastyánig, iskolázatlanok, műveletlenek, olyan buták, akár egy növény, de arra megvan az eszük, hogy becsapják a tisztességes keresztény magyar embereket.

Engem is becsaptak, meggyaláztak, pedig én jó voltam hozzájuk. Nagyon is jó. Nem kellett volna, míg élek bánom, sose bocsátom meg sem nekik, sem magamnak. Tönkretették az életem, miattuk vagyok magányos vénasszony, senkim sincs! Miattuk nem mentem férjhez, nincs gyerekem, se kutyám, se macskám, a szüleim meghaltak idő előtt, az is miattuk történt.

Mielőtt belefognék, mutassanak csak valami igazolványt, hogy kik maguk! Látom, az egyetem bízta meg magukat. Mondják csak, maguk cigányok? Á, nem lehetnek azok, olyan szőkék mind a ketten, bár sok szőke cigányt láttam. Nem hamisítvány ez a megbízólevél? Nézzem csak még egyszer! A személyi igazolványukat is mutassák meg, és a diákigazolványt is! Messziről jött ember azt mond, amit akar! Ki tudja, mi lakik magukban, még az is meglehet, hogy csalók. Jól van, jól van, látom, minden adat egyezik. De így is érdeklem magukat, hogy nem vagyok cigány? Rendben, úgysem beszéltem még erről senkivel, igyekeztem titokban tartani, annyira megszurkált a fájdalom a cigányok miatt.

Az első tanítási napon a konzervatóriumban ismerkedtünk össze. Mellém ült a legutolsó padba. Forró szeptemberi nap volt, s nekem még forróbb lett a testem, mintha negyvenkét fokos láz gyötörne, bizsergett a bőröm, hangyák szaladgáltak rajtam le s fel. Egyre közelebb csúszott, míg a vállunk össze nem ért. Olyan izgatottak voltunk mind a ketten, mintha végtelen mély szakadékba zuhantunk volna. Az is volt, csak akkor még nem tudtunk róla.

Rudi akár egy Apolló-szobor, pontosan olyan volt, mint ez a gipszszobrocska itt a komódon, a hálószobámban ugyanilyen van, csak ember nagyságban. Mielőtt lefekszem aludni, végigcsókolom az egész testét. Nem vagyok beteges, ne higgyék, de ha van halálos szerelem, ez az. Fáradt vagyok élni. Ha vége lesz, megállok Isten színe előtt, s számon kérem, miért hagyott ilyen sokat szenvedni a tébolyig.

Gyerekek voltunk még, de úgy belénk vágódott Ámor nyila, hogy majd megvesztünk, ha egy percet is nélkülöznünk kellett egymást. Hegedűs volt, én zongorista, mindkettőnkre nagy karrier várt, azt mondták a tanáraink, hogy ketten együtt meghódítjuk a világot…

Muszáj innom egy kis vizet, kiszáradt a szám a sok beszédtől. Nem beszélek én senkivel, csak Rudimhoz szoktam olykor, amikor könyörgöm hozzá, hogy vigyen már el erről a világról. Bomlott agyú öregasszony vagyok, megkeveredett a fejem, tudom, maguk is úgy gondolják, de vannak olyan  emberek, mint én is, akik nem képesek kimászni a múlt verméből.

Nem látták véletlenül a szemüvegem? Keresnék fényképet Rudiról, meg a drágaságos szüleiről is. Nézzék csak! Ő az én Rudim! Cigány volt, persze, hogy cigány! De ő nem  olyan volt, mint a cigányok!  Olyan finom modora volt, udvarias, okos, művelt volt már tizenévesen is, mindenben felülmúlt engem. Pedig az én szüleim értelmiségiként a műveltséget tartották a legfontosabbnak, színházba, moziba, kiállításokra, koncertekre hordtak már egész kicsi koromtól kezdve.

Rudi meg otthonról nem ezt hozta, de kikövetelte magának, hogy vegyenek neki könyveket, meg hogy színházba, moziba, koncertekre, könyvtárba, kiállításokra járhasson. Sem az ő szülei, sem az enyémek nem tiltottak egymástól bennünket. Akkor még. Feljártam hozzájuk, ott gyakoroltunk mindig. Már végzős akadémisták voltunk, az esküvőnket terveztük, amikor az apja megbetegedett, hasnyálmirigyrákot kapott, nagyon gyors lefolyásút, néhány hónap alatt elvitte. Odaköltöztem hozzájuk, segítettem az anyjának az ápolásban és tartani bennük a lelket. Az az asszony nem győzött hálálkodni nekem, de igazi kútmérgező volt. Csak színlelte a szeretetét.

A temetés után, gondoltam, ott maradok, mert ezután még nagyobb szükség lesz rám. Hát nem így történt! Az asszony akkor már mindenbe belekötött, amit csináltam, míg végül kimondta, menj el, nem tartozol közénk, a fiamnak nem lehet gádzsó felesége, nem lehet félvér unokám.

