Tizenhat öregasszony vagyok – 5.

11. nap
A félzsidó

Nézzék, én már igazán nem értem magukat, míg élek mindig a nyakamra akarnak járni? Öregnek öreg vagyok, de nem bolond, hogy ne fogjam fel, milyen erőszakosak. Úgy emlékszem, idős cigány asszonyokra kíváncsiak, de hiszen én csak félig vagyok cigány, az apám volt a cigány, az anyám meg zsidó. Így ha azt nézzük, én zsidó vagyok a zsidó hagyomány szerint, de a cigány hagyomány szerint is anyai ágon öröklődik a származás. Szóval, mit is akarnak tőlem, ha nem is vagyok cigány? Hogy azért csak meséljek magamról?

Még mit akarnak tudni? Az egész életemet meg akarják ismerni? Ám legyen, kerüljenek beljebb, a cipőjüket tegyék le az ajtó előtt, háklis vagyok a tisztaságra, az utca tele van kutyaszarral, a hajléktalanok meg a részegek is  össze-vissza hugyoznak, hánynak, nem szeretném, ha behoznának valami baktériumot. Az én cipőm is az ajtó előtt van. Ugyan ki lopná el, ne beszéljenek már ostobaságot, kinek kellene ebben a házban egy félretaposott, elnyűtt lábbeli?  Hogy a maguké nincs félretaposva? Az enyém sem, de mégiscsak használtak.

Mivel kínálhatom meg magukat? Tegnap készítettem flódnit, nagyon szeretem. Nem ettek még flódnit? Az eredeti süteménybe, ahogy a zsidók készítik, kell mazsola is meg fahéj, de én azokat kihagyom belőle, mert egyiket sem szeretem. Mit mondjak, nem olcsó, de egyszer egy hónapban megengedhetem magamnak így az életem vége felé, nem igaz? Szoktam ám magam kényeztetni, összejövünk a barátnőimmel, elmegyünk a Zserbóba, megisszuk a kávécskánkat habocskával, jól kibeszélgetjük magunkat, igen, még politizálunk is. Hajjaj, de még mennyire! Nagyon kritikusak vagyunk ám, mi nem csókolunk kezet a miniszternek, mi nem istenítjük, látjuk, hogy mit művel a haveri körével. Hogy ebbe ne menjünk bele, mert maguknak is megvan a véleménye? Nem bánom, de tudják meg, ha ötven évvel fiatalabb lennék, azonnal kivándorolnék. A barátnőim is ezt mondják, de mi már mihez kezdenénk egy idegen országban? Azt mondom, aki teheti, az meneküljön innen, amerre lát. Rendben, folytatom, szóval, kiöltözöm elegánsan, kalapot is teszek, akár nyár van, akár tél, nekem minden ruhához, kabáthoz van hozzáillő kalapom, táskám, cipőm, kesztyűm, megmutassam? Itt van minden a gardróbszobámban.  Higgyék el, még most is megbámulnak az utcán a férfiak, olyan jól tudok kinézni.  Fiatalon is adtam magamra, hetenként jártam fodrászhoz, kozmetikába, manikűröztetni, pedikűröztetni. Most is megyek, ezért olyan szép a bőröm, a hajam is rendben tartom, Isten mentsen, hogy elhanyagoljam magam, mint némelyik öregasszony. Színházba, kiállításokra, koncertekre, moziba járok rendszeresen, szellemileg is karbantartom magam, dolgozom is magánszorgalomból.

A gyerekkoromról meséljek? Az előző napokon is arról volt szó. Mondjam el újra? Hányszor?  Üljünk asztalhoz, ha nem bánják, én meggyújtom a pipámat. Fiatal lány korom óta pipázom, akkor polgárpukkasztásból, de rászoktam, szeretem az illatát. Kávét esetleg a flódnihoz? Ma nem terveztem főzést, van egy kis kolbász, sonka, szalonna, erős paprika, paradicsom, azzal szívesen megkínálom magukat. Egyelőre elég a kávé meg a sütemény? Hamar befejezem a mondandómat, aztán menjenek is, mert, szerdánként uszodába járok, és ha nem tévedek, ma szerda van.