Rudim csitította, szépen is csúnyán is, de az asszonnyal nem lehetett bírni. Végül kinyögte: engem el kell tartani Rudinak, életemben nem dolgoztam, nem neked fog keresni. Az egész életemet neki áldoztam, most neki kell rám tekintettel lenni. 

A terhességem második hónapjában jártam, maradni akartam, de nem lehetett, nyugalom kellett, visszaköltöztem a szüleimhez. Hívtam Rudit, szegény nem tudta mitévő legyen, sajnálta az anyját, és korainak tartotta még az elválást. A babáról nem szóltam neki, ne eméssze magát még jobban miattam. Sokáig nem titkolhattam, mert a hasam nőtt, hamarosan meglátszódott rajtam. Istenem, mennyire boldog volt Rudi, ugrándozott az utcán, hogy fia lesz! Elmondta az anyjának, akivel én egyáltalán nem  tartottam már a kapcsolatot, azt hitte az a megátalkodott bestia, hogy Rudi szakított velem.

Attól kezdve pokollá tette az életünket, bejárt az akadémiára, ott cirkuszolt, hogy kitapossa belőlem a gyereket, hogy nem láncolhatom magam a fiához, mert én csak egy riherongy paraszt kurva vagyok, aki fűvel-fával csalom a fiát, tán nem is övé a gyerek.

Beültette a bogarat Rudi fülébe, elkezdett féltékenykedni, nem hitte egy szavamat sem, kijött belőle a rossz cigány vére, megütött, emiatt szakítottam vele. Utána persze a bocsánatomért könyörgött, de én nagyon megijedtem, nem akartam leélni vele az életem annak tudatában, hogy az anyja majd mindig ellenem hergeli. Miért? A pénzért, meg azért, mert nem vagyok cigány.

Rudi nem viselte el a kudarcot, túl sok volt a veszteség számára, az istenként szeretett apja, s én, a szerelme is elhagytam. Magára maradt a fúria anyjával. A diplomakoncertje előtt öngyilkos lett, a vonat elé vetette magát. A hír hallatára beindult a szülés, az öt és fél hónapos babám, a csöpp kicsike kisfiam halva született. Ennyi fájdalmat ki bírna el? Bekerültem a Lipótra, én sem diplomáztam le.

A szüleim elég idősek voltak, egyik a másik után gyorsan elmentek. Magamra maradtam. Én is meg akartam halni, többször próbáltam, mint látják, nem sikerült. Végül összeszedtem magam, megszereztem a tanári diplomát, zongorát tanítottam kicsiknek. De soha nem vállaltam el cigány gyereket. Figyeltem a cigányokat, s rájöttem, milyenek. Igazuk volt a szüleimnek, a cigányoktól mindenkit mentsen meg a Jóisten!

7. nap
Az örömlány

Várjanak rám valahol itt a közelben, úgy másfél óra múlva visszajöhetnek, most nem alkalmas. Igen, jöhetnek, de nem tudom, meddig érek rá, mindjárt jön a következő kuncsaftom. Mit is mondtak honnan jöttek? Nem rendőrök véletlenül? Nem, nem úgy néznek ki, de manapság már a csalókról sem lehet megállapítani, hogy csalók. Olyan kifinomult lett a modoruk, elegánsan öltözködnek, jól ápoltak. Hát igaz, maguk nem elegánsak. Szóval antropológusok. Megmondanák, mi a franc az? Hallottam már ezt a szót, de a jelentését nem ismerem. Emberközösségeket vizsgálnak? És most éppen a cigányságot? Hát közösség vagyok én? Egy szál magam vagyok. Értem, szóval engem akarnak tanulmányozni, mint a fehér egereket szokták vagy mint a kísérleti majmokat. És mit kezdenek azzal, ha már megtanulmányoztak? Mutogatnak majd a tévében, hogy íme, egy szép példány öreglány a cigányok közül? Vagy?

Csak kíváncsiak hogyan élek, hogyan éltem? Ó, emlékszem már, tegnap is itt voltak, az életemet kell elmesélnem? Nem mondtam már eleget róla?

Bolondján vagyok ma egy kicsit, kevés a kuncsaft, kevés a pénz, ha lemegy a következő vendég ideje, ma már nem is lesz több, de a héten se nagyon.

Hogy milyen kuncsaftjaim vannak? Tudják, szobáztatok, nincs nekem nyugdíjam, csak egy kis szociális segély. Miből élnék meg, ha nem a szakmámból? Persze, világ életemben örömlány voltam, kisstílű is meg nagystílű is, nincs ezen mit tagadni, sem szépíteni. Megaszalódott a testem, a férfiak már nem rajtam akarják kiélni az ocsmány vágyaikat, így lettem madám. Szóltam egy pár lánynak, hogy jöhetnek hozzám, itt legalább biztonságban vannak. Van egy titkos gomb az ágy mellett, ha veszélyben érzik magukat, rögtön ott termek a baseballütővel, leütöm a pasast, mint egy taxiórát, azt is megbánja, hogy felállt neki a bránerja annak a mocsoknak. Nem kérek sokat a lányoktól, ők dolgoznak meg a pénzért, tudom, hogy mit jelent az. Negyven évig ezt csináltam. Hogy hány éves koromtól? A tizennégyet még nem töltöttem be. Kicsinyesként kezdtem.

Apám  összeállt egy púpos nővel, gnóm volt szegényem, ám a feje akár a hajas babáké, szőke parasztlány volt, hiába volt szép, hiába jómódú, a kutya sem ugatta. Tehenek bőgtek az istállójukban, birkák, kecskék, ezerszámra, libák, kacsák, pulykák, mindenük volt. Kapóra jött a cigány, még ha lusta is, családos is, de bekötötte a fejét a vénlánynak, nem maradtak szégyenben. Minden cigány férfinek eredeti szőke magyar nő az álma. Azokkal nem emberkednek, örülnek, ha szóba állnak velük, a cigány asszonyokkal meg úgy bánnak, akár a kapcaronggyal. Á, hagyjuk is!

Anyám már akkor beteges volt, sok orvosság kellett, ha nem kapta volna meg, belehalt volna a sok nyavalyájába. Fogtam a recepteket, mondom a patikusnak, adja oda hitelbe. Az meg azt mondta, hogy hitelbe nem, hanem a szűzhártyámat kéri érte. Így kezdődött, aztán jött a boltos, egy kiló liszt, egy kiló cukor egy menet, a hentesnél egy kiló hús, egy kiló zsír, egy menet. Aztán rókázás. Anyámnak azt hazudtam, hogy jó emberek, sajnálnak minket, adták önzetlenül. Aztán kimentem a falu végbe az országútra, pénzem is lett. Anyám mégis meghalt nemsokára. Mit tehettem, otthagytam a falut, feljöttem Pestre, a híres Rákóczi térre, már aznap annyit kerestem, hogy kivettem egy ágyat a közelben. 

Jól ment az üzlet, felfigyelt rám több strici is, egyikük szerelmet, házasságot, biztonságot ígért. Bedőltem neki, szerelmes lettem, összeköltöztem vele. Azt hittem, végre lesz családom, gyerekeim, akik szeretnek, akiket én is szerethetek. Amikor már nem akartam kijárni a placcra, rögtön eltűnt a szerelem, verés és kínzás következett. Kizavart, ha szakadt a hó, ha mínusz 20 fok volt, mindegy volt milyen az időjárás, csak vigyem neki a lóvét. Monoklikkal, sötét foltokkal a testemen kellett továbbra is dolgoznom. Nagyon fájt, hogy nem én kellettem neki, csak a pénz, amit a testemmel kerestem. Nagy sokára elhatároztam, hogy megszököm tőle, apránként összegyűjtöttem annyi forintot a rejtekhelyemen, amivel visszamehettem a faluba. Ott vártam ki, hogy nagykorú legyek, és útlevelet igényelhessek. 

Na, várjanak egy kicsit, hamarosan megérkeznek a kuncsaftok, rendbe szedem magam, muszáj valamennyire jól kinéznem – már amennyire a korom engedni – a löttyedt bőrömmel, a ráncaimmal nem lehet mit kezdeni, azok vannak, de ha kikerázom magam, kirúzsozom a szám, kis arcpirosítót teszek, mindjárt nem néznek olyan elhagyatott, lelakott öreg kurvának, ugye, hogy nem! Maguk is azt mondják?  Jól van jól, folytatom már.

Szóval, útlevelet igényeltem az NDK-ba, és megkaptam. Nyugatra nem mertem volna útlevelet kérni, azt biztosan elutasították volna. Abban az időben még keletre sem volt egyszerű kijutni. De én szerencsés voltam, ha szerencsének lehet nevezni. Egy hátizsáknyi cókmókkal vágtam neki, egyenesen Berlinbe utaztam. Halvány fogalmam sem volt arról, mi vár ott rám, de úgy spekuláltam, majd csak kijutok Svájcba vagy Hollandiába, mert hallottam még Pesten a lányoktól, hogy oda érdemes menni, ott sok pénzt lehet keresni. Leszálltam a vonatról, és leültem az állomástól nem messzire egy a padra. Mit mondjak, elég elveszettnek éreztem magam, annak ellenére, hogy egy-két szót beszéltem németül, amire a lányok tanítottak. Azt mondták Zürichben és Amszterdamban is elboldogulok ennyi némettudással.

És nemsokára megszólított egy szalmasárga hajú nő: Bist du ein ungarisches Mädchen? A meglepetéstől a szám is eltátottam, bólintottam. Ő is magyar volt, és ő is prosti, meg lányokat is felhajtott, olyanokat, mint én is. Elvitt egy lakásba, rajtunk kívül még két magyar lány, egy orosz és két lengyel is volt. Kurvatanya. Naná, hogy magyar cigány gyerek volt a futtatónk. Ha pokol létezik valahol, hát az az volt. Még annyi beteglelkű nyomorék férfi, mint ott, de a nők is. Asszonyokat is ki kellett elégítenünk. És mindegyik példás családi életet élt, gyerekekkel. Volt férfi, aki csak annyit kért, hogy meztelenül üljek a szájára és pisiljek bele, a másikat meg hegyes orrú cipővel kellett rugdosni a tökein, ordított a fájdalomtól, azt élvezte. Volt, aki pisztolyt tartott a fejemhez, volt aki fojtogatott, s olyan is, aki előtt csak vonaglani kellett a földön, akár egy kígyónak, s közben öltögetni a nyelvem és sziszegni. Az egyik asszony kiválasztott engem meg az orosz lányt, és banánt kellett dugnunk bele, egy másik a cigány fiút és engem akart látni szerelmeskedni, aztán el kezdett szíjjal verni, hogy elvettem tőle az urát. Nem is mondom tovább, mi minden esett meg velem.