Lukács Regina vagyok. Két éves voltam, amikor az anyámat az apai nagyanyámmal együtt a nyilasok a Dunába lőtték. Apámat és a nagyapámat keresték késő este, hátha rájuk találnak valamelyik állomáson, s ki tudják menteni őket. Valakitől hallották, hogy elhajtották az étteremből őket, ahol muzsikáltak. Anyámékat is elkapták, máris vitték  a többi zsidóval a Dunához. Az anyai nagyanyám nevelt fel apámmal közösen. Az apai nagyapám Dachauban halt meg, ahogy apám elmesélte, flekktífuszt kapott. Az anyai nagyapámat sem ismertem, ő sem jött vissza a lágerből. Azt hiszem, még azelőtt elváltak, mielőtt kitört a háború, ezért alig hallottam róla valamit. Drága apám, amikor megtudta, hogy miatta ölték meg a feléségét és az anyját, vigasztalhatatlan lett. Darabokra akarta törni a hegedűjét, szerencsére a nagyanyám észrevette és kikapta a kezéből. Nem akart többé muzsikálni, talpalávalót húzni a mulató gádzsóknak. Inkább elment segédmunkásnak kőművesek mellé, mert el kellett tartani a családot. Nagyanyám kalapos lány volt, a háború után a kommunisták szerint a kalap  úri huncutságnak számított. Meg persze a cigányzene is.  Apám sosem beszélt anyámról, egyáltalán nem emlékszem rá, amit tudok róla, azt a nagyanyámtól tudom.  Várjanak csak, van egy fényképem, megmutatom maguknak. Ugye, milyen gyönyörű!  Énekesnő volt az Operettben, ott ismerte meg apámat. Ha egy-egy darabban cigányzenét kellett muzsikálni, apámat hívták a bandájával vendégművésznek. Azt kérdezik, hogy a szülők tiltakoztak-e nászuk ellen? Nem, egyáltalán nem, sőt, amikor a sárga csillagot fel kellett varrni a zsidóknak, a cigány mamámhoz költözött a zsidó mamám, mert nem akarták, hogy baja essen, így maradt meg, s így tudott felnevelni engem. Mindezek ellenére nem volt rossz gyerekkorom. A nagymamától megismertem a zsidó vallást és a szokásokat, de a cigány szokásokat is apám rokonaitól, nem is áll olyan távol egymástól, higgyék el nekem. A nagy zsidó ünnepeket megtartottuk, a Sabbathot is, olyankor apám volt a sábesz szolga, jobban mondva a sabesz goj. Nem esett nehezére, mert a többi napon meg mama szolgálta ki. Én már nem tartom, csak Ros Hásánakor, a zsidó újévkor megyek el a zsinagógába, de az Engesztelőnapon a nagy böjtöt sem tartom, nem bírnék huszonöt órát éhezni. Annyit azért megteszek, hogy számba veszem, milyen bűnöket követtem el az évben, s ha megbántottam valakit, attól bocsánatot kérek.