Elég az hozzá, hogy onnan is megszöktem. Volt egy kevés spórolt pénzem, már nem akartam ezt az életet. Hazajöttem, és életemben először dolgozni akartam. A belvárosi IKV-nál lettem takarító, igen, utcaseprő. Mi másra voltam alkalmas? Hamar elfogyott a pénz, kevés volt a kereset albérletet fizetni, megélni. De már okosabb voltam. Voltak szép ruháim, elegánsan felöltöztem, s próba szerencse, elmentem egy szállodába. Egy alkalomra többet kaptam a külfölditől, mint egy havi fizetést a takarításért. Nappal utcát sepertem, éjszaka meg játszottam a dámát, a nagyvilági nőt.

Hát így éltem, férjhez nem mentem, senkinek sem hazudtam magam tisztességesnek. Ilyen előélettel meg kinek kellettem volna? Jól van ez így. Ennek a lakásnak a főbérlője egy nagyon fajin nénike volt, az utcán ismerkedtem meg vele. Mindig segítettem neki cipelni a bevásárló szatyrait. Ő ajánlotta fel, hogy költözzek ide, kössünk eltartási szerződést. Hála Istennek sokáig élt, de úgy szerettem, mintha az anyám lett volna, ő is lányaként szeretett. Állandóan bíztatott, hogy szüljek, annyira vágyódott unoka után, de én nem mertem vállalni. Hogy néztem volna a gyerekem szemébe, hogy mondtam volna el neki, hogy az anyjának micsoda múltja van?

Itt a vége. Most már menjenek, mert öt perc múlva itt lesznek a kuncsaftok! A nevemet is mondjam meg? Lakatos Malvina vagyok. De ugye nem jelentenek fel azért, mert szobáztatok?

8. nap
A ravatalos

Azért jöttek, mert kíváncsiak a ravatalomra? Hát tegnap nem mutattam meg? Jöjjenek csak, itt van a nappali szobámban. Asztalossal csináltattam egy keretet erre a kisasztalra, látják, nejlonzsák van a föld alatt, hogy a víz ne korhassza szét a fát. A szomszéd segített a virágföldet felhordani. Ne hüledezzenek már annyira! Majd kiugrik a szemük. Félnek vagy mi a bánat? Mindig friss virágot teszek a fényképekhez, hadd örüljenek.

Hát persze hogy törvényes férjem volt mind. Én nem álltam össze egyikkel sem, nem voltam én kurva! Elvett mindegyik. Ő itt a Gyula, a Gyuszim, halálos szerelem volt. Nős volt, amikor megismerkedtünk, már nagy gyerekei voltak, de elhagyta őket értem. Nagy port vert fel, mert az egyik kerületi tanács párttitkára volt. Le is váltották, nem nézték el senkinek, ha megszegte a szocialista párt erkölcsi szabályait. Persze ha csak a szeretője lettem volna titokban, akkor nem lett volna semmi baj. De mindketten ragaszkodtunk ahhoz, hogy megszenteljük a szerelmünket. Templomban is megesküdtünk. Lehetséges, hogy ez volt a nagyobb bűne a párt szemében. Visszament könyvelőnek, a KÖZÉRT-hez, aztán meghalt elég fiatalon, még nem volt ötvenéves.

Eléggé megviselte, hogy így elbántak vele. Holott tudta mindegyikről, hogy milyen erkölcstelen, képmutató életet élnek, és amiért ő tisztességesen, nyíltan vállalt engem, vállalta, hogy vallásos, katolikus, az már nem tetszett nekik. De hát élőnek élő, holtnak holt a barátja. 

Letelt a gyászom és hozzámentem Pistához. Pistámmal lehúztunk tíz évet, de fájdalom, ő is elment. Zongorista volt egy éjszakai bárban. Imádtam. Mindig zongorázott itthon is, és szerelmes nótákat énekelt nekem. Egy napon panaszkodott, hogy nem érzi jól magát. Mondtam neki dőljön le addig, míg letusolok, aztán megyünk az orvoshoz. Gyorsan lefürödtem, és mire végeztem, az ágy mellett találtam meghalva.

Özvegy lettem megint. Összeomlottam, akár egy összegányolt viskó. Tovább kellett élnem, nem számítottam rá, hogy egykettőre beleakadok Jancsikámba. Sokáig udvarolt, nagyon kitartó volt, míg végre igent mondtam neki. Tanár volt a lelkem. Osztálykirándulásra mentek a Tiszához. Az egyik gyerek megcsúszott a parton, ahogy mesélték később a kollégái, és beleesett a folyóba, Jancsim gondolkodás nélkül utánaugrott, de bekapta őket egy örvény. Mindketten belefulladtak a vízbe. Három napig keresték, mire ötven kilométerrel odébb találták meg. Egy év jutott nekünk. Belebetegedtem, de folytatnom  kellett tovább, hogy beteljesüljön a sorsom, amit rám mért az én drága Jóistenem. Elfogadtam, amit rám mért. Tehettem mást?

Ez a nagy szépség, igen raj forma, a Lali fiú. Pincér volt egy szállodában. Fiatalabb volt nálam nyolc évvel, de látják, mit ér a fiatalság, ő is itt hagyott négy év múlva. Hogyan halt meg? Rejtély még a mai napig is. Nem tudom, hogy miért ölték meg, Kispesten találtak rá, abban a kiserdőben. Elvágták a torkát. A rendőrség hiába nyomozott, nem lett meg a gyilkosa. Még engem is meggyanúsítottak.

Hát hogyne, a cigányokat eleve bűnözőnek tartják. Nem volt elég a bánatom, három napra bevittek és egyfolytában vallattak, annak ellenére, hogy biztos alibim volt. És exhumálták az előző három férjemet is, hogy talán én tettem el őket láb alól. Jancsikámnál eleve ki lehetett zárni. Az igazságorvos megállapította, természetes haláluk volt.

Rettegtem, mi lesz, ha újból férjhez megyek, hogy bírok ki ennyi csapást, de utamba került Ferikém, s megint dúlt a szerelem bennem. Ferimmel tizenkét évet éltem igaz boldogságban, el sem tudtam képzelni, mi lesz velem nélküle. Imádkoztam, hogy én menjek el előbb. Ám az Örökkévaló őt is elvette tőlem egy pillanat alatt.

Régész volt. Egyiptomban ásott valamelyik piramisban. Ott kapott halálos kórt, be sem tudta fejezni a munkáját, félholtan jött haza. Három hónapig haldoklott. Végig ott voltam mellette, fogtam a kezét, csókolgattam, úgy ment el.

Na, ekkor eldöntöttem, hogy én már több embert nem temetek el, inkább egyedül maradok, mert nem bírnám ki. Mégis másként alakította az életem az Úr. Megismertem Karcsikámat, nem álltam neki ellen. Nézzék meg, milyen sármos, igazi férfi. Prímás volt. Nem volt különösebben jó cigány, olyan átlagos. A családja tiltotta tőlem, hogy mennyi emberem volt, meg azért is, mert fiatal sem voltam, hogy szültem volna neki, aki továbbvigye a nevét. Megszakította velük a kapcsolatot, amiért bántottak engem. A nagy idegtől cukros lett, az vitte el. 

Egymásra temettem őket, hogy mind együtt legyenek. Azelőtt hetente többször is mentem a temetőbe, rendben tartottam a sírt, elmeséltem nekik elejétől a végéig mindent, ami történt velem, mióta nem voltam náluk, kihez megyek férjhez, milyen az új ember. Már nem tudok kijárni, megöregedtem fáj a lábam, a derekam, ezért csináltam ezt a ravatalt. Sokszor hallom, hogy azon vitatkoznak, melyiket szerettem jobban. Akkor rájuk szólok, hogy ne veszekedjetek életkéim, szeressétek egymást, mert én mindegyikőtöket  nagyon szeretlek.

Reggelenként, közösen feketézünk, a saját csészéjükbe töltöm a gőzölgő kávét, Gyuszim tejjel issza, Lalim öt cukorral, Ferikém tejjel és cukorral, Karcsikám csak tejszínnel. Jancsim és Pistám nem kér bele semmit. Kikövetelték, hogy olyan sorrendben adjam nekik, amilyen sorrendben követték egymást. Majd meglocsolom a virágokat és főzök valamit. Együtt is ebédelünk, mert nélkülük nem menne le egy falat sem a torkomon.

Jut is eszembe, még meg sem kínáltam magukat, amondó vagyok, ebédeljenek velünk, a szerelmeim olyan boldogok, ha vendégeink vannak. Töltött káposztát főztem tegnap, maguknak is jut bőven, mert én mindig egy nagy kondérral főzök. Muszáj, mindegyik férfi nagyevő. És annyira szeretik a főztömet, majd megvesznek érte! Mert én nem rántom ám be, ahogy gádzsók szokták! Oldalasból csinálok egy jó pörköltet, azt öntöm rá, na meg én, ha a nyakamat elvágnák, akkor sem tennék a töltelékbe rizst, én a drága finom gerslivel főzöm, jó sok fokhagymával, meg füstölt csülökkel. Ugye ízlik? Hát ez az igazi cigánykáposzta! Életkéim, ne harcoljatok egymással az ételért, hát ki hallott még ilyet! Rárontotok egymásra, mint az éhes oroszlánok? Nyugodjatok le, különben nem kaptok, megmondtam kismilliószor, úri ember nem viselkedik így!