Régóta egyedül élek. Az első férjem zsidó volt, egy kiállításon ismerkedtünk össze. A festő cigány volt, hatalmas művész, őt pedig érdekelte a cigány kultúra vagy még jobban a cigány nő alteste. Kiszemelt magának, megszólított, naná, hát feltűnően szép voltam. A segítségemre akart lenni könyvekkel, hogy én is megismerhessem a cigány történelmet, a cigány kultúrát. Ennyiben maradtunk. Aztán vagy három hét után kaptam tőle egy levelet, amiben ismét felajánlotta a könyveit. Valójában ezek olyan munkák voltak, amihez nem lehetett hozzájutni. A levél vége így hangzott: Minden kezdet nehéz. Akkorát nevettünk az unokanővéremmel, csóró sebesült, csak így neveztük, akkoriban ez volt a muzsikusok szava járása, ha valakit gúnyoltak. Megválaszoltam, hol és mikor találkozunk. Kiderült a randevúnkon, addig kutakodott, míg sikerült kinyomozni a lakcímemet, és a könyvek csak ürügyül szolgáltak. Abban az időben kivételesen szerencsés volt az, aki lakástelefonhoz juthatott. A posta volt jóformán az egyetlen kapcsolattartási lehetőség. Nem egyedül mentem, vittem magammal az egyik barátnőmet. Albin – mintha a lány ott sem lett volna – egyfolytában engem dicsért. Akkor még azt sem tudtam róla, hogy zsidó, ő meg azt hitte, hogy teljesen cigány vagyok. Na, én mondtam neki, hogy ha elolvasom a könyveket, majd feladom, mert nem akarok vele többet találkozni. De ő csak tovább ömlengett, hogy milyen nagyon okos vagyok meg szép. Annyira bosszantó volt. Idegemben azt találtam neki odavetni hetykén és kellően megalázó hangsúllyal, hogy te annyira hülye vagy, hogyha azt mondanám, vegyél feleségül, még feleségül is vennél. És mi volt a válasza? Persze, minden gondolkodás nélkül. Erre a szóra felálltam az asztaltól és ott hagytam köszönés nélkül. Huszonkét éves voltam, s apám egyre szigorúbb velem. Akkor már muzsikált, s egyre-másra azt hajtogatta, ismeri, mi folyik az éjszakában, ezért nekem sötétedés előtt, bárhol is lehettem, haza  kellett érnem. Miután elolvastam a könyveket, becsomagoltam, hogy feladjam. Mit tesz Isten? Magamnak címeztem. Fel is vihetem neki – villant fel bennem, s úgy is lett. Két kezemben fogtam a csomagot, amikor ajtót nyitott, magam sem hittem el, mit mondtam neki: a feleséged leszek. Egy hónap múlva összeházasodtunk. Apám kínjában ököllel ütötte magát, nagyanyám csitította. Három hónap múlva hazaköltöztem, az egyéves évfordulónkra kimondták a válást. Nem voltam képes megszeretni, idegen maradt számomra, bár nagyon jó ember volt, imádott, házimunkát sem kellett végeznem mellette. Ha a jó nem kellett, jöhetett a rossz. A második férjembe sem voltam szerelmes, úgy mentem hozzá. Viszont vele sokat nevettünk, szarkasztikus már-már gyilkos humora, és bohém természete miatt vonzódtam hozzá. Ó nem, a második férjem cigány volt. Gyors egymásutánban három fiam születetett, ám a férjemre semmiben sem számíthattam. Ő továbbra is élte a bohém művészekre jellemző kimaradozós, könnyed életét.

Túlságosan hamar elégett a gyertyája. A gyerekek már külföldön éltek akkor. Egyetlen unokahúgom él itt Pesten, elfogyott a család. Apám és nagyanyám réges rég áteveztek a túloldalra. Ám így, egyedül élve sikerült kiteljesednem. Még a gyerekeim is mondják, hogy többet értem el néhány év alatt, mióta nincs az apjuk, mint mellette négy évtizedig. Hogy mit csinálok? Levéltárba járok kutatni a zsidó és a cigány történelmet, de csak úgy magamnak, a magam kedvtelésére.  Mellette alapítottam egy cigány asszonykórust, velük hetente egyszer próbálunk. Úgy vagyunk egymással, akár egy család.  Igen, fellépéseink is vannak, nem csak cigány dalokat dolgozunk fel, más műfajokat is, például musicalt, világslágereket, a kórusvezetőnk musicalszakon végzett. Igen, persze, ő is cigány.

 Hogy a gyerekeimnek mi a foglalkozása? Nyelvészek, a legidősebb héber, a középső arab, a legkisebb cigány nyelvész. Ritka nyelvérzékük van, mindegyik sok nyelvet beszél, amikor együtt vannak, direkt összevissza, mindenfajta szavakat belekevernek a mondandójukba, s akkorákat nevetnek azon a mély, férfiasan öblös hangjukon, hogy kihozzák a házat. Ha azt hallanák, hogyan tréfálkoznak a lakókkal különböző nyelveken, amiből azok semmit sem értenek, de egyszeriben jó kedvük lesz, s velük együtt kacagnak.

Idő van, készülődnöm kell az uszodába. Holnap már nem jönnek ugye? Hogy jönnek megint?  Délben itt lesznek? Maguk lerázhatatlanok.