Ebéd után lepihenek velük, elcsendesednek ők is. Később délután, a segítő emberem meghozza a virágokat a nagybaniról, estélyi ruhában gyönyörűen kifestve elindulok a körúton a presszókba, éttermekbe. Ismernek mindenhol, a rendőrök sem bántanak, mert nélkülem olyan volna Budapest, mint a pörkölt nokedli nélkül. Olyan még nem volt sosem, hogy ne adtam volna el minden szál vörös rózsát.

Alighogy vége lett a háborúnak, egy isten háta mögötti kis baranyai faluból jöttünk fel Pestre anyámmal. Postás hozta az értesítést, hogy apám odamaradt a munkaszolgálatban. Most már mihez kezdünk lyányom apád nélkül – jajgatott, zokogott a drága anyám. Mondom neki, felmegyünk Pestre, színésznő leszek, majd meglásd, mert a szépségem vetekedett a Tolnai Kláriéval, meg a Karádyéval, tán szebb is voltam náluk. Sokáig nógattam, míg végre nehezen ráállt, belátta, hogy nincs miért ottmaradnunk. Volt itt egy rokonunk, neki is odaveszett az ura, meg a fiai a háborúban, már akkor ebben a lakásban lakott, így öröklődött rám. Arra nem gondoltam, hogy a hat elemivel nem lehetek színész, azt hittem, megy az anélkül is. Akkor találtam ki, hogy virágárus leszek, hogy viszem a szép piros rózsát a szerelmeseknek. Más cigány asszonyoktól láttam. 

Feltűnő jelenség voltam, akkor is estélyi ruhában, széles karimájú kalapban árultam, akár egy nagyvilági dáma. Hogy honnan szereztem? Volt itt a szomszédban egy asszony, tőle kaptam, mert segítettem neki takarítani, bevásárolni, mikor, mit. A férfiak megháborodtak értem, vették a rózsákat tőlem, mint a cukrot, pedig akkor még igazán szegények voltak a népek. De a szerelem létszükséglet, kell az mindenkinek, ha fiatal, ha öreg, ha háború van, ha nincs. A férjeimet is így ismertem meg, megvették a rózsát és nekem adták, mindegyik.

Egy cigány volt csak közöttük, a legutolsó, a Karcsi. Ő kínozott egyedül a féltékenységével. Állandóan a szememre vetette, hogy hogy voltam képes gádzsóval élni. Erre mit válaszoltam? Semmit. Nekem nem számított, csak jó ember legyen, úriember legyen. Mind az volt. Karcsim is jó volt, csak ennyi volt a hibája. Egyik mellett sem kellett dolgoznom, mert jól tartottak, míg élt anyám, őt is. Több férjem nem lesz, haj pedig de sok kérőm van! Elegen vannak már, ennyi férfit etetni. Na meg késő este érek haza, alig bírok a lábamon állni, de elvárják, hogy kicsit szórakozzunk. Táncolok még mindegyikkel, úgy ölelnek, csókolnak, mintha friss házasok lennénk. A fülembe izgató szavakat suttognak, még mindig szerelmeskedni akarnának, de megmondom nekik, hogy halottak vagytok, nyugodjatok békében. Végül Karcsim fektet le ruhástól, mert a fáradtságtól elalszom a vállán.

9. nap
A zsebes

Vártam már magukat, mindenféle finomságot készítettem, lecsót bodaggal, túrógombócot, meg egy kis sajtos pogácsát. Szegény megboldogult uram kedvencei voltak, gondoltam, ha már mesélek a házasságunkról, hát azokat főzöm, amit annyira szeretett. Míg ebédelünk, olyan lesz, mintha itt volna velünk. Meg is terítettem már, üljenek asztalhoz, jó étvágyat kívánok!

Ettek már bodagot? Még nem? Nem vágjuk, csak törjük! Az uram kézzel ette, belemártotta  a lecsóba vagy a káposztába, azt mondta mindig, hogy neki csak így esik jól. Ugye milyen jó? Én is eltanultam tőle, próbálják ki maguk is. Ne szerencsétlenkedjenek már, csak ügyesen fogják meg a bodagot, és a lecsót húzzák rá az ujjaikkal, úgy-úgy, ahogy én csinálom. 

Örül az uram most, imádja, ha dicsérem és áldom még a haló porát is. Minden percben meg tudott lepni az odaadásával. Pedig már lemondtam arról, hogy megtalálom a párom, majd negyvenéves voltam, amikor egymásba botlottunk.

Az úgy történt, hogy leszálltam a villamosról, elég sötét volt már, mentem át a zebrán, és a zöld lámpa három másodperc múlva pirosra váltott. Az úttest közepén voltam, megindultak az autók, futásnak eredtem, elértem a járdaszegélyt. A félhomályban nem láttam rendesen, és felbuktam benne, a térdemre estem, aztán elterültem, mint egy medve, akit lelőtt a vadász, hiába próbáltam, nem bírtam felállni. Valaki a hónom alá nyúlt, ő volt az, az uram. Ijedten nézett rám, kérdezte, hívjon-e mentőt, de szerencsére sikerült a segítségével megállni a lábamon. Megköszöntem neki, igazából ekkor néztem rá, s azonnal megkondult a szívemben a nagyharang, bim-bam, bim-bam, megtaláltad az igazit.

Hatalmas ökör vagy, mondtam magamnak, és megindultam bicegve. Ő azonban belém karolt, kivillantva mosolya mögül a csillogóan fehér fogsorát, és meghívott egy koktélra. Azt mondta, az majd bizonyosan enyhíti a fájdalmam. Véged van, mondtam magamnak, de megszólalni nem bírtam, csak bólintottam. 

És a Mindenható végre fénylő orcájával fordult az én orcám felé. És kegyelemmel meghallgatott. Biztatott, hogy higgyek magamban, higgyek ennek a férfinak a tiszta érzéseiben, és az irántam való szerelme nemhogy elmúlna, hanem megerősödik, s feloldozhatom magam a bűneim alól, amiket Isten már réges-rég a háta mögé dobott, és soha többé nem emlékezik meg róluk. 

Szégyelltem magam. Azt a bájos, szerény énemet akartam megmutatni neki, amilyen valójában voltam. A gyarló embert – márpedig minden ember gyarló szerintem – a rossz körülmények tévútra vezetik, ha nincs elég visszatartó erő. Nekem nem volt. Hogy mik azok a bűnök, amit elhallgattam volna legszívesebben? Gyerek voltam és árva. A szüleim a forradalom idején a kommunisták és az oroszok ellen harcoltak a Corvin közben. Feltörtek több élelmiszerraktárat és vitték a felkelőknek, meg szétosztották az éhezők között. Sietve kellett menekülniük az országból a megtorlás elől. Kilencéves voltam, két bátyám tizenegy és tizenhárom, nem merték kockáztatni, hogy magukkal visznek, féltették az életünket. És fájdalom, igazuk lett, későn indultak, a határon már szigorú ellenőrzés folyt, mindkettőt lelőtték. A nagymamámnak ment az értesítés. Idegösszeomlást kapott, most már nekünk kellett ellátnunk, mert attól kezdve nem kelt ki az ágyból. Mire észhez tértünk a sokkból, egy rohadt krumplink sem volt, sem egy kis liszt, hogy egy bodagot süssünk. Menjünk lopni – mondtam a testvéreimnek, azok meg rögtön szaladtak a mamánkhoz beárulni. Neki több sem kellett, már vízért nyúlt, hogy abba ő belehal, mert ha elkapnak, akkor elvesznek tőle bennünket.

De az éhség nagy úr ám, alkalmas pillanatban újra felhoztam, s részletesen elmondtam a bátyáimnak a tervem, amiben ők is szerepet kaptak. Így kezdődött a zsebeskarrierünk. A villamoson előbb kifigyeltük, melyik embertől lehet könnyen elemelni a pénztárcát, az idősebbik testvérem meglökte, míg azzal volt elfoglalva az áldozat, hogy ne essen el, az alatt az idő alatt én elloptam a pénztárcáját vagy más értékét, a kisebbik fiúnak máris átadtam, aki rögtön leszállt vele, én maradtam, s úgy tettem, mintha segítenék neki megkapaszkodni.

Honnan tudtam, hogy így kell csinálni? Láttam másoktól. Gyakran tujáztunk szórakozásból, felfedezni a várost. Többször voltam szemtanúja az ilyen tolvajlásnak, ezért is jutott eszembe, hogy nekünk is ezt kellene csinálni.

A mamánknak az hazudtuk, hogy kéregettünk, így tudtunk élelmet venni. Gyerekek voltunk, senki nem gyanakodott ránk, rendesen jártunk iskolába, jól is tanultunk, nem volt semmi gond velünk. Aztán egy napon a mamánkat elvitte a szíve. Végleg magunkra maradtunk. Az idősebbik bátyám akkor már gimnazista volt, berezelt, hogy lebukunk, és intézetbe kerülünk, mert nincs, aki gondoskodjon  rólunk. Többé nem számíthattunk rá, de mi ketten tovább folytattuk. És rövidesen rendőrkézen lettünk. Javító lett a büntetésünk. Örökkévalóságig tartott az alvilág.

Hogy miket éltem ott át? Muszáj erről beszélnem? Hasonló sorsú lányok voltunk összezárva. A forradalom után sokuknak börtönben voltak a szüleik, mások apja a harcokban halt meg. A legtöbbnek senkije sem volt. Az utcán próbáltak megélni, ahogy mi is. Az utca birodalmában nincs tisztességes mesterség, ott a szenny, az elvetemültség, a lelketlenség az úr. 

Az intézetből megszökni sem lehetett, szögesdrót és magas kőfal állta utunkat. A durvaság, a bántalmazás, a kegyetlenkedés a napi rutinunkba épült. A nevelők büntetést büntetésre halmoztak, amitől még ádázabbak, még gonoszabbak lettünk. Foszlányok maradtak meg bennem, igyekeztem elfelejteni, mit tettem másokkal és miket tettek velem. A testvéreimmel sem tarthattam a kapcsolatot, olyan elveszettnek éreztem magam, mint egy hajótörött a lakatlan szigeten távol az egész világtól. Egy idő után már nem is akartam kiszabadulni, kaptam enni, kaptam ruhát, cipőt, s azzal megelégedtem. Tanulhattunk volna, ha érdekelt volna bármi is bennünket.

Azt hiszem már három éve voltam ott, amikor kaptunk egy új rajztanárt. Ő volt az egyetlen, aki nem bűnözőnek tekintett minket, aki lassacskán haladva kinyitotta a lelkemet mint a szerető Isten. Aki megmutatta a bennem rejlő jóságot, felfedezte és segített a szunnyadozó tehetségemet kibontakoztatni.  Rajzoltam, festettem, és feltámadt bennem az az erő, amivel képes lettem hinni magamban, abban, hogy számomra is van kiút a mélységből, ha kellő akarattal megkűzdök érte.

Miután kiszabadultam sokáig kerestem a testvéreimet, de nem találtam meg őket. Akkoriban nagy építkezések folytak az országban, felvettek segédmunkásnak kőművesek mellé, így munkásszálláson lakhattam. Beiratkoztam gimnáziumba, mellette még rajzszakkörbe is jártam. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy jobb életet teremtsek magamnak, hogy megvalósítsam az elérhetetlennek tűnő álmaimat.

Jaj, hogy én milyen ostoba vagyok, azt ígértem, hogy a férjemről mesélek, ehelyett az én történetemet mondom. Nem unják még? De most már befejezem s rátérek az uramra. Ott tartottam, hogy az álmaimat akartam megvalósítani, ami részben sikerült is, itt vannak a falakon a festményeim, kialakult a vevőköröm is, és még mindig vannak tanítványaim, akiknek átadhatom azt a tudást, és szeretetet, amivel annak idején az a rajztanár más mederbe terelte az életem.

Azért voltak kitérők is. Ismerik azt a mondást, hogy mielőtt meghalok, előtte kipróbálom a cigányt? Nos így volt velem az a népművelő is, aki a munkásszálláson szervezett nekünk cigány klubot. Addig finom és udvarias volt, míg a felesége nem lettem. Azt hittem végre megleltem a helyemet mellette, aki támogatja a tanulmányaimat, segíti az értelmiséggé érésemet.

Nem tette, ellenkezőleg, azon volt, hogy maradjak meg annak a segédmunkásnak, akit megismert. Mert azt gondolta, majd így felnézek rá. Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy leérettségizzek, hogy folytassam a képzőművészeti tanulmányaimat. Állandó harc volt közöttünk, el akartam válni, azt sem engedte. Gyakorlatilag bezárt, csak dolgozni engedett, mert a pénz azért kellett neki, még ha olyan kevés is volt. Beosztotta még WC-papírt is, két szelet pisiléshez és legfeljebb öt szelet a kakiláshoz, az ételből csak annyit ehettem, amennyit ő adagolt nekem. Havonta egyszer moshattam, vasalhattam, ágyneműt félévente cserélhettem. Nem vehettem sem festéket, sem semmilyen rajzeszközt, és csak azt olvashattam, amit megengedett.

Másfél évig bírtam, attól kezdve, aki az utamba került, rögtön ágyba bújtam vele, hogy a fülébe jusson, és végre megszabadulhassak tőle. Tudom, halálos taktika, szégyelltem magam még magam előtt is, de bevált, a cigány kurva nem kellett neki. Hagyott elmenni csúnya átkok és verések kíséretében.

Ismét keresni kezdtem a testvéreimet, előbb az idősebbik bátyám lett meg, s közösen találtuk meg a kisebbiket. Végre együtt lehettünk újra, összeköltöztünk egy albérletbe. Egyikünk sem lépett a bűn útjára, jót tett a javító mindnyájunknak. Ők egyetemre jártak, egyikük kertészmérnöknek tanult, a másik biológiát munka mellett, én is leérettségiztem, a képzőművészetire nem vettek fel, de a rajztanári szakra igen. Kisebb kalandjaim voltak, de még egyszer nem volt szándékomban férjhez menni. Mindaddig, míg meg nem ismertem az uramat.

Nagy bánatunkra nem lett a gyerekünk, túlhaladtuk azt a kort, amikor összejöhetett volna. Abban az időben nem tolódott ki még annyira a gyerekvállalás, ahogy most jött divatba. Egymásnak éltünk.

Igen, minden bűnömet bevallottam neki. Azt mondta: ami elmúlt, nem tartozik rám, csak a most számít, és a mostban úgy kellesz, ahogy a hegedűmnek a húrok. Ahogy a hegedű is élettelen fadarab húrok nélkül, én is az vagyok nélküled Jankám. Azt is mondta: cigánynak lenni Istentől való kegyelmi ajándék, s végre úgy élhetem meg veled, ahogy mindig is szerettem volna: megtartani a hagyományokat, miközben az európai műveltséget is magába szívja az ember. Hát ilyen uram volt nekem.

Nem ismertem nála műveltebb embert.

(Folytatjuk)